Payday Loans

Keresés

A legújabb

Életigazság és művészi hazugság PDF Nyomtatás E-mail
2011. június 26. vasárnap, 05:54

pygmalion

OSCAR WILDE

A HAZUGSÁG HANYATLÁSA
ELMÉLKEDÉS

PÁRBESZÉD.

Személyek: CYRILL és VIVIAN.

(Színtér: Egy falusi ház könyvtárszobája Nottinghamshire-ben.)


CYRILL (a nyitott üvegajtón belép a terraszról). Kedves Vivian, ne zárkózz be egész nap a könyvtárba! Csodaszép a délután. A levegő nagyszerű. Az erdőknek olyan a lehellete, mint a szilva biboros hamva. Gyerünk, feküdjünk a fűbe, cigarettázzunk és élvezzük a természetet.

VIVIAN. A természetet élvezzük? Ez a képesség, hál'istennek, teljesen kiveszett belőlem. Ugyan általában azt tartják, hogy a művészet a természet melegebb szeretetére tanít meg bennünket; feltárja előttünk a titkait s ha Corot-t és Constable-t szorgalmasan tanulmányoztuk, olyan dolgokat láthatunk meg a természetben, amelyek azelőtt kikerülték a figyelmünket. De az én tapasztalatom szerint, mennél jobban tanulmányozzuk a művészetet, annál kevésbbé érdekel a természet. Valóságban a művészet megláttatja velünk a természet tervtelenségét, csodálatos nehézkességét, rendkívüli egyhangúságát, teljes tökéletlenségét. A természetnek persze megvannak a maga jó szándékai, de mint Aristoteles mondotta egyszer, nem tudja végrehajtani őket. Ha egy tájat szemlélek, akaratlanul is észreveszem minden hiányát. A természetnek ez a tökéletlensége a mi szerencsénk is egyúttal, mert különben egyáltalán nem volna művészetünk. A művészet eleven tiltakozás, arravaló bátor kísérlet részünkről, hogy a természetnek igazi helyét kijelöljük. Sokszor beszélnek a természetnek határtalan sokféleségéről, de ez puszta mese. A természetben nem találjuk meg ezt a sokféleséget. Csak a szemlélő hitében, képzeletében vagy kiképezett vakságában van meg.

CYRILL. Szép - de hiszen nem kell szemlélned a tájat. Fekhetsz a fűben, füstölhetsz és cseveghetsz.

VIVIAN. De a természet olyan kényelmetlen. A fű durva és göröngyös és nedves és tele van rettenetes fekete rovarokkal. Morrisnak a legrosszabb munkása is kényelmesebb ülőalkalmatosságot alkot neked, mint az egész természet együttvéve. A természet elbujhatik azok elöl a butorberendezések elől, amelyek «abból az utcából valók, amely Oxfordról veszi nevét», mint a te szeretett költőd egyszer oly triviálisan nevezte. De ezt semmi esetre sem panaszképen mondom. Ha a természet kényelmes volna, az emberek sohasem találták volna föl az architekturát s én az épületeket fölé helyezem a szabad levegőnek. Egy házban mindannyian megfelelő környezetben vagyunk. Minden alkalmazkodik, értünk és ami kényelmünkre van berendezve. Maga az egoizmus is, amely nélkülözhetetlenül hozzátartozik a helyesen felfogott emberi méltósághoz, a négy falon belüli életből született. A házon kívül az ember általános és személytelen. Elveszti egyéniségét. A természet is oly közönyös, oly pökhendi. Ha itt a parkban sétálok, az az érzésem, hogy a természetnek csak annyi vagyok, mint a barom, amely a hegyoldalon legel, vagy az árok szélén nyíló bojtorján. Egészen világos: a természet gyűlöli az értelmet. A gondolkozás a legegészségtelenebb foglalkozás és az emberek éppen úgy belehalnak, mint akármilyen más betegségbe. Szerencsére a gondolkodás, Angliában legalább, nem ragályos. Népünk duzzadó erejét teljességgel nemzeti korlátoltságunknak köszönhetjük. Remélem, hogy szerencsénknek ezt a történelmi védőbástyáját még sok éven át tartani fogjuk; de mégis félek, hogy túlságosan műveltek kezdünk lenni; legalább is mindenki, akiből hiányzik a tanulásra való képesség, elkezd tanítani - valószínűleg ez az oka a nevelésért való lelkesedésünknek. Közben jobb lenne, ha te visszatérnél az unalmas és kényelmetlen természethez és engednéd, hogy korrekturát csináljak.

CYRILL. Cikket írni! Nem éppen következetes dolog azok után, amiket az imént mondottál.

VIVIAN. Ki törődik a következetességgel? A fajankó és az elméleti ember, ezek az unalmas fráterek, akiknek az elveiből keserű cselekedetek lesznek mindaddig, amíg a valóságban ez elvek lehetetlenné nem válnak. Én valóban nem törődöm vele. Mint Emerson, felírom könyvtáram ajtajára ezt a szót: «Szeszély». Egyébként a cikkemben van egy igen üdvös és értékes intés. Ha megfogadnák, a művészetben új renaissance kezdődhetnék.

CYRILL. Mi a tárgya?

VIVIAN. Cikkem címe: «A hazugság hanyatlása. Tiltakozás».

CYRILL. A hazugságé? Azt hiszem, politikusaink megőrizték ezt a szokást.

VIVIAN. Biztosítalak, hogy egyáltalán nem. A politikusok sohasem jutnak felül a csűrés-csavarás színvonalán, ezenfelül még odáig is leereszkednek, hogy bizonyítsanak, vitatkozzanak, érveljenek. Mennyire más az igazi hazugnak a temperamentuma, szabad, bátor elbeszéléseivel, isteni felelőtlenségével, bármiféle bizonyítéknak egészséges és természetes semmibevevésével. Egyébként micsoda a válogatott szép hazugság? Minden olyan állítás, mely bizonyítékát önmagában hordja. Akiben oly kevés képzelőtehetség van, hogy egy hazugságot még külön be kell bizonyítania, az akár igazat is mondhat. Nem, a politikusok nem segítenek rajtunk. Talán az ügyvédek javára lehetne valamit felhozni. A szofisták köpenyegét ők örökölték. Mesterkélt szenvedélyük, valótlan retorikájuk elragadó. Nekik sikerül a rossz ügyet jónak feltüntetni, mintha éppen a Leontinus iskolájából kerültek volna ki; az ellentálló esküdtektől néha még akkor is felmentést csikarnak ki klienseik részére, mikor azoknak az ártatlansága világos és kétségtelen. De az ügyvédeket korlátozza a prózaiság, nem szégyelnek precedens esetekre emlékezni. Bármennyit fáradoznak is, az igazság napfényre kerül. Maguk az újságok is elfajzottak, teljességgel meg lehet bízni bennük. Az ember érzi ezt, mikor a réseken betekint. Csak olyasmi történik, amit nem érdemes elolvasni. Félek, hogy az ügyvédek és zsurnaliszták javára sem lehet sokat felhozni. Egyébként, amiért én harcbaszállok, az a hazugság a művészetben. Felolvassam neked, amit írtam? Nagyon is hasznodra lehet.

CYRILL. Szivesen meghallgatom, de adj egy cigarettát. Köszönöm. Mellesleg, miféle folyóiratnak szántad ezt a cikket?

VIVIAN. A Retrospective Review-nak. Azt hiszem, mondtam már neked, hogy a kiválasztottak megint életre keltették.

CYRILL. Kiket nevezel «kiválasztottak»-nak?

VIVIAN. Természetesen a «Fáradt Hedonistá»-kat. Ez a neve egy klubnak, amelyhez én is tartozom. Összejöveteleinken hervadt rózsát szoktunk viselni a gomblyukunkban és Domitianusnak valamiféle kultuszát űzzük. Azt hiszem, téged nem lehetne beválasztani ebbe a klubba. Te túlságosan szereted az egyszerű élvezeteket.

CYRILL. Az életörömem miatt, azt hiszem, elutasítanátok.

VIVIAN. Alighanem. Azonkívül egy kissé öreg vagy. Senkit sem fogadunk be, aki a szokásos életkort elérte.

CYRILL. Azt hiszem, hogy ti meglehetősen untatjátok egymást.

VIVIAN. Meglehetősen. Ez is egyik célja klubbunknak. De ha megigéred, hogy nem szakítasz félbe túlságos gyakran, felolvasom a cikkemet.

CYRILL. Feszült figyelemmel foglak hallgatni.

VIVIAN (igen tiszta, szépen csengő hangon olvas). «A hazugság hanyatlása. Tiltakozás. - Mai irodalmunk nagy részének meglepő trivialitását, annak egyik főokozóját kétségtelenül abban kell látnunk, hogy a hazugság, mint művészet, mint tudomány és mint társadalmi szórakozás lehanyatlott. Az antik történetírók csodálatos költeményeket tények gyanánt adnak elő; a modern elbeszélők költemények gyanánt előadott tényekkel untatnak bennünket. A modern elbeszélők előadásmódjának mindinkább a kék könyv lesz a mintája. Megvan a maguk unalmas «document humain»-je, a nyomorult kis «coin de la création»-juk, amelyben mikroskopjukkal kutatnak. Találkozunk velük a Libraire Nationale-ban vagy a British Museumban, amint szemérmetlenül olvassák össze az anyagukat. Még csak arra sincsen bátorságuk, hogy a mások gondolatait gondolják, hanem egyenesen az élethez fordulnak, végre az enciklopédiák és személyes tapasztalataik közt a pad alá esnek; alakjaikat a családi körből vagy a mosónők közül veszik; összekapartak egy csomó hasznos tudnivalót, amelytől még leggondolkodóbb pillanataikban sem tudnak teljesen megszabadulni.

Kiszámíthatatlan az a veszteség, melyet korunknak e hamis ideálja miatt egész literaturánk szenvedett. Az emberek egészen könnyedén úgy beszélnek a «született hazugról», mintahogy a «született költőről» beszélnek. De mindkét esetben tévednek. A hazugság és a költészet művészetek - olyan művészetek, mondta Plato, melyek bizonyos összefüggésben vannak egymással - amelyek megkövetelik a leggondosabb tanulmányozást és a legönzetlenebb odaadást. Valóban mindkettőnek megvan a maga sajátos technikája, mintahogy az anyagi művészeteknek, a festészetnek és szobrászatnak megvan a maguk szubtilis forma- és színbeli titkuk, megvannak a művészi fogásaik, megvan a jól meggondolt, jól megfontolt művészi módszerük. Ahogy a költőt a maga gyengéd muzsikájáról, úgy a hazugot teli ritmusáról lehet felismerni, egyiknél sem a pillanat véletlen sugallata a döntő. Itt is, mint mindenben, a gyakorlat előzi meg az érést. De míg manapság a versírás nagyon is köznapi művészetté vált, amelytől, hacsak lehet, mindenkinek el kellene a kedvét venni, addig a hazugság művészete fokozatosan lesülyedt előbbi magaslatáról és rossz hírbe keveredett. Sok fiatal ember a túlzás természetes adományával lép ki az életbe. Ha ezt a tehetséget megfelelő és kellemes környezetben ápolnák vagy a legjobb minták utánzásával fejlesztenék, akkor valami igazán nagy és csodálatos dolog válhatnék belőle. De rendszerint semmit sem ér el az illető. Vagy a pontosság könnyelmű hajlama vesz erőt rajta...»

