HAJNÓCZY PÉTER

Az elkülönítő

1. Magyarországon nyolcvanezer elmebeteget tartanak nyilván, a kórházak elmeosztályai kb. nyolcezer ággyal rendelkeznek, tehát minden tizedik beteg részesülhet aktív kórházi kezelés¬ben. (Az Egészségügyi Minisztérium Statisztikai Jelentései szerint 1938-ban hétezer-egy, 1972-ben nyolcezer-háromszázhetvenegy volt az ágyak száma.)

Az egészségügyi költségvetésben évről évre az ideg- és elmebetegek gyógyítására szánt összeg a legalacsonyabb. De mivel magára az egészségügyre fordítható pénz is édeskevés ahhoz, hogy minden rászoruló beteg az egészségügyi törvény által a számára biztosított “leg¬ma¬gasabb színvonalú” gyógykezelésben részesülhessen, a pénzt elsősorban szülészeti, bel¬gyógyászati, sebészeti osztályok fejlesztésére költik, s nem az elmeosztályokéra. Talán a leg¬kevesebbet az elmebetegekről tudunk; a beteg aktív, intézeti kezelése viszonylag hosszadal¬mas, tehát költségesebb, mint például egy belosztályon kezelt betegé. Az ok - pénzkérdéssé egyszerűsödve - legalább világos és egyértelmű.

Elöregedett, toldott-foldott kórházaink zsúfoltságát, a folyosókon felállított ágyakban fekvő betegek látványát - mivel megszoktuk - mint a betegség szükséges velejáróját vesszük tudo¬másul, melynek nyilvánvaló oka az a körülmény, hogy túl sokan betegedtünk meg egyszerre. Ha feltételezzük is, hogy a nyolcvanezer nyilvántartott elmebeteg nem egyazon időben szorul intézeti kezelésre, tehát nem tíz beteg gyógyul egy ágyon, elmeorvosok beszámolhatnak osztályokról, ahol egy ágyon két beteg egymást váltva éjszakázik.

Ebben a dolgozatban az elmebetegeket ápoló szociális otthonokban elhelyezettek sorsáról esik szó. Ezekben az otthonokban hozzávetőleg tizenötezer beteg él, többségük ún. defekt eset, akiről az orvos lemondott, hogy az elmeosztályon felszabaduló aktív ágyat olyannak adhassa, akinek a gyógyítása sikerrel kecsegtet. Ez kényszerhelyzet, a megoldás pénzkérdés: kórháza¬kat kell építeni.

Adottak-e az elmebetegeket ápoló szociális otthonokban a feltételek, hogy az ott élete végéig elhelyezett beteg embernek érezhesse magát?

Az aktív osztályon kezelt beteg természetesen szakorvosi ellátásban részesül, állampolgári jogainak gyakorlásától csupán betegsége időtartamára, ideiglenesen fosztották meg, lakását nem veszik el, állandó bejelentett lakhelye nem az elmegyógyintézet. Amennyiben intézeti el¬he¬lyezését indokolatlannak és jogtalannak, a bánásmódot pedig sérelmesnek vagy kifogásol¬hatónak tartja, módjában áll panaszt emelni az elmeosztályokat legalább negyedévenként ellenőrző bírói szemlén.

Az elmebetegeket ápoló szociális otthonokban szakorvos alkalmazását nem tartják szükséges¬nek, bírói szemle nincs, a beutaltak lakását - ha volt - elveszik, az otthonok közvetlen felügyeleti szerve, a tanácsok szociálpolitikai osztálya, egyúttal a beutalás jogát is gyakorolja. Az ország távoli zugaiba telepített otthonok - például a szentgotthárdi -, 2-300 km-re Buda¬pesttől, a fővárosi felügyeleti szerv irányítása és ellenőrzése alatt állnak.

Az ötvenes években szervezett otthonok élén “egészségügyi középkáder”, az intézetvezető áll, akinek az orvos - egyetlen elmebetegeket ápoló szociális otthonban, Szentgotthárdon alkal¬maz¬tak főállásban elmeszakorvost - alárendelt beosztottja. Az orvosi teendőket főként napi 2 4 órás mellékfoglalkozásban alkalmazott körzeti orvosok látják el.

Az otthonokba beutaltak jogi helyzete tisztázatlan: betegek-e vagy szociális gondozottak? Valójában elmebetegek, akikre az aktív elmeosztályokon kezelt embereket védelmező jog¬szabályok nem vonatkoznak. A szociális gondozottakat megillető jogokat azért nem élvez¬he¬tik, mert elmebetegek, akik nem képesek arra, hogy saját sorsukat és jövőjüket illető kérdé¬sekben döntsenek.

2. Az alábbi szöveg a Balázs Béla Filmstúdió anyaggyűjtő forgatócsoportja segítségével készített magnetofonfelvételek felhasználásával készült. A helyenkénti javítások kizárólag stiláris célzatúak.

Dr. Kiss-Vámosi József, az Intapusztai Rehabilitációs Intézet igazgató főorvosa: Annak idején szentgotthárdi kinevezésemet a Fővárosi Tanács vezető főorvosa, Bartha Ferenc eszközölte. Soóki Andrásét szintén. Miután Bedi (intézetvezető) két orvost, két szakorvost elüldözött az intézetből, megkapta a kinevezési jogát... (Felolvas az Orvosi Hetilap 1973. február 25-i számából. “A Fővárosi Tanács VB. szentgotthárdi ötszázharminc férőhelyes, elmebetegeket ápoló szociális otthon igazgatója - Szentgotthárd, Hunyadi út 29. - pályázatot hirdet az E-104 kulcsszámú intézeti főorvosi állásra. Az álláshoz négyszobás, összkomfortos lakás biztosított. Bedi Ferenc dr., intézetvezető.”)

Bedi Ferenc doktor?

Dr. Kiss-Vámosi: Első gondolatom az volt, hogy doktorrá avatása alkalmából dísztáviratot küldök neki. Ezek szerint két orvos elüldözésének jutalmaként ő kapta meg a jogot, hogy alkalmazhat főorvost. Ami a doktori címet illeti: vagy odahamisította - amit azért nem tartok valószínűnek -, vagy az Orvosi Hetilap szerkesztősége elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy ötszázharminc férőhelyes, elmebetegeket ápoló szociális otthon igazgatója nem orvos. Ez a valószínű.

Konta Ildikó, az Intapusztai Rehabilitációs Intézet pszichológusa, aki férjével, dr. Kiss-Vámosi Józseffel Szentgotthárdon együtt dolgozott: Baráth Anna szentgotthárdi beteg az intézeti viszonyokat bírálta. Panaszait nem orvosolták, ellenben - büntetésként - leinjek¬ciózták. Panaszait, észrevételeit leírta egy füzetbe, és a füzetet továbbította a Fővárosi Tanács Szociálpolitikai Osztályára, onnan visszaküldték Szentgotthárdra Bedi Ferenc intézetveze¬tőnek. Baráth Anna gyógyszerét megemelték. Látogatót nem fogadhatott, azt mondták rá: “Hát az nagyon zavart, az elmés!” Ezt a szót használták, hogy elmés. Az is bizonyítja, hogy nem elmebeteg: szabad idejében úgy megtanult oroszul, hogy az Ogonyok-ot járatta, és abból fordított. Oroszul levelezett. Teljesen önálló: logikusan gondolkodik és jelenleg is Szent¬gotthárdon van. Ami a panaszleveleket illeti, sokszor el se ment a levél. A levélíró betegeket figyeltetik, és a gyanús címzésű leveleket elkobozzák. A leveleket ellenőrzésre le kell adniuk: ha a levélíró az “izgága” betegek közé tartozik, a levelet azonnal elkobozzák és a beteget megbüntetik. Az elküldött levelek sorsa az előbbihez hasonló volt, visszaküldték az intézet vezetőjének, intézkedés nem történt; ez volt az intézkedés. Ennyi panasz után csak feltűnhetett volna: nem mindenki üldözési mániából írja a levelet, hanem jogos panaszok vannak.

A büntetéseket az intézetvezető és a gondnoknő, aki egyben az intézet párttitkára, közösen szabták ki az ún. “kedvenc” nővérek javaslatai alapján. Volt olyan nővér, akinek nem lehetett igaza, a kedvenc nővérnek mindig igaza volt, de a betegnek soha. Az intézetvezető azért akarta betiltani a pszichoterápiás csoportfoglalkozásokat, “mert még egy nővérre rábeszélnek a betegek, hát milyen dolog az”. Fél év is eltelt, míg a betegek beszélni mertek, hogy például azt mondta a nővér: “Úgy belevágom az ágyba, hogy ott döglik meg, ha még egyszer bepisil!”

Milyen büntetések voltak?

Konta Ildikó: Megfenyegették, hogy bemegy az elkülönítőbe; a betegek zárkának hívták. Ez egy kis helyiség, rácsos ablakkal, és hálós ágy van benne. A hálós ágyba fektetés bizonyos esetekben indokolt lehet: például egy magatehetetlen beteg állandóan leesett az ágyról, neki szüksége volt arra, de a hálós ágyat büntetőeszközként használták.

Mi volt a büntetések időtartama?

Konta Ildikó: Egy-két óra. Voltak napok, hetek... amíg aztán meg nem tört.

Másfajta büntetések is voltak?

Konta Ildikó: A kimenő megvonása és a gyógyszerek, a nyugtató injekciók. A gyógyszereket, tehát olyan eszközöket, amelyeket a gyógyításra kellett volna használni, büntetőeszközként használták. Olyan helyzetet teremtettek, hogy később az indokolt esetben adott, az orvos által rendelt gyógyszert is büntetésnek érezte a beteg. Hiába próbáltuk megmagyarázni, hogy nem büntetésből kapja az injekciót, szüksége van rá, beteg, ettől jobban lesz, megnyugszik, utána megbeszéljük... mindenki büntetésnek vette.

Az injekciók kiválthatnak olyan hatást, hogy a beteg csakugyan büntetésnek érzi?

Konta Ildikó: Hogyne. A nyugtalan beteget injekciózták le, nem nézték, jogos-e a nyugta¬lansága. A jó beteg a nyugodt beteg volt. Másfél év alatt sokszor tapasztaltam, hogy például valaki azért verte meg a társát, mert az lopott tőle, de ha a tolvaj éppen egy kedvenc beteg volt, az kapott injekciót, akit megloptak. Persze hogy büntetésnek vette, úgy vette, hogy jogos sérelem érte, az igazát védte, erre leinjekciózták.

