Fülep Lajos: A magyarság pusztulása


1918. október 4-én együtt ült a reformátusok törvényalkotó testülete, a zsinat. Hogy ez a dátum mit jelent, nem kell bővebben fejtegetni. A háború katasztrofális végének rohamos közeledését már mindenki érezte, noha a bomlás hírei csak titokban keringtek, míg a kormány, a hadvezetőség és az újságok bátorságot és reménységet igyekeztek önteni a fásult és csüggedt társadalomba. A zsinaton is nyomasztó hangulat uralkodott, de azért a tárgysorozatot – rajta az új énekeskönyv énekeinek szövegét – változatlan alapossággal és részletességgel tárgyalták. A délelőtt folyamán a zsinat negyedórára felfüggesztette rendes ülését, és zárt ülést tartott, mert gróf Tisza István*, a dunántúli ref. egyházkerület főgondnoka fontos közléseket akart tenni: hadihelyzetünkről. Utána a zsinati atyák kitódultak a folyosóra. Közölök hozzám lépett Nagy Károly* erdélyi püspök, nagyeszű és nagylelkű, tragikus sorsú magyar, kit néhány év múltán szűkebb hazájának végzete fölött való keserűség s a román részről ért sok bántalom korai sírba vitt. Öröm volt a tekintetében, s így szólt hozzám: Tisza István* nagyon megnyugtatott bennünket. Azt mondta, meg kell nyernünk a háborút. – És hogyan? – kérdeztem. – Úgy, hogy azt mondta, ha nem nyerjük meg, végünk van.

Ez a biztatás engem mélyen lesújtott. Nem azért, mert valami újat mondott. Akkor már csakugyan nem volt más megoldás, mint győzni, vagy teljesen tönkremenni. De a győzelem végképp lehetetlenné válván, csak a második eshetőség maradt meg számunkra. Előbb, jóval előbb – még volt harmadik lehetőség is. És sokáig sokan abban reménykedtünk: a végromlást megelőző békében valamelyik kínálkozó jó alkalommal. Mert úgy éreztük, az ország sorsát nem szabad olyan kockán és addig forgatni, amíg vagy győzünk, vagy – végünk van! Egyetlen nemzet se vett részt a háborúban ilyen végzetes eséllyel, csak mi, egyiknek se jelenthetett a vereség olyan veszteséget, mint minekünk, Mi mégis kitartottunk e kockázat mellett az utolsó tétig és a vesztés teljességéig.

Most, úgy látszik, ugyanaz a folyamat és ugyanez a végzet van beteljesedőben rajtunk. A háborúnak második fejezetét éljük, mely a béke neve alatt folyik. Mert ne tévelyegjünk: ha nem szólnak is az ágyúk, nem plakátozzák a hadijelentéseket, a háborúéval vetekedő pusztítás fogyaszt, emészt bennünket, annál veszedelmesebb, mert csöndben, alattomban végzi gyilkos munkáját.

Ma nem külső ellenséggel és erőkkel állunk szemben – a veszedelem bent és belülről fenyeget bennünket. Ellenségeink: egyke, kivándorlás, tüdővész – és mindaz, ami különösen az egykével erkölcsi és gazdasági téren vele jár. Együttvéve fölérnek a legszörnyűbb háborúval. S hozzá még sehol semmi jel, mely azt mutatná, hogy e második háborúban a végső katasztrófa előtt élünk az alkalommal, mely megment bennünket.

Második háborúnknak ugyanaz a gondja, mint az elsőé volt. Ezernyi problémánk mélyén ott sajog, ha sokszor ki se is mondottan, a nagy kérdés: mi lesz a magyarsággal? napról napra fogyasztja önmagát – meddig mehet ez még önnön létének, fönnmaradásának veszélyeztetése nélkül? nem kell-e így előbb-utóbb még a háborúnál is nagyobb veszedelemnek ránk szakadnia? s ez a veszedelem nem küldött-e máris elegendő jelet előre a nemzet testén-lelkén, eleget ahhoz, hogy föleszméljünk, sőt fölriadjunk? s engedhetjük-e odáig fajulni állapotunkat, ahol már nincs más alternatíva a számunkra, mint a Tisza-féle: győzünk, vagy végünk van – sőt ahol már végképp megfogyatkozva és elgyengülve győznünk semmiképp se lehet? nem okulunk a háborún se, hogy a tizenkettedik óra előtt kell mentenünk, ami még menthető?

Mert értsük meg végre: ahogy a háborúban egy nemzetnek se volt annyi vesztenivalója, mint nekünk, úgy most sincs. A romlás és pusztulás más országokban is folytatódott a háború után, de sehol se fenyeget olyan veszedelemmel, mint nálunk. Másutt is vannak bajok és nehézségek, küszködnek velük, több-kevesebb sikerrel, de van idejük kiharcolni sorsuk jobbra fordulását. Csak mi közeledünk napról napra a katasztrofális alternatívához, mely a háború végén már fölmerült egyszer, s amelyet, ha még egyszer kivárunk – el is söpör bennünket.

És értsük meg végre, és ne felejtsük el egy pillanatra se, akármilyen örvendetes jeleket látunk itt vagy ott, szüntelenül vérző test tagjai vagyunk, melyben akármennyi pótlódik egyfelől* ugyanannyi, sőt több vesz el másfelől. Hiszen folyton jönnek a hírek innen is, onnan is, ahol még nemrégiben nyoma se volt, hogy az egyke fölütötte a fejét, máshonnan pedig, ahol eddig kisebb mértékben pusztított, hogy a halálozások száma ijesztően nő a születésekével szemben... Nem helyi probléma ez ma már, nem egyik-másik vidék csapása; egyrészt mert már országszerte terjeszkedik, másrészt mert „ha szenved egy tag*, vele együtt szenvednek a tagok mind”, országos és egyetemesen nagy kérdés ez, a szó szoros értelmében létkérdés, amelynél ma, ezt nem lehet eléggé hangoztatni, nincs is nagyobb és égetőbb a számunkra. 

Amíg a magyarság ezt a kérdést gyökeresen és a halál helyett az élet nevében nem oldja meg, addig hiábavaló minden igyekezet bármi más téren. Mérlegünk naponta veszteséggel zárul számbeli, anyagi, erkölcsi tekintetben. 

Tiszteljük az optimizmust, ahol indokolt, hirdetjük magunk is, de ne altasson el bennünket abban a hiedelemben, hogy majd rendbe jön minden – magától, s ha valahogy megvoltunk eddig, majd csak megleszünk ezután is! Vaknak kell lenni ehhez az olcsó optimizmushoz, mely nem látja az egyre növekvő veszedelmet; és cinikusnak kell lenni ahhoz az egykedvűséghez, mely, ha látja a veszedelmet, nem törődik vele, nem mozdul, nem esik kétségbe, nem kiált.

Nem látja – de hát van-e még, lehet-e még ilyen? mikor minden hirdeti, mindenütt, mindenben jelen van, amint a szervezetbe fölszívódott lassan ölő méreg. Vagy tán ezért nem látják, nem érzik, akiknek pedig legmesszebb kellene látniuk és legérzékenyebbnek lenniök? vagy tán látják, érzik, s azt gondolják: hiába, segíteni úgysem lehet?

Feleljen, aki tud. Mi viszont azt tudjuk, hogy éveken át sok száj és toll hirdette a veszedelmet, voltak hetek és hónapok, mikor a nyilvánosság fórumai visszhangoztak emlegetésétől, kormánynyilatkozatok hangzottak el, kétségbeejtő tények és számok meredtek reánk, pusztuló magyar faluk és egész vidékek képe jelent meg szemünk előtt, komoly figyelmeztetések, kérések, könyörgések zörgettek az ajtón – történni azonban még mindig nem történt semmi. 

A Pesti Napló is bőven kivette részét a segítség követeléséből. Éveknek előtte Kodolányi János* leírta a Dél-Baranyában pusztító egyke rémségeit, s aki olvasta, meg kellett rendülnie bele. Ez év májusában pedig nem kisebb ember, mint gróf Zichy János* mondta ki a nagy szót, hogy hiábavaló minden külső revízió a belső revízió nélkül, hogy idebent kell megkezdeni a revízió munkáját, mert enélkül megeshet, mire Trianon revíziójára kerülne a sor – már késő lesz. A sokat emlegetett, orvosságul kínált optimizmus helyett volt bátorsága kétségbeesését kereken, hímezetlenül kikiáltani a halálos seb láttára: „Olyan hangosan, ahogy csak az ajkamon kifér, olyan keserűséggel, ahogy csak a szívemet marcangolja, kikiáltom: az Isten szent szerelmére, lássák be végre, hogy nem lehet talpra állítani ezt a leamputált nemzetet, ha minden évben mi magunk engedünk belőle leamputálni húszezer embert; lehet itt revízióról komolyan beszélni ha mi magunk szűklátókörűen nézzük, hogy vesznek el minden népszavazás nélkül évről évre egész magyar faluk... Húszezer magyar évente – nyolc-tíz magyar falu évente! Hát hány évig lehet ezt a könnyelmű játékot, ezt az öngyilkosságot folytatni? Tessék csak elképzelni, milyen országos felháborodás volna, ha – mondjuk – egy újabb Trianon ma, de nemcsak ma, hanem minden évben húsz magyar falut hasítana le a mi magyar hazánkról... Hát nem rettenetes, hogy mi magunk rosszabbak vagyunk a legátkosabb Trianonnál is... Hát vajon kinek tudunk feledni ezért a mulasztásért?”

Amit annyian és így mondanak, újra meg újra elismételnek, már meg kellett volna hallania minden illetékes tényezőnek, s már régen félretéve minden mást, iramodnia a veszélyes helyekre, megismernie a bajt töviről hegyire, megmarkolnia minden eszközt, mely megakadályozására s a javitásra alkalmas. S ehelyett – még mindig semmi sehol!

Viszont a pusztulás nem ilyen tétlen. Nem áll meg egy pillanatra se. Szünet nélkül terjed, hatalmaskodik, alája ás a nemzet élete erejének. Hallani évek óta hallunk a készülő egyke-törvényről*, de hogy mi lesz és mikor, nem mondta még meg senki. A legújabb terv, melynek híre kelt, a népjóléti miniszter telepítési terve* – de erről se tudják, történtek-e már hozzá valamelyes előkészületek, elvei tisztáztattak-e már, mikor kerülne rá a sor; vagy pedig csak ötlet még az egész, melyből ki tudja, mikor lesz majd tett. S addig az ország testéből gáttalanul ömlik a vér szakadatlan, s ami elveszett, vissza nem hozza többé senki, semmi.

Ahányan vagyunk, akik látjuk a veszedelmet, tegyük össze a hangunkat, és kiáltsunk segítségért, amíg meg nem hallják és értik, hogy tovább egy napnak, egy órának se szabad hiába, haszontalanul elmúlnia, hogy azonnal meg kell mozdulnia minden hivatott tényezőnek, és a legvégsőkig megfeszített erővel megtennie mindent a mentés terén. Akár a halogatás, akár a félmunka egyértelmű a pusztulás cinkosául szegődéssel. Riadjon föl végre a magyar lelkiismeret szörnyű letargiájából!

Mi a magyarságot létében megtámadó veszedelem kérdését időről időre tárgyalni fogjuk, megmutatjuk majd minden oldaláról, nem is tágítunk tőle, s éber figyelemmel kísérjük mindaddig, míg a napirendről le nem törli a magyar nép és nemzet külső és belső, testben-lélekben való megújulása.