CYRILL. De, kedves barátom!

VIVIAN. Kérlek, ne szakíts félbe a mondat közepén. «Vagy a pontosság könnyelmű hajlama vesz erőt rajta, vagy kezdi felkeresni a megérkezetteknek és jólértesülteknek a társaságát. Mindakettő végzetes a képzelőtehetségére, mintahogy mindenkiére végzetes volna; rövid idő alatt beteges hajlandóság fejlődik ki benne az igazmondás iránt; mindent, amit jelenlétében mondanak, az igazság szempontjából vizsgál meg, habozás nélkül ellentmond a nála fiatalabbaknak és végül olyan élethű regényeket ír, hogy senki sem hisz a valószínűségükben. Ez nem kiragadott eset. Ez egyszerűen egy példa a sok közül; és ha nem fogunk neki, hogy a tények mai rettentő imádatát kiirtsuk vagy legalább korlátozzuk, terméketlenné válik a művészet és eltűnik országunkból a szépség.

Magát Mr. Robert Louis Stevensont, az álmodozó és szelid prózának elragadó mesterét is megfertőzte ez a modern bűn - más kifejezést nem találok rá. Ha egy történetet túlságos élethíven akarunk visszaadni, megfoszthatjuk valószínűségétől. The Black Arrow eléggé művészietlen ahhoz, hogy egyetlen anakronizmussal se dicsekedhessék s a Dr. Jekyll átváltozása úgy hat, mintha egy kisérletet olvasnánk el az orvosi hetilapból. Ami Mr. Rider Haggard-t illeti, benne megvan a pompás hazugnak a készsége vagy legalább is megvolt benne valamikor, de most annyira fél a genialitás vádjától, hogy szükségesnek tartja valamilyen személyes élmény kieszelését, ha valami csodálatosat mesél el és jegyzetben utal erre az élményre, mint holmi gyáva bizonyításfélére. Többi elbeszélőink sem jobbak. Mr. Henry James mintha egy kínos kötelesség kényszere alatt költene és jelentéktelen motivumokért és alig észrevehető «szempontokért» elpazarolja finom irodalmi stílusát, szerencsés beszédfordulatait, gyors és csípős szatiráját. Mr. Hall Caine, igaz, hajlik a nagyszabású felé, de túlkiabálja önmagát. Oly hangos, hogy nem lehet hallani, amit mond. Mr. James Payn művész abban, hogy leplezzen olyan dolgokat, melyek nem is érdemesek a leplezésre. Egy rövidlátó detektiv lelkességével üldözi azt, akit messziről látni lehet. Mennél mélyebben hatol az ember könyvei olvasásába, annál elviselhetetlenebb lesz a szerző félénk viselkedése. Phaeton lovai Mr. William Blacknél nem repülnek a napba. Csak annyira megrémítik az alkonyodó eget, hogy egy színnyomatnak a rikító tónusát ölti fel. Ha közelednek, menekülnek a parasztok és a tájszólás fordulataiban lelnek menedéket, Mr. Oliphant kellemesen cseveg a papokról, tenniszpartikról, háziasságról és hasonlóan unalmas dolgokról. Mr. Marion Crawford feláldozta magát a hazai művészet oltárán. A francia vígjátéknak ahhoz a hölgyéhez hasonlít, aki egyre a «beau ciel d'Italie»-ról fecseg. Azonkívül most azt a rossz szokást vette fel, hogy az erkölcsről mond laposságokat. Mindig azt fecsegi, hogy jónak lenni annyit jelent, mint jónak lenni és rossznak lenni annyit, mint rossznak. Néha valósággal épületesen hat. Robert Elsmere természetesen mestermű, de a «genre ennuyeux» látszólag az egyetlen irodalmi műfaj, amelyben az angolok igazán gyönyörűségüket lelik. Körünknek egy fiatal, gondolkodó barátja azt mondta nekünk, hogy ez a regény olyanfajta beszélgetésekre emlékezteti, amelyek egy nonkontormista család délutáni teáin hangzanak el és ezt mi is nagyon lehetségesnek tartjuk. Valóban, ilyen könyvet csak Angliában lehetett világra hozni. Elhalt gondolatok Angliában meleg otthonra találnak. Ami azoknak a regényíróknak nagy és egyre növekvő iskoláját illeti, akiknek a nap csak az East-Enden kel föl, róluk csak azt az egyet mondhatjuk, hogy csiszolatlanul látják az életet és azon nyersen tálalják föl nekünk.

Franciaországban, bár nem hozott létre olyan unalmas terméket, mint Robert Elsmere, szintén nem állnak sokkal jobban a dolgok. Guy de Maupassant éles, maró iróniájával és nyers, élénk stílusával kivetkőzteti az életet utolsó nyomorult rongyaiból, amelyekkel még be volt födve és megmutatja kelésekkel és genyes sebekkel megrakva. Sötét kis tragédiákat ír le, amelyekben minden alak nevetséges; olyan keserű komédiákat mutat be, hogy a könnyeinktől nevetni sem tudunk. E. Zola híven egyik programmiratában kifejtett büszke meggyőződéséhez: «L'homme de génie n'a jamais d'esprit» - be akarja bizonyítani, hogy ő bár nem genie, de az unalomgerjesztés képessége megvan benne - és mennyire sikerül neki ez a bizonyítás! Van ereje. Igazán, némely írásaiban, például a Germinal-ban van valami csaknem epikus. Azonban nem erkölcsi, hanem művészi szempontból elejétől végig hibás a műve. Erkölcsi szempontból egészen bizonyosan kifogástalan. A szerző teljesen hű az élethez, olyan pontosan írja le a dolgokat, mintahogy végbementek. Kívánhat egy moralista ennél többet? Semmiesetre sem osztjuk korunk erkölcsi felháborodását Zolával szemben. Ez a felháborodás csak a leálcázott Tartuffe elkeseredése. De művészi szempontból mit mondhatunk a L'Assommoir, Nana, Pot-Bouille szerzője javára? Semmit. Ruskin azt mondta egyszer a George Eliot regényeinek karaktereiről, hogy a pentonvillei omnibusz utasaihoz hasonlítanak, de Zola karaktereiben még sokkal kevesebb gyönyörűségünk telik. Bűneik és erényeik egyaránt untatnak. Sorsuknak a feljegyzése teljesen érdektelen. Ki érez részvétet sorsukon? Az irodalomtól előkelőséget, bájt, szépséget és erős fantáziát követelünk. Az alsó néprétegek dolgainak leírásával nem akarjuk magunkat untatni és elundoríttatni. A. Daudet magasabban áll. Van humora, derűs a hangja és mulattató a stílusa. De legutóbb irodalmi öngyilkosságot követett el. Senkit sem érdekelhet többé Delobelle az ő «il faut lutter pour l'art»-jával vagy Valmajour a fülemile refrén örökös ismétlésével vagy a Jack költője «mots cruels»-jeivel, mióta a Vingt Ans de ma Vie littéraire-ből megtudtuk, hogy ezek az alakok egyenesen az életből vannak merítve. Számunkra elvesztették egész életerejüket s azt a kevés vonzó tulajdonságukat, ami megvolt bennük. Csak azok az alakok igazak, amelyek sohasem éltek; ha olyan kevés ízlése van egy regényírónak, hogy az életből veszi alakjait, legalább azt a látszatot kellene adnia, hogy kitalálta őket és nem azzal dicsekednie, hogy az életből másolta. A regényalakot nem igazolja vele egyenlő személyek létezése, hanem csak az író egyénisége. Különben nem műalkotás a regény. Ami Paul Bourget-t illeti, a «roman psichologique» mesterét, ő tévesen azt hiszi, hogy a végtelenségig, megszámlálhatatlan fejezeteken keresztül lehet analizálni modern társaságunk férfiait és asszonyait. A jó társaság alakjain - és M. Bourget csak ritkán hagyja el a Faubourg St. Germaint, még ha Londonba megy is - csak az álarc érdekes, amelyet viselnek és nem a valóság, amelyet az álarc takar. Bármily lealázó is e vallomás, de mindnyájan egyformák vagyunk. Falstaffban van valami Hamletből és Hamletben sincs kevés Falstaffból. A kövér lovag mélabús hangulatú néha s a fiatal herceget némelykor valami nyers humor fogja el. Csak lényegtelen dolgokban különbözünk egymástól: viselet, modor, hanghordozás, vallásos nézetek, személyes fellépés, szokások stb. Mennél jobban analizáljuk az embert, annál inkább elvész előttünk az analizálás létjogosultsága. Előbb vagy utóbb beleütközünk abba a rettenetes, mindent eltöltő szörnyetegbe, amelyet emberi természetnek nevezünk. Valóban, aki megfordult szegény emberek között, az nagyon is jól tudja, hogy az emberek testvériségének jelszava nem költő agyából született, hanem lealázó, lealacsonyító igazság; az az író, aki a felsőbb osztályok elemzésével fáradozik, éppen olyan jól írhatna gyufaelárusítókról és gyümölcsöskofákról». - De most már, édes Cyrillem, nem akarlak ezekkel a dolgokkal tovább is feltartóztatni. Nagyon szívesen elismerem, hogy a modern regényeknek is megvannak a maguk előnyei. Csak azt állítom, hogy mint egészet tekintve őket, teljesen élvezhetetlenek.

CYRILL. Ez persze nagyon szigorú korlátozás, de meg kell mondanom, hogy kritikádban valamit igazságtalannak találok. Én nagyon szeretem The Deemster-t, The Daughter of Heth-t, Le Disciple-t és Mr. Isaacs-t, Robert Eismere-t pedig egyenesen imádom. Természetesen nem tekintem ezt a regényt komoly munkának. Az igaz keresztény előtt álló problémákat nevetségeseknek és elavultaknak tartom. Egyszerűen Arnold: Literature and Dogma-ja literatura nélkül. Annyira mögötte van korának, mint Paley Evidences-e vagy Colenso műve a bibliai exegesis metódusáról. Az a szerencsétlen hős, aki ünnepélyesen bejelenti a régen felvirradt hajnalt s annyira félreérti igazi jelentőségét, hogy a régi üzletet új firma alatt akarja folytatni, ez a hős semmiesetre sem játszik megható szerepet. De van a könyvben néhány okos karrikatura s egy csomó elragadó idézet, Green filozófiája pedig igen örvendetes módon édesíti meg e szerző alkotásainak némelykor igen keserű piluláját. Azon is csodálkozom, hogy egy árva szót sem szóltál két olyan elbeszélőről, akiket folyton olvasol: Balzacról és Meredithről. Pedig ez a kettő csak realista, úgy-e?

