Payday Loans

Keresés

A legújabb

Rónay György: Szerápion legendák PDF Nyomtatás E-mail
2011. június 30. csütörtök, 06:52

roma3

RÓNAY GYÖRGY:

SZERÁPION LEGENDÁK



Két férfi lépkedett a tengeren. Az egyik lassan, biztosan; mellette - fél lépéssel elmaradva, és mintha nem bíznék magában, kapkodóbban, néha bokáig lemerülve, el-elfúló lélegzettel - a másik (vagy a mása).

Mögöttük végtelen víz, előttük végtelen homok. 

Talpuk alá a föveny úgy simult akár a víz, puhán és selymesen.

Két kő volt ott - csak két kő, semmi más - mélyen beásva a homokba; kerek, tömzsi kövek, amikhez hajók kötelét hurkolták valaha, mikor még hajók jártak erre.

Leültek a kövekre; előttük végtelen víz, mögöttük végtelen homok, mindkettő enyhén fodrozódva, éppen csak annyi különbséggel, hogy a tenger mozgékonyan, a homok mereven. 

Ültek és hallgattak. Nézték a tengert.

Aztán - órák vagy napok múlva, mindegy - aki a társa volt (vagy mása volt) annak, ki elsőül lépett a partra, kezét egy kissé megemelte, olyképp, mint aki tétován nemlétező madár után mutat a messzeségbe.

Ki elsőül lépett a partra, lehunyta a szemét, mintha látná a madarat.

- Szólhatsz, Szerápion.



MIT ÉR, HOGY ITT VAGYUNK, 
HA NEM TUDJUK, HOGY HOL VAGYUNK?


- Annyit, hogy végül mégis itt vagyunk. 
A célnál? Nem tudom. A cél, Szerápion, 
sokszor maga az út, de csak ha nem 
céltalan; s minden célból, ha valóban 
cél volt, mindig új út vezet tovább. 
Úton vagyunk. Azt hiszem, épp elég, 
ha ennyit tudsz. A többi csak lidérc 
és délibáb, Szerápion.




MEGÁLLÁS SOHA NINCS?


- Megállás? Nem tudom, mit értesz 
megálláson, Szerápion. Aki úton van, áll. Csak az áll igazán, 
aki úton van. Aki egyszer eltökélte, 
hogy útnak indul, attól fogva áll. Magában, mélyre gyökerezve, 
s minden lépéssel még mélyebbre. Úgy halad, hogy 
haladtában, valahol, mozdulatlan. Hogy nőttön nő valami titkos 
központ felé, míg lép, előre mindig, 
a titkos Cél felé. S a kettő 
végül, valahol összeér. Saját magába ér, 
ha célhoz ér, Szerápion. 
S amíg 
ülünk s nézzük a tengert, a mozgót és a mozdulatlant 
(bár a mozgó is mozdulatlan, s a mozdulatlan is mozog) - 
amíg ülünk, mondom, egyben megyünk is, ha a csöndet 
halljuk, s látni tudunk, ott, ahol semmi sincs 
mások szerint, világokat, Szerápion. Mit tudhatod, a szem, 
mely mint a szobroké, üresen néz a végtelenbe, 
kőmereven és mozdulatlanul (úgyhogy hiába löksz felé 
öklöt, követ vagy bármi mást, hogy megvakítsd vagy 
reflexeit próbáld: pillája meg se rezzen) - mit tudod, 
mit lát a szobrok élő kőszeme, s egyáltalán hová 
tekint: a távolba, vagy befelé? Halad, 
és figyeli a belső lépteket. 
Mindig a belső lépteket 
figyeld, míg álltodban haladsz, s haladva állsz, Szerápion.




MAGÁNYOSAN?


- Talán. Ha úgy tetszik, magányosan. De mielőtt 
felelnél, tudnod kell, mi a magány, Szerápion. 
Nézheted börtönnek, s rácsain nem fog semmi ráspoly, 
s nézheted úgy, hogy végtelen szabadság. 
Nézheted sivatagnak, amelyben körbejársz a szomjan pusztulásig, 
s erdőnek, melyben egyetlen zöld tengerré simítja 
a sok külön lombot a szél. S ha akarod, Szerápion, 
veheted Szélnek is, mely egy tengerré simítja a sok 
külön lombot, vagy fölkavarja tengerét 
s tombolva zúg, nem tudhatod, a lombot tépi, vagy 
saját magát, míg végül el nem ül s egy mozdulatlan 
levélen el nem szunnyad, oly lágy alommal mint a csecsemők. 
Ez az álom, ez volna a magány? Vagy az a sokszögű Szem, 
mely a levél alól, egy zöld testből figyel, oly áthatóan, 
hogy merevvé igéz; ha megmoccansz, hártyás pillája rácsukódik, 
és mire durva kézzel érte nyúlsz, már csak egy surranás 
emléke rezdül az iménti Figyelem 
helyén, vagy az se tán? 


