Payday Loans

Keresés

A legújabb

Tóth Kriszta: Hazaviszlek, jó? PDF Nyomtatás E-mail
2011. május 05. csütörtök, 08:37

tothkriszta_hazaviszlek

22:10, Hétfő (augusztus 8.), m2  
Záróra

Tóth Kriszta

Kattintson a képre!
52 perc

rendező: Déri Balázs
szerkesztette: Bertha Lívia
műsorvezető: Veiszer Alinda

__________________________

Tóth Kriszta: Hazaviszlek, jó?

Magvető kiadó, 2009, 244 oldal

Homokakvárium

(Nincs rá szó)


Megy át a villamos a derékig összefirkált városon. Mossa az eső a maszatos házakat, a szürke utcákat, de semmi sem fehéredik, csak párolog reménytelenül az újabb áprilisban. Az Oktogonon leszállok. A megállóban az üvegtető alatt három horpadt arcú, nagykabátos hajléktalanül gúlában. Egymásnak dőlnek, a középső valamit tart a térdén, azt bámulják. Messziről olyan, mint egy notebook, de ez elég valószínűtlen. Mármint hogy a hajléktalanok internetezzenek. Lehetne persze ez egy idétlen reklámkép: az internet demokratikus, wifit mindenkinek. De ez nem notebook, nem is újság. Visszasétálok megnézni, hogy akkor mi. A középső pasas egy üveglapot tart a kezében. Nem, nem is üveglap. (Sose tudtam, mi a neve, és lám: eljött a pillanat, hogy megnevezzem. Nincs rá szó.)

Két üveglap között színes folyadékban homok van, és lassan csordogál lefelé. Ha megfordítjuk a tengelyén a keretet, a homok visszafelé folyik. Nem tudok más szót kitalálni magamban, azt mondom rá, hogy homokakvárium. A három homlesz ezt bámulja összehúzott szemmel, ez a műsor. Mozdulatlanul ülnek, aztán a bal szélső megszólal:
– Az előbb gyorsabban ment le. Beszarok. Akkor ez nem is az első kör, egy ideje már forgatják. Mondjuk amikor először találkoztam ilyennel, én is elég sokáig nézegettem. A fiammal láttunk ilyeneket a zánkai strand bejárata előtt, és ő azt mondta, emlékszem, hogy a kép a Star Warsra emlékezteti, valamelyik bolygóra. Azt hiszem, a Tatooine-ra, de lehet, hogy megint tévedek. Elszakadok a mozizó hajléktalanoktól, elindulok a galaxisban, undok csillagközi eső permetez. Nem áprilisi zápor, hanem kitartó, reménytelen szivárgás. Semmit nem old a város levegőtlenségén, semmit nem varázsol tisztává, csak hullik, hullik valahonnan.

Én is két világnagy, repedt üveglap között lépegetek, kavarok. Ha nagyobb távlatból érzékelhetném saját mozgásomat, látnám, hogy a kép alsó széle felé tartó fürge, ázott részecske vagyok. Egy homokakváriumban élünk, odafent egy szórakozott kéz időről időre megfordítja a képet, aztán ereszkedik a sok kis szemcse egyfelé. Összetapadnak, szétválnak, sodródnak erre-arra, pompás, izgalmas alakzatokat öltenek a szürke lében. Kerülgetem a többi részecskét, csorgok ügyesen a Nyugati felé. Áthaladok egy zebrán, itt nagyobb a részecskesűrűség, aztán a hígabb közeg, a Cipőbolt feliratú ház irányába tartok. Belépek, végre nem kell ázni. A kirakat tele van ragasztva a leértékelést hirdető plakátokkal, az eladók mégis olyan döbbenten néznek fel, mintha szándékuk ellenére vonzották volna ide a vevőt. Az az érzésem, hogy neheztelnek a vásárlókra, elvégre nem azért tartanak nyitva, hogy bárki beálljon ide az áprilisi eső elől. Sok rohadt gyalogos: nem fedett buszmegálló ez, nem is menedékház. A délután is égő neonfényben érzékelem, hogy az üzletben viszonylag sok eladó van, ácsorognak a fal mellett. Egy részük nyilván tanuló, de mind olyan mozdulatlanok, mint egy rossz álom statisztái.

Elindulok lassan, nézegetem a kirakott cipőket. Senki sem pillant fel, ha mégis, azonnal elkapja rólam a tekintetét, mintha valami illetlen dolgot művelnék. Nem akarok én mindenáron cipőt venni, de még az is előfordulhatna. Ezért jöttem, ám egyre bátortalanabb vagyok. Hirtelen meglátok egy türkiz színű csizmát, leveszem a polcról. Csak fél pár van kint, az is elég elgyötört, sokan próbálgathatták már. Pont az én méretem, de azért szeretném megkérdezni, hogy van-e ugyanilyen méretben kicsit jobb állapotú is. Téblábolok a fél csizmával, igyekszem belenézni valamelyik szempárba. Egy lófejű tanulólány rám pillant, aztán le a kezemre, és mielőtt kinyithatnám a számat, tompa hangon leszögezi:
– Nincs. Csakamikivantéve.
Elvesztem a lendületemet, visszarakom a helyére a csizmát, és az üzletben bóklászó egyetlen másik vevőt kezdem bámulni. Az eladók újra apátiába süllyednek, kivéve a pult mögötti nőt, aki kínzó részletességgel mesél a kolléganőjének egy előző napi telefonbeszélgetést. Monotonon, szálasan nyúlik a hangja, mint a kinti eső. A másik betévedt vevő egy fekete kabátos, szőke nő. Lakkcsizmát és lakktáskát visel, érezni az üzletben a hozzá tartozó enyhe parfümöt. Külföldinek saccolom, idegen akvárium lakójának. Nézegeti a cipőket,többször próbálja fölvenni a szemkontaktust valamelyik eladóval, de neki se sikerül. Szerintem van erre valami külön képzés, valószínűleg ugyanazt a tréninget csinálják végig, mint a pincérek, és akin a vevő fogást talál, vagyis egyáltalán el mer indulni felé, az kiesik a vizsgán. Bárki nem lehet cipőbolti eladó, ugyanolyan ébernek kell lenni, mint a biztonságiaknak, különben pillanatok alatt megszólítják az embert. A külföldinek saccolt nő leírt egy kört az üzletben, és most a pult előtt áll. A pénztárosnő rá se néz, hátával a polcnak támaszkodik, amin cipőtisztító szerek,talpbetétek és esernyők vannak. A szőke nő türelmesen vár, és amikor a pénztárosnő ingerülten felnéz, akkor a polcra kezd mutogatni:
– Umbrella, umbrella!
Az alkalmazott nem is neki válaszol, hanem a kolléganőjének, akinek az imént a telefonbeszélgetést mesélte:
– Hát ez nem igaz. Ez már megint kezdi. A szőke nő kitartóan mosolyog, és az umbrella szót ismételgetve többször nagy ívet ír le a kezével a feje fölött. A nagydarab eladónőnél betelik a pohár. Előrelép, a nyomaték kedvéért a pultra támaszkodik és tagoltan, hangosan mondja bele a szőke arcába:
– Nincs kalap, már megmondtam. Nem tar-tunk ka-la-pot.
– Esernyőt szeretne – szólok oda bátortalanul.
– Ja, esernyőt! – csap a pultra az eladónő. – Hát akkor mért nem azt mondja?!
Tényleg miért nem. Nincs rá szava, a hülyének.
A szőke nő előttem lép ki a boltból, és kinyitja az új esernyőjét. Én végül nem vettem cipőt, de neki összejött ez a fekete ernyő. Elindul, hamarosan elvesztem szem elől. Megyek vissza az Oktogon felé a rendíthetetlen esőben, ázott kapucniban. Mozgásom most éppen ellentétes irányú, mint fél órával ezelőtt. Egy ismeretlen kéz megfordította a képet, és folyik visszafelé minden részecske érdekes, mulattató alakzatokba rendeződve. Az Oktogonon a megálló üvegteteje alatt például három hajléktalan ül, egymásnak dőlnek és nézik a képet. Mindig ugyanaz, de azért kicsit mindig más is. A részletek átrajzolódnak, valami titokzatos erővonal időről időre megmutatkozik. Lehet figyelni, el lehet lenni vele.

