Payday Loans

Keresés

A legújabb

Pesti humor a szocializmus idején PDF Nyomtatás E-mail
Szocialista hétköznapok és ünnepek

koltai

Takács Róbert 

Pesti humor a szocializmus idején
A karikatúra, a szatíra és a politikai kabaré szerepe


“Budapest közönsége nagyon kívánja a vidámságot. Ha nevethetnékje van, akkor röhög, ha sírhatnékja, akkor mosolyog” – fogalmazott Grandpierre Emil 1956 áprilisában. Hiába adtak már akkor is négy színházban vicces számokat, a szerzõ szerint a színházak profilírozgatása során olyan szûkös lett a készlet, hogy “a pestiek akár egy nyúlfarknyi viccért is sorba” álltak volna.1 Legjelentõsebb az 1951-ben megalapított Vidám Színpad volt, amely mellé 1967 októbere után rangban hamar felzárkózott a Komlós János dirigálta Mikroszkóp Színpad. A politikai kabaré az ezt követõ két évtizedben élte virágkorát.

A négy-öt, legalább alkalmilag kabarémûsorokat játszó színház (Egyetemi Színpad, Thália Kabaré, Kis Színpad) mellett a hatvanas évektõl a pestiek újra felkereshettek egy a fénykorán túljutott, de ismét létezõ kabarévilágot: a kabarészámokat is kínálatukba ötvözõ zenés szórakozóhelyeket. Egy, a Magyar Nemzetben közölt egész oldalas riport azt is jelentette, hogy a hatvanas évek végére a fõvárosi lokálok is biztosították helyüket a kultúrpolitika három T-jének tûrt kategóriájában. A cikkek hangneme korántsem volt elmarasztaló, még akkor sem, ha leginkább azért esett a lap újságíróinak nehezére elhagyni a Moulin Rouge, a Pezsgõ- vagy az Éden- bár forgatagát, mert Pesten egyszerûen nem lehetett taxit kapni. És kiket szórakoztatott a helyenként ötlettelennek, kevésbé igényesnek minõsített mûsor? Akiket a közönséget pásztázó szemek felfedezni véltek, azok “nem az éjszaka császárai és pillangói nem is dollármilliomosok, csupán szórakozni vágyó fiatalemberek” voltak. Persze mi volt ez a (másod/harmad)virágzás a századforduló Budapestjének, a Nagy Endre fémjelezte, vagy a Kosztolányit, Karinthyt szerzõi közt tudó húszas-harmincas évek pesti kabaréjának közel hat tucat szórakozóhelyéhez képest?2 

Sohasem volt nagyságrendet ért el a szocializmus évtizedei alatt a humorlap(ok) számszerû közönsége is. Míg a legendás Borsszem Jankó példányszáma a 19. század nyolcvanas éveiben nem haladta meg az ötezret, és a századelõn a legkeresettebb Fidibuszból 40 ezer kelt el, a Ludas Matyiból fénykorában (a hatvanas-hetvenes évek fordulóján) – dacolva a nyomdai- és papírhelyzet viszontagságaival – több mint 600 ezer. Ezzel a harmadik “legnépszerûbb” lap volt a hazai “piacon” a Népszabadság és a tévéújság mögött. A Ludast a karikatúrái adták el – már az ötvenes évek elején is: 1950 júliusában még csak 180 ezer3, de 1955. júniusában már 405 ezer példányban.4 Annak ellenére olvasták százezrek a lapot, hogy a Magyar Újságírók Szövetségében készült feljegyzés nem ok nélkül ütött meg kritikus hangot:

Kevés a lapban a humor…, keveset nevettet, nem a tömegeket érdeklõ dolgokról ír. Nehéz ezt bizonyítani, ha figyelembe vesszük, hogy a lap milyen hatalmas példányszámban fogy el.5 

