A THÉMA

(THEOLOGIAI ÉLET MA) PROTESTÁNS
TANULMÁNYI KÖR LAPJA

KÓSA LÁSZLÓ
Az állambiztonsági szervezet hálózata a
református egyházban a diktatúra idején
2010/1-2.

TARTALOM
AJÁNLÁS
KÓSA LÁSZLÓ: Az állambiztonsági szervezet hálózata a református
egyházban a diktatúra idején 1.
DOKUMENTUMOK:
Bölcskei Gusztáv nyilatkozata 48.
Átvilágító Bizottsági határozat Bölcskei Gusztávról 51.
A THÉMA egyesület elnökségének nyilatkozata 53.
Kósa László nyilatkozata 55.
A THÉMA egyesület felhívása 56.
Kádár Ferenc nyilatkozata 58.
Sipos Kund Kötöny átvilágítási dokumentuma 60.
Fekete Ágnes interjúja Szőcs Ferenccel 61.

http://www.themaegyesulet.hu/files/thema_2010.pdf

________________________________

Ami volt…
Fekete Ágnes interjúja Szőcs Ferenccel
Budapest, 2009 április 30.

Mit tehetünk azért, hogy a szavak ismét a helyükre kerüljenek? Megkérdezhetjük
egymást: Mi történt? Hogy vagy? Dr. Szőcs Ferencrıl nemrég közhírré tették,
hogy együttmőködött a kommunista rezsim titkos szolgálatával. Errıl beszélgettünk.
Fekete Ágnes: Kettıséget érzékelek abban, ahogyan ez a téma felvetıdik. Valaki,
aki részt vett Mátraházán a Bács-Kiskunsági Egyházmegye lelkészi konferenciáján,
ahol Te is beszéltél, azt mondta, hogy nem érzett az érintetteken és a
beszélgetésben sem bőnbánatot. Talán várt volna egy vallomásszerő megnyilatkozást,
de az – szerinte – nem hangzott el. Ugyanakkor az látszik, hogy a magyar
társadalom nem igényli ezt. Ha szétnézünk az életrıl való általános felfogás
fölött, nem létezik még az érzékelése sem annak, hogy az ilyenfajta együttmőködésekkel
itt bármi gond lenne, vagy lett volna.
Dr. Szőcs Ferenc: Nem tudom, hogy mit kellett volna még mondanom azon túl,
hogy az elején és a végén is elmondtam, nem vagyok büszke arra, ami történt.
Feltették azt a kérdést, hogy mi lett volna, ha olyan feladattal bíznak meg, ami
nem fért volna össze a lelkiismeretemmel. Rosszul válaszoltam erre a kérdésre.
Most inkább azt mondanám, hogy erre a kérdésre utólag nem lehet válaszolni.
Fogalmam sincs róla. Az, ami nem történt meg, az Isten kegyelme. Nem helyes
vernie a mellét senkinek sem valami miatt, amit meg sem tett. Nem tudom, mi
lett volna. Ez az utólagos visszatekintésem. Ami számomra elviselhetıvé tette
mindazt, ami történt, hogy úgy éreztem, nem kérnek tılem semmi olyat, ami integritásommal
olyan mértékben ellenkezett, hogy ne lett volna vállalható. Úgy
éreztem végig, hogy bizonyos szabadságom megmaradt. Számomra inkább ellenırzések
és kihallgatások voltak ezek a találkozások és beszélgetések, magamat
is inkább azok közé számoltam, akiket ellenıriznek és figyelnek, nem pedig
az információ bázisához.
Fekete Ágnes: Arra gondolsz, amit mások is állítanak, hogy a 3/3-as ügynökök
az egész rendszer lepedékét alkották csupán, most pedig ıket állítják a középpontba?
Dr. Szőcs Ferenc: Igen. A már elıbb említett Mátraházán megrendezésre kerülı
beszélgetés másik résztvevıje is azt mondta, hogy a rendszer számára igazán ér
dekes információk külföldre vonatkoztak, annak a kémhálózatnak és a tagjainak
a KGB-vel is volt kapcsolata. Talán éppen a KGB irányította ezt a részét a hírszerzésnek.
Én éreztem egy bizonyos idıben arra irányuló szándékot, hogy engem
ebbe a külföldi hálóba beszervezzenek, de ez elıl sikerült kitérni. Amerikába
mehettem volna lelkésznek, és ott egyértelmően ez lett volna a feladatom. Ha
másként alakult volna, most nem beszélgetnénk. A kémkedésnek az egyik nagyon
fajsúlyos változata az ipari kémkedés, amit végül is a nyugati országok
sem igazán akarnak tisztázni, mert megijedtek annak a lehetıségétıl, hogy egyszer
csak fény derül a kapcsolatokra, kapcsolatrendszerekre. A gyógyszereink
nagy része az ipari kémkedés gyümölcse. Ezeken keresztül is egyre inkább látom,
hogy mennyire bonyolult ez a világ, és mennyire nehéz áttekinteni. A belsı
reakció már a '80-as években nem az egyházban folyt. Kiss Réka, a téma egyik
kiváló szakértıje, azt mondta, hogy a '83-ban megnyitott dosszié oka leginkább
az volt, hogy az ifjúság vezetıje lettem. Érezték, hogy kicsúszott az ifjúság a
központi irányítás kezébıl. Mindent tudni akartak, és mindent jobban akartak
tudni. Elkezdték figyelni az egyetemeket, fıiskolákat, természetesen a teológiákat
is, és az egyházi ifjúsági munkát is. Én a másik oldalról néztem a dolgokat,
és úgy láttam,hogy a peresztrojkában mindig egy kicsit bıvülnek a lehetıségek,
megengedik az ifjúsági munkát, így nem gondoltam, hogy ebben komoly veszélyt
látna a hatalom. Ez így is volt, mert az ifjúsági munkától nem lett és nem
lesz rosszabb a társadalom, csak jobb.