(Dr. Kiss-Vámosi elmondja, hogy a szentgotthárdi otthon intézetvezetője főleg rokonait alkal¬mazza az intézetben - kb. hatvan rokonát, földijét -; a jelenleg főállásban alkalmazott orvos is szentgotthárdi születésű, az intézetvezető gyermekkori pajtása...)

És ha az orvosnak jogában állna elbocsátani a rokonokat?

Dr. Kiss-Vámosi: Én nem vagyok rosszindulatú. Nem elbocsátani kellene, csak alárendelni őket az orvosnak... Ahol gyógyítanak, ott az orvosnak kell irányítania. Az gyökeres változást von maga után.

Végül is az intézetvezető beleszólt az orvosi munkába? Például elrendelte, hogy injekciót adjanak egy betegnek?

Dr. Kiss-Vámosi: Amikor nem volt orvos Szentgotthárdon, akkor megtette, sőt amikor odamentünk és tudomására hoztuk, hogy ehhez csak orvosnak van joga, akkor is megkísérelt beleszólni az orvosi munkába. Visszautasítottam, hogy szakmai kérdésekbe beleszóljon. Nővérek előtt utasítottam vissza: ez az én dolgom. Ugyanakkor az ápolók, akik szakmailag a beosztottjaim, valójában az intézetvezető alárendeltjei, a képembe röhöghettek. A jó ápoló a spicli volt. Nem az, aki a jó szakmai munkát végezte.

Konta Ildikó: Aki jó szakmai munkát végzett, annak volt a leghátrányosabb helyzete.

Dr. Kiss-Vámosi: A prémiumot például nem az kapta, akit én javasoltam, hanem adott esetben éppen az, aki a legrosszabb munkát végezte.

Gazdasági kérdésekben is voltak súrlódások?

Dr. Kiss-Vámosi: Nem, mert én gazdasági kérdésekbe soha nem szóltam bele. Ha kértem valamit - viszonylag jó gazdasági lehetőségei vannak az otthonoknak -, általában meg is kaptam. Itt nem szólhatok egy szót sem. Átalakítás, felszerelés; az intézetvezető mindent igyekezett teljesíteni, beszerezni, ezeknek örült is, mert fejlődik az intézet...

Tehát különvált a gazdasági és az orvosi irányítás?

Dr. Kiss-Vámosi: Nem vált külön. A gazdasági irányításnak része volt az orvosi irányítás: alá volt rendelve.

Említette, hogy bérmunkát végeztettek a betegekkel. Ezért ők kaptak pénzt?

Konta Ildikó: Kaptak...

Hogyan történt a pénz elosztása?

Konta Ildikó: Ebbe minket nem avattak be, mint ahogy abba sem, hogy kik menjenek mun¬kába. Én megpróbáltam a nővérekkel megbeszélni a munka elosztását, a munka mennyisége, valamint a munkaidő alapján...

Naponta hány órát dolgoztak?

Konta Ildikó: Én mondtam: hat óránál többet nem lehet... Gyakorlatilag ezt nem tartották be, sőt egyáltalán nem tartották be.

Hány óra volt a napi munkaidő?

Konta Ildikó: Napi tíz-tizenkét óra.

Es ezért mennyi pénzt koptak?

Konta Ildikó: A pénz elosztásába nem vontak bele. Próbálkoztam, hogy közösen osszuk el a pénzt, a ledolgozott munkaórák arányában, mert volt, aki csak négy órára képes egy nap...

A pénz elosztása az intézetvezető jogai közé tartozott?

Konta Ildikó: Még azt sem tudtam, mekkora a rendelkezésre álló összeg.

Az intézetvezető kötötte meg a bérmunkára a szerződéseket?

Konta Ildikó: Ő. Holott a szerződések megkötése előtt felhívtuk a figyelmét, hogy bérmunkát nem szabad betegekkel végeztetni, mert ez a kizsákmányolás egy formája, és az orvosi etikával összeegyeztethetetlen... A szándék, a mi ötletünk: a munkaterápia volt. Csak kaptak az alkalmon, hogy: “hű, micsoda hasznot lehet itt behajtani!”

Említette a zacskóragasztást. Milyen munkát végeztek még?

Konta Ildikó: Krétacsomagolást, aztán a műanyag zacskók lemosását valami vegyszerrel, ettől sokan kiütést kaptak, a szemük égett...

Ez állandó jellegű munka volt?

Konta Ildikó: Akkoriban igen...

Egy volt szentgotthárdi beteg azt mondta: a gondnoknő fia beteg nőket erőszakolt meg.

Konta Ildikó: Ez azért nem nevezhető erőszaknak, mert kritikátlan, idióta, imbecillis lányok¬kal különösebben nem kell erőszakoskodni...

Akkor ez megengedett?

Konta Ildikó: Cukorért, cigarettáért a lépcső aljára csalta őket... Dolgozó vagy kívülálló részéről... az ilyen intézményeknél a szexualitás mindig vitás dolog.

De itt nem a betegek egymás közötti kapcsolatáról van szó.

Konta Ildikó: Nem. Ez egy dolgozó gyerek, egy bentlakó fiatalember. Anyja a gondnoknő-párttitkár, apja mosodavezető az intézetben - alkoholista. Kritikátlan beteggel, egyáltalán beteggel: intézeti dolgozónak nemi kapcsolata nem lehet: ezért fegyelmileg az intézetből el¬bocsáthatják.

Előfordult öngyilkossági kísérlet az intézetben?

Konta Ildikó: Igen. Az öngyilkosság után a főorvos, én meg a főnővér javasoltuk, hogy a fürdőszoba felső ablakát rácsozzák be, mert a beteg ott ugrott ki, nem halt meg... csak nyo¬morék lett. Egy epilepsziás nőbeteg, Mária a keresztneve...

Volt másfajta kísérlet is?

Konta Ildikó: Volt, igen. Valaki szalaggal felkötötte magát.

És szökés?

Konta Ildikó: Előfordult.

Aki megszökött, azt megbüntették?

Konta Ildikó: Hogy régebben hogy büntették, azt a betegektől tudom. Gyógyszerrel, injekció¬val, a “zárkával”. Mindig mondogatták: “Tanárnő, elmondom, de ugye nem kapok utána injekciót?”

Milyen injekciót?

Konta Ildikó: Nyugtatókat. Hibernált, Pipolphent.

Hogyan történt az ellenőrzés?

Konta Ildikó: Látogatások voltak... Protokoll, evés, ivás... Előfordult, hogy az ellenőrzést végző személyekkel nem állt módunkban találkozni; az intézetvezető úgy szervezte a dolgot, hogy ne találkozzunk... Megesett, hogy az ellenőrök az ellenőrzés után, más forrásból értesül¬tek, hogy a szentgotthárdi intézet főállásban alkalmaz orvost és pszichológust - Magyar¬országon ez az egyetlen ilyen intézet -, így nyilván sokan jöttek volna hozzánk tapasztalat¬cserére, de ez elmaradt...

Akkor mi volt itt: ellenőrzés vagy protokoll?

Konta Ildikó: Hivatalosan ellenőrzés...

A Fővárosi Tanács Szociálpolitikai Osztályától?

Konta Ildikó: Igen. Biztosan jöttek máshonnan is, de hogy kik: nem tudhattuk meg. Ha felettes szervtől látogató jött, a dolgozókat kiterelték az ebédlőből, alig várták meg, hogy lenyeljék a falatot, akkor ült asztalhoz a vezetőség a vendégekkel. Nem tudom, az elmebetegeket ápoló szociális otthonoknak van-e reprezentációs keretük; hogy ezek a három-négyfogásos ebédek kinek a zsebére mentek...

A megyei tanács nem ellenőriz?

Konta Ildikó: Nem. Csak szakszervezeti és pártvonalon álltunk kapcsolatban a helyi szervek¬kel, egyébként nem.

És a szakszervezeti, illetve pártszervek soha nem szereztek tudomást az intézeti állapotokról?

Konta Ildikó: Akiktől tudomást szerezhettek volna, azok nem szolgáltattak információt. Az intézetet gyakorlatilag Bedi Ferenc intézetvezető és Csaba Elekné gondnok vezeti. Mindent kart karba öltve csinálnak, mert munkahelyi beosztás szerint az intézetvezető a gondnoknő főnöke, viszont pártvonalon a gondnoknő az intézetvezető főnöke.

És maguk nem tájékoztatták a szakszervezeti és pártszerveket?

Konta Ildikó: Tájékoztattuk. Egy nyílt pártnap után a szentgotthárdi párttitkár minden támo¬gatást megígért: tehát egy felelős ember, a községi pártszervezet vezetője. A szakszervezet, a Hazafias Népfront is ígért segítséget, de tenni keveset tudtak, mert csak az intézeti dolgo¬zókkal volt és lehetett kapcsolatuk. Maga az intézet, a betegek - nem hozzájuk tartoztak. Nemcsak tőlünk hallottak az intézetvezető és a párttitkár viselt dolgairól, és felháborítónak tartották, hogy olyan személyek, akik társadalmi pozícióban vannak...

Tehát nem volt jogkörük az intézkedéshez.

Konta Ildikó: Nem volt.

Milyen szakképzettséggel rendelkeznek az intézet vezetői?

Konta Ildikó: A gondnoknő szakképzett ápolónő; főnővérként dolgozott az intézetben azelőtt. Az intézetvezető gondnok és élelmezésvezető volt; mindketten marxista egyetemet végeztek.

A főorvos úrtól hallom, hogy a szentgotthárdi intézetben verik a zsidókat?

Konta Ildikó: Volt ott egy Dávid nevű beteg, azt verték.

Ő zsidó származású?

Konta Ildikó: Igen. Ez a megkülönböztetés részben a régi rendszer nevelésének eredménye, amely egyeseknél máig rögzült, másrészt az unalom... Ötszáz összezárt ember, agresszivi¬tásukat ilyen módon vezették le...

Mi volt erről az intézetvezető véleménye?

Konta Ildikó: Az, hogy a zsidóverést nem engedi meg. De nem tett semmit, hogy azokat, akik ilyen cselekményekben részt vettek, megbüntessék.