*

Aki nem ismeri a viszonyokat, vagy csak fölületesen, méltán megütközhet azon, hogy a magyarság pusztulásáról írunk. Hogyan? Annyi év óta magasztalják a magyarság csodálatos életerejét, mellyel a háború és a forradalmak, sőt a földaraboltatás megrázkódtatásait kibírta, nem győzik bámulni a konszolidációt, mely oly hamar rendes, normális viszonyokat teremtett, utalnak pénzünk stabilitására, s ezt a sok szépet és jót nemcsak a miniszteri és képviselői emelvényeken, templomok szószékein, banketteken, újságok hasábjain hirdetik, de ezt mondja és írja rólunk, valahány előkelő idegen megfordul nálunk – s a magyarság mégis pusztul? Lehet ez? Hol itt az igazság?

Nos, ha valaki meg tudja mutatni, hogy bár a legcsekélyebb túlzás van a magyarság pusztulásának emlegetésében, szívesen fogadunk el bármely enyhébb kifejezést, és örömest gyógyulunk ki abból a bajból, mit optimistáink oly elégülten neveznek sötétenlátásnak. A tények alapos ismeretében azonban azt hisszük, meg kell maradnunk a kétségtelenül sötét kifejezés mellett, melynek jogosságát az ezután következendők sajnos nagyon is igazolni fogják. Hiszen ha a kellemesen hangzó elnevezés segítene rajtunk, már rég túl volnánk minden nyavalyán.

Hogy a magyarság pusztul, számokkal és tényekkel pontról pontra igazolható állítás, nem pedig elmélet, melyről vitatkozni lehet pró és kontra. Én nem akarom mondanivalómat számokkal, statisztikai adatokkal teletömni: az illetékesek azokat a számokat úgyis nagyon tudják. Főleg azt akarom megmutatni nekik, amit vagy nem tudnak, vagy nem eléggé; nevezetesen azt, ami a számok mögött van; azt, hogy nem merő számokkal állunk szemben, amelyek egyik évben esetleg ilyenek, másikban esetleg olyanok, hanem korlátozatlanul romboló erővel állunk szemben, melynek pusztítása évről évre növekszik, s végül is megsemmisít mindent, ha idején gátat nem vetnek neki, illetőleg, ha szembe nem állítják vele a szaporító, fejlesztő, építő erőt. Mert a veszedelem megszüntetése még nem elég; a veszedelem útján való megállás ott, ahol vagyunk, nem más, mint a haldoklás prolongálása, állandósodósa; rosszabb a halálnál. Megmenteni csak a javulás bír bennünket.

Az országos statisztikai adatokat tehát itt most mellőzöm. Nem azért, mert azok kedvezőbben módosítják a magyarság helyzetének szomorú képét. Ellenkezőleg, minden szám csak élesíti és elmélyíti; s a teljes képet a maga megdöbbentő perspektívájával csak valamennyiből együttvéve lehet megkapni. Mert hiába mondják, hogy a magyarság itt vagy ott számban és gazdaságilag, műveltség és erkölcs terén halad, fejlődik, ha másfelől a fogyás nagyobb, mint a gyarapodás, a pusztulás nagyobb, mint az épülés – s a fogyás és pusztulás évről évre kimutathatóan növekszik ott, ahol már uralkodik, és rendszeresen, fokról fokra elharapódzik oda, ahol előbb még nem volt! Annyira így van ez, hogy az elmúlt évek haladványa alapján bárki kiszámíthatja ceruzával a kezében, hogy egyik-másik vidéken hány évig lesz még magyarság, vagy ahol a mérleg egyelőre még lebeg, mikor fog fölbillenni s a szokott módon alázuhanni.

A heveny kórral veszélyeztetett terület a Dunántúl, éspedig a maga teljes egészében. Mert a Dunántúlnak nincs ma már olyan megyéje, ahol az egyke vagy nem uralkodik, vagy föl nem ütötte a fejét. A legveszedelmesebben pusztít Baranyában, Tolnában, Somogyban – de hol van rá garancia vagy remény, hogy mikor annyi idős lesz, mint az említett megyékben, nem éri el ugyanezt a fokot Vasban, Veszprémben, Fejérben, ahol már mindenütt félelmetesen terjeszkedik? Ellenkezőleg, az eddigi jelek mind azt mutatják, hogy az egyke azonos idő alatt mindenütt körülbelül azonos, alapos munkát végez. A Dunántúlnak vannak olyan falvai, hol a magyarság már megszűnt, s olyan vidékei, ahol apatikusan és egyelőre föltartóztathatatlanul megy a megsemmisülés felé. Helyén nagy űr támad, vagy elfoglalja a németség. Kérdem: ha a Dunántúl elesik három megye, a többi megmaradhat-e a dunántúli magyarság számára? S ha a Dunántúl elesik – megmaradhat-e Magyarország a magyarság számára? Különösen, mikor a Duna-Tisza közén is fúj már a pestises szél*, melytől elfogy a nép, kialszik a nemzeti felelősség tudata, megrothadnak az erkölcsök.

Vidékenként tehát ma már csak az a különbség, ami a háború frontjai között volt: egyik helyen folyik a gyilkos akció, másik helyen szünetel, de az egészben együttvéve szüntelen a pusztulás, az egyik front veresége megrendíti a másik frontot, a tartalék egyre fogy – és addig fogy, míg egyszer minden összeomlik, a megsemmisült részek csakúgy, mint a viszonylag épebbek.

S hogy ezek nem merő rémképek, néhány adat bizonyítja. A belső-somogyi református egyházmegye pár év előtt közölte iskolai adatait öt évre visszamenőleg. Az eredmény: öt év alatt a tanuló gyermekek száma körülbelül a felére apadt, 3600-ról 1900-ra. Öt év alatt! Most tessék kiszámítani, mi lesz, ha ez így megy a következő öt évben, aztán a megint rákövetkező ötben – és nagyon hamar eljutunk oda, ahol a számadás véget ér! És ne mondja senki, hogy a fogyás nem szokott ilyen nagy arányban folytatódni, hogy enyhül, vagy meg is áll – mert ha van is ilyen eset, a szabály az, hogy a fogyás inkább még rohamosabb szokott lenni idővel. Ami természetes is. S hogy miért, később majd látni fogjuk.

Itt van előttem a felső-baranyai református egyházmegye esperesének múlt évi jelentése (az ideit még nem ismerem), mely többek közt ezt mondja: „Egyházmegyénk lélekszáma 37 581. A feltüntetett szaporodás- és fogyási számokat egybevetve 148-cal kevesebb az előző évinél. Nem állhatunk meg közömbösen e szomorú statisztikai adat mellett, mert ez a szám azt jelenti, hogy minden második esztendőben kihal egy egész gyülekezetűnk. – Meghalt 334 férfi és 323 nő. Összesen 657. A születési statisztika adataival szemben veszteségünk 199 lélek, 110-zel több a tavalyinál.” Tehát 199-cel többen haltak meg, mint születtek, és 110-zel többen, mint az előző évben! De még ez a szám se képviseli a valóságot igazán. Mert az egyházmegyéhez tartozik Pécs is, a maga 3000 lelkes református egyházával, hova az ország minden tájáról helyeztetnek közalkalmazottak, kik a számarányt javítják, de meg különösen a nagyszámú munkásságnál, mint másutt is, elég gyakori a több gyerek. Tessék azonban Pécset kivenni, s magának a föld népének adatait tekinteni, s akkor egyszerre kiderül az a rettenetes igazság, hogy az említett területen nem is minden második évben, hanem minden évben egy egész falu népével megfogy a magyarság, éspedig nem kis faluéval, hanem jókoráéval.

És most tessék megint elővenni a ceruzát, és kiszámítani, hány évig futja így! És ne mondja senki, hogy a magyarság nem pusztul el azért ott egészen, valami megmarad, s az megint elszaporodhat. Mert először is, igenis vannak olyan helyek, ahol teljesen megsemmisült, nyoma veszett, másodszor vannak olyan helyek, hol annyira elgyengült, hogy a maga erejéből talpra állni képtelen, tán a más segítségével is alig. Csak néhány példát ragadok ki a sok közül, egymás mellé állítva az 1912-i és az 1928-i lélekszámát a ref. magyaroknak. Babarc 120–80, Botyka 426–283, Garé 165–119, Kovácshida 313–216, Peterd 270–104, Szava 307–208, Tésenfa 334–236, Torony 243–156. Átlag 100 léleknyi fogyás helyenként tizenhat év alatt, ahol lehet, még több! Tessék még kétszer-háromszor tizenhat évet hozzágondolni, és megmondani, mi marad. Az, hogy az olyanok, mint Babarc, Peterd stb. teljesen eltűnnek, a nagyobbak pedig odajutnak, ahol ma van Babarc és hasonlók, majd pedig ezek is eltűnnek a megsemmisülés útján. Babarc ősrégi, színmagyar község, ma 424 német lakja a maroknyi magyarság mellett. A pap egyben tanító is – de kit tanítson? Nincs más tanuló, mint a saját leánykája, az iskolát, melynek öt padsora valaha telve volt, be kellett csukni. Botykán tizenhat év alatt 143 léleknyi a fogyás; református iskolás van mindössze hat. Ezekből lesz a jövő nemzedéke. Ennyien állnak az elődök helyére? Ott, ahol harmincöt gyermektelen ház van, mely egészen meg fog majd ürülni, és huszonhét egygyermekes család! És így van ez véges-végig Baranyában, Somogy megye Dráva menti részein, a tolnai Sárközben – s hovatovább mindenfelé, amerre nézünk. Fogynak, fogynak, addig, hogy majd nem tarthatnak se papot, se tanítót – de kinek is? –, nem törődnek se Istennel, se hazával, csak élik a maguk önző, esztelen, bűnös életét, és cinikus egykedvűséggel mondják ki nyíltan, hogy: a magyarság errefelé rövidesen kipusztul! 

Így a Dunántúl. S most itt a jelentés az Alföldön végig, Budapesttől Bajáig nyúló Solti ref. egyházmegye ez idei közgyűléséről, s ezt mondja: „Szomorúan szól az esperesi beszámoló arról, hogy a múlt évben hat olyan gyülekezetünk volt (eddig csak egy), ahol a halálozások száma felülmúlja a születésekét.” Így az Alföld.

De ezek csak népesedési adatok. Párhuzamosan haladnak velük a gazdaságiak és a birtoklásra vonatkozók. Gazdasági téren a megállás már elmaradást, tehát visszafejlődést jelent, különösen a mai nagy verseny idején. S itt ennél több történik: valóságos visszafejlődés. Nincs elég munkás, dolgos kéz – de meg kiért-miért is törődni annyit? A megélhetést a föld úgyis megadja, valamivel több vagy kevesebb meg úgysem számos. Majd lesz még róla szó később: valaha, évszázadokkal ezelőtt Baranya Európának csodás gyümölcstermő paradicsomkertje volt, dús kincsesbánya lehetne ma is – de hol látni még egy rakáson ilyen siralmas, elvadult gyümölcsfákat, ilyen összevisszaságban, egymás hegyén-hátán, tele mindenféle nyavalyával, hol ennyi kárba vesző gyümölcsöt, hol ekkora területeket szinte kihasználatlanul? Holott itt olyan gyümölcs tud teremni, melynek külföldi, drágán fizetett s hozzánk is importált hírességek nyomába se léphetnek.