Fekete Ágnes: Mi ez a '83-as dosszié?
Dr. Szőcs Ferenc:'83-ból származik a 6-os kartonom.
Fekete Ágnes: Akkor állították ki?
Dr. Szőcs Ferenc: Igen, és nem értettem a dolgot. Kiss Réka nyitotta fel a szemem
arra, hogy akkor volt egy hullám, mert felfedezték, hogy az ifjúságra figyelni
kell.
Fekete Ágnes: Úgy kerültél a képbe, mint aki az ifjúsággal foglalkoztál?
Dr. Szőcs Ferenc: Nem tudom biztosan. 1983-ban már ifjúsági konferenciákat
szerveztünk Tahiban, a teológián már tanítottam, Pomázon két ifjúsági kör mőködött
a gyülekezetben.
Fekete Ágnes: De te nem tudtál 1983-ban arról, hogy rólad aktát vezetnek?
Dr. Szőcs Ferenc: Nem. Semmit nem érzékeltem a változásból, pedig volt két
év, 1980-81, amikor a kutya sem nézett felém. Aztán megjelentek Pomázon, és
mondták, hogy jó lenne a kapcsolatot feleleveníteni.
Fekete Ágnes: Akkor mondták, hogy legyen Kertész a fedıneved?
Dr. Szőcs Ferenc: Nem, az korábban volt.
Fekete Ágnes: Mikor kerestek fel legelıször?
Dr. Szőcs Ferenc: 1969-ben. Ez az ösztöndíjjal volt kapcsolatban. Azzal kerestek
meg, hogy felkészítenek az angliai ösztöndíjra, illetve az imperialista körülményekre,
nehogy bármi is váratlanul érjen engem. Fel akarták hívni, úgymond
a figyelmem a lehetséges veszélyforrásokra.
Fekete Ágnes: Ki keresett fel?
Dr. Szőcs Ferenc: A BM, a 3/3-as ügyosztályról. İrbottyánban bukkantak fel a
szüleim házában, a feleségemet találták otthon, és azt mondták, hogy keresztelıt
jöttek bejelenteni. A feleségem mondta nekik, hogy ez nem lelkészi hivatal, itt
nem lehet keresztelıt bejelenteni. Ekkor érzékeltem elıször a megfigyelést. A
második alkalommal az Élı Nyelvek Szemináriumban vettem észre, hogy figyelnek.
Oda jártam angolul tanulni, hiszen januártól szeptemberig kellett felkészítenem
magam nyelvileg az ösztöndíjra. Korábban csak olvastam és fordítottam,
beszélni egyáltalán nem tudtam. Az Élı Nyelvek Szemináriumát akkor a
szótárszerkesztı Bíró vezette, aki azt tanácsolta, hogy fizessek be egy tanfolyamra,
és járjak annyira, amennyire csak tudok. Meg is beszélte a munkatársaival,
nagyon segítıkésznek bizonyult. Persze nem tudtam kihasználni az összes
lehetıséget, hiszen Fóton voltam segédlelkész akkoriban. Esténként volt csak
lehetıségem, és hála Istennek a kurzusokat esténként is tartották, de nagyon
megterhelı volt. A Szemináriumban mellém csapódott egy férfi, aki nagyon barátkozó
volt, állandóan kérdezgetett az ösztöndíjról, egyszer még İrbottyánba is
kijött váratlanul. Mivel annyira nem voltunk jóba, ami indokolhatta volna, hogy
váratlanul beállít, ráadásul soha nem beszéltem neki arról, hogy hol lakom, feltőnt
a buzgalma. Persze kérdezısködés útján is megtalálhatott bennünket, de
nem sokat kérdezısködött, hanem egyszer csak megjelent. Én behívtam, megkínáltuk
valamivel, de nagyon kínos volt az egész. Rá volt írva, hogy ki is ı valójában.
Fekete Ágnes: Ez az ösztöndíjra való készülés során történt?
Dr. Szőcs Ferenc: Az ösztöndíj elnyerésérıl januárban értesítettek, viszonylag
sok adminisztrációval járt, úgyhogy idejekorán el kellett kezdeni szervezni: le
kellett fordíttatnom a lelkészi oklevelemet például. Az Egyházak Világtanácsán
keresztül mentem. Eredetileg német nyelvterületre jelentkeztem még 1964-ben,
mert németül jobban tudtam, mint angolul, de 1969 januárjában közölték, hogy
angol nyelvterületre, Edinburghba kerülök majd. Elindult a levelezés, kértem,
hogy ha lehet, hadd mehessek egy hónappal korábban, hogy a nyelvet ott is tanuljam,
de ezt nem engedte a zsinati iroda. Persze nem mondták meg szemtılszembe,
de nem kaptam meg az útlevelet idıben.
Fekete Ágnes: Ki intézte ezeket az ügyeket?
Dr. Szőcs Ferenc: A zsinati iroda külügyi osztálya.
Fekete Ágnes: Ez a Bartha Tibor püspöksége alatt történet, ugye?
Dr. Szőcs Ferenc: Igen, Pungur József volt az ösztöndíjas ügyek irányítója,
Kovách Attila vezette a Külügyi Osztályt. A legfelsı szinten ı, de én inkább
Pungur Józseffel tárgyaltam. A részletkérdésekkel, mint például, hogy mikor indulok,
a legfelsı szinten nem foglalkoztak.
Fekete Ágnes: Hogyan jött az ösztöndíj? İk ajánlották?