____________________________________________________________________________

RECENZIÓK

Tóth Krisztina: Hazaviszlek, jó?
2010. január 26.

Amikor először láttam Tóth Krisztinát egy író-olvasó találkozószerűségen, alapvetően publicistaként ismertem még csak őt, hiszen annak előtte kizárólag női lapokba írt tárcáit olvastam, költőként és novellistaként ellenben teljesen új arcát tárta elém, mikor egy, a szóban forgó beszélgetés során elhangzott anekdota hatására behatóbban érdeklődni kezdtem alkotói pályája és mindenekelőtt írásai iránt.

Hamar kiderült számomra, hogy Tóth Krisztina elsősorban költő, vagyis egyfajta lírai érzékenység hatja át alkotásait, melyek közül még a prózai megnyilvánulásokból is kiérződik valamiféle sejtelmes ritmus, valamiféle furcsán feminin szómágia.
Ám a stíluson túl ugyanilyen fontosak a felvetett témák, és az a közelítési mód, ahogy e problémákat kezeli, kidolgozza, és többnyire lezáratlanul hagyja a szerző.

Mindenekelőtt a magyar művészfilmek és modern színházi produkciók egy részére jellemző az a naturalizmusba hajlóan realista, a nyomortól nemhogy vissza nem riadó, hanem inkább abból ihletet merítő, azt metaforizáló témakeresés, ami a kötet elején olvasható novellák többségében dominál.

Míg azonosulni talán nehéz lenne az efféle „hősökkel”, életünk letagadhatatlan, kikerülhetetlen részei ők. A gondjaikat jellemző megoldatlanság és megoldhatatlanság ugyanakkor közös élmény, tipikusan magyar élettapasztalat.

Ámde egy nő nemcsak létezik, hanem emellett szeret, szeretkezik, gyereket nevel, háztartást is vezet. És képes a világot más, a még fel sem cseperedett generáció szemével nézni; másoknál vélhetően könnyebben azonosulni a gyermeki lélekkel.

Így válhatnak már-már mágikusan realista impresszióvá a titokzatos eltűnések a lakásban, de hát ki ne emlékezne a zoknifaló szörnyre az ágy alól? Innen már csak egy egészen kicsinyke lépés a valódi fantasztikum, vagy a színtiszta örkényi groteszk.

Ugyanígy, ugyanezen a teremtő, átlényegítő módon lesz a páternoszterből általában vett bizonytalanságokat és félelmeket megjelenítő szimbólum.
Nem igazán meghökkentő, sőt, valószínűleg talán még csak nem is különösebben eredeti e képzettársítás, ám a legerősebbek mindig a leginkább triviális, legrégebb óta velünk maradó szimbólumok, különösen, ha épp eltűnő félben vannak, lassan megszűnik a maga valóságában létezni a metafora azonosítója, és így a kép értelmi dimenziója, érvényessége is elveszik.

Egy széthulló, valahogy mégis egyben maradó, talán erővel egyben tartott világ krónikása is lehetne Tóth Krisztina, ám ezek a rövidke benyomások és életképek, meglehet, csupán annak a lírai érzékenységnek az önkéntelen megnyilvánulásai, amely egy költőnőtől – úgymond – elvárható.

Mindenképp tanulságos, és néhol kifejezetten szórakoztató ez a kötet, amely az írónő publicisztikáit és tárcanovelláit gyűjti egybe.

A kötetben szereplő írások:
Teiresziász
Homokakvárium
Milyen volt szőkesége
Moszkva tér
Foghíj
Remete
Teiresziász
Valentin
Renomé
Szólánc
Aranymosó

Háztartási parajelenségek
Nagy vonalakban a női szexualitásról
Perpetuum mobile
Háztartási parajelenségek
A Mikulás három élete
Labdák és csillagok
McEnroe és a baldachin
Többféle csavarral
Űrkutyák
Űrcica
A lélek (Megatest)

A kalap közepe
Szirénke
Ilyen egyszerű
Tavaszi szél
Faredőny
Adventurer
Talált levél
Mámor
Kitántorogtak
A kalap közepe
Páternoszter
Pixel

Sors, nyiss nekem tért
Örkény-árnyjáték I-V.
Csoda Rómában
Esti Kornél szelleme
A Mansuelo-ügy
Belső kéménykár
Sors, nyiss nekem tért

Hazaviszlek, jó?
Vót
Pepi
Damil
Visszapillantó
Verárjúfrom
Alagút
Disznósajt
Kamu
Térkép
Hazaviszlek, jó?

Galamb Zoltán

http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2010-01-26/toth-krisztina-hazaviszlek-jo

*


Tóth Krisztina: Hazaviszlek, jó?