3. Bozóki Árpád tévedésből tizenkét évet töltött elmegyógyintézetben. Ekkor került sor szak¬orvosi felülvizsgálatára. Eszerint elmebetegségben nem szenved, és nem szenvedett tizenkét évvel ezelőtt sem. Elmegyógyintézetben vagy elmebetegeket ápoló szociális otthonban való elhelyezése, ott tartása tehát indokolatlan. Szociális otthonba utalták.

Bozóki Árpád: Kiss-Vámosi főorvos úr előtt Szombathelyi főorvos úr volt az intézet orvosa. Minden pénteken jött hozzánk... hetenként egyszer.

Konta Ildikó: Milyen volt ott a betegek helyzete?

Bozóki Árpád: Kérem szépen: az egy kíntanya volt. Az intézetvezető volt ott a mindenható atyaúristen. Mert mindenki rokona volt meg falubelije. A konyhai személyzet, az ápoló¬személyzet, az irodai személyzet...

Konta Ildikó: És kinek adott igazat?

Bozóki Árpád: Mindig az ápolószemélyzetnek mint barátainak és rokonainak.

Milyen büntetések voltak?

Bozóki Árpád: A cellába vitték...

Verekedés volt?

Bozóki Árpád: Volt, véres verekedések voltak...

Mennyi ideig volt Szentgotthárdon?

Bozóki Árpád: Több mint négy évig.

Konta Ildikó: Dávidra emlékszik?

Bozóki Árpád: Dávid szegény, szerencsétlen ember volt... Meghalt.

Konta Ildikó: Meghalt?

Bozóki Árpád: Igen. Valaki megrúgta, elvitték a kórházba, aztán ott meg is halt.

Konta Ildikó: És miért rúgták?

Bozóki Árpád: Ez egy olyan szerencsétlen, kleptomániás ember volt... Ha látott valamit, elvette.

Milyen vallású volt ez a Dávid?

Bozóki Árpád: Dávid zsidó ember volt. És ha nem lopott, akkor is ráfogták, és jól megverték. Egész nap folyt ez az ütlegelés.

És azokat megbüntették, akik Dávidot verték?

Bozóki Árpád: Nem, sosem. Ez, szerencsétlen, mindig véres volt, az orra betörve... Egész nap sírt, ha leült valahol, észrevették, jöttek, hogy megint valami elveszett, jól megpofozták.

A többi beteg?

Bozóki Árpád: A többi beteg.

Ápolók is?

Bozóki Árpád: Ápolók nem, azok nem bántották... csak hagyták. Az ápolók egyetértettek ezekkel a betegekkel...

Itt, Intapusztán jobban érzi magát?

Bozóki Árpád: Itt jobban. Egy rendes intézet, nem lehet összehasonlítani a szentgotthárdi otthonnal. Ez szociális otthon jellegű, megfelel a kormányzat beszédjének... és célkitű¬zései¬nek. Míg a szentgotthárdi szociális otthon félelmet, aggodalmat kelt Szentgotthárdon a mun¬kások között, hogy erre a sorsra fognak jutni...

4. Hogyan került Sz. Aliz a szentgotthárdi intézetbe?

Dr. Kiss-Vámosi: Idegosztályon kezelték, aztán beutalták egy elmebetegeket ápoló szociális otthonba, fenntartva számára a lehetőséget, hogy ha nem tetszik neki ott, elmehet. Mikor azt mondta, hogy megy, kiderült, nincs hova mennie, mert elvették a lakását. Életem legnagyobb erőfeszítése volt elintézni, hogy az elvett lakás helyett kapjon egy másikat Budapesten.

Sz. Aliz meggyógyult vagy soha nem volt beteg?

Dr. Kiss-Vámosi: Elmebeteg soha nem volt. Rehabilitáció megkísérlése céljából Sz. Alizt 1971. október 22-én vettük át a szentgotthárdi elmebetegeket ápoló szociális otthonból, elő¬ze¬tes helybiztosítás alapján. Intapusztán rövid ideig mint beteg, majd rehabilitált beteg, később nyugdíjas kiegészítő foglalkoztatásban mint az intézet dolgozója tartózkodott. Az intézet könyvkötőműhelyében dolgozott, a szükséges ismereteket gyorsan és könnyen sajátította el. Elmebetegségre utaló tünetet nála az ápolási időszak alatt nem észleltünk. Ügyében írásban tájékoztattam az illetékeseket - aktája átkerült a gyógyító főosztályra, az intapusztai intézet ide tartozik, az elmebetegeket ápoló szociális otthon nem -, csatoltam a kórrajz-kivonatot, és kifejtettem azt a véleményemet, hogy néhány hónap múlva sor kerülhet a teljes rehabilitációra. Ezt akadályozza az elmebetegeket ápoló szociális otthoni elhelyezése - mert az élete végéig tartó elhelyezési határozat még érvényben volt, Intapusztára csak vizsgálatra vehettem át -, valamint az, hogy a beutalás kérvényezésekor főbérleti lakását elvették. Az elhelyezési határo¬zatot megszüntették, és elvett lakása helyett egy hasonló értékű budapesti lakást utaltak ki számára. Végül is nem egészen önként távozott az intézetből, egy kis pszichoagressziót kellett alkalmazni a rehabilitáció érdekében, mert mindenáron itt akart maradni. Elismerem, hogy ez az intézet ideális környezetet és légkört teremt a betegnek, ezért kritikát is kaptunk, mert ha túl jól érzi magát a beteg, ez megnehezíti a rehabilitációs munkát. Azt a kritikát kaptuk, hogy az itteni bánásmód a betegekkel nem elég életközeli...

Hogyan vették el a lakását?

Dr. Kiss-Vámosi: Automatizmus. Az elmebetegeket ápoló szociális otthoni elhelyezés a beutalt életének végleges rendezését jelenti. Elhelyezése, ellátása tehát biztosított, neki lakásra többé szüksége nem lesz, a leadott lakást átveszi a tanács lakásügyi osztálya, és a leadott lakások egy hányadát a szociálpolitikai osztály.

Fűződhetett ehhez valakinek anyagi érdeke?

Dr. Kiss-Vámosi: Elképzelhető. Tény, hogy az elhelyezést jelentősen meggyorsította, ha a kérelmező lakást adott le. Ezek kb. egy hónapon belül kézhez kapták a beutalót, míg azok, akik nem adtak le lakást, évekig, akár egy évtizedig is várakoztak, nemcsak elmeszociális otthoni, hanem általános szociális otthoni elhelyezésre is.

Sz. Aliz milyen szakorvosi vélemény alapján került oda?

Dr. Kiss-Vámosi: Adminisztratív úton; nem szakember döntötte el. Egy tisztviselő a Fővárosi Tanács Szociálpolitikai Osztályán, aki az ügyet megkapta. Szakorvosi vélemény nem volt; nagy valószínűség szerint az volt az indikáció, hogy valami ideggyógyászati zárójelentést fedeztek fel az aktái között.

Szóval orvosi vélemény nem kellett?

Dr. Kiss-Vámosi: Nem, ez a csodálatos. Zárt intézetben, illetve nem zárt pszichiátriai intézet¬ben - például itt, Intapusztán - nyolc napon túl beteg nem tartható anélkül, hogy a bírói szemle meg ne nézze. Megkérdezik, szívesen van-e itt, akar-e itt maradni. Ha távozni akar, a szemlebizottság két elmeszakorvosa megvizsgálja, hogy elmebeteg-e, s ha igen, csak akkor tartható itt akarata ellenére. Zárt osztályon is ez a törvényes előírás. Ez az elmebetegeket ápoló szociális otthonokra nem vonatkozik, és néhány betegnél Szentgotthárdon kiderült, hogy beutalása elmeszakorvosi vélemény nélkül történt; beutalhatta az a tisztviselő, akihez az ügydarab került.

Aliznak odakinn jobb lesz, mint itt?

Dr. Kiss-Vámosi: Jobb... jobbnak kell lenni.

Miért kell? Miért kell, hogy ő mindenáron odakinn legyen boldog?

Dr. Kiss-Vámosi: Ez örök problémánk. Örök problémánk, hogy a beteg itt akar maradni, és egy kis pszichoagressziót is kénytelenek vagyunk alkalmazni, hogy minél előbb menjenek. Az intézeti és a kinti környezet közötti űr nehezen áthidalható. Nem biztos, hogy odakinn jobb. De van egy kényszerítő körülmény, amellyel számolnunk kell: a beteganyag mindenáron való, szüntelen cserélése, a fluktuáció biztosítása. A munkaképes, a munkavállalásra alkalmas, gyó¬gyult beteget el kell küldenünk az intézetből. Nincs helyünk; az intézeti elhelyezésre várako¬zók száma rendkívül magas. Ami a rehabilitációt illeti, mi is hajlamosak vagyunk arra a túl¬zásra - és ez hibánk is -, hogy a rehabilitáció folyamatát mindenáron kifelé irányítjuk, holott a rehabilitációs vagy munkaterápiás intézetekben való foglalkoztatottság a rehabilitáció egy bizonyos szintje. A beteg munkájával jelentős mértékben hozzájárul eltartásához, és ami a legfontosabb: olyan környezetet, légkört tudunk teremteni számára, amelyben jól érzi magát. De aki nem beteg, aki munkaképes és családnál elhelyezhető, azt presszióval kell késztetnünk a távozásra azok érdekében, akik tízesével-húszasával várnak egy üres ágyra.

5. Hogy történhetett meg, hogy a szentgotthárdi otthon betegeinek kb. nyolcvan százalékát az intézeti tartózkodása alatt szakorvos egyáltalán nem vizsgálta meg?!

Dr. Kiss-Vámosi: Valóban jó néhány olyan beteg volt, akit szakorvos nem látott. 530 beteget feldolgozni nem lehetett; mi Soókival hozzáláttunk, hogy minden betegről pszichiátriai szintű kórlap készüljön. De ezt a munkát elvégezni néhány év alatt lehet csak; a mi ott-tartóz¬kodásunk ideje erre nem volt elegendő. Meggyőződésem, hogy jó néhány nem elmebeteg sínylődik még Szentgotthárdon a kimentett Bozóki Árpádhoz hasonlóan.

Mi lehet az oka, hogy ezekben az otthonokban nem alkalmaznak orvost, nincs bírói szemle, hogy az elmeosztályokra érvényes jogszabályok itt nem érvényesek?