Dr. Szőcs Ferenc: Még 1964-65-ben járt egy amerikai küldöttség Magyarországon,
meglátogatták a teológiát is és még sok minden mást, miután hazamentek,
Szamosközy püspök tartott egy otthonórát a teológusoknak, ahol elmondta, hogy
megnyíltak a lehetıségek külföldi tanulmányok folytatására, lehet ösztöndíjra
pályázni. Buzdított bennünket, hogy akinek van kedve, jelentkezzen. Páran jelentkeztünk
a negyedévbıl, kérvényt írtunk. Én akkor Czeglédy Istvánhoz jártam
szemináriumra, nem is a rendszeres teológia iránt érdeklıdtem, hanem újszövetségbıl
írtam dolgozatokat. Szerettem ıt és ı is szeretett engem, ı volt a
legszabadabb ember a professzorok között. Azt is leírtam, hogy mivel akarok
foglalkozni, készítettem egy munka-tervet. Mielıtt kiutaztam Angliába
Czeglédy professzor meghalt, és Pákozdy professzor került a helyére. Személyesen
még nem ismertük egymást, de a kiutazás elıtt felkerestem. Nagyon szívélyesen
fogadott, felpakolt könyvekkel.
Fekete Ágnes: Vegyük még fel azt a szálat, ami ott maradt abba, hogy
İrbottyánban megjelent az a két férfi.
Dr. Szőcs Ferenc: Késıbb felkerestek Fóton a lelkészi hivatalban, ahol egyedül
voltam, mert a fınököm Amerikában volt. Talán azért is nem engedtek ki hamarabb,
mert ı még nem érkezett haza. Szóval bemutatkoztak, de a nevükre sajnos
már nem emlékszem. Egymást követıen három férfi tartotta egyébként velem a
kapcsolatot. Közülük csak a középsı férfi nevére emlékszem, Móricz Jánosnak
hívták. İ ezredesként végezte.
Fekete Ágnes: A saját nevét használta?
Dr. Szőcs Ferenc: Igen, engem is megdöbbentett. Mindenhol így is írt alá, a 6-
os kartonon is. Kiss Réka ismerte a nevét. Századosként kezdte, majd a kapcsolattartásunk
ideje alatt lett ırnagy,- ha jól emlékszem. İ hosszabb ideig volt a
kapcsolattartóm. Egyszer még arra is megkért, hogy segítsek neki egy szöveget
lefordítani, mert fıiskolára jár, és el kell készítenie valamilyen dolgozatot. Volt
annyi ízlése, hogy a Jehova Tanúival foglalkozó írásokat kellett németrıl és angolról
lefordítanom. Tehát Fóton kerestek meg azzal, hogy segítenek a felkészülésben.
Emlékeztettek arra, hogy nem olyan régen tettem le az akkor még gyakorlatban
lévı hivatali esküt. Abban szerepelt az is, hogy a rám bízott államtitkokat
megırzöm. Arra kértek, hogy a beszélgetéseinket tartsam államtitoknak,
mert ezek senki másra nem tartoznak, különösen az ellenségre nem. Ezen a címen
kértek titoktartást.
Fekete Ágnes: Ezek milyen érzéseket váltottak ki belıled?
Dr. Szőcs Ferenc: Elıször is már késı volt mindenhez. Augusztus körül járt
már az idı: nyelvkurzusra jártam, az adminisztrációt elintéztem, már nem lehetett
visszafordítani semmit sem, illetve csak sok bonyodalom és kellemetlenség
útján. Apósomék vállalták az anyagi részét a dolognak: a feleségem és a lányunk
hozzájuk költöztek arra az egy évre. Ez egyébként az ösztöndíj feltétele volt: a
zsinati irodán kerek-perec kijelentették, hogy szó sem lehet arról, hogy együtt
menjünk külföldre, de még arról sem, hogy a feleségem meglátogasson. Ehhez
kapcsolódik egy kínos eset: egy angol hölgy látogatott meg odakint,- egy Lady, -
aki felajánlotta, hogy megteremti a feltételeit annak, hogy a feleségem és a
gyermekem is velem jöhessenek, és nekem el kellett utasítanom mondván, hogy
megígértem, nem viszem magammal a családomat. Nem akartam nehéz helyzetet
teremteni.
Fekete Ágnes: Nem gondoltál arra, hogy visszamondod az ösztöndíjat? Átfutott
az agyadon?
Dr. Szőcs Ferenc: Átfutott, de úgy éreztem, hogy már túljutottunk azon a ponton,
ahol még vissza lehet lépni. Nem találtam tisztességes indokot a visszalépéshez.
Szóval folytak tovább az elıkészületek, ık pedig elıálltak azzal, hogy
felkészítenek. Én mondtam, hogy már fel vagyok készülve. Akkor jött haza Fekete
Csaba Skóciából, aki sok mindent elmesélt nekem. İk persze nem ilyen jellegő
felkészítésre gondoltak. Felhívták a figyelmem a két alkalom során, hogy
az Intelligent Service vadászik a keleti emberekre, be akarják szervezni őket,
ami nem különösebb probléma, mondták ők, csak itthon mondjam el.
Fekete Ágnes: Ők szerették volna, hogy beépülj.
Dr. Szőcs Ferenc: Egyértelmően, de én azért annyira nem igyekeztem, és meg
kell mondanom, hogy az Intelligent Service sem. Inkább tartottak tılem és mindenkitıl,
aki Kelet-Európából érkezett. 1968-ban törtek ki a diáklázadások Európában,
ezek 1969-ben érték el Angliát. El is kezdték egyébként a diáklázadások
szervezését, de ezekben nem vettem részt, inkább igyekeztem elkerülni ezt
az egészet. Úgy éreztem, hogy nem az én feladatom, hogy tüntessek, pedig hívtak
is az osztálytársaim. Sokszor fogalmam sem volt, hogy mi ellen tüntetnek, de
valami ellen mindig mentek. Nem láttam át annyira jól a helyzetet, hogy bármilyen
tüntetésben jó lelkiismerettel részt vegyek. Arra emlékszem, hogy Lenin
születésének 100. évfordulójára is szerveztek egy nagy tüntetést. Egyszer kaptam
is egy felkérést a teológia könyvtárától, mert kiállítást szerveztek, és úgy
gondolták, hogy én egy olyan ember vagyok, aki hitelesen tud beszélni errıl. Én
nem éreztem magam annyira kompetensnek Lenin életével, munkásságával és
hatásával kapcsolatban, mint amennyire ık engem annak tartottak. Mondtam,
hogy teológus vagyok, és csak annyira foglalkoztam ezekkel a kérdésekkel,
amennyire az iskolában kellett. Nem volt egyszerő kibújni, de sikerült. A kiállítást
azért megnéztem, mert nagyon elcsodálkoztam azon, hogy egyáltalán kiállítást
állítanak össze Leninrıl. Akkoriban a Nyugat vörösebb volt, mint mi.