„Ne pofázz vissza, rohadt zsidó cigány kurva, mer’ lerúglak, meg a kölyködet is! Te, mocskos pinaszájú. Aljadék. Ganaj. Hát hogy mered? Hát mit képzelsz te magadról? Összekoszolod a magyar vonatot? Lebaszlak innét, hogy beledöglesz!”


Nagyon pontos, nagyon saját, nagyon átélhető novella a Szólánc, hiszen kit nem ért már nálunk hasonló atrocitás: igazi hungarikum, hazai élsport ám az efféle fenyítés. Gyaníthatóan valós élményen alapul a példamutató egyszerűséggel megírt történet a kisgyerekes nőt vegzáló jómunkásemberről (vonaton hatóság általi zaklatásra vágyóknak ld. Kertész Imre: Jegyzőkönyv). Talán a „verbális-félfizikai” kategóriába sorolnám ezt a jelenséget, amiről Tóth Krisztina is beszámol. Nála a férfiszemélyiség mélyebb rétegeit azzal provokálja felszínre a nő, hogy meztelen talpát felrakja a szemközti ülésre. A férfi nem kéri, hogy vegye le, az út végéig nem szól semmit, de az utolsó percekben nem tűrheti tovább. Az ordenáré üvöltözés után bele is rúg a nő és a gyerek csomagjaiba, szállnak a cuccok a peronon: így kezdődik nálunk a balatoni nyaralás.


Nem mondom, hogy tipikus ez, de azért 10 éves koromban csúnyán meglepődtem, mikor egy szemüveges nő a Flórián téren kiverte a kezemből a fagyit, és rám üvöltött: „Utálom a fagylaltot!” Bár valahol éreztem, hogy a jungi analitikus iskola imádná ezt a nőt, azért nagy görénységnek könyveltem el az akciót és nem is eszem azóta fagyit, tudatalatt. A fenti novellában ugyanaz a minta: belefogunk egy gondtalan tevékenységbe, aminek embertársunk egy brutális megmozdulással véget vet abból az egyetlen okból, hogy egy primitív és frusztrált lény, aki gyengébbet keres a félelmei levezetésére.


Tóth Krisztina ebben a történetben és néhány másikban (Foghíj, Visszapillantó, Alagút, Vót) megmutatja azt a novellaíró tehetséget, akit a Vonalkódban olyan örömmel fedeztünk fel. A Hazaviszlek, jó? azonban helyenként kissé akadozik. A Háztartási parajelenségek c. fejezet a Nők Lapja színvonalát sem éri el. Az első és utolsó fejezet írásai a legjobbak, innen válogatott az ÉS is, talán nem véletlen. Mindegy, próbáljunk a jobbakra koncentrálni a gyűjtésből, és tegyük még hozzá: borító, tipográfia, mint a Magvetőnél szinte mindig: tökéletes.

http://bookz.freeblog.hu/

*

Tarján Tamás
DZSÍPÍESZ

Tóth Krisztina: Hazaviszlek, jó?

A kötetcím kérdő szószerkezete az utolsó ciklus, benne az utolsó novellette címe is, és ennek az írásnak megismételt, kétszeresen lezáró mondataként a tárcanovellákat, publicisztikákat tartalmazó gyűjtemény egészének befejező formulája is. A „Hazaviszlek, jó?" óvó-féltő, nyomatékos hangsúlyával szemben azonban nyíltan vagy bújtatottan ugyancsak rendre jelen van egy másik, jövőtlenebb út- és kérdésirány: „Hallod? Hova mész?" (Pepi). Tóth Krisztina jól szerkesztett könyve tematikus váltóáramával a néha halványabb rövidtörténetek között is fenntartja a feszültséget. Öt fejezet, tíz-tíz szöveg, illetve az egyik - a centrális - ciklusban tizenegy; összesen ötvenegy. Az első (Teiresziász), harmadik (A kalap közepe, a középpontra való utalással) és ötödik (Hazaviszlek, jó?) tömb anyaga súlyosabb, sötétebb, a másodiké (Háztartási parajelenségek) és negyediké (Sors, nyiss nekem tért, első felében az Örkény-árnyjáték pastiche-aival) derültebb, ironikusabb.

Mindegy, kitűnő megfigyelőkészség vagy élénk fantázia ihlette-e, s a kettő milyen arányban hívta életre a jobbára alkalmi írásokat, melyek először eltérő arculatú napi- és hetilapokban, illetve folyóiratban láttak napvilágot. A formálás az első közlés helyétől függetlenül egyenletes. Méltó a nagysikerű kisepikai kötet, a Vonalkód (2006) elbeszélőjéhez. Szinte valamennyi történet a szolidaritás, az empátia érzéséből táplálkozik. Azok is az együttgondolkodásból levezetett saját, kortársi ön- és helyzetértelmezésnek hatnak, amelyeket Tóth Krisztina nem rendel a sokszor megszólaló alakmás nőfigurához. Ez a fiatal asszonyalak éli a maga életét, tevékeny mindennapjainak finoman lebegő magányossága korántsem feloldhatatlan - egyszerűen csak mindig önmagára van utalva -, és nemegyszer vele tartó fiúgyermeke egyébként is a legjobb és legfontosabb társaság számára. Mintha folyton úton lenne a mesélő, aki persze nem pusztán írásba örökített énjéről mesél. Rengeteget metrózik, gyakran vált vonatjegyet. Mozog a talpa alatt az ország, mozog a kocsiablakok képernyőjén az új évezred első dekádjának történelemfilmje vagy a metró mélytengere. Íródnak a pontos történetek, útközben.

