Payday Loans

Keresés

A legújabb

Petrovics Emil: Önarckép - álarc nélkül PDF Nyomtatás E-mail
2011. július 01. péntek, 05:10

paganini2

Petrovics Emil

Önarckép - álarc nélkül
1930-1966


FÜLSZÖVEG


Kalandos, izgalmas, gyönyörű, olykor érthetetlenül felizzó haragok, leszámolások világát találja maga körül a felnövekvő emberfia, ha ide született, erre a természeti szépségekben, nyelvekben, szokásokban, kultúrában dúsgazdag tájra. Ide: Délkelet-Európába; a Balkán-félsziget, a görög szigetek, a dalmát tengerpart, a dúsan termő Pannónia, a Duna és Fekete-tenger határolta kiismerhetetlen világba, amely már a Római Birodalom légióinak, majd később a török hódítók moszlimjainak étvágyát is felkeltette.

Én is itt váltam emberré, a nyelvek sokasága, a tájak, települések, a határok szüntelen átrajzolása, a városok, hegyek, falvak sokarcúsága, folyamatos névváltoztatása idején. Megtanultam és természetesnek találom, hogy Belgrád az Beográd, de Nándorfehérvár is; hogy én Nagybecskereken, Grossbetschkereken, Veliki Bečkereken, Petrovgrádon, Zrenjaninban születtem; hogy lányom kedves férje Pécs, illetve Pečuj városának szülötte; hogy sokat nyaraltam Dubrovnikban, ami tulajdonképpen Ragusa, és hogy egyik kantátámat a Pontusi levelek írója, a Tomiba, Constanzába száműzött nagy római, Ovidius Metamorphoses című hatalmas művének Pygmalion-epizódjára írtam. A költő tiszteletére a román városban szobrot állítottak éppúgy, mint Beográdban Hunyadi Jánosnak, a nándorfehérvári hősnek. A török nevű várban: a Kalimegdánon.

Büszke vagyok magyar hazámra és arra, hogy Európa e csodálatos és tarka, fájdalmakkal, vidámsággal, elpusztíthatatlan erőkkel megáldott vidéke a szülőföldem.

Petrovics Emil, 2006. október 28.
http://mek.niif.hu/07900/07942/07942.pdf


Petrovics Emil
Önarckép - álarc nélkül

2. könyv, 1967-2007

FÜLSZÖVEG


Megírtam a Második könyvet is. Napjainkig idéztem fel negyven év történéseit, úgy, ahogyan én láttam, éreztem, azt, ami fájt s mindazt, aminek örültem. A világ kitágult, a szívem összeszorult, mindenemet odaadtam, mindenfélét kaptam. Indulatos voltam, de (egy-két kivételtől eltekintve) távol állt tőlem a haragtartás; türelemmel viseltem az árulás, a gyűlölet handabandázó, irigykedő fenekedését. A bosszú gondolata sohasem kísértett meg.

Megírtam mindazt, amiről volt és van véleményem. Nem ítélkeztem, még kevésbé jósoltam.

Megállapítottam.

Ha zene - hát legyen. Ha tisztesség, becsület, aljasság, politika, szeretet, szerelem, barátság, világnézet, siker, bukás - hát legyen. Ha szülők, testvérek, barátok, ha azok, akiket legjobban szerettem: a nők, lányok, asszonyok és egy szál gyermekem - hát legyen.

A sors azzal tüntetett ki, hogy sokan szerettek. Megrendült boldogsággal fogadtam ezt az ajándékot.

Azzal büntetett, hogy sok irigyem volt. Hála égnek.

Vélekedésemet a dolgokról harag nélkül, a mások védelmében fogalmaztam meg. A jót is meg a rosszat is. Olykor mélyebbre láttam a kelleténél.

Petrovics Emil,
Szigliget, 2007. október 20.
http://mek.oszk.hu/07900/07943/#

*

Sztankay Ádám írása

Álarc nélkül
Petrovics Emil műveltségről és morálról



Jugoszláviában született 1930-ban. A második világháború idején telepedett Magyarországra édesanyja családjával. Zeneszerzőként diplomázott. Már első operája, a C?est la guerre nemzetközi siker lett. A Magyar Állami Operaháznak előbb főigazgatója, majd fő-zeneigazgatója volt. Tanított a Liszt Ferenc Zeneművészeti s a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. A kétszeres Kossuth-díjas művész a komolyzenére kevéssé fogékony publikum előtt sem ismeretlen: évtizedekig volt tagja a Ki mit tud? zsűrijének. Önéletírásának első kötetében első harminchat évét idézi meg. Címe: Önarckép ? álarc nélkül.

Könnyű volt ilyen pőrén megmutatkozni?