Fekete Ágnes: Az alatt az egy év alatt az itteniek nem kerestek téged?
Dr. Szőcs Ferenc: Nem. De arra figyelmeztettek még az elutazásom elıtt, hogy
köteles vagyok magyar állampolgárként mindenrıl tájékoztatni ıket, ami a Magyar
Köztársaság államrendje ellen történik. Azzal vigasztaltak, hogy semmi
olyat nem kívánnak tılem, ami egyébként ne lenne állampolgári kötelességem.
Ennyit egyébként is kellene, mert az ott van a kék útlevél oldalán. A feladatom
annyi volt, hogy amikor megérkezem, a konzulátuson jelentkezzem. Írtam is a
konzulnak egy levelet, amiben tájékoztattam a megérkezésemrıl és a lakcímemrıl.
Errıl az oldalról más jellegő jelenlétet nem észleltem. Az, hogy a KGB figyelt,
inkább csak megérzés szintő volt. Az Intelligent Service nyíltabban figyeltetett:
az, akit rám állítottak nem nagyon titkolta, hogy mi a feladata. Oda is
mentem hozzá egy alkalommal egy vasútállomáson, és mondtam neki: Látom,
maga is Londonba utazik. Eléggé zavarba jött.
Fekete Ágnes: Mi történt, amikor hazajöttél?
Dr. Szőcs Ferenc: Minden ösztöndíjastól, így tılem is, kért a Zsinat egy beszámolót.
Mivel naplót vezettem minden helyrıl, ahol voltam, és szolgálatról,
amelyre megkértek az emigráció gyülekezeteiben, készen állt a beszámoló. Ennek
a másolatát adtam oda késıbb.
Fekete Ágnes: Soha nem gondoltad, hogy nem írod meg az igazságot, vagy
részben megkurtítod?
Dr. Szőcs Ferenc: Nem, nem tartottam különösebben fontosnak, hogy eltitkoljam,
hányszor prédikáltam Londonban, és azt is gondoltam, hogy a nagy részérıl
már úgyis tudnak. Nem volt olyan ügyem, amit el kellett volna hallgatnom, a
nyilvánosság elıtt folyt az ösztöndíjas évem. A beszámolóm leginkább arról
szólt, hogy mivel foglalkoztam. Elmondtam azt is, hogyan csapódtam Thomas
Torrance-hoz: bár jártam az újszövetséges szemináriumokra, de láttam, hogy
ebbıl az égvilágon semmi sem fog kijönni. Amikor hazajöttem, megírtam a beszámolót,
és azt hittem, hogy minden el van intézve, de egy kis idı múlva felszólítottak,
hogy menjek be a Megyei Tanács kulturális osztályára. Egyébként
nem tudtam, hogy hova jövök haza. Az esperes még a feleségemet is megkérte,
hogy ne írja meg nekem, hova kerülünk, mert nem biztos. Amikor hazajöttem,
az állomáson vártak, és közölték, hogy Érdligetre helyeztek.
Fekete Ágnes: Tehát érdligeti lelkészként keresett meg ez az illetı, hogy menj
be a Tanácsra.
Dr. Szőcs Ferenc: Igen. Azt is mondta, hogy az ösztöndíjról szeretnének velem
beszélgetni, hogy az ösztöndíjas diákokkal való kapcsolattartást elısegítsék. Én
be is mentem, és viszonylag hamar kiderült, hogy nem a Kulturális Osztály keresett
engem, hanem egy másik, mert amikor a mosdót kerestem, nem tudták
megmondani, hogy hol van.
Fekete Ágnes: És ebbıl persze rájöttél, hogy ık csak a „helyet bérlik,” igazából
nem oda tartoznak.
Dr. Szőcs Ferenc: Persze, evidens volt, hogy mirıl szól a történet. Elvittem a
beszámolóm egy példányát, a másikat a zsinati irodán adtam le. Annál többet
nem tudtam volna mondani, elég részletes volt. Késıbb is külföldi útjaim után: a
zsinati irodának készített beszámolómat rögtön két példányban készítettem el, és
magam adtam le, amivel le is tudtam minden kötelezettségemet.
Fekete Ágnes: Nem volt benned semmi tiltakozás? Ha belegondolsz azoknak a
gondolkodásukba, akik nem abban a korban nıttek fel? Nehéz megérteni, hogy
ez volt az útja a dolgoknak. Nem mondhattad azt, hogy nem írsz meg semmit?
Dr. Szőcs Ferenc: Nem, érdekes, hogy ez a része soha nem ütött szöget a fe-
jemben. Ha megpróbálom felidézni, hogyan értelmeztem az akkori helyzetet, az
jut eszembe, hogy milyen hatással volt rám a kontraszt Kelet és Nyugat között.
Bizonyos értelemben haragudtam az angolokra, mert úgy éreztem, hogy odalöktek
bennünket a Szovjetuniónak. Ha ezek a kérdések szóba kerültek, mindig elıhoztam,
hogy 1956-ban a szuezi válság okán az angolok miatt kerültünk abba a
helyzetbe. Én emiatt lezártnak tekintettem minden további vitát. Bőnösnek tartottam
ıket, és úgy gondoltam, hogy a magyar nép nagyon sokat feláldozott,
aminek mindösszesen annyi eredménye lett, hogy néhány újságcikket megírtak
és a tévében elhangzott néhány riport. Ehhez hozzájárult még az is, hogy a nyugati
társadalmak rendkívül mértékben balra tolódtak. Németországban volt
egyébként egy mellbevágó élményem is. Az egyik teológián az áhítatot tartó teológus
Mao Vörös Könyvébıl olvasott „textust.” Mondanivalójának az volt a lényege,
hogy Isten elvette az egyháztól a történelem formálásának lehetıségét,
mert nem éltünk vele jól. Most eljött az ideje a kívülrıl befelé munkálkodó kegyelem,
amit persze nem így fogalmaztak meg, mert a teológiához annyira nem
értettek. Ez egy mélységes kiábrándulás volt a számomra. Rájöttem, hogy semmit
sem lehet várni a Nyugattól.