Az egykének, mint köztudomású, egyik oka – még visszatérünk rá – a birtok megosztásától való irtózás. S most mi történik? Nem oszlanak meg a birtokok – egészben mennek át idegen kézre! Hirtelenében el tudnék sorolni egész sereg falut, ahol az utolsó 15–20 év alatt a református magyarok birtokállománya 25–30%-kal apadt. Hová lett? Megvették a németek vagy a falvakba beköltöző, apránként felcseperedő zsellérek. De különösen a németek. E térhódítás nyomán fokozatosan kibontakozó nemzetiségi kérdésre is rátérünk majd. Egyelőre jegyezzük ide az eddig mondottak összefoglalásaképp: a magyar nép lába alól elmegy a föld, a földről elmegy a magyarság – mi marad a magyar nemzetnek? 

És végül – last, not least* – az erkölcsi pusztulás. Mint a többire, erre is visszatérünk még, sőt lehetőleg részletesen kívánunk szólni róla. Mert talán erkölcsi téren legszörnyűbb az egyke rombolása – ha a népesedésihez képest van még fokozás.

Az egykés világ külön erkölcsi világ, külön világrend. Olyan, amelyben minden az erkölcsi pusztulást szolgálja. Alapja: az önzés, hitetlenség, minden szent dolognak, eszménynek, szándéknak megcsúfolása, a kényelemben, fényűzésben, gondtalanságban élni akarás, nem törődés semmi egyébbel e világon, vagy egyenesen üldözése a másfajta, a szellemi és erkölcsi fejlődést szolgáló törekvésnek: az egykés világ közömbös a közügyek, a nemzet, általában a magyarság, közömbös az egyház, a lelki művelődés, közömbös a drága hagyományokban gazdag múlt és a megsemmisüléssel fenyegető jövő iránt; de minden valaha ismert intoleranciát* meghaladóan türelmetlen a lelkiismeret és az erkölcsi eszmélet legcsekélyebb megmozdulásával szemben. Nincs az a fekélyes nyavalya, mely hasonlatul szolgálhat az irtózatos lelki, erkölcsi betegséghez és pusztításhoz: a bibliai bélpoklosnak volt vágya meggyógyulni, és hozzá hite – ezek nem akarnak meggyógyulni, hallani se akarnak róla, az orvosságot falhoz vágják, s aki meg akarná gyógyítani őket – ha akár maga a Megváltó –, gyűlölik, üldözik, széjjelmarcangolják.

De majd az adatok rajzoljanak képet az ilyen magyar falvak életéről. A híres falusi népről, a józan, okos, szorgalmas, tisztességtudó, egyeneslelkű magyar népről – hogy mivé lett az erkölcsi métely nyomán.

*

Betegségnek nem közömbös okát és eredetét tudnunk. Akár másról, akár magunkról van szó, gyógyulásunk egyik föltétele a baj eredetének helyes fölismerése. Hogy az előidéző okot megszüntethessük, tudnunk kell, melyik az.

Mikor tehát a magyarságot pusztító szörnyű kór okát és eredetét kutatjuk, nem merő történelmi jelentőségű, akadémikus vizsgálatot végezünk, hanem inkább az orvos példájára járunk el.

S mindjárt elöljáróban megjegyezhetjük, hogy e téren meglehetős nagy a tájékozatlanság és a vélemények megoszlása. A kérdés rendkívül sokoldalú: történelmi, szociális, gazdasági, népesedési, vallási, felekezeti, nemzetiségi stb. – s a maga egészében föltárva mindmáig sincs. Részleteit itt-ott megvilágították, másodrendű jelenségeiről olykor hosszú, meddő vitákat is folytattak, de múltjának és jelenének teljes, kimerítő ismeretétől sajnos még távol vagyunk. Különös ez. Az egyke már százéves Magyarországon, többet pusztított, mint a híres százéves háború, veszedelmesebb csapás a magyarságra, mint maga a nagy háború* volt – s még nem akadt historikusa, aki összegyűjtse és földolgozza történetének adatait; és nem akadt szociológusa, aki összeállítsa jelenének hű és teljes képét a helyszínen szerzett adatokból, utánajárva a nagy probléma minden anyagi és erkölcsi elágazásának.

Holott ez nemcsak rendkívül érdekes, a tudományos érdeklődésre joggal számot tartható kérdés, de ránk nézve egyenesen – életkérdés. 

Mi itt a magyarság szervezetében pusztító folyamatot s főleg az egyke romboló munkáját csak nagy vonásaiban tárhatjuk föl. Célunk az, hogy a figyelmet reá tereljük, a nemzet egészének lelkiismeretét fölébresszük, megmutatván a mai, túlzás nélkül kétségbeejtőnek nevezhető állapotot, és megjelölvén az utakat és módokat, melyek ma még megmenthetnek bennünket.

Ha a gyógyulásnak egyik föltétele a baj eredetének helyes megismerése, magának a megismerésnek legelső föltétele a magunk iránt való, szépítgetéstől mentes, kíméletlen őszinteség. Az igazsággal szembe kell néznünk, és ki kell mondanunk, ha akármilyen fájdalmas is. Frázisokkal csak önmagunkat áltatjuk, a bajt nem szüntetjük meg.

Mikor egy nép rendszeresen irtja önmagát, mikor lábbal tiporja az isteni, természeti, erkölcsi, nemzeti törvényeket, mikor ellenségesen fordul szembe az élet törvényével, mely nem a nyomorúságos létfenntartás, hanem az akadályokon győzedelmeskedő növekedés és fejlődés, akkor – akármilyen nagyszerű tulajdonságai vannak egyébként – valami borzasztó bűnt hordoz magában. S ezt eltitkolni, meg nem mondani, meg nem nevezni – ugyancsak bűn. Nagyszerű tulajdonságait talán senki se becsüli és szereti jobban nálunk. S ha valami, a féltő szeretet jogosít, sőt kötelez az igazság kimondására. 

Mindenekelőtt ne keressük a baj eredetét rajtunk kívül eső okokban vagy olyanokban, melyek ugyan bennünk vannak, de valahogy nem tehetünk róla. A felelősség elhárításával csak önmagunkat gyengítjük, mert erkölcsi energiánkat kisebbítjük vele. Az erkölcsi erő első megnyilvánulása a felelősség tudata – s nekünk most legfőképpen erkölcsi erőre van szükségünk! Tehát a felelősség tudatának az utolsó ízig való teljességére.

Kérdezzük meg magunkat: miért pusztulunk? És feleljünk rá azzal a tudattal, hogy válaszunk őszinteségétől és igazságától az életünk függ. 

Miért pusztulunk?

Az egyik válasz szerint – s ezt igen művelt, előkelő pozíciójú, vérbeli magyar urak szájából nemegyszer hallottam – a magyar népen ugyanaz a sors teljesedik be, mely a történelem folyamán már sok népen beteljesült, hogy tudniillik a természet rendje és módja szerint elöregszik, elgyengül, nem tud többé alkalmazkodni a változott körülményekhez, nem képes megküzdeni a lét súlyos feladataival, s lassanként kihal, kipusztul. Ez az elmélet az egyén életének kaptafájára van ütve: amint az egyén elöregszik és elhal, úgy az egész nép is, Hogy ilyen természetes módon haltak-e már ki népek, nem tudom, de aligha tudna rá valaki meggyőző példát mutatni.

S akárhogy is – ez nem a mi esetünk. Ugyan mennyivel öregebb a mi népünk a többi ma élő, virágjában lévő, növekedő népnél? Avagy tán kevesebb benne az életerő? Történelmünk ennek épp az ellenkezőjét bizonyítja. Az analógia mindenképpen téves és hamis. Ha igaz volna, akkor a fogyásnak természetes és nem mesterséges úton kellene előállnia! A magyar gyermekek pedig nem természetes úton maradnak el – ezrével kopogtatnak évente az élet kapuján, ahonnan erőszakkal taszítják vissza őket a nem-létbe. A természetes, egészséges, életerős szaporulat és növekedés minden föltétele megvan itt, s csak úgy ontaná magából azt, amit valamikor áldásnak, gyermekáldásnak neveztek, ha mesterségesen meg nem fojtanák. Cselekedet, tehát erkölcsi tényező az, amely beleavatkozik, nem pedig a természet szükségszerű, amorális rendje. Ha pedig erkölcsi tényező – mi köze az elöregedéshez? Hiszen ez azt jelentené, hogy az öregkorral együtt jár az erkölcsi érzék elfajulása? Ez a gondolat az abszurdumba torkollik. Ellenben igenis helytáll az egyénnel való összehasonlítás akkor, ha arra gondolunk, hogy ifjú vagy javakorban levő emberek nem teszik tönkre magukat – mesterségesen, valamilyen pusztító bűnnek vagy szenvedélynek rabul esve. Ugyanez megtörténhet, igenis, mint ahogy megtörtént, egész népekkel. 

Akik az egyke eredetét kutatták, rájöttek, hogy egyik-másik vidékre mint idegen import került el hozzánk. Az ilyen eseteket és lehetőségeket nem vonom kétségbe. A baranyai alispánnal beszélgetve, aki a kérdéssel igen komolyan foglalkozik, azt az érdekes adatot említette, hogy valamikor a siklósi gazdag rácok kezdték el az egykézést, ugyanazon céllal, melyért ma a magyarság gyakorolja: a jólét megőrzéséért. A baranyai magyarság eltanulta tőlük. A rácok ugyan kipusztultak a magyarok szeme láttára – de a példának ez a tanulsága már nem volt képes visszarettenteni a magyarokat, akik most ugyanazon az úton ugyanarra a sorsra jutnak... Hogy a rossz példa milyen ragadós, tudjuk. Hiszen a judikatúrában* valóságos epidémiákról* beszélnek, miket egy-egy híres bűntény támasztott. Hogy az egykét importálták is, hogy elterjedésében a példának óriási szerep jut, kétségtelen tény, mellyel számolni is kell. Azonban – ugyanaz a példa ott lehet mindenki előtt, s ahány ember, annyiféleképpen reagál rá. Ha valamely nép elfogadja követendő például az egykét, s a nyomán járó szemmel látott megsemmisülés sem rettenti el tőle – akkor a példára való utalás sem kielégítő felelet az egyke eredetének nagy kérdésére. Itt is, mint mindenütt, kettőn áll a vásár. A példa ott tud hatni, ahol a talaj elő van készítve számára, ahol megvan a megfelelő lelki és erkölcsi diszpozíció. A példa már csak alkalom, nem a szó igazi értelmében vett ok.

Leggyakrabban említik s legrészletesebben föltárták a gazdasági indítékot. A kisbirtokos nem tud terjeszkedni, ivadékait nem akarja napszámossorsra juttatni – a korlátozott vagyonhoz tehát korlátozza ivadékainak számát. Olyan egyszerű ez, mint a kétszerkettő. S mert olyan egyszerű, belátják lent és fent. Lent, ahol gyakorolják, fent, ahol elnézik, megbocsátják. Ha csak arról van szó, hogy a gazdasági indítéknak nagy szerepe van az egyke elterjedésében, mint tény, tagadhatatlan. Azonban egymagában szintén nem kielégítő magyarázat. Először, vannak más megélhetési lehetőségek, mint amiket egy-egy kis darabka föld biztosít, s ezeken az egyéb tereken a magyar, ha vállalkozik rá, semmivel se marad el más náció fiai mögött; másodszor, azok a kis darabka földek sincsenek még úgy kihasználva, hogy több munkával több egyénnek fönntartását ne szolgálhatnák; harmadszor, még igen sok terület van kisbirtokosok kezén is okszerű használat nélkül; negyedszer, amikor választani kell az élet küzdelmei és a nem-lét között, s a választás az utóbbira esik, akkor a külső körülmények mellett belső, lelki és erkölcs tényezőknek is kell közreműködniök, s ezeknek döntőbb szerepük van, mint amazoknak. Aki élni akar, nem szabja föltételül, hogy igen, de csak úgy, ha jól – hanem beéri kevesebbel is, még ha sok munka árán szerzi is meg. És különben is – hol kezdődik az a jól élés, és hol végződik? A baranyai kisbirtokos, ha van 10 hold földje és egy gyermeke, azt mondja: adjanak még 10 holdat, mindjárt lesz második gyermek. A sárközi polgárnak van 100 hold földje és egy gyermeke – a második gyermekhez még 100 hold földre van szüksége? De mikor a 200 holdasnak is csak egy gyermeke van! Hol kezdődik el hát akkor a több gyerek?