Vannak zárkózott, titkolódzó művészek. Másoknak gazdagabb a színpadi vénájuk. Engem az sem zavart soha, ha váratlanul rögtönözni kellett a publikum előtt. Bemutatók előtt sem remegett a gyomrom.

Más zenében mesélni, mint megírni például azt: mennyire karcolta kamaszlelkét szeretett édesanyja és a nem kedvelt második férj éji neszezése a közös garzonban.

Értelmét veszítené a könyv, ha kimarad a történet. A privát élet megpróbáltatásai éppúgy formálják az embert, mint a háború, forradalom, a társadalmi fordulatok. Anyám döntése után - a háború alatt Magyarországra települt velem és néhány rokonával - hosszú évekre elszakadtam szerb édesapámtól, amit nem volt könnyű megélnem. Azt mégis rendjén valónak tartottam, hogy anyám új párjával új életet kezdett, és féltestvéreim születtek. De nagyon nem volt rendjén való, hogy a jelenlétemben fogantak. Ám az ilyen történetek megfogalmazásában azért szemérmes maradtam.

Azt is írja: reméli, hogy aki olvassa történetét, az majd több bizakodással élheti tovább az életét. Ám még a könyv elején felbukkan a szőke SS-katona, aki a szerb városka lerohanása után derűs pedantériával tisztálkodik, törülközik az utcán parkoló páncélos tetején. Metaforikus figura: a rendszerfüggetlen gőgöt, mások eltiprásának örömét, a hatalomvágyat jelképezi, máig tartó érvénnyel. Miben bízzunk?

Amikor sráckoromban elolvastam a hegyi beszédet, azt gondoltam: istenem, miféle életem lesz, ha ezt betartom? Én nem akarok kinyilatkoztatni. Csakhogy azt látom, az emberek többsége nem mer kilépni azokból a körökből, amelyek amúgy már szorongatják. Az én életemben viszont gazdagon voltak különféle szituációk. Például háromszor nősültem. És mertem kilépni a szerbségemből is; belépni a magyarságomba, majd kételkedni benne. Mertem nem szeretni anyám amúgy boldog házasságából azt a férfit, aki engem - akarva-akaratlanul - megalázó helyzetbe hozott. Gimnáziumban úgy tanultuk: a tragédiának az a lényege, hogy a hős ?kitámad? a társadalmi konvenciók ellen. Gondoljunk csak a Hamlet problematikájára. Egy írott mű segíthet némelyik olvasójának elkerülni, esetleg elfogadni bizonyos szituációkat. Lehet tanulni más hősiességéből, hülyeségéből.

Baloldali világnézetének okait is lekottázta. Ötvenhatban forradalmárként harcolt egy illúzió beteljesítéséért. A számonkérést megúszta, ám eszméiből sosem lett gyakorlat. Fájt?

Érzelem és ráció ez esetben elkülönül. Az teljesen világos: az olyan értelmű baloldaliság, amelyről írok, nem igazán vált államalapító erővé. Illetve a Kádár-korszak egy részében képesek voltak az eszme nevében olyan módon stabilizálni az országot, amilyenre addig nem volt példa. Persze nem akarom ezzel Moldova Györgyhöz hasonlóan dicsérgetni a morálisan amúgy felmenthetetlen Kádár Jánost. Most a jelenlegi kormánykoalíciónak vagyok drukkere, miközben tudom: a politikája nem baloldali.

Jó kis slamasztika. Bár volt cifrább is. ?A Sátán? - így jellemzi írásában egyik színházrendező kollégáját, aki a forradalom után megvallja: ő karrierokokból belép a pártba. Ön kívül maradt, de már harminchat évesen - vitathatatlan honi és nemzetközi sikerek után - Kossuth-díjat kapott. Ám úgy is nézhetjük: a hatalom saját javára használta a tehetségét, az elismeréssel ?kitették a kirakatba?. Sosem volt ezért üröm az örömben?

Nem mindegy, hogy kivel mikor történtek bizonyos dolgok. Ha például 1956 decemberében vagy '57-ben buzgólkodott valaki ügynökként, azt én megbocsáthatatlannak tartom. Szemben azzal, akit a hatvanas években vagy későbbi évtizedekben vettek rá így-úgy a dologra. Ezért sem szeretem az ellenzék szeleburdi kutakodásait a múltban. A forradalom több szempontból is választóvonalat jelentett. Sokan önszántukból mentek el innen, és akikkel később külföldön találkoztam, mindegyikükben volt valami boldogtalanság. Elveszítették annak az esélyét, hogy joggal megítélhessék: mi a helyzet Magyarországon. Csak kombináltak, és fájdalmaikat összekeverték a valósággal. Én azzal csillapíthattam fájdalmaimat, hogy tettem valamit ezért a hazáért. Sok félelem volt bennem '56 után. De amikor tíz évvel később Kossuth-díjat kaptam, már saját jogon örülhettem. Gondoljon csak bele: pusztán az elmúlt tíz évben mennyit változott a véleményünk például a rendszerváltásról.