Fekete Ágnes: Hogy függött össze ez azzal, hogy úgy gondoltad, hogy mindenképpen
meg kell írnod a jelentéseket?
Dr. Szőcs Ferenc: Ez számomra nem volt kérdés: kaptam egy kiküldetést, amirıl
be kell számolnom. Ezeknek a beszámolóknak voltak állandó, kötelezı elemei.
Például az a kérdés, hogy az egyház profitál-e ebbıl a kapcsolatból. Erre
azt írtam, hogy jól esne a kintieknek, ha többet törıdne velük a Magyarországi
Református Egyház, mert ez régen is így volt. Egyébként meg azt tapasztaltam,
hogy mindenki szeretettel gondol ránk, és ha meghívjuk ıket ide, biztosan szívesen
eljönnek. Ezeknek a jelentéseknek nem volt olyan jellegük, ami titkolózást
váltott volna ki bárkibıl. Nem erre irányultak.
Fekete Ágnes: Miután Érdligeten megkeresett az a két ember, mi történt?
Dr. Szőcs Ferenc: Azt javasolták, hogy találkozzunk rendszeresen és beszélgessünk.
Fekete Ágnes: Ez már Érdligeten is így történt, nem csak Pomázon?
Szőcs Ferenc: Igen, már Érdligeten is. A parókián kerestek fel, ott beszélgettünk.
Ebben az idıben zajlott Németh Géza templomépítési pere, ami akkor nagy port
kavart. Géza gyakran felkeresett és mindig elmesélte, hogyan áll a per. Én pedig
nem értettem, és kérdeztem is tıle, hogy azokkal a kapcsolatokkal, amelyekkel ı
rendelkezett, miért nem fordult az Egyházügyi Hivatalhoz, és kért építési enge-
délyt, hiszen biztosan kapott volna. Ez volt a véleményem. Géza a szomszédom
volt, és nekem tetszett az a munka, amit az ifjúsággal és az értelmiségiekkel
kapcsolatban végzett. Néha meghívott magához és nála találkoztam olyan emberekkel,
mint Sánta Ferenc, Czine Mihály, Béres Ferenc, Vass Lajos. Ezek az
emberek gyakran megfordultak nála, a parókián. Ezekre az esetekre úgy tekintettem,
mint amivel tesztelnek.
Fekete Ágnes: Az, hogy Gézával teszteltek, inkább egy egyházi történet volt,
nem? Ettıl független volt az, hogy az a két ember eljárt hozzád beszélgetni?
Dr. Szőcs Ferenc: Annyi összefüggés volt, hogy rákérdeztek, hogy mi van a
szomszédommal, én pedig annyit mondta erre, hogy zőrzavar van, nem látom
egészen át a helyzetet.
Fekete Ágnes: A feleséged, Zsuzsa, tudta ezeket?
Dr. Szőcs Ferenc: Sok mindenrıl tudott, de nem mindenrıl, mert nem akartam
nyugtalanítani. İ eléggé aggódó. Az apósom tudott mindenrıl. Volt olyan, amirıl
egyáltalán nem beszéltünk. Apósom egyébként közremőködött Pap László
segélyezésében: neki írták a holland támogatók a leveleket, amelyeket nekem
kellett lefordítanom, hiszen ı sem angolul, sem németül nem tudott. Valószínőleg
errıl is tudtak, de erre soha nem kérdeztek rá, amit nem igazán értettem. A
belsı családi ügyekbe, amelyek szerintem igazán izgalmasak voltak, soha nem
avatkoztak. A hollandok segélyeket küldözgettek a politikai üldözötteknek. Pap
Lászlónak néha úgy juttatta el apósom a pénzt, hogy bedobta a postaládájába,
ugyanis teljesen nyugdíj nélkül maradt. Utána lehetne nézni, hogy mit tudtak errıl.
Fekete Ágnes: Amikor hozzád jöttek beszélgetni, nem érezted a helyzetet súlyosnak.
Dr. Szőcs Ferenc: Nem. Tudtam, hogy vigyáznom kell, óvatosnak kell lennem,
de nem éreztem nagyon súlyosnak. Ha egy kényesebb kérdés került szóba, igyekeztem
egy tréfával elütni, vagy azt éreztettem, hogy nem tekintem súlyos dolognak
azt, amit ık annak véltek.
Fekete Ágnes:Tehát Érdligeten nem volt nyomasztó. Pomázon?
Dr. Szőcs Ferenc: Ott sem. Amikor a teológiára kerültem, akkor erısödött a
megfigyelésem. Pomázon volt két olyan év, amikor senki felém sem nézett.
Fekete Ágnes: Általában bejelentés nélkül jöttek?
Dr. Szőcs Ferenc: Igen. Egyszer csak becsöngettek, Zsuzsa fızött egy kávét,
elbeszélgettünk arról, hogy mi történik mostanság felénk. Móricz János egy vagánykodó
ember volt, aki sportot őzött abból, hogy ne vegye komolyan ezt a
dolgot. Bizalmaskodott velem, többször megerısítést várt tılem abban, hogy
megértem, nekik ez a dolguk, nincs más választásuk. Még azt is elejtette talán,
hogy ı is református, bár ebben már nem vagyok biztos. Úgy éreztem, hogy haverkodni
akar. Néha nem tudtam megállni, hogy oda ne szóljak neki valamit.