Nyilván sehol. Mert hiszen az egyke nem a szegénység folyománya, hanem a vagyoné. Ahol nincs vagyon, ott nincs egyke; ahol van vagyon – több vagy kevesebb, mindegy –, ott van egyke. Olyan egyszerű ez is, mint a kétszerkettő. Holott az ellenkezője volna érthetőbb. Végül, hogy a bölcsnek vagy legalábbis menthetőnek látszó gazdasági meggondolás mennyire feje tetejére állított gondolkodásban gyökerezik, megmutatja: az egykés vidék népe gazdaságilag is romlik, s előbb-utóbb tönkremegy – a kisebb birtokú előbb, a nagyobb birtokú utóbb, de sorsát egy se kerüli el. Hiába, nem lehet az élet logikáját feje tetejére állítani, ha mégolyan egyszerűnek látszik is úgy. (A gazdasági romlásra és okaira egyébként még külön fejezetben visszatérek.)

Sok vita folyt továbbá az egykének vallási, sőt felekezeti okairól is. Voltak, akik általánosságban a vallásos meggyőződés hatásának csökkenésében, az Istenbe vetett hit gyöngülésében, mások, akik egyenesen valamelyik felekezet, így a református felekezet belső mivoltában vélték őket föllelni, Hogy vallás és egyke kizárják egymást, kétségtelen. Hogy a vallásos hit gyengesége és az egyke együtt, egyazon helyen föllelhetők, szintén kétségtelen. Hogy a magyar reformátusság között az egyke nagyon elterjedt, az is kétségtelen. Csak az a kérdés – és egészen objektíve vetem föl, anélkül, hogy akár a vallásnak általában, akár a reformátusságnak különösen pártjára kelnék vele –, az a kérdés: ha két jelenség valahol egyszerre együtt található, szabad-e abból arra következtetni, hogy a kettő okozati összefüggésben van egymással? nem valószínűbb-e, hogy mind a kettő valami harmadiknak a következménye? Vagyis: ha az egykés vidéken a vallásos élet hanyatlása is tapasztalható, az a kérdés, mi idézte elő hanyatlását? mi gyöngítette el annyira, hogy az egyke bűnének nem tudott gátat vetni? Azt pedig, hogy melyik egyház hite alkalmasabb szérum ellene, csak úgy lehetne eldönteni, ha teljesen hasonló embereket egészen azonos körülmények között élve lehetne összehasonlítani, egyfelől az egyik egyház hitével, másfelől a másikéval.

De talán erre nincs is szükség – hiszen mindenik nagy egyház hívei között honos az egyke, a külföldi példákat nem is említve, sajnos itt nálunk is. A vallás és az egyke összefüggésének kérdését, azt hisszük, egészen röviden elintézhetjük itt azzal (a több nagyon messze vinne), hogy: a vallás mindig és mindenütt lelki szükségeknek kielégítője, Lelki szükségeknek, amelyek vagy erősek, vagy gyöngék (a fokozatoknak és átmeneteknek végtelen sorában), s ha végleg megszűnnek, megszűnik velük a vallás is. A mi népünknél a vallásos élet milyensége és az egyke tehát – tünet, melynek gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak, mint amit a fölszín a fölületesen reá pillantónak mutat.

Ne kapdossunk alibi után. Ne keressük romlásunk okát a faj elöregedésében, a rossz példában, gazdasági kényszerben, vallási közönyben – ez mind csak kibúvó, hiú mentség, bűnbak keresése.

Mindhiába. Az igazság sarokba szorít. Arcunkba kiált.

Maga az egyke és sorban mindaz, amit okának véltünk, voltaképpen tünet. Az igazi ok mélyebben van, és nagyobb átfogójú, mint akármelyik az említett okok közül. Ez nem lehet másképp. Mikor olyan bajról van szó, mely az egész szervezetet át- meg átjárja, s magát az életakaratot öli meg, akkor a szervezet egész belső rendjében kell valami veszedelmes megbomlásnak jelen lennie. A tudatos emberi élet – akár az egyéné, akár a közösségé – első és alaptörvénye az, hogy a maga egészében és minden ízében erkölcsi. E törvény alól kivétel nincsen. Az egyke és amit okainak vélünk, erkölcsi jelenség, az egyén vagy a közösség egész erkölcsi világrendjének megnyilvánulása. S olyan megnyilvánulása, mely annak az egész erkölcsi rendnek megbomlását, tőstül felfordulását árulja el. Az erkölcsi világrend értékének rendje – gyökeres, mélyreható változás csak ott van, ahol az értékek rendje változik meg. A pusztuló, egykés magyarságban az történt: az értékeknek az a rendje, mely fenntartotta, ezer veszedelemmel szemben megóvta, sőt növekedését biztosította, fölbillent, megbomlott. 

Megváltozott benne a család, a munka, a szellemi javak, a nemzeti hivatottság értékelése az anyagi és hedonisztikus* javak értékével kapcsolatban. A kényelem, a jólét, gondoktól mentes élet, fényűzés foglalták el a legfőbb javak helyét, s új világot teremtettek a régi helyén, melyben most már minden a legridegebb, elvakult önzést szolgálja egész az öngyilkosságig és nemzetirtásig. Hogy a modern korral az igények megnövekedtek, természetes folyamat, s nem is volna benne semmi baj, ha nem járt volna vele az erkölcsi javak katasztrofális devalválódása. A gazdasági rendszert nem lehet elválasztani az erkölcsi rendtől, az első a másodiknak folyománya. S ez mutatja, hova süllyedtünk: hogy gazdasági okokból akarják megmagyarázni az erkölcsi romlást. Hogy azt hisszük, csak az az igazán gyakorlati, praktikus, ami anyagi téren mozog – a többi szép elmélet vagy ábránd! Holott az igazán gyakorlati, a praktikus: az erkölcsi – ez a „praxis” a szó eredeti, valódi értelmében. Vaskos és naiv materializmus a mienk, erkölcsi naivitás, valami egészen barbár és naiv metafizika alapján. S ebben egy a felső tízezer a veszendő néppel.

Ez az érem egyik fele, mely a romlásnak egyetemes és általános okát mutatja meg. Másik felén a tünetek raja: a szenilitásra emlékeztető elhanyatlás, a gyilkos példák mohó követelése, a gazdasági elgyöngülés, a vallás sorvadása és mindennek betetőzéséül – a népet, nemzetet irtó egyke. Igen – de az élet nem a fizika világa: az életben nem lehet semmi sem tünet vagy okozat úgy, hogy maga is okká ne váljék. S így is van: a belső bomlás eredményeiként létrejött tünetek maguk is mint okok működnek tovább. Mikor egyszer a gazdasági rendszer felfordult, a családi szentély összetört, a vallás kihalt, az egykés önző életideál kialakult – akkor mindezek az eredetileg tüneti jelenségek mint szörnyű romboló, pusztító erők végzik irtó munkájukat, amíg csak van mit elpusztítani. Úgyhogy már nem is lehet tudni, melyik az ok, melyik az okozat, mert minden ez is, az is. Ahogy ma állnak a dolgok, az egyes esetekben ki tudná kihámozni, hogy melyik idézi elő a másikat: a gazdasági szempont az egykét, vagy viszont? Az önzés a vallástalanságot, vagy viszont? Az erkölcsi nihilizmus a nemzet sorsa iránt való közönyt, vagy viszont? Az anyagiasság a szellemi süllyedést, vagy viszont?

Minden mindennel összefügg. Minden mindennel kölcsönhatásban él. Minden összefogva pusztít.

Ez az egyke világa. Mert egész világ ez: saját világnézettel, erkölccsel, társadalmi és gazdasági, családi és közéleti renddel. Külön világ, külön világrendszer. 

Hogy mit jelent a család, az egyén, a gazdasági, a nemzeti élet terén, egyenként látni fogjuk.

*

A nemzet létének alapja nem a föld, ipar, kereskedelem, nem a jó törvények, jó közoktatás, hadsereg, hanem – a család. A nemzet létében fontos és nélkülözhetetlen a többi is mind, de a család a fundamentum, melyre minden épül. Ott válik meg, lesznek-e a nemzetnek polgárai, földművesei, katonái – és milyenek lesznek. 

Természeténél fogva az egyke legelőbb a családot támadja és bomlasztja meg, végül megsemmisíti. Kiöli a családi érzést, apának-anyának saját gyermekei iránt való szeretetét, az anyaság megbecsülését, a testvéri szeretetet, az összetartozás tudatát.

Onnan indul ki, a családból, és sugárzik aztán széjjel a bomlás a nép életének minden gazdasági, szellemi és erkölcsi területére, és nem áll meg addig, míg el nem éri logikájának végső következését, azt, hogy megsemmisíti a faj élniakarását; és végső eredményét, azt, hogy megsemmisíti magát a fajt. 

A család célja ma már nem a család, mert hiszen nem az a természetes folyamat hozza létre, hogy a férfi, mikor megérett reá, családot alapít. Az egykés házakban, a több gyerek híján, sehol se elég a munkáskéz. Egyik házban csak fiú van, s nincsen elegendő nőszemély az asszonyi dolgok ellátására, másikban csak leány van, s nincs elegendő férfi a férfimunka elvégzésére – sietni kell tehát, hogy a fiú mellé minél előbb leányt, a leány mellé minél előbb fiút szerezzenek. Ennek módja a korai összeházasítás. Amikor a városi gyerek még iskolába jár vagy inaskodik, az egykés vidék gyereke házasodik. Így követeli a birtok, mely nem várhat. Általános szabály az, hogy a 15 éves leányt és 18 éves fiút összepárosítják, és lesz belőlük – férj és feleség! Gyerekek még, akik a szülők szerint se valók arra, hogy családi gondokat hordozzanak. Addig tehát, míg elérik a megfelelő kort, „hagy élvezzék az életet”. Ez az általános elv. Mind a kettő, vagy legalább egyikük, jólétben, kényeztetve nőtt fel, ahogy az egykés gyerek szokott, akinek ruházkodására elköltenek annyit, hogy abból akár öt gyereket tisztességesen lehetne ruházni, akinek mindent megengednek, s aki ahhoz van szokva, hogy minden az ő kedvéért történik – természetes, hogy az új helyzetben is csak erre van gondja. Jól akar élni, baj nélkül: s mivel a fényűzés terén ilyen nagy verseny folyik, melyben aki lemarad, azt lenézik, lehetőleg kitűnni. Ennek pedig fő-fő akadálya a gyerek, különösen, ha több talál születni.