Sosem voltam magányos. 
Magányom tele volt Szemekkel, tele volt surranásra kész 
Figyelemmel, olyan magány volt mint a lomboké, 
s benne madár is énekelt, mozdulatlan csőrrel a titkos 
belső hallásnak néma dalokat. Sosem voltam magányos. 

Vagy beszéljünk, Szerápion, a Szélről? Mi sodor magvakat 
sziklára, s borzol évek múlva friss füvet vagy 
gyöngéd virágbibét a sziklán? 
Mi hajt felhőt, s a szikkadt föld esőben ázik, 
s mi hozza vissza a Napot, szárítja föl a lucskot, bontogatja 
a rügyeket, s viszi egyik hegyről a másikra a szirmok 
múlékony mámorát, mikor kinyílnak? 

De láttál már szelet, Szerápion? Fogtad már kézbe, mint 
napos csibét, hunyásztattad már szarvánál csavarva, 
mint őrjöngő bikát? A Szél, Szerápion, 
az, ami van, de nincs; a mindenütt jelen levő, sehol 
sem látható - mert a tajtékzó víz, a jajgató 
lomb, ódon házak kéményében huhogó 
Iszonyat puszta jel, de nem a Szél, Szerápion, a titkos 
Nemlétező, Megfoghatatlan. 

Szerettem a szelet, Szerápion. Szerettem a Magányt. 
Hallod a habmorajt a mélyben, a kettős tenger mozdulatlan 
tükre alatt? Mindig magányban éltem, 
és soha nem voltam magányos. Valami világszél 
fújt mindig a tenger alatt. Aki a tengeralji 
világszél énekére hallgat, sosem lehet magányos. 

Nem ismertem a keserű magányt, a fortyogó 
levekben forgatót, a szakálltépő, káromló magányt. 
Nem ismertem? Kilábaltam belőle, 
leszárítottam lábamról sarát, levertem sarkamról porát. 

Szabad voltam. Ablakom mindig nyitva volt a Szélnek. 

Ma már azt is tudom, hogy bármi volt és bárhogy is volt, 
s akármit vettek el, minden hiánnyal 
én lettem gazdagabb. Ma már azt is tudom, hogy 
boldog voltam. Boldog vagyok. 

Elég. 
Hallgassuk a tengert, Szerápion.




S MIT HALLGASSUNK, HA NINCS?


- A tenger mindenütt van 
és mindig van, Szerápion. Ahol te vagy, ott van a tenger. 
Két tenger közt egy hullámsáv, félig még fodrozó, félig merev már, 
ez vagy, Szerápion. Ezek vagyunk: két tenger közt az Átmenet 
hullámai, elporladók s mindig megújulók; 
a mindig éppen elmúló, a mindig éppen változó 
öröklét: ez vagyunk. Magunkkal visszük tengerünket. 

Hajtottad már kagylóra füledet? Rózsaszín kőfodrai közt 
hallottad már a tengert? Hallottad már a kagylóban a csöndet? 
Ahol a csönd van, ott a tenger. Ahol a csönd van, ott a zúgás. 
Hallottad már a rózsában a nyílás 
titkos hullámverését, a mély morajt, amint a szirmok 
szétválnak? Hallottad a Nyílás mérhetetlen 
messziről érkező néma hullámverését? 

Ahol a rózsa, ott a tenger. Ahol a Nyílás, ott a tenger. 
S a fordított nyílás, a Hervadás: 
az is a Tenger. 

Bennünk él és benne élünk. 
Meríts egy hullámot az árból: kagylóvá kristályosul tenyeredben. 

Egy pillanatnyi tenger, rózsaszín kőfodraival, 
a zsongó Hallgatás, a végtelenség néma ajka, 
mielőtt visszaolvad elemébe. 

Ez vagyunk. 
Hallgassuk a tengert, Szerápion.




S AZ EMBEREK? "A MÁSOK: A POKOL"?


- Nem. A mások, Szerápion, 
az Irgalom. S ha azt hinnéd, elméjében fogyatkozó 
aggastyánként beszélek, mint ki néz, de mit se lát már, 
mert hályogos szemét, utolsó angyalként, az emlék 
emléke is elhagyta már - nem, nem vagyok még 
gyermekké bárgyult vén, ki rángó nyelvvel nyöszörög, 
s nem tudja mit motyog. 

A mások, ismétlem, nem a Pokol. A mások 
az Irgalom. Nem mintha nem tudnám a Butaság 
s a Hatalom gaztetteit. Nézz végig testemen: bőröm bokától 
homlokig csupa sebhely. Mégsincs bennem harag már, 
csak irgalom. 
Pedig láttam röhögve gyilkolót, 
gyermekbordákon táncolót, anyákat tiprót, koponyákat szürcsölőt, 
szúrtak hátamba kést, tolvaj szentek türelmet prédikáltak, 
láttam kiűzetést, prófétát mohó disznóhabzsolással 
zabálni a pusztába kergetettek 
alig hűlt ételét, s még mennyi mindent! 
Hát nem mint élelmes írástudók, kik széljárás szerint fogják a tollat: 
úgy szólhatok, mint aki tanú s áldozat volt egyszemélyben. 
Nekem hihetsz, Szerápion: mégsem a mások a Pokol. 
Épp eléggé megjártam poklukat, hát mondhatom: 
a Pokol nem a mások, ha bennünk nincs pokol. 