Egyszer meséltem neki, hogy Békásmegyeren megállítottak a rendırök, de elengedtek,
amikor megmondtam, hogy református lelkipásztor vagyok. Éppen temetésre
siettem. Ez egyébként általános volt, soha nem büntettek meg, ha elmondtam,
hogy mivel foglalkozom. A rendırségben volt szolidaritás velünk. De
nem csak bennük. Ha valami hiánycikk volt, az egyházi embereknek a pult alól
is kiadták. A társadalmi összekacsintás mőködött a párton és a tanácson belül is.
Fekete Ágnes: Mi volt a legrosszabb élményed?
Dr. Szőcs Ferenc: Amikor egyszer meghívtak egy amerikai magyar gyülekezetbe
lelkésznek, és megdöbbenésemre a tartó tiszt ennek nagyon örült, javasolta,
menjek csak ki, az nagyon jó lesz. Rögtön tudtam, hogy mire szeretnének beszervezni.
Akkor nagyon féltem ettıl. Ma ez nem biztos, hogy érthetı, de akkoriban
állandóan a kisebb rossz választása volt elıttünk, elıttem. Nagyon örülök,
hogy nem kerültem Amerikába. Úgy látom, akkor nem lett volna menekvés.
Fekete Ágnes: Amikor a teológiára kerültél, már nem a parókián kerestek,
ugye?
Dr. Szőcs Ferenc: Akkor nem. Amikor még nem dékánként kerestek, különféle
helyeken találkoztunk, de már nem a parókián. Mindig presszóba hívtak, persze
mindig másikba.
Fekete Ágnes: Bemutatkozott a telefonban a rendes nevén, és javasolta, hogy
találkozzatok valahol?
Dr. Szőcs Ferenc: Igen, azt mondták, hogy csak akkor kell használnom a fedınevet,
ha én keresem meg ıket. A telefonbeszélgetés egyébként mindig szőkszavú
volt, csak a találkozó részleteit beszéltük meg. Ha valami közbejött, és nem
tudtam találkozni vele, akkor hívtam csak én. Mindig tudomásomra hozták,
hogy azt, amirıl itt szó van, államtitoknak tekintik.
Fekete Ágnes: És ebbıl mi következett a számodra?
Dr. Szőcs Ferenc: Az, hogy ebbe a játékba egy bizonyos szintig bele kell mennem.
Fekete Ágnes: Mit gondoltál, mi lesz, ha megtagadod?
Dr. Szőcs Ferenc: Nem gondoltam soha a megtagadásra, mert soha nem éreztem
annak a szorítását, hogy jobb lenne megtagadni, mint ezt a kompromisszumot
vállalni. Nekem ez bizonyos szabadságot biztosított. Mondtam neked, hogy
olyan volt, amikor megkerestek, mintha én is egy kicsit a vádlottak padján ültem
volna. Örültem annak, hogy a saját interpretációmban mondhattam el, hogy mit
miért csinálok.
Fekete Ágnes: Tehát jobb, ha te beszélsz magadról, mintha mások jelentenének
rólad.
Dr. Szőcs Ferenc: Az valószínőleg ettıl függetlenül megtörtént, de én nyíltan el
tudtam mondani, hogy mi történik a gyülekezetemben, mit miért csinálok. Azt
mondták, Magyarországon vallásszabadság van, akkor valóban feltételezzük ezt.
Fekete Ágnes: De ezzel szemben áll az, hogy közben jelentéseket kellett tenni,
ráadásul álnéven. Ha nem lettél volna lelkész, nem kellett volna ezt tenni.
Dr. Szőcs Ferenc: Logikusan biztosan ez következik a dologból, de abban a
rendszerben azt kellett mutatni, hogy elhiszed, hogy a rendszer a vallásszabadság
alkotmányos jogát tiszteletben tartja, és azt is, hogy ha valaki az államrend
megsértésében vétkes, akkor szükséges, hogy közbeavatkozzanak. Én végig kinyilvánítottam,
amit komolyan is gondoltam, hogy nem sértjük meg az államrendet
azzal, ha ifjúsági órákat, bibliaórákat tartunk, ha az egyház él. Mindenki
tudta, hogy nem igaz, de védettséget adott, ha úgy tett valaki, mintha elhitte volna.
Fekete Ágnes: Azért nehéz ezt ma megérteni, szerintem, mert volt egy konszenzus
a társadalomban, ami persze ma is megvan arra nézve, hogy csak kooperálni
lehet, együttmőködni lehet. Vagy meghalsz, vagy együttmőködsz.
Dr. Szőcs Ferenc: Te ma így látod, de én akkor másként láttam. Megéltem,
hogy a rácsok szélesednek. A '80-as évekre az egész társadalom már a legvidámabb
barakk volt a kelet-európai blokkban. Lehet, hogy mai szemmel nézve naivitásnak
tőnik, és kérdés, hogy hogyan lehetett ezt elhinni, pedig inkább úgy
kellett forgolódni, hogy egyre nagyobb legyen a tér, és egyre kevésbé koppintsanak
a fejedre, ha szabadon végzed azt, ami a dolgod. Ha azt kérdezed, hogy
mivel ideologizáltam meg az akkori magatartásom, akkor azt felelem, hogy a
Magyarországi Református Egyház 400 éves léte során mindig a vallásszabadságért
küzdött. Nem azért, hogy titokban tarthassunk bibliaórát, hanem szabadon,
nyilvánosság elıtt, mindenki számára meghirdetve.
Fekete Ágnes: Te úgy érezted, hogy csak belülrıl lehet ezt a küzdelmet végigvinni?
Dr. Szőcs Ferenc: Ezt hogy érted?
Fekete Ágnes: Nem gondoltál arra, hogy „fegyverrel” vagy kívülrıl?
Dr. Szőcs Ferenc: Nem, ez soha fel sem vetıdött bennem.
Fekete Ágnes: A fegyvert idézıjelben értettem.