VIVIAN. Ó, Meredith! Ki tudná az ő lényét leírni? A stílusa olyan kaosz, amit villámszerű fények világítanak meg. Mint író, ura mindennek, csak a nyelvnek nem; mint regényíró tud mindent, csak elbeszélni nem; mint művész minden csak nem világos. Shakespeare-nél beszél valaki - azt hiszem, Próbakő - egy különös emberről, aki mindig lábát töri tulajdon szellemessége miatt - azt hiszem, ezt a mondást lehetne a Meredith módszeréről szóló kritika alapjává tenni. De bármicsoda is, realistának bizonyára nem szabad nevezni. Inkább azt mondanám, hogy fia a realizmusnak, de összeveszett az apjával. Szabad választásból lett romantikussá. Nem volt hajlandó Baál előtt térdet hajtani. Egyébiránt még ha finom érzéke nem is lázadt volna föl a realizmus lármás diktatúrája ellen, maga a stílusa is elegendő lett volna, hogy tisztes távolságban tartsa az életet. Ezzel a stílussal csudálatos rózsáktól pirosló tüskés sövényt vont a kertje köré. Ami Balzacot illeti: benne igen érdekesen párosodott a művészi temperamentum és a tudományos szellem. Ez utóbbit örökségül hagyta tanítványaira, a művészi temperamentum megmaradt neki magának. Zola L'Assommoir-ja és Balzac Illusions Perdues-je között nem csekélyebb a különbség, mint a találékonyság nélkül szűkölködő realizmus és a találékony valóság között. «Balzacnak minden jelleme - jegyezte meg Baudelaire - az életnek ugyanazzal a tüzével van megáldva, amely benne magában lángol. Minden alkotása mély színekben ragyog, mint megannyi álom. Minden alakja merev akaraterőtől duzzadó harcos. Nála még a kukták is lángeszűek». Ha állandóan foglalkozunk Balzac-kal, élő barátaink árnyakká, ismerőseink árnyak árnyaivá halványulnak. Alakjai valami izzó tűzszínű légkörben élnek. Uralkodnak rajtunk és dacolnak a kételkedéssel. Lucien de Rubempré egyike a legnyersebb tragédiáknak, amik életemben megestek velem. Ettől a fájdalomtól máig sem tudtam teljesen megszabadulni. Legvidámabb pillanataimban is rámnehezedik. Egyszerre csak rá kell gondolnom, mikor nevetek. De Balzac már nem olyan realista, mint pl. Holbein. Életet teremtett, de éppenséggel nem utánoz. Azt azonban elismerem, hogy túlságos jelentőséget tulajdonított a forma modernségének s ezért egyetlen könyve sem állhat meg, mint a művészet remeke, Salammbo vagy Esmond, vagy The Cloister and the Hearth vagy a Vicomte de Bragelonne mellett.

CYRILL. Szóval te ellensége vagy a forma modernségének!

VIVIAN. Mindenesetre. Itt túlságosan nagy árat kell fizetnünk igen csekély eredményért. A forma abszolut modernsége mindig valami közönségességgel jár, még pedig szükségképen. A közönség mindig azt hiszi, hogy a művészetnek érdeklődnie kell a mi mindennapi életünk iránt s azt kell ábrázolás tárgyává tennie - mert ő maga az iránt érdeklődik. De már az a puszta tény, hogy a közönség érdeklődik e dolgok iránt, teljesen alkalmatlanná teszi őket művészi feldolgozásra. Valaki azt mondta egyszer: csak az szép, amihez nincs közünk. Mindaddig, míg valami hasznot hajt nekünk, vagy életszükségleteink közé tartozik, vagy bármiképen izgat bennünket, fájdalmat vagy örömet kelt bennünk, élénken felébreszti részvétünket vagy eleven része annak a környezetnek, amelyben élünk: addig kívül marad a művészet tulajdonképeni körén. A tárgy magában véve többé-kevésbbé közömbös lehetne nekünk. Ezen a téren nem volna szabad, hogy bármiféle előszeretet, előítélet, pártoskodó érzés legyen bennünk. Éppen, mert Hekuba semmit sem jelent nekünk, azért lesz olyan csodálatos tragédia-motivum a szenvedéseiből. Az egész irodalomtörténetben nem ismerek semmi szomorúbbat, mint Charles Reade művészi pályafutása. Irt egy csudálatos könyvet, The Cloister and the Hearth - ez a könyv oly magasan áll Romola fölött, mint Romola: Daniel Deronda fölött. Aztán élete hátralevő részét arra a bolond kísérletre pazarolta, hogy modern legyen; börtöneink állapotára s a magán elmegyógyintézetek vezetésére iparkodott terelni a közfigyelmet. Már Charles Dickens is igen leverően hatott, mikor a szegény törvény alkalmazásának áldozatai iránt próbálta részvétünket fölébreszteni. De egy olyan ember, mint Charles Reade, egy művész, egy tudós, akiben igazán volt érzék a szépség iránt - hogy egy ilyen ember a mai állapotok bajai ellen dühöng és tombol, mint egy közönséges pamflet-író, mint egy szenzációt hajhászó zsurnaliszta: hát ezen a látványon angyalok sírhatnának. Hidd el nekem, édes Cyrill, a forma modernsége és a tárgy modernsége föltétlenül ártalmas dolog. Összetévesztettük a magunk korának hétköznapi libériáját a muzsák ruhájával. Napjainkat piszkos utcákon, szörnyű nagyvárosainknak utálatos kültelkein töltjük, holott Apollóval kellene járkálnunk, zöldelő halmokon. Annyi szent, hogy elfajzott nemzedék vagyunk; eladtuk elsőszülöttségi jogunkat egy tál valóságért.

CYRILL. Bizonyosan van valami igaz abban, amit mondasz. Ha még oly szórakoztató is egy egészen modern regény olvasása - mikor másodszor olvassuk, ritkán érzünk művészi kielégülést. Pedig talán ez a legjobb próbaköve annak, hogy egy könyv az irodalomhoz tartozik-e vagy sem. Ha egy könyvet nem tudunk örömmel újraolvasni, akkor egyáltalán nincs értelme, hogy elolvassuk. De mi a véleményed arról a kérdésről, hogy vissza kell térni az élethez és a természethez? Hiszen ez az a csodaszer, amit állandóan ajánlanak nekünk.

VIVIAN. Majd felolvasom neked, amit erről a kérdésről írok. Ez a passzus ugyan később következik a cikkemben, de azért most is idézhetem:

«Korunkban általános ez a kiáltás: Térjünk vissza a természethez és az élethez, ezek a hatalmak újjá fogják szülni művészetünket, piros vért csorgatnak az ereibe; szárnyat adnak lépéseinek, erőt a kezének! - Hogyisne! A mi kellemes és jószándékú törekvéseink téves úton járnak. A természet mindig elmarad a kor mögött. Ami pedig az életet illeti, az egy olyan sav, mely szétmállasztja a művészetet, olyan ellenség, melynek lövése lerombolja a művészet templomát.»

CYRILL. Hogy érted azt a megjegyzést, hogy a természet mindig elmarad a kor mögött?

VIVIAN. Talán nem egészen világosan fejeztem ki magam. Úgy értem: Ha a természetben csak a természetes, egyszerű, az öntudatos kultúrával ellentétes ösztönt látjuk, akkor mindaz, amit ilyen hatás alatt alkotunk, régi módi, elavult, korszerűtlen. Meglehet, hogy egy kis természet, amint mondják, az egész világot rokonnak mutatja, de a kelleténél több természet minden művészi alkotást szétrombol. Hogyha ellenben úgy tekintjük a természetet, mint minden külső jelenség összefoglalását, akkor semmi egyebet nem födözünk föl benne, mint amit magunk tettünk belé. Nincs semmi sajátos szuggesztiv hatása. Wordsworth ellátogatott a tavakhoz, de sohasem lett belőle a tó költője. Csak azokat a prédikációkat találta meg a sziklák között, amiket ő maga rejtett el ott. Erkölcsöt prédikálva utazott végig az országon. De értékes műveit akkor teremtette Wordsworth, mikor ismét hazatért - nem a természethez, hanem a költészethez. A költészetnek köszönheti Laodamiá-ját és a pompás szonetteket, meg a Great Ode-ot, ahogy most ismerjük. A természet Martha Ray-t és Peter Bell-t meg a Wilkinson úr ásójához intézett szónoklatot adta neki.

CYRILL. Azt hiszem, erről a felfogásról sokat lehetne vitatkozni. A magam részéről hajlandó vagyok hinni a tavaszi erdő ihlető hatásában. Természetesen egy ilyen ihletés művészi értéke teljesen a befogadó temperamentum mivoltától függ: a természethez való visszatérés tehát egyszerűen a nagy egyéniség irányában való fejlődést jelentené. Azt hiszem, ezzel egyetértesz. De folytasd a cikkedet.

VIVIAN (olvasva). «Kezdetben a művészetnek csak egy célja van: nem akar egyebet, mint egészen elvont módon díszíteni, nem akar mást adni nekünk, mint a fantázia gyönyörködtető játékait, csak az csábítja, amiből hiányzik a kézzelfogható valóság. Ez az első stádium. Aztán elbűvöli az életet az az új csoda; az élet könyörög, hogy vegyék föl a bűvös körbe. A művészet csak úgy tekinti az életet, mint nyers anyagának egy darabját, átalakítja, új formákba önti. A művészet érzéketlen minden ténybeli dolog iránt. A művészet érez, mesél, álmodik s maga és a valóság közé odaállítja a csodálatos stilizálás, a dekorativ vagy ideális feldolgozás áthághatatlan korlátját. A harmadik stádium az, mikor az élet kerekedik felül és kiűzi a művészetet a vadonba. Ez az igazi hanyatlás és ezt szenvedjük mi el ebben az órában.