Dr. Kiss-Vámosi: Az, hogy “elmebetegeket ápoló szociális otthon”; szörnyképződmény. Elme¬beteget szociális otthoni szinten elhelyezni soha nem volna szabad, és semmiképpen élete végéig. Ezeket az otthonokat a kórházi utókezelő osztályok színvonalára kell fejleszteni, mert az elmebeteg élete végéig elmebeteg marad, tehát nem gondozási problémát jelent, hanem gyógykezelési problémát, magyarul: szakorvost igényel. A szociális otthon ragyogó intézmény: a jövedelemmel, hozzátartozóval nem rendelkező idős emberek számára ideális környezetet teremthet, ahol gondtalanul élhetik le hátralevő életüket. De elmebeteg számára ilyen intézményt teremteni nem szabad. Ismétlem: az elmebeteg nem gondozást, hanem gyógy¬kezelést igényel élete végéig! Az epilepsziás beteg: állandó szakorvosi felügyeletet, időnként komoly műszeres kivizsgálásokat igényel; nem elegendő, hogy gyógyszerre beállí¬tom, és tíz évig vagy egész hátralevő életében azt szedi. Aztán az alkoholbeteg. Ami meg¬nehe¬zíti Szentgotthárd problémáját, hogy alkoholbetegek keverednek jelentős tömegben elmebetegekkel; azok szigorúbb bánásmódot, zártabb környezetet igényelnek. Világszerte tendencia, hogy az elmegyógyintézetet nyitják ki, az alkoholelvonó intézetet zárják be.

Itt a szkizofrénia. A szkizofrénia még gyógyítás nélkül is bármely fázisában gyógyulhat. Ez a legnagyobb tömegű elmebetegség. A szkizofréneket életük végéig beutalni valahová - bűn, mert a rehabilitációs lehetőséget elzárjuk előlük. A szkizofrén betegnél bármikor shub, roham következhet be, amikor aktív kezelést igényel, tehát kórházi elhelyezést. Ami nem bonyolít¬ható le ott, ahol esetleg még orvos sincs, mert jó néhány olyan elmebeteget ápoló szociális otthon van, ahová a körzeti orvos jár be hetenként egyszer, legfeljebb kétszer. Ezeket az intézményeket, amelyeket ma Magyarországon elmebetegeket ápoló szociális otthonoknak neveznek, fel kellene számolni, és pszichiátriai utókezelő osztályokat létrehozni helyettük egy egységes szervezeten belül. Vagyis: alkalmat adni a beteg rehabilitációjára.

A jogi szabályozás lehetővé teszi, hogy gyakorlatilag bárki bárkit - például egy hozzátartozót, akit ki akar tenni a lakásból - ilyen intézetbe élete végéig bejuttasson, mert ellenőrzés nincs?

Dr. Kiss-Vámosi: Fennáll a veszély. Abban, hogy ez a helyzet kialakulhatott, a magyar pszichiátria is bűnös. Amikor szakorvosok kimondták egy betegről, hogy nem rehabilitálható, és szociális otthonba helyezték, ezzel a pszichiátriai gyógykezelés alól véglegesen kivonták, lemondtak róla. Lemondani pedig betegről a klinikai halál bekövetkeztéig nem szabad, sőt akkor sem...

Mi lehet az oka, hogy az ideg-elme a költségvetésben a legutolsó helyen áll? Nyilván praktikus okai vannak.

Dr. Kiss-Vámosi: Praktikus okai vannak, amit nem értek. Állandó objektív nehézségekkel nemcsak az elmebeteget ápoló szociális otthonok küzdenek, hanem a rehabilitációs intézetek, sőt a kórházak elmeosztályai is, mert minden kórházi osztályon belül a pszichiátria az utolsó. Sokan úgy vélik, hogy az elmebetegekkel nem érdemes törődni, belőlük már nem lehet mun¬ka¬képes embert faragni. Pedig a rehabilitációs intézetek húszesztendős működése bizonyítja, hogy itt a betegek majdnem eltartják magukat, és jelentős részük visszatér a társadalomba, hasznos tagjává válik. Nem értjük ezt a szemléletet.

Bozóki Árpád tizenkét évig volt különféle zárt intézetekben, míg sor került arra, hogy lelki¬ismeretesen megvizsgálják. Félelmetes, hogy egy ember tizenkét évet vizsgálat nélkül ilyen intézetekben egészségesen letölt.

Dr. Kiss-Vámosi: Hadd gyakoroljak önkritikát. Bozóki Árpád néha elém került, de legtöbb¬ször csak az aktája. Az aktájában néztem a szakorvosi véleményeket...

Dr. Soóki András is mondta, hogy ott-tartózkodásuk alatt képtelenség volt mindenkit megvizs¬gálni.

Dr. Kiss-Vámosi: Igen. Soóki is akkor szedte elő az aktát, mikor kiderült, hogy Árpád bácsi valakinek az ismerőse; akkor derült ki, hogy tulajdonképpen nem lehet tudni, hogyan került elmebetegeket ápoló szociális otthonba, mikor soha nem volt elmebeteg. Bozóki Árpád így reflektorfénybe került. Soóki megállapította, hogy nem elmebeteg.

Az egyik épülettömbben ötszáz beteget helyeznek el, a másik, a kis épületben harminchetet. A kis épület szobáiban a berendezés - akár egy jó szállodáé. Mivel a betegek napi tíz-tizenkét órát dolgoznak, a szállodaszobákban azokat helyezik el, akiknek a munkateljesítményét az intézet vezetősége kielégítőnek tartja. És feltételezhető, hogy amikor a teljesítmény csökken, a beteget áthelyezik a nagy épületbe, a három-négy ágyas szobákból a húsz ágyas kórtermekbe.

Dr. Kiss-Vámosi: Fennáll a kizsákmányolás lehetősége, a kifáradt beteg “lecserélése”. Ebben a kérdésben vitáim voltak Bedi intézetvezetővel. Ragaszkodtam a munkára kihelyezés in¬dikációjának jogához, epilepsziás, alkoholbeteg - tehát aki állandó orvosi felügyeletre szorul - munkára kihelyezését nem engedélyeztem és megakadályoztam. Ragaszkodtam a hatórás munkaidőhöz, ami a kifáradás megelőzését célozta.

6. Dr. Soóki András, a Dobai Szocioterápiai Intézet főorvosa: Dr. Kiss-Vámosi és magam rendszeresen viziteltünk a szentgotthárdi intézetben; bár ez az intézet nem gyógyintézet, mégis főként betegek vannak ott. A fekvőbetegeket mindennap megvizsgáltuk, a többit leg¬alább egy héten egyszer. Ez azonban kevés, mert egy elmebetegeket ápoló szociális otthonban az orvos munkája két részből áll: osztályos munkából, mint akármelyik közkórházban, más¬részt rendelőintézeti tevékenységből, vagyis a járóbeteget rendelőórán fogadjuk. Tehát beve¬zet¬tem a rendelőórákat. Mindennap vizit után rendeltem; ahány beteg volt, annyi ideig. Így minden beteg, aki úgy érezte, hogy az orvossal találkoznia kell, igénybe kell vennie a segít¬ségét, megjelent a rendelőórán. Az intézetvezető ezt a tevékenységemet mindvégig helytele¬nítette, a legnagyobb ellenkezésbe és ellenállásba ütköztem, pedig az egyedül ésszerű ez volt. Egy csütörtöki napon például meglepetten látom, hogy a kórtermekben piros kókusz-szőnye¬gek vannak felterítve. Kérdeztem, mit jelent ez? Az egyik osztályvezető ápolónő felel, nagyon zavartan: “Hát... nagyvizit lesz.” Hogyhogy nagyvizit? A nagyvizit a főorvosi vizit, én min¬den¬nap vizitelek, miféle nagyvizit? Nagy nyögések közt végül is választ kapok: “Az intézet¬vezető kartárs fog vizitelni a gondnoknővel.” Ez volt az ún. nagyvizit.

Ilyenkor az intézetvezető orvosi funkciókat is ellátott? Például gyógyszert, injekciókat rendelt?

Dr. Soóki: Azt is megtette, hogy a beteget az ún. elkülönítőbe fektette. Ez egy rácsos ablakú, kis szoba, hálós ággyal, hordozható árnyékszékkel. Ebbe a büdös, levegőtlen helyiségbe zára¬tott betegeket.

Ezt megmutatják a látogatóknak is?

Dr. Soóki: Nem. A betegek úgy emlegették: a zárka, amelybe büntetésből, fenyítésként kerül¬tek. Korábban, mikor főfoglalkozású orvos az intézetben nem volt, ha úgy látta jónak, az intézetvezető kiadta az utasítást: “Adjanak neki Hibernal-injekciót.” Igaz, hogy akkoriban orvos sokáig nem volt az intézetben, bár módja lett volna orvos segítségét igénybe venni, hiszen a szomszédos tüdőszanatórium két orvosa is szerződéses munkaviszonyban volt az intézettel.

Milyen okok és erők hozhatták létre az elmebetegeket ápoló szociális otthonokat, és melyek tartják életben jelenleg is?