Tóth Krisztinát nem fenyegeti témaszegénység. Ritkán elégszik meg olyan elhasznált tárcatárgyakkal, mint a (valamelyest sikeres) fogyókúra, mely pár kilométer gépben futás után kiköveteli az izzadás azonnali jutalmát: a sütit, netán a Rákóczi-túróst (Perpetuum mobile).Esti Kornél szelleme - Tóth Krisztinát is megérintette Kosztolányi Dezső manapság oly sokszor visszajáró hősének szellemujja - finom titkossággal rájátszik az eredeti mű „a bolgár kalauz" epizódjára, remek groteszk kalandot fabulál az „éljen a bolgár-magyar barátság!" jegyében, de így zár a hirtelen megszállt lakása külföldi vendégei közé kényszerűen hajfestékkel a haján előlépő írónő gondolatait kivetítve: „Da, yes, felelem az idegen galaxis követének, és valamiért ez az igen Esti Kornél hangján szól, bizonytalanul, kissé rekedten. Állok, böngészem a papírt, a nyakamon lassan elkezd lefolyni a festék, a nagymutató a japán lány feje mögött az egészre ugrik, én pedig szédülni kezdek az élet mély, kibogozhatatlan zűrzavarától". A fél emberöltőre, vaktában finnországi fizikai munkát vállaló fiatalemberekről szóló tárcanovella (Kitántorogtak) az „azt gondolom"-ot publicisztikai biztatással is megtoldja: „Eszembe jut a három fiatal, tanácstalan arc, és arra gondolok, hogy azóta már megtanulhatták az első néhány finn szót. Ügyesek legyetek, fiúk!" Időnkénti vétése még - ha már a szeplőknél tartunk -, hogy keveset mondó vagy szószaporító verbális feloldással dekódolja azt, amit valamely írás 7-10000 karaktere rejtve közöl. Például az A szolidaritás hangjánál erősebben, teltebben szól a szövegalattiból - bár hárommillió helyett csak háromról van szó - József Attila visszhangzó versszava, a „Kitántorgott Amerikába..."

A vezérgondolat olvasót segítő felfedése, a mondandó közvetlenebb megfogalmazása a Hazaviszlek, jó? több kritikus szerint legkitűnőbb darabján, a Szóláncon is mintha nyomot hagyna. A balatoni vonatúton egyik utastársa által durván megalázott, a kalauznő és a többi utas által cserbenhagyott nő, aki bátor viselkedése ellenére szédelegve ocsúdik ok nélküli megtámadtatásából („Ne pofázz vissza, rohadt zsidó cigány kurva, mer' lerúglak, meg a kölyködet is!"), megfáradva, vonatcsatlakozásra várva a kisfiával játszott nyelvi játékot fűzi tovább fejben. „Lehetne folytatni a szóláncot, amíg nem jön a következő szerelvény - olvassuk. - B, mint Balaton, N, mint ne, E, mint egyedül, L, mint lakos, S, mint saját, T, mint takarodj, J, mint jövő, Ő, mint őriz, Z, mint zavar, R, mint remény, Ny, mint nyugalom, vagy nem is, legyen inkább nyelvem - és végül M, mint Magyarország." A játék szabályait is áthágja a lezáró koszorú - toldalékos elemek nem iktathatók be -, hogy végül megnevezhesse azt (de feltétlenül meg kell-e neveznie, szóláncpoétikailag a leghangsúlyosabb helyen?), ami épp a szóláncban: nyelvében él, vergődik - az országot, a hazát.

A kérdező, nyitva hagyó befejezések funkcionálnak legjobban (A lélek; Örkény-árnyjáték III. [Ahasvérus]; Sors, nyiss nekem tért stb.), bár a szerző természetesen más megoldásokat is eredményesen működtet. Egészen cseleseket is, mint az aláírásszerű Anna név a Talált levél alján, vagy a sietős rápillantásra nemigen érthető Vót cím megvilágító visszaforgatása az életkép végén. De a „bevezetés-tárgyalás-befejezés" iskolásságától szabadulva az írások bármely belső sávját nézzük is, Tóth Krisztina szinte mindig nagy dramaturgiai biztonsággal, számos szintagma-leleménnyel, színesen, és még a nyílt seb szövegek esetében is humorral építkezik.

Aki annyit van úton, mint e könyv központi alakja, nem nélkülözheti a lélek iránytűjét. A gépkocsiba szerelhető úttervezőnél, a GPS-nél - szó esik e „kütyüről" a Pepiben - fontosabb a tapasztalati és morális tájékozódás szilárdsága. A történetek tekintélyes százaléka - a csupasz struktúrát tekintve - kéttényezős: az egymáshoz viszonyuló-viszonyított főszereplők erkölcsi alá-, illetve fölérendeltsége termi az írásművet. Ezeket a legjobb alkotásokat minden megszorítás nélkül remek novelláknak nevezhetjük. Szerelmi tematikára, párkapcsolat-konfliktusra hangszerelve ebbe a csoportba sorolódik az Adventurer, a Damil és a kimagaslóan jó Verárjúfrom.

A makulátlan, impulzív nyelvi megformáltság csúcsteljesítménye az utóbbi. Mira, a bakfis pincérlány és Jan, a középkorú nős férfi futó találkozása már a szcenírozásban is elsőrangú. Hersegnek a mondatok, „emberi beszéddel, nevetéssel, illattal, kiabálással" teli a Földközi-tengeri üdülővidék, ahová a germán - vagy szláv - Jan menekül házassága elől, s ahol a főpincér tizenhat éves lánya is az idegeneket bálványozó mediterránok egyike: „...germán és szláv testek hevernek a homokban, a latinok pedig reménytelen, örök szerelemmel bámulják a rózsaszín, szőke embereket". A rózsaszín, szőke Jan nemsokára visszatér, visszasüpped a felesége mellé. Októberben képeslapot kap: „Mira írta, Jan nyelvén. Láthatólag szótárból nézte ki a szavakat, a címet pedig a recepciós fiútól tudta meg. A lapon csak ennyi áll: Nem kell fél, jó minden, has kiürítve". A grammatikai státus - az idegen nyelv suta alkalmazása, a helytelen és oly sokat mondó szóválasztás - ugratja halálos magaspontjára a novellát, ahonnan már csupán két, életszakadék-közelítő mondat vezet lefelé. Az írás egy - Jan számára ismerős, hallgatag, rosszkedvű - házaspár szerepeltetésével a Jan és Mira, Jan és a felesége kettősöket az érzelmi diszharmónia még szorongatóbb csapdájába rántja: „Jan nem tudhatja, hogy épp az imént hangzott el közöttük az a mondat, amit leendő harmincévnyi rossz házasságuk alatt a nő hetente fel fog emlegetni. Minden házasságban megvan az a három mondat, ami örök fájdalmaz jelent, és amit egyetlen későbbi más mondat sem tehet jóvá. Jan házasságában ezek már rég elhangzottak, már ismételgetni sem kell őket fennhangon, sértetten". A rövidtörténet valamennyi alkatrésze a helyén: igazolódik a Mira (lélek) névválasztás - a világszerte elterjedt, gyakori János név itt épp Jan változatának oldalán -, katalizálóak a takarékos szóképek, szolgálatkészek az önmaguknál többet jelentő tárgyak.