Vedd például az angol drámát. A drámai művészet eleinte szerzetesek kezében volt és elvont, díszítő, mithológiai volt a jellege. Aztán szolgálatába fogadta az életet és felhasznált néhány külső életformát; ily módon az élő lényeknek egészen új nemzedékét hozta létre, melynek kínjai iszonyúbbak voltak minden kínnál, amit az ember idáig érzett, melynek öröme hatalmasabban hangzott, mint a szerelmesek ujjongása - olyan nemzedéket, amelyben megvolt a titánok szenvedélyes tüze és az istenek nyugalma, - olyan nemzedéket, amely emberfölötti nagysággal, különös vétkekkel és különös erényekkel volt felruházva. És a művészet olyan nyelvet ajándékozott neki, amely különbözött a mindennapi nyelvtől, tele volt felségesen visszhangozó zenével és édes rithmusokkal, pompázva lépdelt ünnepélyes kádenciákban, bájossá tette a fantasztikus rím, drágakövek gyanánt csillogtak benne csudálatos szavak és dúsan díszelgett a kifejezés fenségében. A művészet káprázatos ruhába öltöztette gyermekeit; álarcokat adott nekik, parancsára kiszállott márvány sírboltjából az antik világ. Új Cézár jár büszke léptekkel a feltámadt Róma utcáin; bibor vitorlával, fuvolaszóra lecsapó evezőkkel haladt át a folyón egy új Cleopatra Antiochia felé. Régi mithoszok, legendák és álmok alakot és testet öltöttek. Teljesen újra írták a történelmet s egyetlen drámaíró sem volt abban az időben, aki föl ne ismerte volna, hogy a művészet célja nem az egyszerű igazság, hanem a dúsan tagolt szépség. Ebben tökéletesen igazuk is volt. A művészet maga semmi más, mint egy neme a túlzásnak; a kiválogatás pedig, ami tulajdonképen lelke a művészetnek, semmi más, mint egy neme a nyomatékosabbá tett hangsúlynak.

Hanem az élet hamarosan szétrombolta a formának ezt a tökéletességét. Már Shakespeare-nél megtaláljuk a vég kezdetét. Meglátszik ez abban, hogy későbbi darabjaiban lassankint kevesebb lesz a blank vers, előtérbe nyomul a próza, túlságos hangsúlyt nyer a jellemzés. Shakespeare-nek azok a helyei - és sok ilyen van - amelyek kifejezésükben durvának, közönségesnek, túlzottnak, fantasztikusnak, sőt obszcénnek tünnek fel, mind az életből erednek, amely tulajdon hangjának visszhangozására vágyott s nem akarta megnemesíttetni magát azzal a felséges stílussal, amelynek egyedül volna szabad kifejezésre juttatni az életet. Shakespeare éppenséggel nem tökéletes művész. Túlságosan szerelmes a való életbe és kölcsön veszi ennek természetes kifejezését. Felejti, hogy a művészet összekötött kézzel szolgáltatja ki magát, ha lemond segítő eszközéről, a fantáziáról. Goethe azt mondja egyszer: A korlátozásban mutatkozik meg legelső sorban a mester - ámde önmagunk korlátozása, minden művészetnek lényeges előföltétele, a stílusban van. De hát ne foglalkozzunk tovább Shakespeare realizmusával. A Vihar a legtökéletesebb palinódia. Csak azt az egyet akartuk bebizonyítani, hogy az Erzsébet és Jakab korabeli művészek felséges műve már magában hordozta a hanyatlás csiráját. Igaz, hogy ez a mű erejének egy részét annak köszönheti, hogy nyers anyag gyanánt az életet használta föl, de viszont egész gyöngesége is abból származik, hogy mint művészi formát alkalmazta az életet. A teremtő elvnek az utánzással való pótlása, a fantasztikus elemről való lemondás, elkerülhetetlen eredmény gyanánt teremtette meg a modern angol melodrámát. Ezeknek a daraboknak alakjai is a mindennapi élet nyelvét beszélik a színpadon, sem magasztos törekvésük, sem kiművelt beszédmódjuk nincs, közvetlenül az életből vannak merítve s a legapróbb részletekig visszaadják az élet laposságát; valósággal ábrázolják a nép járását, modorát, viseletét, hanghordozását; ezek az alakok nyugodtan utazhatnának a vasút harmadik osztályán anélkül, hogy feltünést keltenének. És mindamellett milyen unalmasak ezek a komédiák! Még csak azt a hatást sem érik el, amire törekszenek s ami egyedül okolja meg az irányukat: hogy az élet valóságának érzetét keltenék föl bennünk. A realizmus, mint módszer, teljes, tökéletes tévedés.

Ami a drámáról és a regényről igaz, ép oly igaz az úgynevezett díszítő művészetekről. E művészeteknek egész európai története semmi más, mint egy harc története: az orientalizmus közt, amely bátran elvet minden utánzást, kedveli a művészi konvenciót, vonakodik a tárgyak ábrázolásától - és a maguk utánzó ösztöne közt. Ahol az orientalizmus győzött, mint például Bizáncban, Sziciliában és Spanyolországban közvetlen érintkezés útján, vagy a többi Európában, a keresztes hadjáratok hatása alatt: ott mindenütt a fantáziának felséges alkotásai keletkeztek, művészetté változott a látható világ, kitaláltak olyan dolgokat, amik hiányoztak az életből és gyönyörködtették az életet. Ahol pedig visszatértek az élethez és a természethez, ott közönségessé, komisszá, érdektelenné vált a művészet. A modern kárpitozó művészet atmoszferikus hatásaival, gondosan kiokoskodott távlataival, a fölösleges égbolt széles kezelésével, gondos, szorgalmas realizmusával híjján van minden szépségnek. A német üvegfestészet teljességgel utálatos. Angliában most kezdenek tűrhető szőnyegeket szőni. Ezt a változást csak az magyarázza meg, hogy újra megtaláltuk az utat a Kelet módszereihez és szelleméhez. Húsz esztendővel ezelőtt divatos térítőinket és szőnyegeinket, amelyek ünnepélyes, lehangoló módon fejezik ki az igazságot, határtalanul imádják a természetet és együgyűen utánozzák azt, ami látható: ma már a nyárspolgár is nevetségesnek találja. Egy művelt mohamedán egyszer azt mondta nekem: ti keresztények annyira el vagytok foglalva a negyedik parancsolat félreértésével, hogy sohasem jutott eszetekbe művészi hasznát venni a másodiknak. - Tökéletesen igaza volt. Mindebből az az igazság derül ki: «aki a művészetet meg akarja tanulni, ne az élet, hanem a művészet iskolájába járjon».

Most pedig engedd meg, hogy föl olvassak neked egy passzust, amely végképen elintézi ezt a tárgyat: «Nem mindig volt ez így. Nem is kell a költőkről beszélnem, mert azok a szerencsétlen Wordsworth kivételével mindig hívek maradtak magasztos hivatásukhoz; róluk mindig elismerték, hogy tökéletesen megbízhatatlanok. De Herodotos műveiben, akit bizonyos modern féltudósok sekélyes és dicstelen kisérletei ellenére is, hogy történelmi műveit tények sorozatának tüntessék föl, a Hazugság atyjának nevezhetünk; Cicero nyilvánosságra hozott beszédeiben és Suetonius életrajzaiban; Tacitusnál, ott, ahol legtökéletesebb és Plinius Természetrajzában; Hanno Periplusában; minden régi krónikában; a szentek életének leírásában; Froissartnál és Sir Thomas Mallory-nál; Marco Polo útleírásaiban; Olaus Magnus-nál; Aldrovandusnál és Lycosthenes Conrad felséges Prodigiorum et Ostentorum Chronicon-jában; Benvenuto Cellini önéletrajzában; Casanuova emlékirataiban; Defoe History of the Plague-jában; Boswell Life of Johnson-jában; Napoleon sürgönyeiben; a mi Carlyle-ünk műveiben, akinek Francia forradalma a legelbűvölőbb történelmi regények közé tartozik, amiket valaha írtak: mindezekben a művekben a tények az őket megillető alárendelt helyet foglalják el, vagy teljesen ki is vannak rekesztve, mert hiszen csak untatnának. Manapság egészen másként áll a dolog. A tények nemcsak a történelemben vetették meg a lábukat, hanem meghódították a fantázia birodalmát is, betörtek a költészet királyságába. Mindenütt érezni lehet jeges lehelletüket. Csőcselékké változtatják az emberiséget. Amerika durva üzleti szelleme, anyagias gondolkozása, a dolgok poétikus oldala iránt való közömbössége, fantáziában és magasztos, halhatatlan ideálokban való hiányossága főképen onnan származik, hogy ez az ország olyan embert tett nemzeti hősévé, aki maga elismerte, hogy nem tud hazudni. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy a George Washingtonról és a cseresznyefáról szóló anekdota rövid idő alatt több kárt tett, mint akármelyik más erkölcsös história az egész világirodalomban.»

CYRILL. No de édes öregem!

VIVIAN. Biztosíthatlak, hogy így van. S a legmulatságosabb a dologban az a tény, hogy a cseresznyefáról szóló história az első szótól az utolsóig - mese. De azért ne hidd, hogy egészen kétségbe vagyok esve Amerikának, vagy a mi hazánknak művészi jövőjét illetően. Hallgasd meg csak ezt:

«Kétségtelen, hogy ezekben a dolgokban még a század vége előtt változás fog történni. A társadalmat kifárasztják unalmas és tanulságos szószaporításaikkal azok, akikben nincs meg sem a túlzáshoz szükséges szellem, sem a kitaláláshoz szükséges lángész; meg fogja unni azokat az értelmes embereket, akiknek emlékezései folyvást az emlékezetükből folynak, akiknek mondanivalóját már eleve korlátok közé szorítja a valószínűségre való törekvés, akiknek elbeszéléseit minden pillanatban megerősítheti bármely nyárspolgár, aki az esetnél jelen volt - mondom, a társadalom előbb vagy utóbb kénytelen lesz visszatérni elvesztett vezetőihez, a művelt és lebilincselő hazudozókhoz. Nem tudjuk, ki volt az első, aki anélkül, hogy valóban résztvett volna a «vad vadászaton», napnyugtakor elbeszélte a csudálkozva hallgató barlanglakóknak, hogy miként verte ki jáspis barlangjának biboros homályából a megatheriumot vagy miként ejtette el egymaga a mammutot, hogyan hozta haza megaranyozott agyarát - ezt a mi modern antropológusaink közül egy sem mondhatja meg nekünk, akármilyen híres tudósok is. De akármilyen nemzetségből származott is, akármi volt is a neve - bizonyos, hogy ő volt igazi megalapítója a társadalmi érintkezésnek. Mert hiszen a hazugnak célja igen egyszerű: gyönyörködtetni, szórakoztatni, örömet szerezni. Voltaképen ő az alapja a civilizált társadalomnak; a hazug nélkül olyan unalmas egy asztaltársaság még a nagyurak palotáiban is, mint egy akadémiai felolvasás, vagy egy vita a szerzők egyesületében, vagy mint Burnand úr egyik bohózata.

