Kosztolányi Dezső:
Három szatíra
I.
Közéleti kitűnőség
Évente elmegy tíz-húsz temetésre s harminc bankettre. Részvétlevelet, üdvözlősürgönyt diktál gyorsirásba kisasszonyának vagy a diktafonba. A gazdasági válság "őt se hagyja közönyösen". Sopánkodik miatta. Közben meghízik és fölös kilóit Marienbadban adja le nyaranként, oly összegért, melyből megélne könnyen néhány család egy évig. Reggel angol tanárjával boxol, hogy friss maradjon. Ha dolgozik, több ízben is alá- firkantja a nevét - személyesen - s ilyenkor nagyon soká fáradtan néz az ablak fényébe, és ködös lesz a szeme. Viselni kell ezt a tengernyi munkát, helyén maradni a köz érdekében, hiába intik, hogy talán megárt, mert e nehéz időkben néki sem szabad pihenni, s jelszava: a "munka". A vérnyomása nagy. Nyugalmat és mérsékletet rendeltek el a híres, német professzorok, s ezért azóta nikotinmentes cigaretteket szív hosszú szipkából, hetvenet naponta. Olvasgat is. Főképp miniszterek és bárgyú hadvezérek vallomását, sosem regényt, vagy verseket, csak azt, ami "komoly" és magvas. Éjszaka fejhallgatóval megvasalja szörnyű, dagadt fejét, s úgy alszik el az ágyban, hogy a fülébe zeng egy bécsi jazz-band. Beszél magyarul, németül s kicsit angolul is, de minden nyelveken csak rothadt frázist. Ez az anyanyelve. Hétszázezerszer mondta: "van szerencsém", mikor nem is volt szerencséje. Halvány emlékezetje bágyadt. Izgatott napokon azt se tudja, hogy ki volt az apja-anyja, és keresztnevükre csak néha emlékszik. Helyükbe más van, pár telefonszám, akta, rossz vezércikk. Lelketlen arca földszínű. Megérett a földre már. Nem értem, mire vártok? A földbe véle. Temessétek el.
II.
Úriasszony
Negyven kiló s nagyon boldogtalan. Szemöldökét finom acél-csipesszel a társaságban irtja, hátravetve sovány fejét, s a rúzsával piros pilléket ír az ajkai fölé, míg kézitükrében figyel magára. Pár év előtt az emlőit akarta eltávolítani egy divatos sebésszel, ámde erről lebeszélték. Csak vakbelét vetette ki, előre, ezenkívül néhány haszontalan fölösleges szervét, hogy ezzel is könnyebb legyen. Ma már tehát egészen üres, akár egy kipakolt börönd, vagy egy Dekobra-könyv. Úszik, repül és ritmikus tornára jár. Römiz és bridzsezik. Csupán a jobb körökben. Leánykorában zongorázgatott is, de abbahagyta. Mindent abbahagy. Sétálni viszi a tragédiáját s szánják nagyon. Ő a bús úriasszony. Ha - néha - föl van öltöztetve, fázik. Ebéd után éhes. "Nem értik őt". A férje sem "ez a derék fiú" - így hívja - aki kenyeret keres rá, de ő kenyeret nem eszik soha, csak aszpikot, grapefruit-ot, káviárt, s így tőle független. Beteg szegény. Nagyon beteg. Húsz toalettje van, harminc szerelme s több "komplexuma". Mindig halálosan fáradt. A hangja személytelen és gépi, mint a hangos filmek beszéde, mely közelbe-távol egyforma és így senkihez se szól. Ó Éva, Éva, régi, édes Éva, hányszor eszembe jutsz, ha látom őt, hosszú sörényed, langyos-lusta combod, mannás meleg melled, tejízű csókod, amint heversz, mindnyájunk édesanyja, a paradicsomban, virágok és kígyók között, hajad szép sátorában. Ő körmeit mutatja énnekem, bíborra festett, görbe körmeit, mint amazon, és azt ígérgeti, hogy összetép. De ez nem érdekel. A szobalánya inkább. Hogyha olykor teára hív, künn az előszobában megcsókolom a szobalánya száját, és elmenőben is mindenkoron a szobalánynak csókolok kezet.
III.
Forradalmár
Itt jár közöttünk. Áldott, szende lélek. Nagyon szelíd. Krisztus-szakálla rojtos gubancba lóg. Véres, meleg szívét künn a kabátján hordja, láthatólag, mint futtatáson lóverseny-jegyet. Fáj néki ez a "szörnyű Ázsia", e "drága ország", melyet tönkretesznek s nem engedik, hogy ő tehesse tönkre. Ifjúkorában elvett egy csunya, kicsiny leányt s egy szép nagy bankbetétet. Azóta ez kitartja s ő egészen "eszméinek élhet". De mégse boldog. A termetét kissé rövidre szabták, orrát piszére, szűkre homlokát. Egyenlőséget kíván mindenütt, egy nagy fölosztást, abban a reményben, hogy néki is jut ekkor egy derék, délceg gerinc, egy főúri sasorr, s az agy-tőkésektől egy kis velőcske. A célja nem kisebb és nem nagyobb, mint: az Emberiséget megváltani. Csak ezt imádja. Mit neki család, mit gyermek és mit árva asszonya, olyan goromba véle, mint a pokróc s az anyja is padlásszobába kuksol, míg ő utazgat és habot zabál. Az Emberiség szent barátja ő. Ha hallja, hogy egy konferencián az Emberiség tyúkszemére hágtak, vagy egy kicsit náthás, szívére gyászt köt s nem bír aludni, olyan izgatott. Úgy látszik, ők ketten megértik egymást. Az Emberiség végtelen szerény, nem nyit be hozzá, nem kér tőle pénzt, cipőt, meleg ruhát, mint Péter és Pál, s így véle ő békésen éldegél. Örök szerelme nem is fogy soha. A koldusoknak, kik feléje nyújtják sovány kezük, sosem ad alamizsnát, de mindegyikkel szívesen kezet fog, mint ember az emberrel. Ez az elve. És közbe készül a leszámolásra. Mikor vasárnap lengenek a burzsuj erdők s virulnak a burzsuj virágok és hektikás, kis dijnokok söröznek és nénikék, nyugdíjas özvegyek, akik egész héten padlót suroltak, kávéjukat kevergetik s fiucskák és kisleányok ünnepi ruhában sóskifliket rágcsálnak és az úton léggömböket eregetnek kacagva, ő zordonan szemléli dőzsölésük és a barátját meglökve így szól: "Itt vér fog folyni nemsokára, vér". Mert amikép ábrándozol te arról, hogy egykor a saját szőlődben ülsz, vagy olvasol egy csöndes este, ő úgy játszik magában vérrel, lámpavassal, parasztkaszákkal, rémekkel, halálos társasjátékot és feketelistát vezet, amelybe mindenkit beír, hullát szagol és csöndesen akasztat. Nem gyűlöletből, ám, "történeti szükségességből." Közveszélyes őrült. Nem önveszélyes. Hisz magának ő sohasem árt. Ez minden érdeme. Máskép vele a fene se törődik és ez dühíti egyre jobban. Egyszer volt boldog. A korzón utánament szelíden egy angyali detektív, mint ápoló a mániás után, hogy egy kicsit vigyázzon életére, hogy meg ne üsse oktalan fejét. Ekkor kitört, tombolva hátrafordult, botrányt csapott és Isten, emberek előtt a művelt és szabad világhoz, a csillagokhoz föllebezve vérben forgó szemekkel és tág orrlikakkal ekkép kiáltott: "Ez reakció!"
|