A nem gyógyuló és nem gyógyítható „három mondatok" variánsai szövik át, lebbentik - akár a hiányukkal is - a Milyen volt szőkesége, a Disznósajt, a Térkép lapjait. A három címből az első jelzi, hogy időnként ott is nyomul a literarizálás, a szövegemlékre hagyatkozás, ahol ennek nincs valódi funkciója.

Külön említést érdemelnek a „Na mennyé te is. Utazzá'." mottójú első ciklus hajléktalannovellái (a szövegekből minden fejezet élére ugratott mottót a szerzői eligazító szándék). Az indító Homokakvárium alcímként ható jelölése - (Nincs rá szó) - a domináns nyelvi szervezettség előrebocsátása. Az előadás tónusa, nyelvezete a Foghíjban, a Remetében is meghatározóbb eseménynél, cselekménynél. A Teiresziász érdekessége, hogy a Kossuth Lajos téri metrómegálló világtalant ábrázoló kutyás szobra kerül középpontba: a szobor, melynek kezéből újra és újra kilopják a botot. Becketti kép: az ércbe öntött, székéhez szegzett vakot - hiába pótolják a pálcát - minduntalan megfosztja támaszától az érzéketlenség, a sem a fogyatékosságra, sem a művészetre nem fogékony, színesfémgyűjtő kapzsiság. A szobor körül egy, a föld alá menekvő véglény kóvályog, akinek legfontosabb tudása - meg is osztja fontoskodva az elbeszélő szemlélővel -, hogy volt botja az öreg szoborférfinak, s hogy ő „ismeri a modellt" (s neki is volt kutyája, „De már nincs. Meghalt"). „És a szobrászt is ismeri?" - kérdi a mindennapi metrózó, akinek kilétét jótékonyan homályban hagyja az írás, hogy a két férfira: a karmos kezű, sebes, mocskos hajléktalanra és a szoboralakra koncentrálhassunk, másfelől pedig a modellre és az szobrászra. A szobrászt nem ismeri a sebhelyes arcú, „Csak a modellt. A csávót". Ha nem novellára lapoztunk volna rá, hanem szabályszerű publicisztikára, itt aligha hiányozna, hogy a szobrot Tóth Krisztina költő, író, műfordító nemzedéktársának, Lackfi Jánosnak az öccse, Oláh Mátyás László készítette.

Lehetne dominózni a novellákkal, tárcákkal. A Remete - iróniája folytán - átköltözhetne a második ciklusba; erősen dialogizál egymással az első és az utolsó fejezet, s amiként az Űrkutyák és az Űrcica, úgy kapcsolódhatnának más történet- és ötletpárok is. Pompás minisorozat az Örkény-árnyjáték, mely egyrészt mai változatokban, hommage-osan írja újra, írja felül az egyperces novellák észjárását, egyes formáit és témáit, másrészt rámutat, hogy a Hazaviszlek, jó? kötet egészének eredését nem annyira a sajtóliteratúra egyébként sok tekintetben nemes hagyományai táján kell keresnünk - sokkal inkább az Örkény nevével fémjelzett rövidtörténet forrásvidékén.

Megjelent a Bárka 2010/1-es számában
http://www.barkaonline.hu/

*


Tóth Krisztina: Hazaviszlek, jó?
Bejegyezte stippistop | Kategória: Kortárs, Magvető Kiadó


Van egy -valószínűleg teljes információhiányon alapuló és ezáltal teljességgel engem minősítő- előítéletem a kortárs magyar irodalomról. Mégpedig, hogy a kortárs magyar irodalom az az, amikor öngyilkosok ugranak le a panelházak 10. emeletéről, kiöregedett színésznők vérfertőző kapcsolatot tartanak fent fiaikkal, a családi kapcsolatok kiüresedtek és mindenki káromkodik, mint a kocsis. Tóth Krisztina tárcanovelláit és publicisztikáit összegyűjtő kötet viszont nem erről tanúskodik (igaz, a borító lehetne akár gyanús is...)

Tóth Krisztina szépen ír. A mai magyar valóságról ír, de úgy, hogy egy-egy novella elolvasása után még mindig van kedvem kimenni az utcára, felszállni a metróra, és még dolgozni is képes vagyok. Eleinte éppen a metrón olvasgattam a könyvet. A munkahelyemig tartó 4 megálló alatt pont 2 novellát fogyasztottam el, de egy idő után muszáj voltam egyszuszra olvasni többet is. A legtöbbje tetszett, pedig elég mások: egyszer megnevettettek (Nagy vonalakban a női szexualitásról, A Mansuelo-ügy, Visszapillantó), másszor megríkattak (Űrkutyák, Űrcica), de volt, hogy sokkoltak (Szólánc) vagy elismerő bólogatásokra késztettek (Páternoszter, Vót, Verarjúfrom). Itt kell megjegyeznem, hogy olvasás közben komoly lelki rokonságot véltem felfedezni Tóth Krisztina és köztem, de aztán rájöttem, ha az író jó, valószínűleg mindenki más is így lehet ezzel... Mert a történeteink ugyanazok.


Az emberiség saját történeteit ismétli szüntelen, egyenletes mormolással. Ugyanazok a történetek szállnak anyáról leányra, apáról fiúra, ugyanazokat a történeteket meséljük a vonaton szemben ülő rokonszenves idegennek, a szomszédnak, az időről időre megszólított halottnak, ugyanazok a történetek keringenek a világ telefonvonalaiban sisteregve, egyenletes, szüntelen zümmögéssé olvadva. Időnként kiválik ebből a zsolozsmából egy-egy részlet, amelyre rábólintunk, hitetlenkedünk, majd előhozzuk a saját legigazabb, legfájdalmasabb történetünket, hogy bekapcsolódhassunk a hullámzó, gesztikuláló, csillapíthatatlanul zúgó kánonba, míg végül megtelik a levegőég, megtelik a föld a születés, elhagyatás, az árulás, a hűtlenség és viszály hangjaival. Leülepednek a történetek a szántóföldeken, belepik a városban az autók szélvédőjét, bemossa őket az eső a fák gyökereihez, árad a szó a lombokból és a folyamokból, és emlékek darabkái bukkannak elő idegenül és mégis ismerősen, ha a gyerek a homokozóban túl mélyre ás.
(Tóth Krisztina: Tavaszi szél)


Kiadja: Magvető

forrás:
http://konyvmolyok.blogspot.com/

*


ÉS-KVARTETT
LIV. évfolyam 14. szám, 2010. április 9.
Tóth Krisztina Hazaviszlek, jó? című tárcakötetéről
Élet és Irodalom


A beszélgetés 2010. március 31-én zajlott le az Írók Boltjában. A kvartett tagjai: Bárány Tibor, Gács Anna, Károlyi Csaba és Szilasi László. Az esteket a MASZRE támogatja.