A hazugot nemcsak a társadalom fogadja örömmel. A művészet ki fog törni a realizmus börtönéből, köszönteni fogja és csókot nyom hamis, csodálatos ajakára, hiszen a művészet tudja, hogy egyedül ő ismeri a művészet hivatásának nagy titkát, tudniillik azt a titkot, hogy az igazság csak stíluskérdés. Az élet pedig - a szegény, bebizonyítható, érdektelen emberi élet - meg fogja unni azt, hogy Herbert Spencer s a tudós történetírók és statisztikusok örömére folyvást megismételje önmagát; követni fogja a hazugot, mint a kezes bárány s a maga egyszerű, tanulatlan módján iparkodik egy csomó olyan csodát megteremteni, amilyenről a hazug beszél.

Kétségtelenül mindig lesznek kritikusok, akik a Saturday Review egyik munkatársának példája szerint szigorúan megrójják a mesemondót, mert hiányosan ismeri a természettudományt. Mivel belőlük minden kitalálóképesség hiányzik, a maguk tehetetlenségéhez mérik a fantázia alkotását és ijedten tiltakozva emelik föl tintás kezüket, ha egy olyan becsületes uriember, mint Sir John Mandeville, aki sohasem járt túl a maga gyümölcsöskertjén, elragadó utikalandokkal ír tele egy könyvet, vagy, mint a nagy Raleigh, egész világtörténelmet ír anélkül, hogy bármit is tudna a multról. Ezek a szörnyülködők annak az embernek pajzsa alatt fognak menedéket keresni, aki a varázsló Prosperót teremtette s Calibant és Arielt adta melléje szolgául, aki kihallgatta, hogyan fújnak kürtjükbe a tritonok, a varázsszigetek korallzátonyain - aki meghallotta a tündérek énekét az Athén mellett levő erdőben - aki sötét menetben vonultatta végig a kisértet-királyokat a zordon skót pusztaságon - aki egy barlangba rejtette Hekatét a sors-nővérekkel. Igen, Shakespeare-re fognak hivatkozni, - ezt már így szokták meg, idézni fogják azt az elcsépelt mondást a művészetről, mely tükröt tart az élet elé s nem gondolják meg, hogy Hamlet azért teszi ezt a szerencsétlen kijelentést, mert be akarja bizonyítani a jelenlevőknek, hogy egyáltalán nem ért a művészethez.»

CYRILL. Hm! Kérlek, adj még egy cigarettát.

VIVIAN. Beszélj, amit akarsz, édes barátom, ennek a megjegyzésnek Shakespeare-nél csak annyi a jelentősége, mint egy drámai szólásmondásnak; ép oly kevés köze van Shakespeare igazi művészi nézeteihez, mint ahogy például Jágó beszédei nem fejezik ki Shakespeare igazi erkölcsi felfogását. De most már hadd fejezzem be a cikkemet:

«A művészet önmagában válik tökéletessé és nem önmagán kívül. Nem szabad a hasonlatosság külső álláspontja szerint megítélni. A művészet inkább fátyol, mint tükör. Olyan virágai vannak, amikről az erdő nem tud semmit, olyan madarai, amiket semmiféle erdőség nem látott soha. Világokat teremt és pusztít, lehúzhatja a holdat egy skarlátpiros cérnaszálon. Rendelkezik mindazokkal a formákkal, amelyek valóságosabbak az élő embernél, azokkal a nagy ősképekkel, amelyeknek minden meglévő dolog csak tökéletlen másolata. A természetnek az ő szemében sem törvénye, sem stílusa nincs. A művészet csodákat tehet, ha akar. Hívó szavára mesebeli lények bukkannak föl a mélységből. Megparancsolhatja a mandulafának, hogy télvíz idején virágozzék és hóval boríthatja az érett gabonaföldet. Csak egy szavába kerül és a fagy ráteszi ezüstös újját június forró szájára és szárnyas oroszlánok törnek föl a lydiai dombok barlangjaiból. A dryádok utána leselkednek a sűrűből, ha arra jár, a barna faunok furcsán mosolyognak rá, ha közeledik hozzájok, keselyűfejű istenek tisztelettel hajolnak meg előtte és a centaurok oldala mellett nyargalnak.»

CYRILL. Ezzel mind egyetértek. Belátom. Ez a vége?

VIVIAN. Nem. Az értekezésnek még egy passzusa van. De ebben nagyobbára gyakorlati következtetések vannak; különböző módszereket ajánl a hazugság elpusztult művészetének föltámasztására.

CYRILL. Szép. De mielőtt ezt fölolvasod, szeretnék még valamit kérdezni. Hogy érted azt a megjegyzést: «az élet, a szegény, bebizonyítható, érdektelen emberi élet kisérletet fog tenni, hogy újra létrehozza a művészet csodáit?» Igen jól megértem, hogy nem akarod tükörnek tekinteni a művészetet. Véleményed szerint ezzel a lángész fényképlemezzé aljasodnék le. De azt csak nem gondolod komolyan, hogy az élet utánozza a művészetet, hogy az élet a tükör és a művészet a valóság?

VIVIAN. Pedig csakugyan ez a véleményem. Akármilyen paradoxnak hangzik is - és a paradox mindig veszedelmes - azért mégis csak igaz, hogy az élet sokkal inkább utánozza a művészetet, mint a művészet az életet. Valamennyien láttuk Angliában, hogy mennyire hatott az életre egy bizonyos különös, elbűvölő szépségtípus, amelyet két teremtő lelkű festő talált föl és alakított ki. Ha most belépünk valami magánkörbe vagy egy művészeti szalonba, mindenütt megtaláljuk azokat a rejtélyes szemeket, amelyekről Rossetti álmodott, a karcsú elefántcsont nyakat, a különös, egyenes metszésű állat, a laza, árnyalt hajfürtöket, amiket ő oly forrón szeretett, a Golden Stair édes szűziességét, a virágfinomságú szájat, a Laus Amoris fáradt kedvességét, az Andromeda szenvedélytől sápadt arcát, a Merlins Dream Vivien-jének gyöngéd kezét, símulékony báját. És így volt ez mindig. Egy nagy művész föltalál egy típust. Az élet megpróbálja utánozni, ismételni - népszerű alakban, mint egy vállalkozó szellemű kiadó. Sem Holbein, sem Van Dyck nem találták modelljeiket Angliában. Magukban hordozták a típusaikat s az élet a maga utánzó készségével modelleket adott segítségül a festőknek. A görögök a maguk gyors felfogású művészi ösztönével igen jól fölismerték ezt, ezért állítják be ifjú házasok szobájába Hermes vagy Apolló szobrát, hogy az ifjú asszony olyan bűbájos gyermekeket szüljön, mint azok a művészi alkotások, amelyekre gyönyörűsége és kínlódása perceiben esett a pillantása. A görögök tudták, hogy az élet nemcsak valami sajátos szellemiséget, a gondolkozás vagy az érzés mélységét, lelki izgalmat vagy megnyugvást merít a művészetből, hanem át is tud alakulni a művészet formái és színei szerint s újra tudja teremteni Phidias ünnepélyességét éppen úgy, mint Praxiteles báját. Éppen ezért pusztán szociális okokból gyűlölték a realizmust. Érezték, hogy ez elrútítja az embereket és tökéletesen igazuk is volt. Mi azzal próbáljuk a faj életviszonyait javítani, hogy jó levegőről, szabad világosságról, egészséges vízről gondoskodunk és utálatos kopasz épületeket emelünk, használható lakásul az alsóbb néposztályoknak. Lehet, hogy egészség származik ezekből a berendezkedésekből, de szépség bizonyára nem. Ahhoz művészet kell s a nagy művész igazi tanítványai nem a modorának utánzói, hanem azok, akik magához a művész alkotásaihoz válnak hasonlókká, akár plasztikusak ezek, mint a görögök idejében, akár festmények, mint a mi napjainkban - egyszóval az élet a legjobb, sőt egyetlen tanítványa a művészetnek.

Az irodalommal is úgy áll a dolog, mint az érzéki művészetekkel. Legfrappánsabban és legnépszerűbb módon azoknak a buta kölyköknek esetében látszik meg ez, akik Jack Sheppard vagy Dick Turpin kalandjainak olvasása után szerencsétlen gyümölcsös kofákat rabolnak ki, éjnek idején cukrászdákba törnek be és hazatérő öreg urakat külvárosi utcákban fekete álarcokkal és töltetlen revolverekkel molesztálnak. Ezt az érdekes jelenséget, amelyet mindig az említett könyvek új kiadásának megjelenése után lehet észrevenni, többnyire annak tulajdonítják, hogy az irodalomnak nagy hatása van a képzeletre. Ez tévedés. A képzelet lényegében teremtő erő és mindig új kifejezési formára törekszik. Ezeknek a kis fiúknak csinyjei az élet utánzó ösztönének szükségszerű következményei. Az élet szokása szerint iparkodik utánozni a költészetet és észrevehetjük, hogyan foglalja magába ez az utánzás egyre erősebben az egész életet. Schopenhauer elemezte a pesszimizmust, amely a mi modern gondolkozásunkat jellemzi, de Hamlet találta fel. Az emberek azért lettek mélabúsak, mert egy drámai hős valamikor melancholiában szenvedett. A nihilista, ez a különös, hitetlen mártir, aki lelkesedés nélkül huzatja magát karóba, aki olyasmiért hal meg, amiben nem hisz - körülbelül az irodalom produktuma. Turgenyev találta ki és Dosztojevszkij fejlesztette tovább. Robespierre a Rousseau műveiből nőtt ki éppen úgy, mint ahogyan a mi «Néppalotánk» egy regény «débris»-jeiből keletkezett. Az írás mindig megelőzi az életet. Nem utánozza, hanem tetszése szerint alakítja. A tizenkilencedik század, amilyennek mi ismerjük, jóformán egészen Balzac találmánya. A mi Lucien de Rubempréink, Rastignac-jaink és de Marsayink először a Comédie Humaine színpadán léptek föl. Mi semmi egyebek nem vagyunk, mint jegyzetekkel és fölösleges kiegészítésekkel ellátott kikerekítései egy nagy regényíró elmés vagy fantasztikus vagy teremtően vizionárius alakjainak. Megkérdeztem egyszer egy hölgyet, aki benső ismeretségben volt Thackeray-vel, hogy használt-e az író modellt Becky Sharp alakjához. Azt mondta, hogy Becky teljesen kitalált alak, de az ötletet egy nevelőnő adta hozzá, aki a Kensington Square szomszédságában lakott. Ez a nevelőnő egy igen önző és igen gazdag öregasszony társalkodónője volt. Érdeklődtem, hogy mi lett a nevelőnőből. A hölgy így felelt: ez a nevelőnő néhány esztendővel a Hiúság vására megjelenése után megszökött annak az asszonynak unokaöccsével, akinek házában élt s ezzel egy ideig erősen izgatta a társaságot egészen Mrs. Rawdon Crawley stílusában és módján. Végül szerencsétlen lett; eltünt valahol a kontinensen s itt-ott látták még Monte-Carlóban vagy más játszóhelyeken. Az az előkelő férfiú, akinek alakjáról ugyanaz a nagy érzékeny költő Newcome ezredest rajzolta, néhány hónappal a Newcomes megjelenése után meghalt és utolsó szava az volt: «Adsum». Stevenson éppen kiadta kis pszihológikus elbeszélését, mely az átváltozásról szól. Egyik barátom, Mr. Hyde ezidőtájt London északi részében tartózkodott s mert sietve akart eljutni egy vasúti megállóhelyhez, megindult a véleménye szerint legközelebbi úton. Eltévesztette az irányt és egyszerre csak sötét, kis utcák hálózatában találta magát. Kissé izgatott volt és igen gyorsan kezdett haladni; ekkor egyszerre csak valami kapu alól egyenesen nekiszalad egy gyerek. A gyerek elesett; ő megbotlott benne és rátaposott. A gyerek erősen megijedt, kissé meg is sérült, sírni kezdett s egy-két pillanat alatt tele volt az utca mindenféle durva népséggel, amely kacsázó lépésekkel csámpáskodott ki a házakból. Körülfogták és a nevét kérdezték. Már meg is akarta mondani, mikor hirtelen eszébe jutott az a baleset, amelyről Stevenson elbeszélésében van szó; erre olyan rémület fogta el, mintha most saját személyében élné át ezt a félelmes, ragyogóan leírt jelenetet, mintha vele ugyanaz történt volna véletlenül, amit Hyde az elbeszélésben megfontoltan cselekszik; és elfutott, ahogy csak a lába bírta. A tömeg azonban nyomon követte s végre is egy sebészeti ambulatóriumban talált menedéket, amelynek kapuja éppen nyitva volt. Szerencsére volt ott egy fiatal asszisztens s annak pontosan elmondta az esetét. Egy kis pénzt adott az embereknek s azok hajlandók voltak távozni. Mihelyt a levegő tiszta volt, Hyde is elsietett. Távozóban szemébe ötlött egy név, mely sárgaréz táblára volt vésve a sebész fogadószobájának ajtaján. A név «Jekyll» volt, vagy legalább is annak kellett volna lennie.