Ha nincs 
mit égessen, fegyvertelen a láng. Mit lehet attól 
elvenni, aki mindent odaad? Mitől lehet 
megfosztani a semmiért sem törtetőt, a semmihez sem 
ragaszkodót? 
Egy Angyal mindig készen áll, hogy 
érted jöjjön, ha szólítod. Ezért 
nincs is pokol, Szerápion, ha magadban kioltod. 
A másokét is. Tehetetlenek. 

Jegyezd meg: bármely pillanatban 
kézen foghat - már kézen is fogott 
a Szabadság, és kivezet, Szerápion.




HOVÁ?


- Hová? Igen, hová, Szerápion? 
A kérdéshez. Minden kérdés az indulás, 
és minden indulásban ott lappang a Cél. De ehhez 
indulni kell. Kilépni. Mintha egy 
(bármilyen nagy) körbe lennél bezárva, 
s kilépsz a körből. Túllépsz a körön, 
amerre a Sugár mutat. Minden sugár 
túlmutat a körön, mely, bármilyen nagy, 
magába tér vissza, míg a sugár, 
túllépve a körön, valahová a körön túlra tart. 
A Végtelenbe? Vagy egy körön kívüli 
központba? 

Néztél már gyerek szemébe, 
mikor ő maga elnéz, messzire, 
játékán túlra? Semmiségbe? Végtelenbe? Láttad 
szeme tükrében saját arcodat? 
Egy szem, maga a tisztaság, s ártatlan íriszén 
egy másik szem, tétován és mohón, 
mint késhegy, cél nélkül rezegve még - 
potenciális gyilkosok vagyunk 
mindannyian, Szerápion. De nem mindenki öl. 
Dobd el képletes késedet. Ne ölj. 
Lépj ki a körből. 

Indulj el, keress 
egy gyermeket, és kérd meg, hogy szemébe 
nézhess, sokáig, addig, míg a késhegy 
el nem tűnik, s eggyé nem lesz a két szem, 
hogy megláthasd a Tengert. Csak a gyermek 
járhat a tengeren: könnyű és tiszta mint a hullám, 
vagy mint a Szél. 

Elindul, soha nem 
kérdi: hová? - csak túllép a körön, 
s biztos benne, hogy nem hiába. Megpihen, 
és megy tovább, mert biztos benne: túl a tengeren 
másik tengert talál. A tengerek, Szerápion, 
változnak halmazállapot szerint, de lényegük, 
a hullám, mozgón, mozdulatlanul, mindig a körön túlra csap. 

Aki látta a tengert, aki kortyolt tengervizet 
rózsák szirmai közt vagy gyermekek szeméből, 
s érzett bőrén szelet, rugalmas tenger-horzsolásút, 
nem vágyik vissza a körön belülre. 
Meguntam a piacokat, Szerápion. A kikiáltók 
ágálását a napi árfolyamról, 
s az ájtatos tülekvők együgyűen 
átlátszó tőrvetéseit. Hiszen tudod, 
mint bukdácsolnak más ellen vetett 
hurkaikban, vagy a hálókban rángatóznak, 
miket azért feszítenek, hogy más belé akadjon. 
Meguntam az agórákat. Ítélet 
nélkül. Csak mert meghallottam a Tengert. 

Ítélet nélkül. És nem érdekel 
ítéletük. Már csak a Tenger. 

Látod ott 
a madarat? A fél eget átszelte már, 
mióta itt vagyunk, neszét se hallani, 
csak száll, hasítja egyenletes szárnycsapással 
a maga tengerét, mindig tovább. Hová? 
Míg nyarába nem ér. 

Indulhatunk, Szerápion.




S A HALHATATLANSÁG?


- Akik az alvilágban, 
holtuk túlélve bár, létlen árnyékélettel vándorolnak, 
előbb-utóbb, ötven, száz, kétszáz után 
mind kijutnak a fényre. 
Csakhogy akkor 
már mit sem ér nekik, Szerápion.



Két férfi lépkedett a sivatagban. Előttük végtelen homok, mögöttük végtelen víz. Mögöttük a tenger hullámai, előttük a homok hullámai. S fölöttük egy Madár.

Fölülről minden hullám mozdulatlan. De annak, aki száll, minden hullám mozog. A világ egy-egy hullám-szárnycsapás, amellyel túlgördül magán.

Ha mozdulatlan, akkor is. Ha sivatagban, akkor is. A két kő, amin ültek, rég eltűnt már. Elnyelte a víz vagy a homok árja. 

Mentek a homok tengerén, a némaságban hallgatták a tengert.

A tenger lassú szárnycsapásait, ahogy biztos Nyarába hömpölyög.


S mielőtt eltűnt volna, távol, a kéken ködlő messzeségben, a két alak eggyé mosódott.