Károlyi Csaba: - A pontozásunk a következőképpen alakult most: Gács Anna és Szilasi László 9-9 pontot adott, Bárány Tibor és én 7-7 pontot, ez összesen 32 pont. Emlékeztetőül: Darvasi László regényére összesen 33, Kemény István regényére 28 pontot adtunk.

Szilasi László: - Az elmúlt alkalommal azt tanultam Gács Annától, hogy annak alapján adunk pontot, hogy a mű beteljesíti-e a saját lehetőségeit. Mikor elkezdtem olvasni a kötetet, először úgy láttam, hogy olyan dolgokról beszél, amelyeket nem ismer igazán, és az ismeretek hiányát megpróbálja valamiféle esztétikai szósszal leöntve pótolni, és emiatt 6 pont körülről indultam. De a könyv egyre jobb. Végül csak azért nem adtam 10 pontot, mert bár folyamatosan javul az egész, mégis egyenetlen: az egy pontot azért vontam le, mert maga a könyv nem dönti el, hogy tárcanovellák szeretnének benne lenni vagy inkább angolos rövidprózák, amelyek nagyon könnyű, közérthető módon érintik meg a lét legalapvetőbb kérdéseit.

Gács Anna: - Négy dolgot szeretnék röviden mondani a 9 pont magyarázatául. Ez határozottan tárcanovella-kötet, markánsan különbözik a szerző Vonalkód című novelláskötetétől. Nagyon erősen és izgalmasan kapcsolódik a magyar tárcahagyománynak egy olyan ágához, amely Adytól Kosztolányin, Márain, Bálint Györgyön át Tar Sándorig, Parti Nagy Lajosig tart. E hagyományban a tárca kifinomult írói eszközökkel beszél az író-újságíró körül lévő társadalom jelenségeiről, figuráiról, kulcsa a szolidaritás. Nem leereszkedően, nem a patetikus megemelés gesztusával, hanem a résztvevő szemszögéből teszi láthatóvá azt, amit nem látunk vagy rosszul látunk. Másodszor kiemelném, hogy a szövegek nagy részében egy nő beszél. Olyan tapasztalatokról számol be, melyek egy nő élethelyzeteivel, különböző szerepeivel kapcsolatosak. Ezek a tapasztalatok a magyar tárcairodalomban nem nagyon voltak eddig jelen. Harmadszor: bár ezek esztétikai értelemben is izgalmas szövegek, az irodalmiasság akarásától totálisan távolálló nyelven szólalnak meg, póztalanul, széles közönség számára érthető módon. A szövegek jelentős része nem is irodalmi lapokban, hanem a Nők Lapjában, a Népszabadságban, a Népszavában jelent meg. Negyedszer, kicsit félve mondom, mert nem akarom, hogy ez az egész kötet ellen forduljon, de mégis utalnék arra is, hogy nem nagyon tudok olyan elődről, aki nőíróként-költőként része a korabeli kánonnak, és közben tárcaíróként is fellép, és valami jelentőset tesz le az asztalra. Ezért is fontos, hogy ez az anyag kötetben megjelent. Még akkor is, ha a kötetbeli megjelenés esendővé is tesz egyes írásokat, hiszen a tárcák általában efemer szövegek. De ez tárcakötetek esetében mindig így szokott lenni.

Bárány Tibor: - Kicsit zavarban vagyok, mert egyszerre gondolok két különböző dolgot. Egyfelől: ezek a szövegek általában kimondottan magas színvonalúak. A számok nyelvén fogalmazva: legalább 4-5 közülük egyértelműen 10 pontos. Ha készülnek majd a jövőben tárcanovella-antológiák, akkor biztosan lesz bennük néhány írás ebből a kötetből. Mi több, a színvonal-hullámzás sem igazán jelentős. Ismerjük a csapdát: ha valakinek hétről hétre elő kell állnia egy-egy újabb rövid szöveggel, akkor előbb-utóbb elkezd benne dolgozni a rutin, a modor. Ez nemcsak a tárcaírókra igaz, hanem például az irodalomkritikusokra is. Tóth Krisztinánál még akkor is nagyon rendben van minden, ha érezzük, hogy adott esetben inkább csak a rutin és a modor viszi előre a szöveget. És ilyet is csak nagyritkán érzünk. Ugyanakkor viszont azt is gondolom, hogy a kötet mint kötet nem áll össze. Egy analógia: vannak olyan internetes honlapok, ahol a különféle tartalmak szerves kapcsolatban állnak egymással, a felhasználó kommentálhat, hozzászólhat, és vannak olyan honlapok, amelyek szöveg- vagy videoarchívumként működnek. Nekem az a benyomásom, hogy ez a kötet inkább szövegarchívum. De nem jöttem rá, mit kellett volna csinálni. Lehet, hogy egyszerűen arról van szó, és ez a zavarom fő oka, hogy a tárcanovella olyan műfaj, amely nem engedi meg a feszesebb kötetkompozíciót. Ezek a szövegek arra vannak kitalálva, hogy a saját kon­textusukban, a hetilapok és napilapok hasábjain jól működjenek, kötetbe gyűjtve viszont veszítenek a hatásukból.

K. Cs.: - Szintén 7 pontot adtam. Én meg azt tanultam Szilasitól, hogy annyi pontot kell levonnunk, ahány problémánk van. Úgyhogy vázolom a három fő problémámat. Néhány kiváló, sok jó és gyengébb tárca van itt összegyűjtve, de együtt mintha kevesebbet érnének, mint külön-külön a java. Mégpedig azért, mert együtt olvasva jobban látszanak a panelek. Ha elolvasunk egyben húsz-harminc szöveget, akkor rögtön látjuk, milyen receptek alapján dolgozik a szerző. A remek és a gyengébb írás ugyanarra a kaptafára készül, és ettől a kötet olvasója lehet néha kicsit szomorú. Igen, ez ilyen műfaj, világos, értem. Hétről hétre teljesíteni kell, ezzel semmi baj nincs. Nem arra adtam 7 pontot, hogy Tóth Krisztina jó tárcaíró-e, hanem arra, hogy ez a kötet, így összeállítva milyen. Hogy egyben elolvasva ezt az 51 darab szöveget, mit ad ki nekem. A második problémám, hogy mikor ezek egyenként a különféle lapokban megjelentek, ott el volt döntve, épp milyen olvasóhoz szóltak, itt meg összerakva nincs eldöntve, mikor kihez szól az írás. Más egy kicsit, ha a Nők Lapja olvasói a célközönség, és más az, ha az ÉS olvasói.