Itt természetesen a véletlen művének látszik az utánzás. Abban az esetben, amelyet most fogok elmondani, határozottan tudatos. 1879-ben - éppen elhagytam Oxfordot - egy idegen nagykövet fogadóestélyén találkoztam egy különös, exotikus szépségű hölggyel. Hamarosan megbarátkoztunk és egész áldott nap együtt voltunk. Ami leginkább vonzott benne, az nem a szépsége volt, hanem a jelleme, vagyis helyesebben jellemének tökéletes megfoghatatlansága. Mintha nem is lett volna határozott egyénisége, de rendelkezett azzal a tehetséggel, hogy sokféle jellemtípust ábrázoljon. Némelykor egészen a művészetnek szentelte magát, lakását műteremmé alakította s hetenként két vagy három napot képtárban vagy múzeumokban töltött. Aztán egyszerre a versenytéren bukkant fel, sportszerűen viselkedett s egyébről sem beszélt, mint fogadásokról. A vallást cserben hagyta a Mesmerizmus kedvéért, a Mesmerizmust a politikáért, ezt pedig a filantrópia melodrámái izgalmaiért. Igazán afelé Proteus volt és változásaival éppen úgy póruljárt, mint ama bizonyos tengeri isten, mikor Odisszeusz végre megcsipte. Egy szép napon valamelyik francia folyóiratban megkezdődött egy folytatásos elbeszélés. Akkoriban szoktam még komoly elbeszéléseket olvasni s máig is jól emlékszem, milyen rémület és csudálkozás vett erőt rajtam, mikor eljutottam a hősnő leírásáig. Oly tökéletesen hasonlított barátnőmhöz, hogy elvittem neki a folyóiratot. Tüstént magára ismert benne s úgy látszott, megdöbbenti a hasonlatosság. Mellesleg megjegyzem, hogy a történet egy elhunyt orosz szerző írásaiból volt lefordítva, úgy hogy az író semmiesetre sem másolhatta barátnőm alakját. Most már rövid leszek: néhány hónappal később Velencében tartózkodtam s a szállodám olvasószobájában véletlenül ráakadtam az említett folyóiratra; kezembe vettem a füzetet, hogy megnézzem, milyen sorsra jutott a történet hősnője. Fölötte szomorú egy história volt: a leány megszökött egy férfival, aki mélyen alatta állott nemcsak társadalmi helyzet, hanem jellem és értelem dolgában is. Még aznap este levelet írtam barátnőmnek, elmondtam nézeteimet Giovanni Belliniről s beszéltem a Florio-kávéház csudálatos fagylaltjáról, meg a gondolák művészi értékéről; utóiratban hozzátettem, hogy képmása az elbeszélésben igen bolondul cselekedett. Nem tudom, miért tettem oda ezt a toldást, de emlékszem: nem tudtam megszabadulni attól a szörnyű érzéstől, hogy barátnőm éppen így fog cselekedni.

Még mielőtt a levelem eljutott volna hozzá, csakugyan megszökött egy férfival, aki félesztendő mulva faképnél hagyta. 1884-ben Parisban találkoztam vele; az anyjával élt ott. Kíváncsi voltam, hogy az elbeszélés volt-e valami hatással a cselekvésére. Elmondta, hogy valami különös hatalom kényszerítette, hogy lépésről-lépésre kövesse a történet hősnőjét sajátságos végzete útján s valóságos aggodalommal várta az elbeszélés utolsó fejezeteit. Mikor megjelentek, érezte, hogy az elbeszélést át kell tennie az életbe - és így is cselekedett. Világos és fölötte tragikus példája ez annak az ösztönnek, amelyről beszéltem.

De nem akarok tovább időzni egyes eseteknél. A személyes tapasztalások igen csalóka és szűk kört alkotnak. Csak azt akartam bebizonyítani - és ez általános törvényszámba mehet - hogy az élet sokkal inkább utánozza a művészetet, mint a művészet az életet. Meg vagyok győződve, hogy igazat fogsz adni nekem, ha gondolkozol a dolgon. Az élet tükröt tart a művészet elé és újra létrehozza ugyanazt a különös típust, amelyet a festő vagy a szobrász kigondol, vagy tetté változtatja a költő álmát. Tudományosan szólva az élet alapja - az élet energiája, mint Aristoteles mondaná - egyszerűen az a vágy, hogy önmagát kifejezze; a művészet állandóan rendelkezésére bocsátja a formáknak egész sorát, amelyeknek révén megtalálhatja ezt a kifejezést.

Az élet hatalmába keríti és fölhasználja ezeket még tulajdon vesztére is. Sok fiatalember lett öngyilkossá Rolla példájára, sok halt meg tulajdon kezétől, mivelhogy Werther is azt cselekedte. Csak gondold el, mennyit köszönhetünk Krisztus utánzásának, mennyit Caesar utánzásának!

CYRILL. Ez az elmélet csakugyan igen figyelemreméltó, de hogy tökéletessé tedd, be kell bizonyítanod, hogy a természet, éppen, mint az élet, csak a művészet utánzata. Be tudnád ezt bizonyítani?

VIVIAN. Édes barátom, én mindent hajlandó vagyok bebizonyítani.

CYRILL. Szóval a természet engedelmeskedik a tájképfestőnek és neki köszönheti a hatásait?

VIVIAN. Föltétlenül. Ugyan honnan származnak azok a csudálatos barna ködök, amik az utcáinkon kúsznak, a gázlámpákat elfátyolozzák és szörnyű árnyakká változtatják a házakat - honnan, ha nem az impresszionistáktól? Kinek köszönhetjük azt a bájos, ezüstös párát, mely a folyóink fölött lebeg s az ívelt hidakat, az ingó bárkákat oly kedves, kecses, letompított körvonalakban mutatja be - kinek, ha nem nekik és mesterüknek? Az éghajlatnak az a sajátságos változása, mely Londonban történt az utolsó tíz esztendő folyamán, egyszerűen ennek a különös művészi iránynak a következménye. Mosolyogsz ezen. De nézd csak a tárgyat tudományos vagy metafizikai álláspontról és be fogod látni, hogy igazam van. Mert mi a természet? A természet éppenséggel nem a mi nagy szülőanyánk. A természetet mi teremtettük. Csak a mi szellemünk ad neki lelket és életet. A dolgok azért vannak, mert látjuk őket; hogy mit és hogyan látunk, azoktól a művészektől függ, akik hatással voltak ránk. Nézni valamit még egyáltalán nem jelenti azt, hogy valóban látjuk is. Nem látjuk addig, míg szépségét észre nem vesszük; csak akkor válik valósággá. Most látják az emberek a ködöt, de nem azért, mert valósággal van köd, hanem mert előbb költők és festők megtanították őket, hogy észre tudják venni ezeknek a benyomásoknak titokzatos báját. Londonban talán már évszázadok óta volt köd. Sőt, meg vagyok győződve, hogy ez az igazság. De senkinek sem volt szeme, hogy meglássa s így nem tudtunk meg róla semmit. Köd nem volt, míg a művészet föl nem fedezte. Most persze, el kell ismerni, hogy már terhünkre is van. Egy iskolának modorosságává vált és túlzott realizmusának tompa érzékű embereknél bronchitisz a következménye. Ahol a művelt ember benyomásokat hajszol, ott a műveletlen katarrhust szerez. Legyünk tehát emberbarátok és szólítsuk fel a művészetet, hogy irányítsa másfelé csudálatos szemét. Ez különben már meg is történt. Az a fehér, remegő napfény, amelyet most vesznek észre Franciaországban, a fehér fény különös mályvaszínű foltjaival és nyugtalan, ibolyaszínű árnyékaival a művészet legutolsó alkotása; s a természet nagyjában kitünően tudja megcsinálni. Régebben Corot- és Daubigny-képeket mutatott nekünk, most válogatott Monet- és elragadó Pisarro-képeket mutat. Valóban, vannak pillanatok, - ritkán, de mégis - vannak pillanatok, mikor a természet egészen modern tud lenni. Persze, nem szabad mindig megbízni benne. Csakugyan meglehetősen kínos helyzetben van. A művészet létrehoz valami összehasonlíthatatlan, páratlan hatást s aztán más alkotásokhoz lát. A természet ellenben megfeledkezik arról, hogy az örökös ismétlés legfinomabb formájává válhatik a sértésnek; addig ismétel egy hatást, míg halálosan meg nem unjuk. Ma például már egyetlen igazán művelt ember sem beszél többé a naplemente szépségéről. A naplemente egészen kiment a divatból. Abból az időből való, amikor Turner jelentette mindazt, ami legfinomabb és legmagasabbrendű a művészetben. Ma vidékies ízlését árulja el, aki megcsodálja a naplementét, de azért még mindig van naplemente. Éppen tegnap este kínozott Mrs. Arundel, hogy lépjek az ablakhoz és nézzem meg a «grandiózus eget», ahogy ő mondta. Természetesen engedelmeskedtem a kívánságának. Azok közé a bűbájos nyárspolgár asszonyok közé tartozik, akiktől semmit sem lehet megtagadni. És mit láttam? Egy másodrangú Turner-t, egy rossz korszakból való Turnert. Sőt, rikítóan túlozva volt a festőnek minden hibája. Persze, szívesen elismerem, hogy az élet igen gyakran követi el ugyanezt a hibát. Hamis Renéket és ál-Vautrineket teremt éppen úgy, mint ahogy a természet hol egy kétes Cuyp-ot, hol egy több, mint kétes Rousseaut tár elénk. De a természet még sokkal jobban izgat bennünket ilyen hamisításokkal. Oly butának, laposnak, hiábavalónak látszik! Egy ál-Vautrin még mindig elragadó lehet. Egy kétes Cuyp azonban teljességgel utálatos. Node nem akarom olyan szigorúan megítélni a természetet. Mindenesetre szeretném, ha a Csatorna, különösen Hastings-nál, nem hasonlítana oly gyakran egy Henry Moore-képhez: szürke gyöngyök, sárga fényfoltokkal; de kétségtelenül a természet formái is tarkábbak lesznek majd, amikor a művészet is tarkább formákat mutat. Hogy a természet utánozza a művészetet, azt ma már legádázabb ellensége is aligha fogja tagadni. Csak ezáltal van még a természet valamelyes összefüggésben a civilizált emberiséggel. Nos, hát sikerült teljes megelégedésedre bebizonyítanom az elméletemet?