Dr. Soóki: Ezek az otthonok patologikus képződmények. Nem állítom, hogy tudatosan hozták létre ezt a struktúrát. Hogy kívül esik az ellenőrzésen - ez tartja elsősorban életben. Az elmeosztályok betegeit többféle törvényes intézkedés védi az esetleges önkényeskedés, a nem¬törődömség ellen, aminek az lehet a következménye, hogy feleslegesen kerül zárt osztályra valaki, tovább tartják ott, mint kellene vagy éppenséggel ott felejtik. Tehát míg az ilyen anomáliák ellen a pszichiátriai osztályok betegeit a törvény védi - sajátságos és tragikus módon, ott, ahol a betegek halálukig kénytelenek tartózkodni, nem védi őket semmi. Ha elmeosztályra kerül valaki - ha csak nem teljesen elesett, gondozatlan és nincs hová mennie -, előbb-utóbb kijön onnan. Például valaki örököl egy házat, de nem tudja eladni, mert a ház egyik része lakott. A tulajdonos tehát valahová el akarja helyezni ezt a fölösleges öregembert; kitaposott út - be a zárt osztályra! Ellene vethetnénk, hogy extrém eset. Sajnos, nem. De itt van bírói szemle, van tényleges ellenőrzés; mennyivel kényelmesebb egy olyan intézetbe tenni, ahol ellenőrzés nincs! Ezek az intézetek arra jók, hogy “fölösleges” embereket legális keretek között eltüntessenek. Ez az igény hozta létre őket. Nagy szó, hogy van hely, ahol a rászorulók fekhelyet és meleg ételt kapnak, de szabadságot is kellene kapniuk, emberi létezési formát, hogy embernek hihessék magukat. Amit az intézetek nyújtanak, ismétlem, nagy dolog: de az itteni élet csupán vegetálás. Az kell, hogy a gondozott embernek hihesse magát, ha netán időközben kissé megingott volna is a hite emberi mivoltában: az otthonban visszanyerhesse emberi méltóságát. Tehát rehabilitációban kell hogy részesüljön; viszont erre ezek az intézetek teljesen alkalmatlanok. Elmélyítik a beteg ember kudarcait, félelmeit, egyszóval nem segíte¬nek, hanem rontanak az állapotán. Tudok arról, hogy a szentgotthárdi intézetvezető magához rendelte a beteget, tíz-húsz-harminc percet elbeszélgetett vele - pszichoterápiás célzattal (még a kifejezést sem tudja alkalmazni, nemhogy gyakorolni a pszichoterápiát) -, s hogy ez miféle ártalmakat okoz, az később derül ki, mikor a beteget nem lehet megnyugtatni heteken-hónapokon át.

Meglepő és feltűnő volt a szentgotthárdi otthon tisztasága.

Dr. Soóki: Meglepő a tisztaság, főként, ha más, ilyen jellegű intézettel vetjük össze. Tehetség¬telen emberek, akik másra nem képesek, igyekeznek vasfegyelmet tartani és magával a fegyel¬mezéssel “produkálni”. Itt is ez a helyzet. Könnyen megteheti az intézetvezető, mert a környé¬ken ipar nincs, munkaerő-felesleg van, az intézet vonzása nagy, a fizetés viszonylag jó - egy dolgozó helyett ott a húsz másik állásra várakozó.

Ott vannak a spiclik. Az értelmesebb betegek közül szervezik őket. Részben helyzetük és megfélemlített voltuk miatt vállalkoztak, meg azért, mert úgy gondolták, hogy ebből előnyük származik. És nem ok nélkül gondolták. (Jobb koszt, állandó kimenő, soron kívüli kimenő stb.) Ezek a kiszolgáltatott emberek nevetségesen apró előnyökért megdöbbentő jellemtelen¬sé¬gekre képesek. Aztán az ápolók. A spion ápolók kapták a prémiumot; ki mennyi terhelő adatot szolgáltatott arról, akit valamilyen okból “ki akartak készíteni”.

Hogyan jöhetett létre az elmebetegeket ápoló szociális otthonok mai formája?

Simon Attila pszichológus (Szeged, Idegklinika): Szakemberek megkérdezése nélkül szervez¬ték ezeket az intézeteket. Kinevezett vezetőik ellenérzéssel viseltettek a véletlenül odakerült szakember iránt, és szabadulni akartak tőle. Bárki bárkit bejuttathat ilyen otthonba. Ennek legális módja: a “beteget” bevitetik zárt osztályra, néhány nap múlva kiengedik; ezt megismét¬lik három-négy-öt alkalommal, tehát van három-négy-öt zárójelentésük, amely szerint az illetőt több ízben zárt osztályon kezelték. Rengeteg eset van, amikor vaskos összegeket ajánla¬nak fel gátlástalanul a zárt osztályon az orvosnak, hogy a beteget tartsa ott minél tovább, vagy helyezze el valamilyen szociális otthonba. Főként idősebb emberekről van szó, akik természe¬tesen szenvednek valamilyen betegségben, de állapotuk nem indokolja, hogy elmebetegeket ápoló szociális otthonba utalják őket. Sokszor kétségbeejtő állapotban kerülnek be az aktív osztályra, és néhány hetes kezelés után sikerül őket annyira talpra állítani, hogy maguk körül el tudnak látni mindent. De ha elvitetik, az egy szobát jelent a lakásban!

Idegszakrendelés: nyolcvan várakozó, megjelenik a külsejében megnyerő hozzátartozó, és előadja, hogy ezt meg azt csinált, akit be akar juttatni, és kéri a szociális otthonba való bejutta¬tás támogatását. Idős embernél mindig vannak olyan tünetek, amelyek gyanússá tehetik, illetve alátámasztani látszanak a hozzátartozó által elmondottakat.

Bejuttatás. Azt mondják, csak elmebetegeket ápoló szociális otthonban volt hely; általános szociális otthoni elhelyezésre öt évet kellett volna várni.

Dr. Soóki: Ha fel is ajánlanak vaskos pénzeket az orvosnak, a zárt osztályról előbb-utóbb kikerül a “beteg”, de az elmebetegeket ápoló szociális otthonból nem, tehát jövedelmező befektetés az az öt-tízezer forint. A beutaltak tájékozatlanok, nem tudják, hova kerülnek. Sőt magának a beutaltnak kell aláírnia, hogy lemond a lakásáról; az otthonba való kerülés első fél órájában már hiába könyörög, hogy visszamehessen - a lakást elvették. Nem lehet meggon¬dolni. De hogy mondhat le a lakásról? Ha elmebeteg, nem írhat alá semmit; ha nem az, kijátszották. Elvben van visszaút; a Működési Szabályzat kimondja: ha valaki magához veszi, vállalja a beteg eltartását, gondozását, távozhat az otthonból. De rendszerint az juttatja be, akinek el kellene tartania.

Simon Attila: Az ötvenes években - kb. mikor az elmebetegeket ápoló szociális otthonokat alapították - többek közt felszámolták a szombatista, pünkösdista s más szekták által fenn¬tartott, kitűnően szervezett szeretetotthonokat. Pedig ezek a néhány ezer tagot számláló szekták különb szociális ellátást biztosítottak a rászorulók számára, mint mi tízmilliónyian. A társadalomnak kötelessége lenne minden ilyen erőt felszabadítani, nem elnyomni. Ha arra hivatkozunk, hogy nincs elég pénz, ember, akkor adjunk módot rá, hogy azok, akik hajlandók pénzt áldozni, munkát végezni, segíthessenek. Mert sok mindent megtennének ezek az emberek; elemi kötelességüknek érzik - teljesen mindegy, hogy mit hirdetnek a túlvilágról -, hogy itt, a földön végezzenek hasznos munkát.

Dr. Soóki: A harminchét ágyas épület, a “szállodaszobák”. Ezt az otthon a honvédségtől kapta. Ide kétségtelenül a munkateljesítmény jutalmaként kerülnek a betegek. Az intézet a határ szélén fekszik, eldugott helyen; az ellenőrzés névleges. Hogy Bedi intézetvezető kinek és hogyan számol el, nem tudom, de azt igen, hogy a betegek a végzett bérmunkáért csupán jelentéktelen összegű zsebpénzt kapnak. A besúgó néhány fillérrel, esetleg forinttal többet.

Hogyan vált kényelmetlenné Bozóki Árpád bácsi a Gyulai Elmebetegeket Ápoló Szociális Otthonban? Véletlenül tudta, hogy az akkori intézetvezető valamikor virágárusleány volt Szol¬nokon. Az intézetvezető ezért adott túl Árpi bácsin. Bedi szívességből átvette Szentgott¬hárd¬ra. Pedig Bozóki Árpádnak volt egy megyei kórházi zárójelentése, mely szerint nem elmebeteg. Ezt a zárójelentést akkoriban mint megyei kórházi osztályvezető főorvos, magam állítottam vagy állíttattam ki. Intézetben kellett mégis, tartani, mert ráírták a beutalási javaslatra, hogy veszélyeztetett. Ha nem veszik fel, őket vonják felelősségre, ha a beteg például kárt tesz magában. A gyulai intézetvezetőnő, aki az intézeti orvosokat terror alatt tartotta, ráíratta a javaslatra: Bozóki bácsi ön- és közveszélyes. Ez nem volt igaz; hajlott korú volt, de nem volt beteg. De ha a kórház elbocsátja is, utoléri az ideggondozó, melyet meg¬felelően tájékoztattak: és ott, nem is rosszhiszeműen, ráírják a lapjára, hogy elme¬betegeket ápoló szociális otthoni elhelyezése indokolt. Ezekbe az otthonokba a bejuttatási kedv statisztikai adatokkal bizonyíthatóan rohamosan növekedett; ide egyszer kell valakit bejuttat¬ni, s már akkor kijelentik a lakásból, amikor a tényleges elhelyezés még meg sem történt, de a beutaló már megvan.

A beutalás - én úgy mondom, ítélet - életfogytiglani, adminisztratív úton történik. Van ugyan beutaló - ha van -, de ez csak formai, legtöbbször körzeti orvostól való, aki nem szakember; jó esetben ideggondozói vélemény. Rövid vizsgálat vagy kórházi zárójelentés alapján vélemé¬nyez¬¬nek: a kórházi zárójelentés epikrízisében oda van biggyesztve: “elmebetegeket ápoló szociális otthoni elhelyezését javalljuk”. Még kórházi gyakorlatomból tudom, milyen könnyen születik az ilyen javaslat. Miért? A kórházi osztályok állandó helyhiánnyal küzdenek. A visszatérő betegektől szívesen szabadulnak tehát. Még lelkiismeretlenséggel sem vádolható az osztály, mert fogalma sincs arról, milyen visszavonhatatlan rossz történik a beteggel. Meg vannak róla győződve, hogy ott ugyanolyan jogszabályok védik a beteget vagy talán még hatékonyabbak, mint a zárt osztályon. Azt sem tudják, hogy ezek az intézetek nem a gyógyító főosztály hatáskörébe tartoznak, ami önmagában is képtelenség. Fogalmuk sincs, hogy az intézeteket a laikusoknál rosszabb: elrontott laikusok vezetik, akik tanfolyamot végeztek, és azt hiszik, értenek az elmegyógyászathoz. Ha okosabbak és szerényebbek, arra hivatkoznak, hogy a pszichiátriához ugyan nem, de az elmebeteghez értenek, mert ők ismerik a beteget, régen ismerik, ismerik szokásait, várható magatartását a váratlan szituációkban; ez rendkívül veszélyes és káros dolog. Növeli a veszélyt az a hivatalos álláspont, hogy az intézetvezetők nagyobb erővel és igyekezettel vegyenek részt a gondozásban. Ezt ezek az elrontott, félművelt laikusok teljesen félreértik. Negatív előjelű “pszichoterápiát” folytatnak. Például az intézet¬vezető utasítani próbált: az új betegeket győzzem meg arról, milyen jó nekik ott. Jelentősen megnehezíti a problémát, hogy ezek az intézetek csak közvetve tartoznak az Egészségügyi Minisztériumhoz, közvetlenül a Fővárosi Tanács Szociálpolitikai Osztálya a felettes szerv; a felügyeletet gyakorlatilag tehát nem egészségügyi, hanem adminisztratív szerv látja el.