G. A.: - Ez baj?

K. Cs.: - Nem baj, pontosabban az eredeti helyen nem volt baj. A kötetben igen. Az a probléma, hogy bizonyos gyengébb szövegek a kötetben, mint például az Űrkutyák vagy az Űrcica címűek, lehet, hogy mégiscsak összefüggésbe hozhatók azzal, hogy eredetileg egy szélesebb olvasóközönségnek íródtak. Ha többekhez akarunk szólni, előfordul, hogy igénytelenebb megoldásokkal élünk. És a harmadik problémám az volt, hogy néha erőltetett stilisztikai trükköket, szájbarágós részeket is találtam. Például mikor A lélek című írásban a nőség, a női nem, illetve a növés, a felnövekedés fogalmait játszatja össze a beszélő. Másrészt vannak szájbarágós, magyarázós részek, melyeket nem szerettem, például mikor a páternoszter és a házasság összehasonlítását kapjuk a Páternoszter című szöveg végén. Volt a kötetnek egy kritikusa az ÉS-ben, Deczki Sarolta, akinek meg épp ez tetszett. Egyébként, ha már itt tartunk, az ÉS másik kritikusa, Nagy Boglárka szerint az első ciklus a legjobb, ellentétben azzal, amit Szilasi László mondott. Na de szerintetek miért az a kötet alcíme, hogy: tárcanovellák, publicisztikák? Miért kell mindkét kifejezés ide?

G. A.: - A túlnyomó többség tárcanovella. Van olyan, amit a narratív elem kisebb súlya, illetve a beszélő státusa alapján inkább publicisztikának lehet mondani, például a cicás és kutyás írás, melyek szerintem is a kötet leggyengébb darabjai. Bár felmerül, hogy az ilyen jellegű szövegeknél elkerülhetetlen, hogy a tetszés és az élettapasztalat valamilyen viszonyban legyen egymással: én például kutya-macska ügyben analfabéta vagyok. De a sokat idézett macsó-kritika, a Nagy vonalakban a női szexualitásról című szöveg, az is publicisztika. Egészen remek darab különben.

K. Cs.: - Az kiváló. Bodor Béla, a harmadik, aki az ÉS-ben írt a kötetről, azt mondta, hogy ez az egyetlen igazán publicisztikus írás az egész kötetben.

Sz. L.: - Igen, de attól még remek!

B. T.: - Szerintem meg nem. De ennél érdekesebb kérdés, hogy az anyag öt ciklusba vagy blokkba van rendezve, és a kötet végén kiderül, hogy az írások egykor az ÉS-ben, a Nők Lapjában, a Népszabadságban, az Új Forrásban és a Népszavában jelentek meg - azt viszont nem tudjuk meg, hogy az egyes szövegek eredetileg hol láttak napvilágot. A kötet tehát mintha megpróbálná „eltörölni" az eredeti kontextust: a ciklusok belső logikája felülírja az eredeti megjelenés logikáját.

Sz. L.: - Én úgy értettem, mintha nagyjából tematikailag lennének rendezve a szövegek. Az első: utcai atrocitások. A második: a háztartás világa. A harmadik: a speciális női tapasztalatok. A negyedik: hivatalok és mások packázásai. A végén pedig a férfi és a nő kapcsolatának rejtelmei. Ennyiben nekem ez össze is állt. De most reflektálnék Csaba levont 3 pontjára. Az első: a panel és receptszerűség nagyon látszik. Erről azt gondolom, ha lehetek most otromba, hogy az írók általában egy dolgot tudnak, egyet. És ha sikerül, abból bontják ki sajátos sokféleségüket. Itt néhol valóban tetten érhető a receptszerűség, de nekem ez a recept tetszik. A másik: a közönség probléma. Az nem baj, ha egy könyv különböző szövegei különböző közönséghez szólnak. A könyv barátságossága részben épp abból táplálkozik, hogy figyelembe veszi az olvasóját. A harmadik kifogás az erőltetettség és a didaxis. A tárcanovella mégiscsak a lesüllyedt irodalmi kultúrjavak világa, nem? Gyakran olyan eszközök, megoldások vannak benne, melyek a magasirodalomban cikinek számítanának. De ezen a terepen is azok? És: azok-e egyáltalán? Engem az, ha egy tárcanovella, teszem azt, didaktikus, nem feltétlenül tölt el aggodalommal.

B. T.: - Én sem értek egyet Csabával: nem az a baj, hogy az írások egy kaptafára készülnének, hogy a szerző túl sokat bízna a rutinra. Mert még a gyengébb írások is remekül működnek. Inkább az a bajom, valahogy nem érzem, hogy a kötetnek lenne íve. Szerintem az első és az utolsó ciklus a legjobb. A másodikat is értem. A harmadikat meg a negyediket ellenben nem. A negyedik blokk műfaji és tematikai szempontból is széttartó. A harmadik kevésbé, de ebben a részben vannak a leggyengébb darabok. A didaxisról pedig annyit, hogy én nagyon szeretem a didaxist, máshol is, itt is, főként, amikor a helyén van. Tóth Krisztina szövegeinek egyik sajátos eljárása, hogy az elbeszélő egymás mellé helyez két vagy több nagyon távoli motívumot, amelyek egymást magyarázzák. Például a Damil címűben egy Balaton-parti féltékenységi jelenet kellős közepén találjuk magunkat, aztán a szereplőkkel együtt megpillantunk egy hattyút, amelyik lenyelt egy horgot, és ezért valószínűleg meg fog halni, s ez nagyon szépen, metaforikusan magyarázza, hogyan tette tönkre a kapcsolatot a féltékenység. Akkor nem működik jól a tárcanovella, amikor a két vagy több távoli motívum összefüggését az elbeszélő elmagyarázza. És sajnos néhány szövegben rendesen, tételesen elmagyarázza. Például a Renomé címűben.

K. Cs.: - Egyetértek. Lacira reagálva: szerencsésebb lett volna kevesebb szöveget betenni, akkor erősebb lett volna. Mikor azt mondom, a gyengébbek ugyanolyan logika alapján épülnek fel, mint a jobbak, akkor azt mondom, hogy ha a gyengébbeket kihagyjuk, többet nyerünk, mint amennyit vesztünk. Ezzel a kötet szerkesztését bírálom.