Dr. Szőcs Ferenc: Én is, de azt, hogy politikai ellenállásban részt vegyek, a
leghatározottabban visszautasítottam volna. Semmilyen politikai ellenállásban
nem vettem volna részt, mert ezt nem tartottam az én feladatomnak, másrészt
meg teljesen feleslegesnek is láttam. Sıt, kifejezetten vigyáztam is, hogy semmi
ilyennek ne tudjanak megzsarolni.
Fekete Ágnes: De ha visszatekintünk az egyháztörténetre, azt látjuk, hogy a
nagy elıdök, Rákóczi, Bocskai küzdöttek. A külsı logika azt mondatja, hogy ha
a régi példákra tekintünk, akkor nekünk is fegyverhez kell nyúlnunk és küzdenünk
kell.
Dr. Szőcs Ferenc: Ennek semmi értelmét nem láttam. 1956 után ez járhatatlan
útnak bizonyult. Én Deák-párti vagyok, ha szabad ezt így mondanom, Kossuthot
elutasítom, mert csıdbe vitte az országot. Az egy másik kérdés, elképzelhetı,
hogy ha nem tört volna ki a szabadságharc, Pest-Buda nem magyarosodott volna
el. Nem tudom, hogy mi lett volna, de azt gondolom, hogy Deáknak és Széchenyinek
volt igazán esélye. Ki kellett használni minden lehetıséget: Sissyt, az
Andrássyval való szerelmét, és még sorolhatnám abból a célból, hogy helyreálljon
a rend, és legyen mozgástere az országnak. Persze mindenki tudta, hogy a
kiegyezés a Habsburgok érdeke leginkább, de a magyarok is jól jártak, mert akkor
kezdıdött el az ország legszebb néhány évtizede.
Fekete Ágnes: Nehéz ezt így elfogadni, mert mindennek vannak árnyoldalai.
Dr. Szőcs Ferenc: De hát minden akkor épült, csak meg kell nézni Pestet és
Budát. Lehetett volna duzzogni és elfordulni, megtagadni a kiegyezést, de nem
ezt tették, hanem elmentek, kezet csókoltak a császárnak, és megkérték, hogy ne
sanyargassa a magyar népet, hanem adjon inkább egy kis szabadságot. Utólag
lehet a gulyás kommunizmust, a háztájit, a Bécsbıl hozott hőtıszekrényt, az öt
ablakos piros útlevelet Csehszlovákiába. Lengyelországba és Bulgáriába bírálni,
de mi akkor örültünk neki, mint macska a farkának. Hiszen én még azt is megéltem,
hogy amikor teológusként az NDK-ba szerettem volna utazni, elutasították
az útlevélkérelmemet. Meghívtak egy táborba, ahol nyelvet lehetett volna tanulni,
már többször voltam ott, amikor 1962-ben váratlanul nem adták ki az engedélyt.
Értetlenül álltam az események elıtt. Már a teológián elakadt a kérelem,
mert már a dékán nem írta alá. Akkor még a dékáni hivatalban kezdıdtek az efféle
eljárások. Persze a dékán sem közölte rögtön, hogy nem írja alá, hanem csak
annyit mondott, hogy jöjjek vissza egy hét múlva. Az egy hét alatt megindultak
az egyeztetések a különféle hivatalok között, aminek a végére megszületett a
döntés, hogy mehet-e vagy sem a delikvens. Tudtam jól, hogy így történik
mindez, mert benne éltem. Tóth Károllyal jött az elsı áttörés. Bementem egyszer
hozzá, mert egy teológus-konferenciát akartunk szervezni, elkérte a programot,
lefénymásolta, rögtön ráírta az egyik példányra, hogy engedélyezi, a másikat pedig
visszaadta nekem. Számomra ez nagy jelentıségő volt, mert azt mutatta,
hogy Szamosközyvel ellentétben Tóth Károly nem egyeztet senkivel sem. Persze
azért nem, mert ı már korábban egyeztetett.
Fekete Ágnes: Volt olyan, amikor úgy érezted, hogy valami nagyon zőrös történetbe
keveredtél?
Dr. Szőcs Ferenc: Volt egy-két olyan eset, amikor nehéz volt kitérni az elıl,
hogy neveket mondjak. Egyszer tartottak egy karizmatikus összejövetelt, valamilyen
győlést Miskolcon, amin - tudtomon kívül - néhány pesti teológus is
részt vett. Fel is kerestek pár hónnappal késıbb, mert ık is tudták, hogy ott volt
néhány pesti teológus is Miskolcon. Az volt a szerencse, hogy már nyári szünet
volt, és mindenki hazautazott. Megkértek, hogy nézzek utána, ki volt ott, hiszen
nekem is tudnom kell arról, hogy mibe keverednek a diákjaim. Amikor dékán
lettem, feltőnt egy újabb figura, akinek kifejezetten az volt a feladata, hogy az
egyetemek dékánjaival tartsa a kapcsolatot. Ez más egyetemeken úgy ment,
hogy tájékoztatták az elvtársakat, hogy mi folyik az egyetemén. Engem azzal kerestek
meg mindig, hogy jó, ha tudom, hogy mire kell figyelni ezekben az idıkben.