7. (Sz. Aliz a visszaszerzett lakásban.) Milyen módon került arra sor, hogy elmebetegeket ápoló szociális otthonba jutott?

Sz. Aliz: Nekem kellett kérelmezni. Nem azt, hogy elmebetegeket ápoló szociális otthonba kerüljek, mert azt sem tudtam, hogy ilyen létezik. Általános szociális otthonba való ideiglenes elhelyezésemet kérvényeztem... és becsuktak egy lakásért. És én magam... velem kérvé¬nyeztették meg.

És ez hogy történt?

Sz. Aliz: Az Árpád Kórház idegosztályán feküdtem két hónapig. A IV. kerületi Tanács Szo¬ciál¬politikai Osztályán adták a tanácsot, hogy szociális otthoni elhelyezésemet kérvényezzem. Nem tudom, ők hogyan értelmezték; én úgy, hogy kérem elhelyezésemet szociális otthonba, mivel egyedülálló vagyok, s nincs, aki törődjön velem; elhelyezésemet addig, míg idegileg és fizikailag helyre nem jövök. Tehát csupán ideiglenes elhelyezést kértem.

Nem mondták, hogy ez egy elmebetegeket ápoló szociális otthon?

Sz. Aliz: Dehogy mondták! Egyszerűen szociális otthonnak nevezték! Tehát - írjam meg a kérvényt. Mentővel nem vitethettek el. Mi legyen a törvényes alap? Ha én magam kérvénye¬zem. Akkor aztán hivatkozhatnak rá.

És hogy vették el a lakást?

Sz. Aliz: A szóbeli megállapodás az volt: míg a szociális otthonban vagyok, addig a lakást fenntartják a számomra. Így kerültem a Zalaapáti Elmebetegeket Ápoló Szociális Otthonba. Mikor láttam, hol vagyok, azonnal haza akartam menni, de nem lehetett. Később derült ki, hogy a lakást távozásom után nyolc napon belül elvették. Levelet írtam a szociálpolitikai osztálynak - a válaszlevelüket megmutatom.

1969. II. 26-án kelt levelében foglaltakat megvizsgáltuk, azzal kapcsolatban az alábbi tájékoztatást adhatom: szociális otthonba való elhelyezése - úgy gondoljuk - indokolt volt jelenlegi egészségi állapotát véve figyelembe, s azon túl is, mivel azt saját maga kérte. Lakásügyben való kétségbeesése indokolatlan. Ugyanis a lakás, amelyből kiköltö¬zött, egészségére ártalmas, még csak lakásnak sem nevezhető helyiség volt. Megítélé¬sünk szerint lényegesen jobb helyzetbe került, még akkor is, ha pillanatnyilag az Ön számára nem kellemes körülmények közé került.

Amennyiben gyógyulására sor kerül, és munkahelye biztosítva lesz, úgy munkás¬szálláson elhelyezést fogunk az Ön részére biztosítani. Tehát ilyen szempontból nem kell kétségbeesnie.

Kérem tehát, nyugodjék meg, új helyzetét megértjük, hogy nehéz, megszokni, de remél¬jük, gyógyulásával jobb helyzetet fog tudni kialakítani saját részére, s ha erre sor kerül, forduljon hozzánk bizalommal, s segítségére leszünk.

Megjegyzem, hogy a volt lakásomat, amit az én egészségemre ártalmasnak nyilvánítottak, később kiutalták.

Hogyan került Zalaapátiról Szentgotthárdra?

Sz. Aliz: Az intézet orvosához fordultam segítségért. Dr. Kovács Sándor elzárkózott a nyílt válasz elől, és csak ennyit mondott: egyedülálló vagyok, gyenge idegzetű, számomra az inté¬zetben való elhelyezés részben előnyös is. Másfelől: nincs lakásom, ahová visszamehetnék. Mivel itt semmi remény nem volt arra, hogy szabadon engedjenek, általános szociális otthoni elhelyezésemhez kértem a javaslatát; az orvos közölte, hogy ilyen javaslatot nem tehet, ehhez nincs joga, legfeljebb egy másik elmebetegeket ápoló szociális otthonba kerülhetek. Úgy gondoltam, a helyzetem nem rosszabbodhat már, csak jobb lehet. Így kerültem a sokat emlege¬tett, félelmes hírű Szentgotthárdra, ahová betegeket büntetésből helyeztek át. Itt találkoztam Kiss-Vámosi doktor úrral, aki megvizsgált és megállapította, semmi ok nincs arra, hogy ott tartson. Felháborítónak tartotta, hogy ez egyáltalán megtörténhetett velem.

És Intapusztára hogyan került?

Sz. Aliz: Az orvos állást változtatott, a szentgotthárdi intézetből Intapusztára került igazgató főorvosnak. Valahogy elintézte, hogy áttehessen a saját intézetébe. Mikor Intapusztán bírói szemle volt, engem épelméjűnek nyilvánítottak. Hogy a lakást milyen módon, kinek vagy kiknek a segítségével sikerült az orvosnak visszaszerezni, máig sem tudom... A bírói szemlén megállapították, hogy jogtalanul tartottak elmebetegeket ápoló szociális otthonban, jogtalanul vették el a lakásomat... Ha nem kérem áthelyezésemet Zalaapátiból Szentgotthárdra, és nem dr. Kiss-Vámosival találkozom, ott vagyok most is.

De Intapusztán volt bírói szemle. Mikor a szemlebizottság tudomást szerzett a maga ügyéről, és a megfelelő intézkedéseket megtette, feltételezhetően általánosabb következtetésekre is jutott. Ha már ott voltak Intapusztán, miért nem nézték meg Szentgotthárdot?

Sz. Aliz: Nem volt közük hozzá; az intapusztai intézet Vas megyéhez tartozik, a szentgotthárdi otthon a fővároshoz. Ami a bírói szemlét illeti: szinte el sem hitték az igazgató főorvosnak, hogy az elmebetegeket ápoló szociális otthonokban alkalmazott orvos beteget nem rehabi¬litálhat, tehát nincs joga ahhoz, hogy az intézetből elbocsássa.

Sikerült munkát szereznie?

Sz. Aliz: Az Ernő utcai Szociális Foglalkoztató révén sikerült munkát szereznem. Fürdővíz-illatosító tablettákat csomagolok, hatfilléres darabbérben.

A rokkantnyugdíja mennyi?

Sz. Aliz: Hétszáznyolcvanhárom forint.

Azelőtt milyen munkakörben dolgozott?

Sz. Aliz.: Cérnázó voltam az Újpesti Cérnagyárban.

Itt kinn jól érzi magát?

Sz. Aliz: Hogy őszinte legyek, félek, hogy egyszer csak jön értem a mentő, és visznek...

(Levél a miniszterhez) 1974. május 8-án kelt levelemben személyes meghallgatást kértem a tárgyban dr. Schultheisz Emil egészségügyi minisztertől. 1974. július 9-én értesítést kaptam az Egészségügyi Minisztériumtól:

Miniszter elvtárshoz írt bejelentése alapján vizsgálatot végeztünk a Szentgotthárdi Elmebetegeket Ellátó Szociális Otthonban. Miniszter elvtárs megbízásából a vizsgálat során szerzett tapasztalatokról szeretnénk Önt személyesen szóban tájékoztatni.

Megkértem dr. Kis Gyulát, legyen jelen ezen a tájékoztatón. Most arra kérem, mondja el, mi ragadta meg a figyelmét ezen a tájékoztató jellegű megbeszélésen?

Dr. Kis Gyula: Ez a szentgotthárdi intézetben végzett vizsgálatról tartott beszámoló volt. Oda¬adták a vizsgálat jegyzőkönyvét is, amelyet a helyszínen elolvashattunk. A tájékoztatón jelen volt az elmeszakcsoport egy orvos tagja, egy belgyógyász főorvosasszony, egy jogász, vala¬mint a minisztérium panaszirodájának helyettes vezetője. A szentgotthárdi otthonban tartott vizsgálat jegyzőkönyve szerint ott rendkívül nagy fejlődés tapasztalható; amikor a részletekre került a sor, kiderült, hogy az ottani viszonyokhoz képest nem volt különösebben nehéz fejlődni. A betegek egy részénél - nekem a jegyzőkönyvben ez szúrt szemet leginkább - nem volt megállapítható, egyszerűen nem tudták tisztázni, milyen indikáció alapján és ki utalta be őket, egyáltalán, mi a diagnózisuk; ezek az elmebetegség ún. defekt állapotában vannak-e, vagy pusztán szociális körülményeik indokolták a beutalást. Tehát összekeveredni látszott az elmebetegeket ápoló szociális otthon és az általános szociális otthon feladatköre. A kórlapokat nem vezették rendszeresen, ebből következett, hogy a szükséges adatokat - adott esetben évekre visszamenően - képtelenség volt megszerezni.

Az orvosnak kötelessége vezetni a kórlapokat, vagy azokat lehet vezetnie?