G. A.: - Ez igaz, de akkor soroljátok már föl az elmúlt évtizedekből azokat a tárcaköteteket, amelyekre ugyanezt nem lehet elmondani. Tibor fölvetéséhez még annyit: egy tárcanovella-kötet nemigen tud olyan szerves egésszé összeállni, mint egy verseskötet vagy egy novelláskötet. De vannak azért a könyvben nagyon erős témák, melyek kapcsán a szövegek mégiscsak inkább erősítik egymást. Ilyen az agresszió, azon belül is a verbális agresszió. Ebben a témában az egyik legfelkavaróbb írás a Szólánc című. A frusztráltság és a kiszolgáltatottság létállapotának leírásai is ilyen visszatérő témák.

Sz. L.: - Ez igaz, de szerintem is elég lett volna 150 oldal a 240 helyett. Javított volna az egészen, ha kimaradtak volna a gyengébbek.

B. T.: - Igazatok lehet, nemigen tudnék 7 pontnál többet érő tárcanovella-kötetet mondani a magyar irodalomból. Másrészt talán éppen az ilyen típusú kötetek alól ment ki a világ: egy tárcát kényelmesen el tudunk olvasni képernyőről. Tehát a gyűjteményes tárcakötetet már tökéletesen pótolja egy honlap. Míg egy regényt még nem tud pótolni.

G. A.: - Én ezt nem gondolom. Kifejezetten esti, ágyban olvasható kötet ez.

K. Cs. - Én is este, ágyban olvastam. Egyébként talán lehetne mondani több ennél erősebb tárcakötetet, bár nem annyira az utóbbi évtizedekből, hanem régebbről. Mondjuk Kosztolányi Alakok című kötete. Vagy az itt is megidézett Esti Kornél-anyagból nem is a kötetbe rendezett nagy mű, mert az kvázi regény, hanem a hajdan ki se adott Esti Kornél kalandjai. De szóljunk még a kötet egyik legfontosabb sajátosságáról, a női szerepek, női beszélők jelenlétéről. Tibor, neked miért nem tetszik a Nagy vonalakban a női szexualitásról?

B. T.: - Ennek a publicisztikának az a tézise, hogy a férfiak macsók. Azzal a fontos megszorítással, hogy a macsóság nem esetleges tulajdonságuk, hanem lényegi.

G. A.: - Ez nem így van.

B. T.: - De. Ugyanakkor ez egy kedves, ironikus szöveg, amelynek nyilván az a célja, hogy a férfi olvasót fölbosszantsa. Nem vészes. Számomra azért nem működött jól, mert nem került a helyére: az első ciklus túlnyomórészt remek, ügyesen megszerkesztett tárcanovellái után következett ez a kissé banális, kissé üres szöveg, különösebb csattanó nélkül.

K. Cs.: - Azért szerintem ennek a szövegnek igen erős csattanó van a végén.

B. T.: - Hát, nem tudom, inkább poén, mintsem csattanó. Az utolsó mondatok hatására nem jutott volna eszembe újraolvasni az egész írást, míg a korábbiaknál igen. Kedves, érdektelen szöveg, az Űrkutyákhoz tudnám hasonlítani. Annával ellentétben én írástudó vagyok a kutyákkal kapcsolatban, ezért engem a kutyás giccsel lehet a legjobban felbosszantani. Ez a szöveg minden kedvessége ellenére kicsit felbosszantott.

Sz. L.: - Én azt olvastam az irodalomelméletben, van olyan, hogy női nyelv. Nekem leginkább innen fogható meg ez a kötet. Egy átható női tapasztalat fogalmazódik itt meg. És nekem az is tetszik, hogy nem mindig szépek a mondatok. A mai magyar irodalomban a mondat egy picit túlgyőzte magát. Itt a mondat nem akar mindenképpen szép lenni. Finom és precíz akar lenni, de közben gyakran van az írásokban szándékoltan elnagyolt, brutális, már-már otromba mozzanat: szerintem ez szinte forradalmian jó.

G. A.: - Én azt hangsúlyoznám, hogy nem rögzíti, nem definiálja a női szerepet, hihetetlenül széles ezeknek a szerepeknek a skálája. Van egy-két kitüntetett téma: az anya-gyerek-kapcsolat például. De nem utasítja el a nőcis dolgokat sem és az intellektuálisakat sem: van itt minden az edzőteremtől a műfordításig. Ez is a kötetbe gyűjtés mellett szól, hiszen csak így rajzolódik ki ez a skála, ez a sokféleség.

B. T.: - A párkapcsolatokat is nagyon finoman ábrázolja. Mintha tudatosan figyelmen kívül hagyná a szokásos sztereotípiákat.

Sz. L.: - Szerintem a legjobb szöveg a Pepi című. Arról, hogy mi az anya, vagy mi az: fiúnak lenni, nem sokan mondtak ennél többet.

K. Cs.: - Az én kedvencem a Visszapillantó. Ott éppen férfi az elbeszélő. Arról szól, hogy szeretünk valakit, és mégse tud jó lenni valahogy semmi. Fontos még a kötetben a különös figuráknak, alakoknak a megmutatása, emberi sorsok néhány oldalban. Mondjuk a körmös Lali vagy a redőnyös. Hajléktalanok, lepusztult lúzerek.

G. A.: - Vagy a postás az Aranymosóban. A tárcanovella egyik legfontosabb hagyománya a társadalmi típusok, azon belül is a marginális figurák kevés eszközzel való megjelenítése. A nyitószöveg, a Homokakvárium egyfajta ars poetica ebben az értelemben: a résztvevő-megfigyelő pozíciót írja le. Nagyon fontos az ilyen témájú tárcáiban, hogy a leereszkedés totálisan idegen tőle. A szolidaritásához nem fér kétség, de nem tünteti el az idegenséget. A mai magyar tárcának és publicisztikának a nagy többségéről ezt nem merném mondani. Tóth Krisztina inkább leírja azt, hogy milyen rémülettel, bizonytalansággal vagy idegenkedéssel tölti el egy találkozás, mintsem hogy leereszkedően idealizáljon, vagy úgymond „felemelje" magához az egyszerű embert.

Sz. L.: - Az első ciklusban, főleg a Moszkva térben bizony felemeli magához nyelvileg a lepusztult figurákat. Szerintem oda, amit Anna mond, igazából csak a végére jut el a kötet, de eljut.

Szerkesztette, rövidítette: Károlyi Csaba

LAST_UPDATED2