Sõt, a humor iránti igény olyan nagy volt, hogy ideig-óráig a pártvezetés is kénytelen volt meghajolni elõtte. Az egypártrendszer kiépítése utáni elsõ években tovább mûködhetett a 65 ezres, korábban – mivel magánalapításra 1945 után nem volt lehetõség – a kisgazda párthoz kötõdõ, Szabad Száj címmel megjelenõ hetilap, “mivel olyan rétegek felé is szólt, amelyek a Ludas Matyit esetleg nem” vették volna meg. További érveket szolgáltatott, hogy a lap nyereséges tudott lenni.6

A fentiek mellett mindenképpen meg kell említeni a Marton Frigyes nevéhez kötõdõ, a televízió rohamos térhódítását követõ idõkben a hétfõi adásszüneti napokat kitöltõ rádiókabarét, valamint azokat a visszajelzéseket, amelyek arról tanúskodtak, hogy az újságolvasók nagyon is igényelték a humorrovatot, a karikatúrát a lapokban.

A vicc ellenzéki mûfaj, a humor nem lehet hatalompárti. Ebben a legtöbb humorista, viccgyûjtõ, valamint humorral foglalkozó irodalomtörténész egyetért.7 A vicc sajátja, hogy kiforgat, hogy nevetségessé tesz, a karikatúra eltorzít, felnagyít, és ezzel egy személy, egy jelenség lényegi vonását emeli ki. Hol találhatta meg hát a helyét a pesti humor a szocializmus évtizedeiben? Életereje a fent említett alaptétel ellenében vagy éppen azt alátámasztva alakult így?

Tény, hogy a kommunista párt a humor kezelésében is határozott szemléletváltást hajtott végre. A Monarchia idején ugyan létezett már “kormánypárti” vicclap, de 1949 után a humor nem kerülhette el a teljes átpolitizálódást: az MDP agitációs és propaganda gépezete átvette a más területekhez hasonlóan monopolizált komikum feletti ellenõrzést. Ahogy egy 1955-bõl származó feljegyzés leszögezte: “szatíránknak szeretnie kell vívmányainkat, és nem lehet ellenzéki, nem gúnyolódhat eredményeink felett.”

A Ludas Matyi – de a napilapok humoros írásainak szerzõi is – állandó bírálatok céltáblái voltak. Az Agitációs és Propaganda Osztályon, vagy az újságíró-szövetségben készült jelentések rendre szembeszálltak az olyan alkotói törekvésekkel, amelybõl humor öncélúságát vélték kiolvasni-kihallani. A pesti kabaré hagyományaival szemben a humoristáktól – akik lényegében állami alkalmazottakká váltak – napi politikai feladatok teljesítését, a párt politikájának segítését várta el a hatalom:

Az agitációnak egy éles fegyvere a humor és a szatíra. A múltból is tudjuk ezt, mert a szatirikus rajznak megvan a maga dicsõséges, követésre méltó tradíciója.8 

Az alábbi indoklás gyakran visszatérõ motívum volt az eredendõen nem politikai orientáltságú lapok átpolitizálása mellett, hasonló érvelés húzta alá például a hatvanas években megszaporodó képes újságok jelentõségét:

A Ludas Matyi feladata, hogy azok számára is érthetõen és szemléletesen írjon, akik politikával nem foglalkoznak, akik más újságot nemigen olvasnak, akik általában nem jártasak a kül- és belpolitikai kérdésekben. A szatíra, kifigurázás, leleplezés eszközével magyarázza meg nekik – sõt bizonyos fokig ismertesse is velük – a fontos eseményeket: az ellenséges tábor terveit, válságait, belsõ ellentmondásait, erkölcstelenségét, hanyatlását és aljasságát.9 