A gyerek tehát még nem kell a fiataloknak – majd később, ha már „kiélvezték az életet”. Ez a szülőknek és a fiataloknak megegyező elhatározása. S megindul a termékenység szabályozása. A fiatalok, akik még „élvezni” akarnak, örökös vigyázásban élik szerelmi életüket az idősebbek tanácsa, parancsa és receptje szerint. A vigyázás elsősorban a férfi kötelessége, aki mint egyebekben, ebben is a nőnek szolgája. Régi és elterjedt módszer áll rendelkezésére: a bibliai Onan* módján „szánt, de nem vet”. S így megy ez éveken át – ha előbb el nem válnak! Mert a természetnek ez a kijátszása megtámadja idegzetüket, ingerlékennyé, veszekedővé teszi őket, s a gyakran egyetlen kapcsolatnak, a szexuálisnak zavarai egymás ellen fordítják őket, kölcsönösen pokollá teszik egymás életét egész az elviselhetetlenségig. Megtörténik azonban a férfi minden vigyázása mellett is a „baj”, hogy a fiatal menyecske másállapotba esik. Akkor már az ő dolga a „bajon” segíteni. Erre is van régi és elterjedt módszer – egyszerűen beleszúr magába. Mivel? talán egy rozsdás kötőtűvel. Leggyakrabban azonban egy mezei virágnak kemény és hegyes gyökerével, amely virágot „ökörérő virágnak” neveznek, talán nagy becse miatt. Megesik, hogy a menyecske meghal, vagy egész életére megnyomorodik az önkéntes operációtól – nagyszerű temetést rendeznek neki, hangos szóval elsiratják, s megy tovább minden a maga útján. Mert hiszen sok száz és ezer esetben a beavatkozás sikerrel jár. Hogy elbetegesedik, tele van mindenféle nyavalyával, időelőtt megvénül, inkább elviseli. Nagyobb baj azonban, ha a néhány évi jól sikerült szabályozás után, mikor elérkezettnek látják az időt arra, hogy már jöhet a gyerek – a gyerek nem jön, vagy ha jön, túl korán jön. Addig szabályozták a természetet, míg végre az jobban megtanulta a leckét, mint óhajtották. Akkor már epekednek a gyermekért, az örökösért, de hiába minden. S a családban, mely egykés akart lenni, ott van az – egyse. Ma már sok van ilyen is. Sőt van sok, ahol szándékosan van így, ahol nem kell egy gyerek se. Minek vesződni eggyel is? hogy majd elvigyék katonának? vagy meg találjon halni? vagy rossz legyen a szüleihez? Éljünk, amíg élünk, gondtalanul – a többi a mások gondja. Bolond, aki másra gondol, mint magára.

Akik így túlteszik magukat az erkölcsi törvényen, és kényük-kedvük szerint szabályozzák a természeti törvényt, megszokják azt, hogy minden lehet, minden szabad, urai mindennek. Ebben nőnek föl, és ezt adják tovább. Ez az egyke erkölcsi világrendje. Benne minden kötelesség – nyűg, amit le kell lökni, minden erkölcsi törvény – a papok kitalálása, ami idejét múlta, minden állami törvény – az urak furfangja, aminek talán enged az okos, kényszerből, de kicsúfolja. A vagyon a fő – a többi semmi. A vagyon, az szuverén valami, s aki gazdag, fölötte áll mindennek. Tudok esetet, amikor két gazdag család, kellően meglatolt érdekből, frigyre óhajtott lépni. Igen, de az egyik helyen a fiú még csak 13 éves, a leány csak 10 éves volt. Se anyakönyvvezető, se pap nem adja össze őket. De ilyen csekélységek nem állhatják útját a szuverenitásnak. Megülték a lakodalmat, mely három nap, három éjjel tartott, néhány száz ház hivatalos volt, s minden a lakodalmi szabályok szerint ment végbe, násznaggyal, vőfélyekkel, menyasszony táncával stb. Igaz, a „fiatalok” nem költöztek össze. De ettől kezdve férj és feleség voltak, legalábbis névleg. Akár a dinasztiák hajdan!

Könnyű elgondolni, hogy ilyen elvek alapján átalakul az egész élet, s ami valaha szent volt, becsült, követendő példa, az most alul kerül, s ami bűn, önzés, romboló erő, felül. Ennek a felfordulásnak következményei nem hagynak érintetlenül semmit. Hirtelenében elsorolunk néhányat, a többire később kerítjük a sort.

Az egykének vannak teoretikus szószólói, s azzal érvelnek, hogy a szaporodás mesterséges gátlása a szelekciót szolgálja, a fennmaradó egyének jobb gondozásban részesülhetnek, testileg-szellemileg jobban fejlődhetnek, egészségesebbek, tanultabbak lehetnek, s általuk a nép színvonala emelkedik. A valóság ennek épp az ellenkezőjét bizonyítja. Az egykés vidékeken minden újabb nemzedék satnyább az előzőnél, ellenálló képessége fokról fokra csökken, a neuraszténia és hisztéria mind férfiát, mind nőét ellepi, szellemi téren is hátramarad, mert a civilizációnak csak külsőségei érdeklik, komoly dolgoktól irtózik, s megveti őket.

Mivel a házasság célja nem a család, s ennek kötelékei helyett mások lépnek előtérbe, olyanok, melyek nem bírják el a próbát, a törvényesített szexuális vagy érdekkapcsolat igen gyakran éppolyan hamar megszakad, mint amilyen hamar létrejött. Van rá nem egy eset, amikor a lakodalom tovább tart, mint az új pár együttélése. Sokan már azzal a hátsó gondolattal mennek az esküvőre, hogy ha nem úgy lesz minden a házasságban, amint ők akarják, hát egyszerűen fölbontják: az ügyvéd mindent elintéz. Akkor aztán a nőnek is megnyílik a szabad élet lehetősége. S a nemzeti lét fundamentuma, a család ezen a réven is teljesen labilissá válik.

Tipikus jelensége az egykés világnak, hogy mindenben az asszony intézkedik, házi ügyekben, gazdaságiakban csakúgy, mint a közügyekben. A férfi engedelmes szolgája az asszonynak, különösen ha mint „vő” jött oda a házhoz, szegényen; máskülönben mehet a háztól. Legföljebb kiadják neki a „szolgabért” arra az időre, amit a háznál töltött, úgy tekintvén, mintha béresként lett volna ott... A férj és netán – apa! Hogy a nőuralomnak ez a fajtája, mely a nőnek nem az anyaság és házastársi kötelék alapján, hanem egyéb szempontból biztosít korlátlan befolyást, nem válik se a gazdálkodásnak, se a közügyeknek javára, talán mondani se kell. A nőemancipációnak, azt hiszem, egyetlen apostola se vállalná az emancipációnak ezt a torz formáját, különösen látva mindazt, ami vele jár.

A féktelen fényűzés egyik fő oka annak, amiért nem szabad gyereknek születni, viszont egyik veszedelmes következménye is annak, hogy nem születik. Az ősi népi viseletet a nép elveti, kineveti, sőt gyűlöli. Mindennél előbb való az új divat. Minden szezonra új ruha, új cipő, lehetőleg több is. És minél drágább, lehetőleg olyan, amilyen nincs másnak. Magas sarkú kígyóbőr cipő, selyemharisnya, fantasztikus árú selyemből készült ruhák, éjjeli és nappali krém – meg kell lennie még a szegényebbjének is. Rossz a termés ára, nagy az adó, sok a panasz, de a cifrálkodás terén nem szabad hátramaradni, ha mégúgy nő is az adósság. A férfiak közt akad, aki belátja, hogy nem jól van így, hogy tönkremennek így, de nem tehet semmit. Nem én mondom, közülük mondta valaki nekem: „Beszélhetnek akármit, nem az adó tesz minket tönkre, igaz, hogy sok, de elbírjuk, hanem tönkretesz minket a fényűzés.” S mikor kérdeztem, mért engedik – csak legyintett: „nem lehet ellene tenni”.

Az erkölcsi züllés törvényszerű, elmaradhatatlan hatása a sok bűnös manipulációnak. De nemcsak úgy, amint a naiv olvasó képzeli, hogy a bűnös cselekmények és rejtegetésük kifejlesztik a képmutatást, és eltompítják az erkölcsi érzéket a jó és rossz iránt. Képmutatás és erkölcsi tompaság van bőven, de ez még nem minden. Betetőzése az egész egykés világnak, hogy benne egyenesen megfordul az erkölcsi értékskála. Nem az a bűnös, aki magzatát elhajtja, hanem aki megtartja. Erkölcstelen gyalázatosnak patkányfajzatnak és nyomdafestéket nem tűrő mi mindennek mondják el azt a nőt, aki másodszor is fogan, s idején nem segít a baján: és addig üldözik, amíg megteszi – ha belehal is. Ha nem hal bele, csak megnyomorodik, dologra képtelenné válik, minden falat kenyeret szemére vetnek, pokollá teszik az életét, s elüldözik a háztól. A férj hallgat, az anyós parancsol, aki a házban s a birtokon uralkodik, és vigyáz az örökösödés rendjére... Ha akárhány szeretőt tart is az asszony, nem olyan szégyen, mint a második gyerek.

Akire egyébként már nem szokott sor kerülni. Egy – vagy egy se, ez alól a szabály alól alig akad kivétel az igazi egykés vidéken. Az erkölcs, az ő erkölcsük, kötelezi őket. S nincs az az isteni vagy emberi törvény, amit így tisztelnek, megtartanak.

Nyomában elcsendesednek a háztájak, gyerekek zaja, lármája nem veri föl. Legfeljebb ha a házasfelek és a jó szomszédok csetepatéja – s az igen gyakori részegek ordítozása.

Elcsendesednek a házak – és elnémulnak egész utcasorok, egész utcák. Egyik-másikban még ténfereg egy-egy magánakvaló vénember vagy vénasszony, aki mellől elhalálozott mindenki, s most egyedül gunnyasztva számlálja napjait – de a többi házon már zárva az ajtók, és beszögezve az ablakok. Valamikor nagycsaládú magyarok laktak bennük, s az utcákon pezsgett az élet – most olyanok, mint a temető, s a házak, mint a kripták. Míg meg nem jön valahonnan a német, aki megveszi, beleköltözik és szaporodik... Így élnek – nem, így halnak ki a magyarok* Dél-Baranyában, Dél-Somogyban, Tolna vidékein és egyre több és több dunántúli részen... 



--------------------------------------------------------------------------------

Jegyzetek 

A Pesti Napló 1929. november 10-i számában jelent meg a következő írás:



MAGYAROK, NE KANADÁBA, 

HANEM BARANYÁBA VÁNDOROLJATOK KI

Látogatás Fülep Lajosnál, a pusztuló baranyai magyarság pásztoránál 



Zengővárkony, november 10. 

Ebben a szép nevű kis faluban még nem múlt el a háború – aminthogy nem múlt el egész Baranyában sem. Magyarország, amelynek a háborúban nyolcszázezer fia vérzett el, itt a Dunántúl területén vérzik tovább. A meg sem született gyermekek névtelen serege masíroz itt valami láthatatlan tömegsír felé, s viszi magával a földet, az optimizmust, a hitet, erkölcsöt – lassan-lassan az egész baranyai magyarságot. 

Csonka-Magyarország legveszélyeztetettebb területe ma – mindenféle értelemben – Baranya. Kétségbeejtően meggyőző érvekkel bizonyítja ezt beszélgetésünk során dr. Fülep Lajos, a magyar filozófiai és esztétikai irodalomnak ez az európai hírű képviselője, aki a külföldi egyetemek katedrái helyett ide jött el – papnak. 

Beszélgetünk Fülep Lajossal gyönyörű könyvtárában, amely valóságos néprajzi múzeum. 

Fülep Lajos ezt mondja: 

– Az én személyemet lehetőleg tegyük félre. Legfeljebb mint „kísérleti objektum” jusson itt szóhoz. S ami idetartozik, röviden elmondom.