CYRILL. Teljes elégedetlenségemre bizonyítottad be s ez még többet ér. De még ha elismerném is az élet és a természet különös utánzó ösztönét, azt csak nem tagadhatod, hogy a művészet a maga korának hangulatát, szellemét fejezi ki, azt az erkölcsi és társadalmi légkört, amely körülveszi s amelynek hatása alatt keletkezett?

VIVIAN. Szó sincs róla! A művészet sohasem fejez ki semmi mást, csak önmagát. Ez az alaptétele az én új esztétikai tanításomnak; éppen ez az oka annak, hogy a zene minden művészetnek típusa, nem pedig az alak és anyag összefüggése, amit Mr. Pater hangsúlyoz. Persze nemzetek és egyes emberek a maguk természetes, egészséges hiuságával - ez az életünk titka - mindig azt képzelik, hogy ők azok, akikről a múzsák beszélnek. Az a szelid méltóság, amellyel az utánzóművészet föllép, rájuk nézve tulajdon zavaros vágyaiknak tükrét jelenti. Mindig megfeledkeznek arról, hogy az élet megéneklője nem Apolló, hanem Marsyas. A művészet elhúzódik a valóságtól, elfordítja tekintetét a barlang árnyékától s a maga tökéletességét leplezi le előttünk; az elképpedt tömeg csudálkozva nézi, hogyan bontakozik ki a felséges, sokszirmú rózsa s azt hiszi, tulajdon lelkének kibontakozását látja, tulajdon szelleme nyer kifejezést új formában. Erről azonban szó sincs. A művészet legmagasabb formája lerázza magáról az emberi szellem súlyát; egy új eszköz vagy egy új anyag nagyobb nyereség neki, mint a művészetért való lelkesedés vagy egy magasztos szenvedély, vagy az emberi öntudatnak nagy fölébredése. A művészet csak a maga sajátos vonalában fejlődik. Éppenséggel nem szimbóluma semmiféle kornak. Inkább a korok az ő szimbólumai. Még azok is, akik azt hiszik, hogy a kor, a haza, a nép tükröződik a művészetben, azok is kénytelenek elismerni, hogy minél inkább hajlik a művészet az utánzás felé, annál kevésbbé fejezi ki a kor szellemét. A római császárok gonosz képei repedezett sötét porfirból és foltos jáspisból néznek felénk, abból az anyagból, melyet az akkori realista művészek legszívesebben használtak. Mi azt hisszük, hogy ezekben a kegyetlen ajkakban, ezekben a súlyos, érzéki állkapcsokban rejlik a császárság bukásának titka. De ez bizonyára nincs így. Tiberius bűnei épp oly kevéssé semmisíthették meg ezt a felséges kulturát, mint ahogy az Antoniusok erényei nem voltak képesek fönntartani. A bukás egyéb, sokkal kevesbbé vonzó okokból történt. A Sixtus-kápolna szibillái és prófétái valóban hozzájárulhatnak a felszabadult szellem újjászületésének, az úgynevezett renaissancenak magyarázatához; de mit árulnak el részeg fickók és támolygó hollandi parasztok Hollandia nagy lelkéről? Minél elvontabb, minél ideálisabb egy művészet, annál inkább feltárja előttünk korának lelkét. Ha egy nemzetet művészetéből akarunk megérteni, építészetével vagy zenéjével kell foglalkoznunk.

CYRILL. Ebben tökéletesen egyetértek veled. A kor szelleme legjobban az elvont és ideális művészetekben fejeződik ki, mert a szellem maga is elvont és ideális. De másfelől, ha meg akarjuk látni egy kornak látható kifejezését - fiziognomiáját, ahogy mondani szokás - akkor meg kell maradnunk az utánzóművészetek mellett.

VIVIAN. Én nem vagyok ezen a véleményen. Hiszen az utánzóművészetek csak azt mutatják, hogy milyen különböző az egyes művészek vagy bizonyos iskolák stílusa. Bizonyára magad sem hiszed, hogy a középkori ember legkevésbbé is hasonlított azokhoz a színes üvegalakokhoz, szobrokhoz vagy fafaragásokhoz, fémmunkákhoz, szőnyegekhez, illusztrált kéziratokhoz. Az emberek valószínűleg egészen közönségesek voltak s a külsejükből egyformán hiányzott a groteszk módon feltünő vagy fantasztikus vonás. A középkor úgy, ahogy a művészetből ismerjük, semmi más, mint egy bizonyos stílusforma s egyáltalán nem látom be, miért ne alkothatna egy tizenkilencedik századbeli művész is ebben a stílusban. Egyetlen nagy művész sem látja a dolgokat olyannak, amilyenek valósággal, különben nem volna nagy művész. Akarsz egy példát a mi napjainkból? Tudom, hogy szereted a japán stílust. Hát azt hiszed, a japánok valósággal olyanok, aminőknek a művészet ábrázolja őket? Ha azt hiszed, akkor sohasem értetted a japán művészetet. A japán nép egyes egyéni művészeknek teljesen tudatos, megfontolt alkotása. Állítsd Hokuszái vagy Hokkei vagy egy más japán festő akármelyik képét egy igazi japán úr vagy japán hölgy mellé és észreveszed, hogy a legcsekélyebb hasonlatosság sincsen közöttük. Az átlagos japán teljesen hasonlít az angol típushoz; az emberek épp oly hétköznapiak és semmi rendkívüli, semmi feltünő nincs rajtuk. Valóban egész Japánt csak kitalálták. Nincs is ilyen ország, nincs is ilyen nép. Egyik legszeretetreméltóbb festőnk nemrégiben elutazott a krizantémok hazájába s nagy bolondul azt remélte, hogy megismeri a japánokat. De nem fedezte fel őket s nem volt alkalma, hogy egyebet fessen, mint néhány lampiont és legyezőt. A lakosságra egyáltalán nem sikerült rábukkannia, amint ezt nagyon is világosan mutatja a Dowdeswell-galériában rendezett elragadó kiállítása. Nem tudta, hogy a japánok, mint mondtam, nem egyebek egy stílusformánál, egy ritka, művészi ötletnél. Ha tehát japán hangulatokat akarsz élvezni, fölösleges, hogy turista ruhába bújj és Tokióba utazzál. Ellenkezőleg, itthonmaradsz és elmerülsz bizonyos japán művészek alkotásaiba. Ha felfogtad a szellemük lényegét, ha egészen elsajátítottad teremtő látásuk sajátos módját, akkor elmehetsz egy délután a Parkba vagy végig lődöröghetsz a Piccadillyn; ha ott nem veszel észre valami egészen japán motivumot, akkor seholsem is fogsz ilyesmit látni. Vagy, hogy ismét a multba térjünk vissza, nézzünk egy másik példát, a régi görögöket. Azt hiszed, a görög művészet kinyilatkoztatja előttünk a görög nép lényegét? Azt hiszed, hasonlítottak az athéni asszonyok a Parthenon frizeinek magasztos, méltóságos alakjaihoz vagy tympanonjának csodálatos istennőihez? Ha a művészi ábrázolás után ítélsz, igazán ezt kell hinned. De olvass el egy tekintélyes írót, például Aristophanest; rá fogsz jönni, hogy az athéni hölgyek fűzőben sétálgattak, magassarkú cipőt viseltek, sárgára festették a hajukat, kenték a képüket és egészen olyanok voltak, mint a mi ostoba, divat- vagy félvilági hölgyeink. Annyi szent, hogy mi a művészet közvetítésével tekintünk vissza az elmult időkre, de a művészet szerencsére sohasem leplezte le előttünk az igazságot.

CYRILL. De hát mit szólsz az angol festők modern arcképeihez? Azok mégis csak hasonlítanak azokhoz az emberekhez, akiket ábrázolni akarnak.

VIVIAN. Mindenesetre. Annyira hasonlítanak, hogy száz esztendő mulva senkisem fog hinni ebben a hasonlatosságban. Csak azoknak az arcképeknek valódiságáról vagyunk meggyőződve, amelyek igen keveset mondanak az ábrázolt személyről és igen sokat a művészről. Holbein rajzai a korabeli férfiakról és asszonyokról a teljes élethűség hatását teszik ránk. Ez azonban csak azért van így, mert Holbein kényszerítette az életet, hogy alkalmazkodjék az ő föltételeihez, megmaradjon az általa vont határok között, ismételje azt a típust, amelyet ő kigondolt és olyan alakot öltsön, amilyent ő parancsolt neki. Egyedül a stílus teszi ránk nézve hihetővé a dolgokat - egyedül csak a stílus. A legtöbb modern arcképfestő arra van kárhoztatva, hogy tökéletesen elfelejtsék. Ezek sohasem festik azt, amit ők maguk látnak. Azt festik, amit a közönség lát, a közönség pedig egyáltalán nem lát semmit.

CYRILL. Jó, jó, de mindezek után szeretném a cikked végét hallani.