Dr. Kis Gyula: Nem, azokat kötelessége vezetni, nem lehet, azt kell vezetni. Az ún. dekurzá¬lás, a kórtörténet változásainak rendszeres vezetése, a beteg állapotában észlelt változások, a terápia s annak hatásai természetesen bevezetendők, ez minden osztályon így van. Mikor megkérdeztük, hogy az elmebetegeket ápoló szociális otthonokban ez miért nem szokás, kiderült: beteg és szociális gondozott egyáltalán nem elválasztott fogalom; minduntalan arra hivatkoztak, hogy ezek az emberek tulajdonképpen nem elmebetegek, hanem szociális gondo¬zottak. Mikor viszont azt kérdeztük: ha szociális gondozottak, akkor miért vannak korlátozva személyes szabadságuk gyakorlásában, miért vannak felügyelet - gyakorlatilag: gyámság - alatt, miért vannak intézetben, ahol rendszeresen bérmunkát végeztetnek velük, miért kell az egzisztenciájukat - ha volt -, a lakásukat feladni, miért az intézet kapja a nyugdíjukat vagy a család által esetleg juttatott összegeket, miért vannak itt tizennyolc éves szociális gondozottak - akkor azt mondták, azért, mert ezek a személyek nincsenek olyan állapotban, hogy rendel¬kezni tudjanak saját sorsukról. Kicsit később a minisztérium jogásza elmondta, hogy szer¬kesztésében éppen most készül egy átfogó jogszabály, amely a rendezetlenségeket rendezni hivatott lesz. Olyan ötlet is felmerült, hogy ezeket az ún. “nyitott kapus” intézeteket zárttá nyilvánítják, mivel ezeknek az ellenőrzési formái a jogi gyakorlatban már adottak. Tennék ezt most, mikor Európában - Magyarországon is - éppen a zárt intézetek kapuját nyitják ki az emberihez közelebb álló és eredményében bizonyítottan sikeresebb terápiás kezelésformák megvalósítása érdekében. Ahhoz képest, hogy az elmebetegeket ápoló szociális otthonokat az ötvenes évek legelején szervezték meg, elég későinek találom, hogy a működésüket szabá¬lyozó jogi kautélák még csak ezután, tényleges működésük huszonhárom-huszonnegyedik esztendejében vannak születőfélben.

Elmondták, hogy ők mint az elmebetegeket ápoló szociális otthonokkal foglalkozók - egy¬általán: az elmegyógyász szakcsoport - rendkívül nehéz helyzetben voltak, mivel az elme¬betegeket ápoló szociális otthonokat rendkívül gyorsan kellett megszervezni. Budapestről ki kellett költöztetni az összes szociális otthont, erre nem voltak felkészülve, nem voltak megfelelő létesítmények, nem lehetett az eseteket szelektálni. Nem speciális otthonokat hoztak létre, így “keveredtek össze” betegek és szociális gondozottak. Valamint idekerültek az elmeosztályokról azok, akikről kimondatott, hogy az aktív terápiára nincs szükségük - el kellett helyezni őket valahová, hogy az aktív ágyak felszabaduljanak. Azt a gyakorlatot, hogy az elmeosztályok az aktív terápiára már nem reagáló eseteket leadják, határozottan tagadta az elmeszakcsoport belgyógyász kolleginája. Viszont éppen az Egészségügyi Minisztérium által kiadott statisztika szerint aktív ágy a betegek számához képest meglehetősen kevés van, kb. minden tizedik betegre jut egy. Az aktív elmeosztályokon nyilvánvalóan elég nagy az igény, hogy ágyak szabaduljanak fel, éppen azért, hogy olyanokat vehessenek fel, akiknél aktív terápiával eredményt remélhetnek. Tehát egyáltalán nem vagyok megnyugodva a tekintetben, hogy az elmeosztályok nem igyekeznek az aktív kezelésre rosszul reagáló, rossz szóhasz¬nálattal: defektnek minősítetteket elhelyezni ezekben az elmebetegeket ápoló szociális ottho¬nokban. Ezeknek éppen az lenne a feladatuk, hogy az ilyen eseteket felvegyék. De a jelenlegi helyzetben, mikor beteg és szociális szempontból odakerült egymástól el nem választhatóan keveredik, mikor ezek az intézetek csak közvetve tartoznak az egészségügyi tárcához, ez a feladat megoldhatatlan.

Az egészségügyi miniszter mégis vizsgálatot rendelt el az ügyben; végül is a tárcához tartozik.

Dr. Kis Gyula: Végül is hozzájuk tartozik, amennyiben a Fővárosi Tanács Szociálpolitikai Osztálya is a minisztériumhoz tartozik. A közvetlen szakirányítás azonban nehezebben érvé¬nyesül, ha egy lépcső van közben, egy tanácsi, tehát nem egészségügyi szerv. Akik a beutalás¬ról döntenek, nem szakemberek, nem orvosok, hanem adminisztratív vagy jogi munkakörben dolgozók. Nincs igény rá, hogy itt orvosok dolgozzanak. Tehát arról, hogy valaki élete végéig tartó elhelyezést nyer, végső soron a szociálpolitikai osztály dolgozói, nem pedig orvosok döntenek. Ez volt a következő, ami miatt kétségeinknek adtunk hangot, valamint az, hogy defektnek, magyarul gyógyíthatatlannak, reménytelennek minősítenek beteget.

Ez hogyan egyeztethető össze az orvosi etika szellemével?

Dr. Kis Gyula: Ez, véleményem szerint, az orvosi gondolkodásmóddal összeférhetetlen. Nekünk egyetlen esetről sem szabad kijelenteni, hogy reménytelen, és feladni a beavatkozás, a terápia, a gyógykezelés lehetőségét. Nem szabad eleve kimondani, hogy ezzel az esettel nem lehet mit kezdeni - s akkor valahová elsüllyesztjük, még ha az elmebetegeket ápoló szociális otthon hangzatos nevén nevezzük is ezt a süllyesztőt.

A defekt kifejezés az orvosi nyelvben és gyakorlatban de jure vagy de facto használatos?

Dr. Kis Gyula: Ez de facto használatos zsargon kifejezés. A defekt állapot irreverzibilis, tehát vissza nem fordítható károsodást jelent. Például, ha valakinek amputálják az egyik lábát, azt visszanöveszteni nem lehet; de a fél lábú beteget rehabilitálni kell, olyan körülményeket kell teremteni a számára, hogy fél lábbal is emberként tudjon élni. Visszakanyarodva: a defekt kifejezés a beteg olyan állapotára vonatkozik, amely kezelést nem igényel, mert nincs remény arra, hogy a kezelés eredményes legyen.

Tehát az orvos számára a defekt kifejezés azt jelenti, hogy nem beteg; nem beteget pedig nyilvánvalóan nem kezelnek.

Dr. Kis Gyula: Nem beteget nem kezelnek; pontosan ez a kérdés buktatója, mert ezeket az ápoltakat hol betegnek, hol nem betegnek tekintik. Amikor lakásukról, pénzükről, további életükről van szó, akkor betegek, hiszen helyettük különböző tisztségviselők döntenek. Mikor viszont arról van szó, hogy megfelelő intézetben, megfelelő orvosi ellátásban részesítsék őket, akkor kiderül, hogy tulajdonképpen nem betegek, hanem defekt esetek, állapotuk maradandó, visszafordíthatatlan. A szentgotthárdi állapotokat én ebből a jelentésből ismertem meg. Elismerték - évtizedekre visszamenően -, hogy ezek, a véleményem szerint alapvető hibák, véleményük szerint kisebb lazaságok, melyekért ennyi idő elteltével senkit felelősségre vonni nem lehet, jelenleg is “fennállnak”, ezeket “ki fogják küszöbölni”. Már van ott orvos, akit utasí¬tottak, hogy az adminisztrációt tegye rendbe. Arra nézve, hogy az ott ápoltak rehabili¬tációját, visszakerülését az életbe milyen módon képzelik megoldhatónak, érdemleges választ nem kaptunk. A rehabilitáció, ami a szakmai részt illeti, nyilván megoldható. Viszont nem oldható meg társadalmilag, hiszen az efféle otthonba való bejutás előfeltétele a betegtől elvett lakás. Az intézet a beteg állandó bejelentett lakhelyeként szerepel; ha van is köztük olyan, aki képes volna fenntartani magát odakinn, nem tudnak számára lakást biztosítani - ez a hivatalos vélemény.

Véleménye szerint az orvosi gyakorlatban van-e különbség beteg és beteg, illetve betegség és betegség között?

Dr. Kis Gyula: Az egészségügyi törvény leszögezi, hogy minden dolgozót megillet a leg¬magasabb szintű orvosi ellátás. Ez szépen hangzik deklarálva, de a gyakorlatban sajnos nincsenek meg a feltételek, hogy ezt minden rászoruló meg is kapja. Nincs elég kórházi ágy, orvos, felszerelés. Az, hogy valaki egy klinikára kerül, mert sávban, területileg odatartozik, vagy egy másodrendű közkórházba, mint a miénk, a Korányi Kórház, az kizárólag szerencse dolga. Az, hogy itt nincs mód EKG-vizsgálatot végezni éjszaka - ha valaki szívinfarktussal idekerül, nincs szerencséje -, ha egy intenzív kardiológiai munkát végző intézetbe kerül, akkor ez természetesen alaplehetőség.

Ha egy idős rákos elmebeteg öngyilkosságot követ el, eszünkbe se jut, hogy hagyjuk meg¬halni. Mert módot kell adnunk rá: ha felépül, dönthessen a sorsáról; s ismertté válhatnak olyan kezelési módok, amelyekkel az ő alapbetegségét gyógyítani lehet. Nem mérlegelhetem, hogy kinek az élete ér többet vagy kevesebbet. Ezt a mérlegelést nem szabad elvégezni, mert az nagyon távoli ideológiához vezetne, ha különbséget tennék egy ember életének értéke és egy másik emberi élet értéke között.

Mintha a betegségek két fajtája létezne: az elmebetegségek - és az összes többi. Ez tükröződik az egészségügyi költségvetésben, melyben, az ideg- és elmebetegségek gyógyítására fordí¬tan¬dó összeg a legalacsonyabb; mi lehet az ok?

Dr. Kis Gyula: Valami olyan meggondolás nyilván vezeti azokat, akik elosztják a pénzt, hogy például egy aktív belgyógyászati vagy sebészeti osztály fejlesztése kifizetődő, jobban behozza a ráfordítást, mert egy ágyat jóval rövidebb ideig foglal el a beteg, míg munkaképessé gyó¬gyítják, mint egy elmeosztályon. Viszonylag gyorsan dőlnek el a dolgok. Az elmeosztályokon aránylag hosszú ideig, nem látványos gyorsasággal lehet csak eredményt elérni.