Sokan furcsállották, hogy éppen kicsi faluba kívánkoztam. Pedig hát csak kicsiny faluban lehet úgy együtt élni a néppel, mint egy család tagjaival. S mivel a bajok közösek és mindenütt ugyanazok, mindegy, hol vizsgáljuk, de ilyen kis helyen még leghamarabb lehet megismerni őket. S jobban meg lehet ismerni az egyéneket is. Népes helyeken az érintkezés a többséggel jószerint csak hivatalos térre szorítkozhat. Márpedig nekem éppen az volt a célom, hogy megismerjem az általános bajokat, de megismerjem a különöseket is lehető közelből, s együtt éljek minden családdal és minden egyénnel, mint legközelebbi hozzátartozója. Amit pedig, mint végső célt, elérni igyekeztem, az volt, hogy ha kicsiny is az a közösség, gondozzam, neveljem, mintaszerűvé fejlesszem, s azután éreztesse hatását távolabbi körben is. Nyugodt lelkiismerettel elmondhatom, hogy megtettem ezért mindent, amit ember tehet, szolgáltam alázattal lelki, erkölcsi, anyagi téren. Jól tudva azt, hogy az anyagi kérdés ma milyen veszedelmes akadály, mindent elkövettem, hogy az egyházi teherviselést minimálisra csökkentsem, s ezt el is értem. Mindezt csak azért említem, mert csak ebben a megvilágításban érthetni meg a rendkívüli nehézséget, mellyel ma sokan küzdenek, akik a nép közt s a népért dolgoznak – s küzdelmüknek gyakori meddőségét is. Mert ha mindent: megtesz is valaki önzetlenül és szeretettel, a nép nagyon gyakran nem érti meg, s ami még rosszabb, nem hisz neki. 

S ha sorba vesszük a nép bajait, tán éppen ezzel kell kezdenünk: hogy nem hisz azoknak, akik bajain segíteni akarnának vagy tudnának. Ma még volna segítség mindenre, de mit ér, ha a nép eltaszítja? S ez nem a köznép hagyományos és közismert bizalmatlansága az úrral szemben – ez valami radikálisan más. Mint ahogy a mai nép is más, mint a Mikszáthé vagy Baksayé, sőt már sok vonásában más, mint a Móriczé. Különös, csodálatos, szinte érthetetlen tünet az igazság iránt való ösztönnek és érzéknek ez a pervertálódása, de nem az én egyéni, különleges tapasztalatom, hogy így van; sokfelé hallottam, hogy a nép nem hiszi el vagy csak nagy nehezen azt, ami igazság, s bámulatos könnyen elhiszi, és szinte leküzdhetetlen makacssággal ragaszkodik ahhoz, ami hazugság. S ebben több van, mint a hagyományos bizalmatlansággal párhuzamosan együtt járni szokott hiszékenység; a kettőnek azon a fokon, ahogy ma tapasztalható, valami mély közös gyökere van a nép szellemi és erkölcsi átalakulásában, amit még nem világítottak meg eléggé, de eléggé szimptomatikus annak, aki már látja; bizonyos, hogy még nagy nehézségeket fog okozni a nép vezetésére hivatottaknak. Természetesen a világért se mondtam, hogy az egész országban mindenütt így van; de hogy elég sokfelé, azt állíthatom. Egy lelkiismeretlen, ámító, hazug ember – ha akármilyen gazságok sülnek is ki róla – ellenállás nélkül sodor magával fanatizált, elbódított tömegeket, s néhány hét alatt képes évek munkájának eredményét romba dönteni.

A népet mégse tudom elítélni. Állítom, hogy az erkölcsi érzéknek ez a defektusa szervesen összefügg és szoros kölcsönhatásban van a többivel, így az egykével, amire majd rátérek. Azért nem tudom a népet elítélni, mert ha a népben valamilyen erkölcsi betegség tört ki, amilyen az egyke, az arra hivatottaknak s hozzá hatalommal rendelkezőknek a betegség leküzdésére meg kellett volna mindent tenniök már régen, mielőtt más erkölcsi területeket megfertőz. A beteget azonban magára hagyták, vagy azokra, akik még akkor se segíthettek, ha telis-tele voltak jó szándékkal. Az elhanyagolt betegség más betegségeket természetszerűleg, automatikusan előidéző hatása mellett nem csekély szerepe volt persze a másik oknak is, a nép közvetlen vezetői rosszaságának. Én legalább sok esetben rájöttem arra, hogy a nép elveszítette fogékonyságát az igazság iránt, a fertőzés elindítója és olykor hosszú évtizedekre meghonosítója valamelyik jegyző, tanító vagy – bizony ki kell mondani – pap volt, aki elmulasztotta kötelességét teljesíteni, vagy éppen az ellenkezőjét tette, s hatásának nyomait még az utána következő nemzedékekből se lehet kiirtani; a rossz bámulatosan öröklődik, s egy szónak vagy cselekedetnek hatása néha még évtizedek múltával is kinyomozható.

Elítélni nem, csak szánni lehet a népet, mert hiába a megnövekedett jólét, a civilizáció stb., ha lelkében súlyosan beteg. Beteljesedik rajta a mélységes szentencia: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall?” Ha van a világon nép, melyre el lehet mondani, hogy szerencsétlen, úgy a magyar nép az. S minél kevésbé tudja, annál inkább az. Mikor elvakítva és félrevezetve nem tud különbséget tenni jó és rossz között, önmagát pusztítja anyagilag és erkölcsileg, azt hivén, hogy igen bölcsen cselekszik, mert például az egykét nagyon nagy bölcsességnek tartja – nem akkor a legszerencsétlenebb-e, akkor a maga elbizakodottságában és gőgjében, mert hiszen szinte hozzáférhetetlen a fölvilágosítás és a segítő jó szándék számára? S mondhatunk-e rá mást, mint: bocsáss meg néki, mert nem tudja, mit cselekszik?

Mondtam hogy egyik dolog szervesen összefügg a másikkal, egyik defektus a másikkal. S ebben az összefüggésben lehet csak megérteni, mért vagyunk olyan tehetetlenek az irtózatos nemzetgyilkos bűnnel, az egykével szemben. Itt is beteljesül az Írás szava, hogy aki egy törvényt megront, valamennyit megrontja. Nem hisznek az igazságnak. De hogy is higgyenek, ha nem hisznek annak, amit látnak: a kihaló házaknak, elnémuló utcasoroknak, egész gyülekezetek pusztulásának, sem a saját családi tragédiáiknak, viruló fiatal asszonyok korai halálának, saját anyagi romlásuknak? Mert hiába minden, ez is előbb-utóbb elkövetkezik: nem akarják a több gyermeket, hogy ne kelljen a birtokot földarabolni, s végül a birtok egy darabban idegen kézre kerül.

S a legszörnyűbb az, hogy ezt a bűnt ma már nem tartják bűnnek, hanem erénynek! Ez aztán: Umwertung aller Werte. [Minden érték átértékelése.] Mint ahogy a hazug az igaz, és viszont, úgy a bűn az erény, és viszont. Ez a nép igenis tudja a pusztulást, nyitott szemmel látja, de belenyugszik, akarja. Jól akar élni, de az ilyen akarat nem élet-akarat. S ezzel eljutottunk a végső kérdéshez: ebben a népben sok helyütt megszűnt a közösség tudata, a nemzeti közösség érzése – de hogy maradhat fenn a nép, a nemzet, tehát a közösség, ha megsemmisül benne mint közösségben az élni, fennmaradni, növekedni akarás? Ha az egyén nem érez kötelességet és felelősséget a közösség, a nemzet iránt? 

Akik az egykével odafönt foglalkoznak, a kérdésnek rendesen csak egyik oldalát látják: a magyarság népesedési statisztikájának romlását. Vagy legföljebb még felekezetek szerint való megoszlását keresik. De hogy a számok mögött mi van, azt már nem látják. Pedig az egyke nemcsak annyit jelent, hanem még mást és sokkal többet: teljes erkölcsi átalakulást, a gondolkodásmód, a családi élet sőt a gazdálkodás megváltozását, az akaratnak sajátos átváltozását – röviden, egy egész sajátos rendszert, sajátos külső és belső világot. Értsék meg odafönt, semmivel se kevésbé fontos a lelkek számának apadásánál a lelkek erkölcsi szintjének apadása. Hogy tudja megállni a próbát, ha sor kerül reá, az a nép amely önmaga ássa alá erkölcsi életét és életakaratát? Itt van a nagy kérdés, a nagy probléma, kimondhatatlanul nagyobb, mint az, hogy hányan vagyunk, hányan leszünk – az a kérdés, hogy milyenek vagyunk és milyenek leszünk.

Az egykének kétségtelenül gazdasági okai is vannak, s a kezdet kezdetén talán elsősorban ilyenek voltak – bár nem hiszem, hogy a gazdasági szférát az erkölcsitől teljesen el lehessen választani. A gazdasági okok, mint tudjuk, nem a szegénységet jelentik, hanem ellenkezőleg, a viszonylagos jólétet. A nincsteleneknek nincs mért egykézni, s a szegényeknél még ma is szokott gyerek lenni bőven; a gyermekáldás ott szűnik meg, ahol a föld szétdarabolásától félnek. A kisgazda mai életstandardje mellett ez a félelem érthető: igényei vannak, amiket a föld szétdarabolása után nem elégíthetne ki. Csak az a kérdés, nincs-e az életstandard fönntartásának más módja, mint ez, mely a mai gazdálkodási rendszerrel szorosan összefügg? Sokfelé láthatni külföldön, sőt ma már idehaza is van rá példa, hogy igenis van. Kétségtelenül kiderült, hogy a régi típusú gazdálkodás megbukott, s ha tovább ragaszkodunk hozzá, teljes eladósodás és elszegényedés jár a nyomában. Mit kell tehát tenni? Más gazdálkodási rendszerre térni át!

Elsősorban a Dunántúlról beszélek, s merem mondani, hogy tízszer annyi nép, és jobban élhet ezen a területen, mint amennyi és ahogyan ma él rajta. Itt van például Baranya. Az Isten is gyümölcstermesztésre alkotta, s valamikor az is volt. Európának talán a legpompásabb gyümölcsöskertje – valamikor még a török időkben! S ma, ha akármennyi gyümölcsöt terem is, nem számos. Bejárhatja keresztül-kasul, de a tíz ujján megolvashatja azt a néhány kisgazdát, aki elálló, érdemes, értékes gyümölcsöt termeszt. Évente számlálatlan millióra tehetni a veszteséget, ami a helytelen gazdálkodásból származik. A lehetőségeknek itt egyelőre nagyon csekély hányada van kihasználva. S hogy ez mennyire így van, azoknak a sokgyermekes családoknak példája mutatja, akik koldusszegényen megtelepedve valamelyik faluban, állattenyésztéssel és gyümölccsel, de persze hozzá nagy szorgalommal, ügyességgel, élelmességgel sokszor hihetetlen rövid idő alatt jómódra tesznek szert. Ha tehát itt még a mai viszonyok közt is boldogul az, aki dolgozik, tessék idetelepíteni azokat a mostoha sorsban élő magyarokat, akik ott, ahol vannak, minden igyekezettel se tudnak előbbre jutni. Minden kipusztuló család helyébe tessék másikat telepíteni, olyat, mely élni, szaporodni, nőni akar. Az országos gazdasági problémát azzal nem oldjuk meg, hogy a magyarságot kivándorolni engedjük. Ne feledjük el: amennyivel kevesebben leszünk, annyival szegényebbek is. Azzal tehát, hogy megkevesbedünk, az itthon maradókon se segítünk. Ha a népesség megoszlása vándorlást kíván, hát vándoroljanak a magyarok, de ne a tengerentúlra, ahol elvesznek a nemzet számára. Ki kell adni a jelszót: Magyarok, ne Kanadába, hanem Baranyába! 