Gondoljon bele, mit tett volna, ha valaki anno - akár a Kossuth-díj átadásán - azt mondja önnek: eljön az idő, amikor még nosztalgiát is érez majd, ha visszagondol a kádári évekre.


Akkor azt megölöm. Hiszen nem láttam a jövőbe.

Közbevetőleg: 1956 ötvenedik évfordulója enyhén szólva disszonánsra sikeredett.


Boldogan mentem 1989-ben a Kossuth térre, ahol az azóta érdekes pályaívet befutott, akkori ideiglenes köztársasági elnök kikiáltotta a köztársaságot. Boldog voltam, hogy megélhettem a pillanatot. 1956 miatt is, amelyet addig nem ünnepelhettem. Amit korábban beszéltek róla évfordulók idején, attól viasz füldugókkal zártam el magam. Hittem, a köztársaság kikiáltása után már nem lesz szükségem ilyen segédeszközre. 1989. október 23-án ott voltam az ünnepen, s egy évre rá megint dugó volt a fülemben. Sokan vannak azóta is, akik méltatlanul, mocskolódva ?emlékeznek?. Gondoltam, ezt már nem lehet fokozni. Tavaly ősszel sikerült. Végül is nem lepett meg.

A jelen olyan, amilyen. Könyvére visszatérve: engem saját famíliámban szerzett tapasztalatok okán is mulattatott, ahogyan leírja édesanyja családjának némileg irritáló katolikus sztereotípiáit. Biztosan akadnak majd háborgók is.


Ha csak egyvalakit megnevettettem, már megérte.

A korrajz szempontjából indokolt, az ösztönös érzékenységeket figyelembe véve mégis sajátos, hogy gyakran említi: mely ismerőse volt zsidó származású.

Olyan gyakran nem említem, csak ha valóban indokolt. Nehéz ügy. Mondok rá példát. A hatvanas évek elején Barna Andrásné vezette a kultusztárca zenei osztályát. Korábban megjárta a haláltábort, nem maradt senkije. A felszabadulás után a zeneművészeti szövetség egyik ülésén - ahol ő is jelen volt - a modern zene bürokratikus szabályozásáról vitáztunk. Azt mondtam: az istenért, ne gettósítsuk rendeletekkel a kortárs zenét. Hetekkel később találkoztam Barnánéval a minisztériumban. Irodájába hívott, és azt mondta: ?Megkérném, ezt ne használja többé.? Döbbenten kérdeztem: ?Mit?? Azt felelte: ?Gettó.? Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Ha azt mondom, ?ugyan már?, azzal megbecstelenítem a tragédiáját. Ha helyeslően bólogatok, ?bizony, bizony, igaza van?, akkor képmutató vagyok. Életem viselkedési drámái közül ez az egyik legnagyobb. Amúgy pedig ebben a könyvben sok mindenkit szeretek, sok mindenkit nem. Ebből a szempontból viszont teljesen lényegtelen a származása, vallási hovatartozása.

A jelenkor néhány zeneművészeti idolját elég csípős mondatokkal jellemzi. Alkotóként mi bőszíti leginkább?


Lehetetlenségeket művelnek. Egyébként évtizedek óta ismétlem az említett mondatokat minden velem készült interjúban. Csak nem szeretik meghallani. A kortárs komolyzene huszonöt éve válságban van. Egyes művelőit elviselhetetlen nagyképűség jellemzi. Bizonyos muzsikusok a szélesebb közönség előtti sikertelenségüket különböző ideológiákkal próbálják megmagyarázni. Vagy olyan arisztokratikus viselkedésbe burkolódznak, amelyben támadhatatlanok. A józan, szakmai ellenérveket azzal hárítják: én nem is akartam megfelelni semminek. Szörnyű, amikor a művészetben - de az élet más területén is - valaki elméletekkel, filozofálgatással próbálja leplezni gyarlóságait. Azt a tényt, hogy egyszerűen nincs egy eredeti, épkézláb ötlete. Beszélhetünk a képzőművészetről is. Beteggé tesz, amikor elmegyek egy kiállításra, és ott egy vécécsészét találok a főhelyen. Azt mondják: az is műtárgy. Ami természetesen ökörség. Miközben alapvetően művelt emberek állítják az ellenkezőjét. Következésképp: a műveltség önmagában nem sugall semmifajta morált. Felkészült művésznek az a dolga, hogy mindig a maximumot próbálja kihozni magából. A kevesebb - csalás.

168 óra online

LAST_UPDATED2