A család is szívesebben vállal és ápol egy ágyhoz kötött szívbeteget, mint egy elmebeteget. Az elmebeteget szentnek vagy bűnözőnek tartották régen; valami másnak, nem embernek. Nem tartják embernek ma sem. Mintha éppen ember voltát vesztette volna el azáltal, hogy nem hasonlít a többihez.

A szóbeli tájékoztatás során a minisztérium képviselői felajánlották, hogy - a szabadságolások befejeztével - ellátogathatunk bármelyik elmebetegeket ápoló szociális otthonba. 1974. október 17-én kelt levelemben a látogatás időpontjának megjelölését kértem, valamint a szentgotthárdi otthonban végzett vizsgálat jegyzőkönyve egy másodpéldányának megküldését. A minisztérium 1974. november 4-én a következőkről értesített:

A Szentgotthárdi Szociális Otthon gondozási munkájával kapcsolatban tett bejelentést kivizsgáltuk, és ennek alapján a szükséges intézkedéseket megtettük. A vizsgálat ered¬ményéről Önöket szóban tájékoztattuk, ezzel az ügyet lezártuk.

A vizsgálatról készült jelentésünket mint hivatalos ügyiratot nem áll módunkban kiadni. A szociális otthonok a fővárosi és megyei tanácsok közvetlen felügyelete alá tartoznak. Amennyiben az. Elmebetegeket Ellátó Otthonok mindennapi munkáját kívánja megis¬merni, ehhez az otthon felügyeletét ellátó szakigazgatási szerv engedélyét kell kérnie.

8. (Szentgotthárd) A filmforgató csoporttal szinte mint “partizánok” jutottunk be a szent¬gotthárdi otthonba; újabb s kimerítőbb tájékoztatást az otthon mindennapjairól az alább közölteken kívül nem nyerhettünk.

Bedi Ferenc, a Szentgotthárdi Elmebetegeket Ellátó Szociális Otthon vezetője: A gondozottak Budapestről kerülnek hozzánk. Utolsó lakhelyük Budapest volt.

Hogyan gyógyítanak itt?

Bedi Ferenc: Valamilyen módszerrel hatnak rá, hogy dolgozzon... Van, amelyik egészen jól helyrebillen; sokszor azt mondhatnánk: kint az életben is megállna a lábán, ha a szociális körülményei azt lehetővé tennék.

Hány beteg van itt?

Bedi Ferenc: Ötszázharminc. Ebből kb. száz az alkoholista, van hetven epilepsziás: ezek a legsúlyosabb eseteink, ez az, aki mindenkit gyűlöl, mindenkire haragszik, és az idők folyamán kialakul nála az, amit nemcsak roham előtt vagy roham után nevezünk elmebetegnek, hanem állandóan. A rohamokat lényegesen sikerült csökkenteni rendszeres gyógyszeres kezeléssel. Aztán vannak idióták, imbecillek... és több mint százan idős korúak, akik agyi érelmesze¬sedésben szenvednek. Általában az elmebetegség minden fajtája megtalálható itt... Az életkor; tizennyolc évtől egész kilencvenig.

Hány dolgozója van az intézetnek?

Bedi Ferenc: Százötvenkét dolgozó. Van főfoglalkozásban alkalmazott orvosunk, vannak férfiápolóink, ezért kapjuk - mondhatnám így - ide a súlyosabb anyagot.

Hány orvos van?

Bedi Ferenc: Jelenleg egy; a főorvosi állás üres.

Nem akarnak vidékre jönni az orvosok?

Bedi Ferenc: Az orvosok? Tetszik tudni: az orvosprobléma vidéken is probléma... Aki van, az inkább marad kórházban. És ha úgy vesszük, itt olyan beteganyagot kap... nem tudtak javítani rajta, megmarad valahol belül, megáll a rosszabbodása egy bizonyos szinten, de segíteni nem lehet rajtuk. Nincs más megoldás: családban nem tartható, akkor sem, ha van családja...

És hogy tudnak ötszázharminc beteget ellátni?

Bedi Ferenc: Talán azt mondhatnám: nem olyan szükséges az orvosi ellátás nálunk, mint egy kórházban, hogy naponta látni kell azt a beteget, mi inkább a középkáderekre építünk... hosszú évekig egyáltalán nem volt orvos az intézetben, vagy másodállásban alkalmazott orvosunk volt, aki napi két-három órát dolgozott nálunk. Orvos csak a súlyos esetekhez szükséges, ha valami hirtelen változás történik - például, ha valaki az éjszaka kitör magából vagy egyéb problémát okoz, orvosnak csak ezeket kell néznie rendszeresen, tehát csak ezeket... A többit mi, középkáderek... Az osztályvezetők jelentőfüzeteikkel megjelennek, és az orvos megnézi, hová kell most menni, melyik a súlyos eset, habár mindennap az egész házat látja... Aztán van még egy kétórásom, aki a tüdőszanatóriumból jön át... Talán azt is merném mondani, ha a gyógyszer beállítása hetenként megtörténik, akkor szükségtelen a stagnáló beteget naponta újraállítani, mert a középkáder azt már tudja... tapasztalatból azt mi már megérezzük... például azokat a változásokat, amiket az időjárás változása okoz az epilepsziásoknál... ezek borzal¬masan tudnak viselkedni...

Ön már régóta az intézetben dolgozik?

Bedi Ferenc: 1959 óta, 1965-ben lettem intézetvezető. Van egy szkizofrén beteg - habár ezeknél vannak valami lelki sérülések, amelyeket valami okozott valamikor.

És meg tudja állapítani a betegséget a tünetek alapján?

Bedi Ferenc: Igen, mert valahol elszólja magát. Itt van például egy ötvenkét éves, szép szál fiatalemberünk... Üzletszerző, üzletkötő volt a múlt rendszerben, aztán ebben a rendszerben is... közben kezdett fokozatosan bezárkózni... Saját lakása volt Budapesten, eladta, albérletbe költözött, dolgozni nem dolgozott, azt a pénzt élte fel, amit a lakásért kapott... Mikor elfogyott a pénz, a tanács kénytelen volt számára szociális segélyt kiutalni, abból élt. Akkor már kezdő¬dött a betegsége... mindenkit feljelentett, gondnokság alá helyezték, a főbérlő lett a gondnoka. Tűrhetetlenné vált az állapota, míg valahogy sikerült elmebetegeket ápoló szociális otthonba elhelyezni. Ide hozták Szentgotthárdra; de hogyan! Mert ő nem volt hajlandó önként jönni! A mentősök érte mentek, megfogták, aztán be a mentőbe, és idehozták. Az olyan normálisan beszélt, hogy az akkori főorvos azt mondta nekem: “Öregem, ezt úgy lopták el hazulról...” Mondom, ezt én is megnézem magamnak.

Ki volt akkor a főorvos?

Bedi Ferenc: Dr. Kiss-Vámosi. Most az Intapusztai Rehabilitációs Intézet igazgató főorvosa. Olyan rendesen, normálisan beszélt... Leültettem, aztán elkezdtem a beszélgetést elölről: mikor született, hol, anyja neve, iskola... ehhez hasonló... ugyanígy kezdte a főorvos, nála nem szólta el magát, nálam véletlenül elszólta magát, kiderült, hogy az ágyneműje tele van véres köpetekkel... az ellenségei műve, akik már ide is követték... Ragyogóan tud írni, levelezni...

És akkor ön meg tudta állapítani, hogy szkizofrén?

Bedi Ferenc: Ezt nem mondtam rá, de azt megállapítottam, hogy valami baj mégis van itt... majd előjön ez nálunk is! Így is volt... az ellenségei azóta már ide is beépültek... Aztán levelezni kezdett, először a nyugdíját kezdte követelni: összegyűjtöttük neki a munkahelyeit, de nem tudtuk előkaparni a nyugdíjhoz szükséges éveket... Ezután feljelentette a gondnokát, mert a holmiját értékesítette, feljelentette a bíróságot, amely gondnokság alá helyezte. Fog¬lalkoznak az ügyével most is. Tőlünk is legalább háromszor ment tárgyalásra Budapestre, volt igazságügyi szakértőnél... Adok neki útiköltséget, szállást biztosítok neki Pesten, ragyogóan elutazik és visszajön. Most ebben élvezi magát, hogy foglalkoznak az ügyével. De hogy dolgozzon, hogy itt arrébb tegyen egy húszfillérest... Hajlandó dolgozni, de csak a képessé¬geinek megfelelő munkát. Valami anyagbeszerzői, osztályvezetői munkakörben... És ha valaki leül vele beszélgetni, olyan komolyan beszél, olyan... jó kifejezésekkel... rengeteg idegen szavat tud használni. És ha kint a faluban sétál, senki nem mondaná, hogy elmebeteg.

És hogyan lehet gyógyítani az ilyen eseteket?

Bedi Ferenc: Nyugtatni lehet. Szkizofréniát - fiatalkorban - lehet rendezni, nagyobb mennyi¬ségű nyugtatókkal; van, aki visszabillen a mérlegnek arról a másik oldaláról... de itt már... csak nyugtatni lehet. Van, amikor izgatott állapotban lerohan a rendelőbe, hogy nézzék meg a zsebkendőjét vagy egyéb fehérneműjét: az ellenségei ellátták véres köpetekkel... Nyugtatóval lehet.

Ennyi beteg közt bizonyára vannak feszültségek, problémák?

Bedi Ferenc: Kismillió probléma van. Különböző helyekre írnak leveleket. A levélírás régebben nagy divat volt, mert vannak köztük - mi úgy nevezzük, hogy okos bolondok -, akik például az ügyészséghez fordultak, hogy jogtalanul tartják itt őket. Az ügyészség vizsgálatot is indított, de nem találtak rá módot, hogy hová lehetne ezeket az embereket elhelyezni... mert a legtöbb közülük nem hajlandó önállóan dolgozni... Főként a szkizofrének között van, aki fizikai¬lag, talán szellemileg is képes lenne rá, hogy dolgozzon, de nem hajlandó: akaraterő nincs bennük. Aztán különböző helyekre fordulnak. Ez főleg az epilepsziásokra jellemző: mindenkit megvádolnak...

Ez az epilepszia valamilyen tünete, a betegség velejárója?

Bedi Ferenc: Igen. Ez a betegség velejárója, az az epilepsziás betegnek velejárója, hogy roham előtt vagy roham után ilyen dühöngő állapotba tud kerülni...

VALÓSÁG. 1978. 10. sz.