Itt vagyunk Várkonyban – mellesleg megjegyzem, hogy nálunk az egykézés még nem érte el azt a fokot, mint sokfelé egyebütt, sőt az utóbbi időben határozott javulás észlelhető; még nem tartunk ott, ahol a délibb vidék, s remélem, nem is jutunk el eddig. Nos, itt van a várkonyi határban a gesztenyeerdő, a vidéknek csodálatos ékessége s egyik nagyszerű jövedelmi forrása. Szinte azt mondhatnám: nemzeti ereklye, mely egyúttal hasznot hajt. Majd olyan régi, mint Magyarország, évszázadokon át megvolt, díszlett, termett, szaporodott – s most pár éve beleesett a vész, a pusztító féreg, és napjai meg varnak számlálva! Ki segít? Mi képtelenek vagyunk, ha megfeszülünk is bele, s ha mindent megtettünk, ami tőlünk telik, teljességgel elégtelen. A föladat a mi számunkra túl nagy: csak az segíthet, akinek elegendő anyagi erő és hatalom van a kezében. S aki, végre is, a mi kormányunk – aki a mi elszegényedésünkkel szintén szegényebb lesz; aki, mikor rajtunk segít, a nemzet egészén segít. Értékeket elveszni hagyni nem szabad, értékeket megmenteni kell, a jövő érdekében is – s akármilyen áldozatok árán is!

Így vagyunk a magyarsággal is, és minden nagy problémájával. Nem költői hasonlat ez! Maga a nép mondja itt, hogy mint ez az erdő, úgy pusztul a magyarság is – évszázadokon át megállt annyi veszélyben, s most az alattomos belső kór sorvasztja. Ki segít? Minden probléma, ha úgy vesszük, lokális, de egyúttal egyetemesen nemzeti is. Elintézésükhöz a nemzeti közösséget kifejező kormány teljes súlya, hatalma, anyagi és erkölcsi ereje szükséges. Enélkül a vidéki hatóságok, akármennyi jó szándék hatja át őket, nem érhetnek el eredményt. Tudva azt, hogy mit kellene tenni, mégis tehetetlenül állnak szemben a végzetes kérdésekkel, mint mi a gesztenyés pusztulásával... Mert hogy az őszinte szándék, a tenni vágyás és tenni tudás, az erős akarat és tehetség megvan idelent, azt örömmel állapíthatom meg. Nem ismerem eléggé Baranya régi közigazgatását, nem beszélhetek róla. De láttam itt-ott a régi vármegyei életet. Nos, a mai megye már nem a régi, legalábbis én többfelé tapasztaltam az új időknek megfelelő átalakulását. A sokat emlegetett uraskodás és bürokratizmus helyett megfeszített, az élettel szoros kapcsolatban levő munka folyik sokfelé. Különös örömmel mondom el ezt Baranyáról, ahol a bajok a legnagyobbak. A megye vezetői, főispán és alispán, a helyzet magaslatán álló, egészen hivatásuknak és munkájuknak élő férfiak, akik behatóan foglalkoznak a sokágú baranyai problémával. Közvetlen közelről látom és figyelem például a pécsváradi járás főszolgabírájának munkáját; nincs talán a járásban olyan ember, akit személyesen nem ismer, s nincs valahol olyan baj, melyről nem tud és megoldásán személyesen nem fáradozik. A közfunkcionáriusnak az a típusa, melyre ma oly nagy szükségünk van. Megvan tehát idelent nemcsak a felülről jövő kezdeményezések megfelelő elvégzésére a garancia, de a kezdeményezésre való hivatottság is. Hiszen ezek a funkcionáriusok tudják legjobban, hol mi a teendő, megvan bennük a kellő akarat és rátermettség, de ismétlem, a megyének minden ereje és hatalma se elegendő a nagy feladatokkal való küzdelemre. Törvényhozásnak, kormánynak, megyének együtt kell az akciót megindítania, hogy sikeres legyen.

Éspedig azonnal! mert ha valahol, itt el lehet mondani: periculum in mora! [a késedelem veszélyes]. A magyarság ma nyitott sebből állandóan vérző szervezet. Mindnyájunknak össze kell fognunk, hogy meggyógyítsuk, megmentsük. Az első teendő: a bajnak alapos fölismerése és elismerése. Akármilyen félelmes is, nézzünk vele szembe egészen. Amint ez megtörtént, induljon meg rögtön a segítés munkája. Reá-reá pillantani vagy egyszer-másszor elemlegetni a bajt, nem elég. Nem szabad addig tágítanunk, szinte azt mondanám, ne is beszéljünk addig másról, míg ezt az igazi létkérdést nem intéztük el, vagy legalábbis, míg a javulás, gyógyulás folyamatát nem indítottuk meg, nem harcoltuk ki.

Ezt mondotta el Fülep Lajos, akinek felismerései egyszerre élesen mutatják meg a Dunántúl szomorú helyzetét. Kérésünkre dr. Fülep Lajos külön cikksorozatban fogja ismertetni a Pesti Napló olvasói előtt a magyarság romlásának és megmentésének mindennél fontosabb problémáit. 



Ezt az írást követően látott napvilágot Fülep Lajos A magyarság pusztulása című cikksorozata a Pesti Naplóban. (1929. november 17., november 26., december 4. és december 15.)

Nagy Ferenc a Kisgazdák Lapja 1929. december 24-i számában az alábbi írással válaszolt Fülep Lajosnak.





A MAGYAR FALU BECSÜLETE 

Írta: Nagy Ferenc, vm. pártelnök



A Pesti Napló december 15-i számában egy baranyai református pap, folytatva egy cikksorozatot, olyan cikket írt, amely a falu népének tekintélyét annyira aláássa, hogy ha ezt a cikket valaki olvassa (hozzátéve: még ha el is hiszi), szinte kényszeredett utálattal fordul el a falu népétől, mint olyantól, amely minden erkölcsöt levetkezve, minden magyaros és vallásos egyéni és társadalmi kötelességet sárba taposva, tökéletesen megérett arra, hogy be sem várva, amíg az „egyke” és a gazdasági nyomor elpusztítja, egyszerűen eltöröltessék a föld színéről, mert ha a jelzett cikknek a kitételei mindenben ráalkalmazhatók volnának a falu népére, akkor még a levegő is kár volna ezen a szép földön a magyar parasztnak.

Mintha az a lelkész egyenesen arra pályázna, hogy a falu népének minden hibáját, ezerszeresen megnagyítva, kitálalja a magyar közvélemény azon részének is, amely a város zűrzavaros, kétes világából megnyugvó bizodalommal tekint a falu felé, és üdítő, tisztító példáért éppen a faluhoz ment, és ezt a közvéleményt ma mindenáron lenéző, megvető ellenségévé tegye a falunak.

A tárgyilagosság kedvéért szükségesnek tartom, hogy néhány kitételt a sok közül itt idézzek az említett cikkből.

„A gyerek tehát még nem kell a fiataloknak – majd később, ha már »kiélvezték az életet«. Ez a szülőknek és a fiataloknak megegyező elhatározása. S megindul a termékenység szabályozása. A fiatalok, akik még »élvezni« akarnak, örökös vigyázásban élik szerelmi életüket az idősebbek tanácsa, parancsa és receptje szerint. A vigyázás elsősorban a férfi kötelessége, aki, mint egyebekben, ebben is a nőnek szolgája. Régi és elterjedt módszer áll rendelkezésre: a bibliai Onan módján »szánt, de nem vet«. S így megy ez éveken át – ha előbb el nem válnak! Megtörténik azonban a férfi minden vigyázása mellett is a »baj«, hogy a fiatal menyecske másállapotba esik. Akkor már az ő dolga a »bajon« segíteni. Erre is van régi és elterjedt módszer – egyszerűen beleszúr magába. Mivel? Talán egy rozsdás kötőtűvel. Leggyakrabban azonban egy mezei virágnak kemény és hegyes gyökerével, amely virágot »ökörérő virágnak« neveznek, talán nagy becse miatt.”

Undorító! De menjünk tovább az általánosított egyes, talán meg sem történt esetek során:

„Akik így túlteszik magukat az erkölcsi törvényen, és kényük-kedvük szerint szabályozzák a természeti törvényt, megszokják, hogy minden lehet, minden szabad, urai mindennek. Ebben nőnek föl, és ezt adják tovább. Ez az egyke erkölcsi világrendje. Benne minden kötelesség – nyűg, amit le kell lökni, minden erkölcsi törvény – a papok kitalálása, ami idejét múlta, minden állami törvény – az urak furfangja, aminek talán enged az okos, kényszerből, de kicsúfolja. A vagyon a fő – a többi semmi. A vagyon, az szuverén valami, s aki gazdag, fölötte áll mindennek. Tudok esetet, amikor két gazdag család, kellően meglatolt érdekből, frigyre óhajtott lépni. Igen, de az egyik helyen a fiú még csak 13 éves, a leány csak 10 éves volt. Se anyakönyvezető, se pap nem adja össze őket. De ilyen csekélységek nem állhatják útját a szuverenitásnak. Megülték a lakodalmat, mely három nap, három éjjel tartott, néhány száz ház hivatalos volt, s minden a lakodalmi szabályok szerint ment végbe, násznaggyal, vőfélyekkel, menyasszony táncával stb. Igaz, a »fiatalok« nem költöztek össze. De ettől kezdve férj és feleség voltak, legalábbis névleg. Akár a dinasztiák, hajdan.”

Bár nem óhajtunk kommentárt fűzni ehhez az állításhoz, de én baranyai ember létemre még ilyen esetet hírből sem hallottam.

„Erkölcsi züllés

Törvényszerű, elmaradhatatlan hatása a sok bűnös manipulációnak. De nemcsak úgy, amint a naiv olvasó képzeli, hogy a bűnös cselekmények és rejtegetésük kifejlesztik a képmutatást és eltompítják az erkölcsi érzéket a jó és rossz iránt. Képmutatás és erkölcsi tompaság van bőven, de ez még nem minden. Betetőzése az egész egykés világnak, hogy benne egyenesen megfordul az erkölcsi értékskála. Nem az a bűnös, aki magzatát elhajtja, hanem aki megtartja. Erkölcstelen gyalázatosnak, patkányfajzatnak és nyomdafestéket nem tűrő mi mindennek mondják el azt a nőt, aki másodszor is fogan s idején nem segít a baján; és addig üldözik, amíg megteszi – ha belehal is. Ha nem hal bele, csak megnyomorodik, dologra képtelenné válik, minden falat kenyeret szemére vetnek, pokollá teszik az életét, s elüldözik a háztól. A férj hallgat, az anyós parancsol, aki a házban s a birtokon uralkodik és vigyáz az örökösödés rendjére... Ha akárhány szeretőt tart is az asszony, nem olyan szégyen, mint a második gyerek.”

Főbb vonásaiban ezek volnának azok a kitételek, amelyeken a kihagyott sorok semmit sem enyhítenek. Sőt!

Amint mondottam, semmi bővebb kommentárt a dologhoz fűzni nem szabad. Csupán azt szeretném megkérdezni a cikkírótól, hogy valóban hivatottnak érzi-e magát az ilyen förtelmeknek egy fővárosi lapban való leírására? Hivatottnak érzi-e magát arra, hogy az ő becsületes népét ilyen megbecstelenítés elé állítsa. Azt a népet, amely elvégre a cikkírónak is kenyeret ad?