VIVIAN. Kérlek alássan. Persze, hogy származik-e valami jó ebből a cikkből, azt nem tudom. A mi korunk kétségtelenül a legunalmasabb, legprózaibb kor. Ezért még az álom is megcsal bennünket; az elefántcsontkaput bezárta s a szaruból való kaput nyitotta ki. Soha sem olvastam leverőbbet, mint a hazánkbeli széles középosztály álmainak följegyzését, ahogy Mr. Myers két testes kötetben összegyüjtötte, vagy ahogy a Physical Society üléseinek jegyzőkönyveiben találhatjuk. Még csak egy művészies lidércnyomás sincs közöttük. Az álmaik hétköznapiak, unalmasak, közönségesek. Ami az egyházat illeti, igazán nem kívánhatok jobbat egy ország kulturájának, mint egy olyan testületet, amelynek kötelessége, hogy higyjen a természetfölöttiben, naponként csodákat tegyen és fönntartsa számunkra azt az erőt, amely annyira fontos a fantáziára nézve: a mithosz alkotó erőt. Csakhogy az angol egyháznak nem a hit, hanem a kételkedés képessége hozza meg a sikert. A mi egyházunk az egyetlen, amelyben egy kételkedő áll az oltár előtt - az egyetlen, amely szent Tamást tekinti az igazi apostolnak. Sok tiszteletreméltó lelkész, aki a könyörületesség csudálatraméltó munkáival tölti az idejét, ismeretlenül, észrevétlenül lappang; de csak lépjen föl a szószékre akármelyik együgyű, műveletlen jelölt, aki most került ki valamelyik egyetemről, adja elő kételyeit Noé bárkáját, Bileam szamarát vagy Jónást és a cethalat illetően: egész London odacsődül, hogy meghallgassa, ott ül és tátott szájjal csudálkozva bámul erre a nagyszerű gondolkodóra. Fölötte sajnálatos, hogy a józan ész annyira elterjedt az angol egyházban. Itt valóban megalázó készséggel fogadták a realizmusnak egy alacsonyabb fajtáját. Azonkívül ostobaság is az egész és tökéletes lélektani tudatlanságból ered. Az emberek elhiszik néha azt, ami lehetetlen, de sohasem azt, ami valószínűtlen. Hanem most fölolvasom neked a cikkem végét:

«Mindenesetre az a legfontosabb tennivalónk, hogy a hazugság régi művészetét ismét életre keltsük. Természetesen sokat lehetne elérni a nép nevelésével, amatőrökkel, akik családi körben, irodalmi összejöveteleken, teázó társaságokban ilyen értelemben működnének. De ez még csak baráti, bájos oldala a hazudozásnak, ahogy valószínűleg a krétai lakomákon gyakorolták. Van azonban még sok más fajtája, például a személyes előnyökért való hazugság, a morális szándékból való hazugság, ahogy rendesen nevezni szokták - a hazugságnak ez a fajtája, amelyet ma lenéznek egy kissé, az antik világban nagy elterjedtségnek és közkedveltségnek örvendett. Athéne nevet, mikor Odisszeusz előadja «finom kigondolt szavait», ahogy Mr. William Morris fejezi ki magát; a hazugság dicsősége ragyog a bűntelen hős sápadt homlokán Euripides tragédiájában; a hazugság az, ami Horatius-nak egyik legfinomabb ódájában az ifjú menyasszonyt egy magasságba helyezi a multnak legnemesebb asszonyaival. Később öntudatos tudomány rangjára emelték azt, ami eleinte csak természetes ösztön volt. Alaposan megfontolt szabályokat állítottak föl, hogy ebben az irányban vezessék az emberiséget; jelentékeny irodalmi iskola növekedett körülötte. Valóban, ha eszünkbe jut, hogy Sanchez mily ragyogó filozófiával tárgyalja ezt az egész kérdést, sajnálnunk kell, hogy még nem rendeztek olcsó, rövidített kiadást ennek a kazuistának műveiből. Kétségtelenül kelendő volna egy rövid bevezetés abba a művészetbe, hogy «mikor és hogyan hazudjunk» - egy vonzóan megírott, nem túlságosan terjengős kézikönyv... Nagy szolgálatot tenne sok komoly, mély gondolkozású embernek. Azt a hazugságot, amelynek célja az ifjúság megjavítása s amely alapja a mi családi nevelésünknek, máig is gyakorolják nálunk s az előnyei oly csodás módon ki vannak fejtve Plato Respublikájának első könyveiben, hogy erre a tárgyra nem is kell bővebben kiterjeszkedni. Az ilyenfajta hazugsághoz minden jó anyának különös tehetsége van, de azért ennek sem ártana meg a fejlődés s az iskolai hatóságok, sajnos, nem törődnek vele. A havi fizetésért való hazugságot mindenesetre igen jól ismerik az újságok szerkesztőségeiben s a vezércikkíró hivatásának is megvannak a maga előnyei. De azért mégis meglehetősen unalmas foglalkozás lehet s a hazugsághoz alighanem csak annyi köze van, hogy bizonyos hetvenkedéssel kell elfátyoloznia a dolgokat. A hazugságnak csak egyetlen, minden kifogáson fölül emelkedő fajtája van, a hazugság magáért a hazugságért s a hazugság e fajtájának legfőbb fejlődési foka, mint már kimutattuk, a hazugság a művészetben. Mint ahogy az Akadémia küszöbét csak az lépheti át, aki Plátót jobban szereti, mint az igazságot, ugyanúgy rejtve marad a művészet legbenső szentélye azok előtt, akik a szépséget nem szeretik jobban az igazságnál. A becsületes, buta brit értelem úgy morfondiroz a sivatag magányában, mint a szfinx Flaubert isteni elbeszélésében s a fantázia, La Chimère körültáncolja és csalogatja csalfa fuvolaszóval. Most lehet, hogy nem hallja még, de majd talán egyszer, mikor már mindnyájunkat halálra untatott a modern költészet lapossága, meg fogják hallani a hangját és hasznát veszik a szárnyainak.

És ha egyszer felvirrad vagy alkonyi pirban lemegy ez a nap, mily boldogok leszünk akkor mindnyájan! A tényeket gyalázatos dolgoknak fogjuk tartani, az igazságot bilincsekben látjuk gyászolni s a költészet ismét beköltözik hozzánk minden csodájával. Bámuló szemünk egészen megváltozottnak látja majd a világot. A tengerből Behemoth és Leviathan emelkednek ki és körülúszkálják a magas gályákat, mint ahogy régi, bűbájos térképeken lehetett látni abban az időben, mikor még igazán kellemes olvasmány volt egy földrajzi könyv. Sárkányok járnak a puszta mezőkön s a phönix messzire röppen tüzes fészkéből. Baziliskusokra tesszük a kezünket és meglátjuk a drágaköveket a varangyos béka fejében. Aranyos zabot ropogtatva áll az istállónkban a Hippogriff, fejünk fölött a kék madár röpköd és csodákról, lehetetlenségekről énekel, édes dolgokról, amik sohasem történtek meg, mindenről, ami nincs, de lennie kellene. De hogy mindez valósággá válhasson, ápolnunk kell a hazugságnak veszendőbe ment művészetét».

CYRILL. Hát akkor kezdjük ápolni tüstént. De hogy minden tévedést elkerülhessünk, kérlek, magyarázd el nekem röviden ennek az új esztétikai tanításnak az alapelveit.

VIVIAN. Rövidre fogva ezek azok:

A művészet semmi mást nem fejez ki, csak önmagát. Egészen független léte van, mint a gondolkozásnak és csak saját törvénye szerint fejlődik. Realisztikus korban nem szükségképen realisztikus s épp oly kevéssé spirituális a hit korában. A művészet annyira nem saját korának teremtménye, hogy rendesen határozott ellentétben áll ezzel a korral; az egyetlen történet, amelyre megtanít minket, saját keletkezésének története. Némelykor visszatér saját, régi nyomdokaiba és újra megelevenít egy régi formát - például a kései görög építészet archaisztikus mozgalma vagy napjaink prerafaelita mozgalma. A művészet némelykor megelőzi korát s egyik században olyan műveket hoz létre, amelyeket csak a következő század tud majd megérteni, megbecsülni és élvezni. Semmiesetre sem ábrázolja tulajdon korát. Egy kor művészetéből magára a korra következtetni: ez az összes történettudósok nagy tévedése.

A második alapelv: minden rossz művészet eredete az élethez és a természethez való visszatérés s ennek a kettőnek ideállá való emelése. Az életet és a természetet föl lehet használni, mint egy darab művészi nyersanyagot, de mielőtt igazán hasznára lehetnének a művészetnek, művészi formába kell öltöztetni őket. Abban a pillanatban, amint a művészet megfosztja magát a fantáziától, tökéletesen lemond önmagáról. A realizmus, mint módszer, tökéletes tévedés; két dolgot kellene minden művésznek elkerülnie: a forma modernségét és a tárgy modernségét. Nekünk, akik a tizenkilencedik században élünk, minden század alkalmas lehet az ábrázolásra, csak a magunké nem. Csak azok a dolgok csudálatosak, amelyek semmi összefüggésben nincsenek velünk. Éppen, mert Hekubához semmi közünk nincs - önmagamat idézem - azért oly rendkívül értékes tragikus motivum az ő szenvedése. Csak az mulhatja divatját, ami modern. Zola nekiült, hogy megrajzolja számunkra a második császárság képét. Kit érdekel ma a második császárság? Divatját multa. Az élet túlhalad a realizmuson, ellenben a költészet mindig előtte jár az életnek.

Harmadik tanításom az, hogy az élet sokkal inkább utánozza a művészetet, mint a művészet az életet. Ezt nemcsak az élet utánzó ösztöne magyarázza, hanem az a tény is, hogy az élet ki akarja fejezni magát s a művészet csodálatos lehetőségeket ad az életnek, hogy ezt a kívánságát teljesíthesse. Ezt a tanítást még nem hirdette senki, de igen termékenynek látszik és egészen új világot vet a művészet történetére.

Ha mindezekből levonjuk a végső következtetéseket, kiderül, hogy a külső természet is utánozza a művészetet. Csak olyan hatásokat tud mutatni, amiket már észrevettünk a költészet vagy a festőművészet segítségével. Ez a titka a természet bájának s ez egyben gyöngeségének magyarázata is.

Az utolsó kijelentés az, hogy a hazugság, szép valótlanságok kitalálása a művészet tulajdonképeni célja. Erről azonban elég részletesen beszéltem. Most pedig jere ki a terraszra: «ott jár a tejfehér páva, mint egy kisértet» és az esti csillag «ezüstszínűre hangolja az alkonyatot». A félhomály órájában csodálatos, mámorító varázsa van a természetnek, ilyenkor van valami kedvesség benne, de azért talán mégis csak az a rendeltetése, hogy megmagyarázza nekünk a költők szavait. Jere! Elég soká beszélgettünk már.

LAST_UPDATED2