Az elıbb említett eset nem ebbe a kategóriába tartozott, hanem ık akarták
tudni, hogy mi történik a zugkonferenciákon, és kik vesznek részt rajtuk. Hirtelen
nem tudtam, hogy mit is mondhatnék, hála Istennek, tényleg nem tudtam az
egészrıl semmit. Abba kapaszkodtam bele, hogy már hazamentek a diákok, és
már nem lehet utánajárni. Elfogadták. Persze nem én voltam az egyetlen lehetséges
információforrásuk, hiszen pontosan tudtak már mindent, amikor engem
felkerestek. Volt, akit be is hívták a rendırségre. Nem nekem kellett elmondanom,
hogy ki volt ott. Ennyi könnyebbsége volt a dolognak. Március 15-e és ok-
tóber 23-a is mindig eseménydús volt. Egy alkalommal, október 23-án reggelre
kitőzték a zsibongóban a Reformáció címő lap 1956. október 23-i példányát. Valaki
szólt nekem, mert érezte, hogy ebbıl gondok lehetnek, én pedig gyorsan leszedtem,
és eldobtam. Ravasz László szózata volt benne például. Persze ez is a
fülükbe jutott más forrásból, és engem már azzal kerestek meg, hogy tudják,
hogy levettem a falról ezt az irományt, ami helyes, de oda kellett volna adnom
nekik, mondták ık, mert az ujjlenyomatokból meg tudták volna állapítani, hogy
ki rakta ki. Én csak annyit feleltem erre, hogy sajnos nem vagyok ennyire fejlett,
és csak arra gondoltam, hogy egy újságcikket, aminek nincs helye ott, ahol lóg,
az ember letépi, és bedobja a szemétkosárba. Ez volt az egyetlen olyan eset,
amikor felhívták a figyelmem arra, hogy a jövıben hogyan járjak el. Ez már
durva operatív feladat lett volna, de hála Istennek soha nem került rá sor. Ebbıl
pedig ki tudtam csúszni a már elıbb említett kifogásokkal. Az, hogy levettem a
falról az újságot, megvédett engem, ezért befejezettnek is tekintették ezt az
ügyet.
Fekete Ágnes: Szóval téged nem kértek számon ezért?
Dr. Szőcs Ferenc: Nem, sıt, azt a részét pozitívan értékelték. De az igazsághoz
hozzátartozik, hogy akkor ez nem nyugtatott meg, mert az üzenet másik része
számomra nagyon fenyegetı volt. Féltem, hogy legközelebb már arra kérnek,
hogy ujjlenyomatokat győjtsek.
Fekete Ágnes: Azért volt benned valamilyen szintő állandó félelem?
Dr. Szőcs Ferenc: Igen. Fıként attól, hogy egyszer olyat kérnek, amit nem tudok,
nem akarok majd teljesíteni.
Fekete Ágnes: De végül is erre nem került sor.
Dr. Szőcs Ferenc: Én úgy látom, hogy nem. Ha már hiányolták a bőnbánatot
belılem, akkor el kell mondanom, hogy én nem tudnám kimondani azt, amit Péter
mondott: ha mindenki el is hagy, én nem. Nem tudom megmondani, hogy
milyen helyzetben, hogyan viselkedtem volna. Egy dologban bízom, hogy a háromszori
„szeretsz-e engem?” kérdés után én is kaptam egy lehetıséget, hogy
legeltessem az Úr juhait.
Fekete Ágnes: Mi az, amit - ha újból kezdenéd az egészet - nem így csinálnál?
Amit bánsz?
Dr. Szőcs Ferenc: Utólag, a mai visszatekintéssel úgy látom, hogy maga a
rendszer sokkal aljasabb volt, mint gondoltam.A kapcsolatba kerülést nem lehetett megúszni azzal, hogy tiszta maradtam.
Fekete Ágnes: A naivitást sajnálod?
Dr. Szőcs Ferenc: Nem naivitás volt ez, hanem utólag inkább az a felismerés,
hogy hiába akart az ember jót, abból is rosszat tudtak kihozni. Kiss Réka is említett
néhány esetet, amikor jóindulatú megjegyzéseket használtak fel mások ellen.
Komoly kérdéseket vet fel, hogy ez a fajta együttmőködés lehetséges-e erkölcsileg
vagy sem? Számomra most kristályosodott ki, hogy ez nem menthetı. Megmagyarázni
lehet, de nem tudom felmenteni magam.
Fekete Ágnes: Tehát te a megmagyarázás helyzetében voltál, mindig megmagyaráztad,
és nem kérdezted meg igazán magadtól, hogy lehetséges-e erkölcsileg
ez az együttmőködés.
Dr. Szőcs Ferenc: Igen, így van. Akkor úgy láttam, hogy van magyarázat az
együttmőködésre. Utólag, bizonyos tények ismeretében, amely csak a mostani
idıkben vált számomra is ismertté, már úgy látom, hogy nem volt lehetséges, de
akkor nem voltam abban a helyzetben, hogy ezt meg tudjam ítélni. Még mindig
nem látom világosan, hogy az egyház egyház-voltához hozzátartoznak-e a
kompromisszumok, és ha igen, akkor meddig. Lehet-e határt szabni, hogy eddig
és ne tovább? Én úgy látom, hogy a kompromisszumoknak nem én szabtam a
határt, hanem az Úristen. Visszagondolva azt látom benne, hogy ha valamiért
hálát adhatok, akkor azért mindenképpen, hogy nem kerültem olyan kényszerhelyzetbe,
amikbe mások belekerültek. Féltem ettıl, de bennem volt, hogy ne is
szolgáltassak semmilyen politikai okot. Azért figyeltem erre, mert úgy gondoltam,
hogy azt a szolgálatot, amit az egyetlen Úrnak szeretnék végezni, felelıtlenségekkel,
hısködéssel nem kockáztathatom. Nem akartam egy politikai vagy
más jellegő meggondolatlanság miatt ezt kockára tenni. Utólag látom, hogy sokszor
állítottak másoknak csapdahelyzetet, vagy használták ki az emberi gyengeségeket:
így lettek a nıügyek vagy kisebb gazdasági jellegő szabálysértések fogódzókká
a rendszer számára. Hála Istennek a gyermekeimmel sem zsaroltak
meg. Kihasználhatták volna, hogy a lányom, Zsuzsi a konzervatóriumba felvételizett,
de nem tették. Négy konzervatóriumba jelentkezett, és mind a négybe felvették
egybıl. Nem védekezésként mondom, de az a fı érzésem, hogy kegyelem,
hogy ennyi történt, ami történt. Teljesen egyetértek Fabiny Tibor kollegám
november 22-én elhangzott szavaival: itt a közösség ellen történt a bőn. Erre pedig
csak a bőnbánat, bőnbocsánat és megbékélés lehet a megoldás.