Baranya vármegye józan és intelligens kisgazdatársadalmára bízom úgy az én cikkemnek, mint a szóban forgó cikknek az elbírálását.



Fülep Lajos ezt követően válaszcikket fogalmazott, írása azonban akkor nem jelent, nem jelenhetett meg.





A MAGYAR FALU BECSÜLETE

Válasz Nagy Ferenc vm. pártelnök cikkére



A Kisgazdák Lapja december 24-i számában Nagy Ferenc vm. pártelnök úr foglalkozik a Pesti Naplóban közzétett cikkeimmel, s mivel egyenes kérdéseket intéz hozzám, szükségesnek látom, hogy válaszoljak neki!

Nem óhajtom a vm. pártelnök urat a személyeskedés terére követni, mert az mindenre alkalmas, csak az igazság tisztázására nem. Márpedig egyedül ez a fontos annak, aki az igazságot keresi.

De ha már belekeverte személyemet a vitába, annyit mégis ide kell jegyeznem, hogy igen téved, ha azt hiszi, cikkeim írásában népem szeretetén kívül bármilyen más érzés vezet. Rólam mindenki tudja, aki ismer, hogy azért hagytam oda a fővárost, mert a magyar falusi nép közt akartam élni, melyet e világon mindennél jobban szeretek, melyért küzdeni és dolgozni legfőbb életcélom. A szeretet azonban nem jelentheti azt, hogy bűnök iránt vakok legyünk, és tétlenül nézzük a magyar nép pusztulását. Sőt, az igazi szeretet abban nyilvánul meg, hogy megmenteni igyekszünk azt, akit szeretünk, ha fájdalmas is az operáció, melynek alá kell vetnünk.

Nem könnyelműen és nem is könnyen szántam rá magam, hogy a magyar nép bajait a nyilvánosság előtt pertraktáljam. Évekig tartó lelki tusakodás, sok álmatlan éjszaka és imádkozás után, mikor láttam, hogy semmi sem történik a magyar nép megmentése érdekében, a pusztulás pedig szünet nélkül és föltartózatlanul folyik tovább – úgy éreztem, nem hallgathatok tovább, erkölcsi kötelességem, népem iránt való szeretetem, Isten és ember előtt való felelősségem kényszerít a megszólalásra. Nem lep meg, hogy ezért most be akarják törni a fejem.

Azonban: mikor a tiszazugi szörnyűségek napvilágra kerültek, a kultuszminiszter, ugyancsak a Pesti Naplóban, kíméletlen számonkérő cikket írt arról, hogy hogyan lappanghatott a népet pusztító bűn ily sokáig. És sokkal borzalmasabb és undorítóbb adatokat sorolt föl, mint én. Mért nem védték meg vele szemben a „magyar falu becsületét”? A kultuszminiszter egyenesen felelőssé is tette a papokat, hogy mért hallgattak, mért nem terelték rá a mutatkozó bajokra a felettes egyházi és állami hatóságok figyelmét? Nos, akiben élő lelkiismeret lakik, s aki a magyar népet nemcsak szájával szereti, hanem cselekedni is akar érte, ebben a felelősségben nem kívánhat tovább osztozkodni. Az megtesz minden tőle telhetőt az állapotok megváltoztatása érdekében.

A Pesti Napló ugyanazon számában, melyben az én kipécézett cikkem megjelent, lehetett olvasni a tiszazugi pör ítéletét! A tiszazugi borzalmakat a világ minden lapja ismertette, nemcsak a magyar fővárosi lapok. Kérdem, mi a helyesebb: hagyni, hogy a bűn megteremje ilyen szörnyű gyümölcseit, vagy idejekorán leleplezni, pusztításának gátat vetni? Ha az utóbbi, nincs reá más mód, mint az igazság teljes megismerése és kimondása. 

Az igazságot tovább elhallgatnunk nem szabad – a létünkről, fönnmaradásunkról van szó! – csak azért, mert „undorító”. A kérdés csak ez lehet: igaz-e, amit írtam? igaz-e, hogy a magyar nép Dél-Baranyában, Dél-Somogyban, Tolnában s másfelé pusztul? igaz-e, hogy a pusztulásnak okai azok, amiket én megneveztem?

Hogy igaz, a vm. pártelnök úr is tudja. Én legalább nem találkoztam még egyetlen értelmes gazdaemberrel se, aki mást mondott. A tények és adatok, amiket én elmondok, közszájon forognak – meg is írták őket már nemegyszer! Cáfolatukat azonban még nem olvastam sehol.

Hogy undorítók? Azok! S nem gyönyörűség foglalkozni velük. De ha elhallgatjuk őket, attól se szebbek nem lesznek, se meg nem szűnnek. Nincs szerencsétlenebb politika, mint az igazság elhallgatása vagy kendőzése. Javulást, gyógyítást, megújulást csak az igazság teljes ismerete alapján lehet elérni.

Tehát: a magyar falu becsületét én nem érintettem. Szent az énelőttem, s kész vagyok érte az életemet föláldozni. De ha a falu népe között valamely bűn pusztít, azt a bűnt igenis ki kell gyomlálnunk. Éppen a falu becsületének érdekében. Aki pedig a bűnösök bűnét leleplezi, ne tessék azzal vádolni, hogy a becsületesek becsületét befeketíti. Hagyjuk csak a becsületet becsületnek, a bűnt bűnnek, és vigyázzunk, hogy amikor a becsületet védelmezzük, valahogy a bűn ne kapjon vérszemet, mely mindig nagyon hajlandó azt hinni, hogy őt igazolják. Ha nem hinnék és bíznék abban, hogy a mi népünkben igenis van elég becsület, erkölcs és egészség ahhoz, hogy a bűnt magából kiközösítse, nem is kezdtem volna akciómba. De mivel ez az egész kérdés igen sokrétű és bonyolult, mindenkinek össze kell fognia egy hatalmas közös akcióba, hogy a becsületet, erkölcsöt, fejlődést győzelemre segítsük a bűn és a pusztulás fölött – mindenkinek, elsősorban a kisgazda-társadalomnak és vezetőinek.

Ha a vm. pártelnök úr figyelmesen olvasta volna eddigi cikkeimet, látnia kellett volna, hogy nem azért írom őket fővárosi lapba, mert a fővárosi közönség előtt ki akarom pellengérezni a falusi népet (ugyan mi értelme és célja volna ennek?), hanem azért, mert fölfelé, a kormányra akarok hatni velük, hogy történjék már végre valami a mi pusztuló magyar népünk megmentése érdekében. Ez pedig olyan cél, melyben engem a vm. pártelnök úrnak és pártfeleinek minden erejével támogatnia kellene, nem pedig gáncsolnia. Ha a vm. pártelnök úr vállalkozik arra, hogy ez irányban megfelelő akciót indít, én kész örömest abbahagyom a magamét, melybe, ismétlem, a kényszerűség hatása alatt fogtam bele. És ha a vm. pártelnök úr türelemmel megvárta volna cikkeim folytatását, mikor majd a sötét oldalak ismertetése után egyrészt népünk nagyszerű képességeire és tulajdonságaira akarom ráterelni a figyelmet, másrészt az egyházi és állami felettes hatóságokat nagyszabású cselekvésre késztetni, konkrét program alapján, akkor meggyőződött volna arról, hogy engem igenis olyan szándék vezet, melyet minden hazáját és népét szerető magyar ember csak helyeselhet, és kell is, hogy támogasson.

Végül, ami a néptől kapott kenyér átlátszó célzatú említését illeti, csak ennyit: nekünk, papoknak az a hivatásunk, hogy az igazságot hirdessük, felfelé és lefelé egyaránt. Ezért kapjuk a kenyeret, melyet akkor nem érdemlünk meg, ha ezt nem tesszük. Megnyugtathatom azonban a vm. pártelnök urat, hogy abban a faluban, melyben én kenyeret eszem, hál' Istennek, a szaporulat terén jobb állapotok vannak; amint azt a Pesti Napló november 10-i számában megjelent interjúban már meg is mondtam. Nálunk az idén 380 lelkes gyülekezetben 32 a mindennapi iskolások száma – bár legalább ilyen arány lenne másutt is! Amit tehát írtam, nem ide vonatkozik – s akinek nem inge, nem veszi magára. S egyébként azt is megmondtam abban az interjúban, hogy a bajokért elsősorban nem a nép a felelős.



*



Fülep Lajos három írása együtt megjelent: Fülep Lajos: Művészet és világnézet. Cikkek, tanulmányok 1920–1970. Válogatta, szerkesztette, a jegyzeteket, a bibliográfiát és a névmutatót összeállította Tímár Árpád. Bp. 1976. 93–125. Fülep írásainak szövegét e kiadás alapján, Nagy Ferenc cikkét a Kisgazdák Lapjából közlöm.

Fülep Lajos A magyarság pusztulása című írása (erősen csonkított formában) nemrég egy tanulmánykötetben is megjelent: Népesedésrobbanás – egyke. Válogatta, bevezetővel és jegyzetekkel ellátta Semlyén István. Téka. Bukarest. 1982. 215–242.

Egy későbbi írásának tanúsága szerint – Pusztul-e a magyarság? Mit mond a szemtanú. Nyugat. 1933. október 1. – Fülep Lajos készült cikksorozata folytatására: „Még 1929-ben cikksorozatot közöltem a Pesti Naplóban a magyarság veszedelméről és megmentésének föltételeiről. Tizenöt-húsz folytatásra volt tervezve, közzétettem belőle ötöt, a többit a fiókomban hagytam (hogy miért, nem tartozik ide). Célom különösen az volt, hogy a köztudatba belevigyem a jelszót – akkor még nagyban folyt a kivándorlás -: »Magyarok, ne Kanadába, hanem Baranyába!« s a telepítést sürgessem. Azt hittem, adataimtól megdöbbennek, akik felelősek az ország és a nép sorsáért-jövőjéért, de szemük pillája se rezzent. Kaptam ellenben temérdek levelet az ország minden részéből, az elszakított területekről. (Csíkból! azt írják, hírlaptöredékből olvasták, a laphoz nem tudtak hozzájutni, s gyors választ kérnek, hogy milyen a föld, mennyi stb.!) Törökországból – kérnek, könyörögnek, hogy segítsek, mert jönni akarnak, van egy kis pénzük, földet, házat tudnának venni, ott, ahol vannak, nem lehet, indulnának azonnal! S míg vártam, hogy történik valami, gyötrődtem és szégyenkeztem, kétségbeestem, s végül mindenről lemondtam. Amit azóta látok, tudok, olvasok, csüggedésemet fokozza.” (Fülep Lajos: Művészet és világnézet. I. k. 133–134.) Sajnos a cikksorozat érdembeli folytatására később nem került sor.

A kérdést – Fülep Lajos gondolataira, adataira is támaszkodva – Illyés Gyula fogalmazta meg újra élesen, megrázóan, újabb s nagy visszhangot kiváltó vitát kezdeményezve. (Pusztulás. Nyugat. 1933. szeptember 1. Újabban megjelent: Illyés Gyula: Itt élned kell. Bp. 1976. I. 13–40.)

A két világháború közötti időben újra és újra fellángoló, sokszólamú, keserű hangú „egyke-vitáról” legújabban két érdekes, adatgazdag tanulmány látott napvilágot: B. Bernát István: „Fajmentéstől” a „Pusztulásig”. Az „egyke” kérdése a húszas években. Világosság. 1983. május. 270–277.; Szabó A. Ferenc: Útirajz Pannóniáról. Illyés Gyula Pusztulás című írásának vitája 1933/34-ben. Mozgó Világ. 1983. július. 120–128.