Nem túlzás azt állítani, hogy a lap – és sok, a pályáját 1945 elõtt kezdõ – szerzõje nehezen találta a helyét a megváltozott körülmények között. Az alkotóknak a hatalom elvárására készített patetikus rajzokkal és ipari propagandaként funkcionáló gyárismertetõkkel szembeni idegenkedését a pártirányítás is érzékelte, és a szerkesztõk is rendre megpróbálták kijárni a kötelmek, az ún. mussz-anyagok enyhítését. Pláne, mivel nem kis fejtörést okozott számukra, hogyan lehetne teljesíteni a napi politikai feladatokat, “úgy, hogy azok a lap profiljából ne lógjanak ki”, vagyis tényleg vicclapba illõek legyenek.10 Ezért is igyekeztek leszögezni: a Ludas Matyi szatirikus lap, amely jellegénél fogva elsõsorban a hibákkal foglalkozik. Ezért kérték, hogy a szocializmus építésének csak olyan eredményeirõl legyenek kötelesek beszámolni, amelyek színességük, érdekességük folytán alkalmasak a humoros ábrázolásra.11 Bárki számára nyilvánvalóvá válik a probléma, aki fellapozza a korabeli Ludast: a rajzok sokkal inkább voltak nevelõ példázatok, agitáló plakátok vagy éppen ellenséges röplapok, semmint nevettetõ karikatúrák.

A szatirikus lapok “piacán” például a szociáldemokrata Pesti Izé és a Szabad Száj “kimúlását” a profánnak, kávéházinak és legfõképpen kispolgárinak bélyegzett humor felszámolásának szándéka kísérte. A pártirányítás ugyanis – némileg kényszerûen – a lap polgári szellemi örökségében és a szerkesztõség “rossz szociális összetételében” találta meg a probléma gyökerét:

a munkatársak többsége származásánál, kapcsolatainál fogva elsõsorban a fõváros polgári és kispolgári rétegeihez kapcsolódik, azok életét, problémáit ismeri, és csak kötelezõen foglalkozik a munkásosztály és a parasztság… kérdéseivel is. 12

Ennek a számlájára írták, hogy a lap nem találta meg a címlapokra való, “megfelelõ” patetikus hõst, a mezõgazdasági munkás- és munkásnõ hõsi alakját, a harcos és optimista magyar és nemzetközi munkásábrázolás módját. Az ítészek szerint a lapban az üzemi humor sematikus volt, sõt néha a munkásosztály számára sértõ, amelyen érezni lehetett a “szerkesztõségi értekezletek izzadtságszagát.” “Nem véletlen” – így az 1954-ben készült feljegyzés –, “hogy a Ludas Matyi legsikerültebb rajzai és ötletei a városi, utcai élet, a család, az étterem, az színház, az irodalom területére korlátozódnak.”

Ám ezekért a “sikeres” alkotásokért rendre figyelmeztették a szerkesztõséget. A lap késõbbi fõszerkesztõjét, Tabi Lászlót például a következõképp szólították fel önkritika gyakorlására egy jellegzetes pesti bohózata után:

Bár a cikk a közönség érdekeire hivatkozik, írójával nem érthetünk egyet, mert hangja az elégedetlen kávéházi törzsvendégé, aki az államosított Savoytól is megköveteli, amit a régi magánkézben levõ Savoytól megkapott.13 

(Azt a Tabi Lászlót, akit a pártsajtó kritikája 1954-ben látványos dicséretben részesített Kártyavár címû vígjátékáért. A korszakról sokat árul el, hogy a darab fõszereplõje egy amerikai bõrgyáros volt, aki katonai megrendelések révén hizlalta vagyonát a koreai háború idején, majd a békekötés után csõdbe ment, megõrült, és csak a családja által készített, egy fiktív háborúról szóló rádióhíradások teremtették meg lelki nyugalmát. A kritikus kiemelten foglalkozott a fõvárosi színházak(!) elmarasztalásával, amelyek egyike sem volt hajlandó mûsorára tûzni a színjátékot, noha annak sajátos értékét abban jelölte meg, hogy nem volt egyetlen rokonszenves vonásokat hordozó alakja sem, ami lehetõvé tette, hogy “a gúnnyal és maró szatírával ábrázolt” nyugati világot “a nézõ így együtt minden részvét nélkül meggyûlölheti”.14)

A párttól érkezõ kritikák “védelmében” elmondható, hogy a hazai kabaré és humor világában valóban sokan dolgoztak olyanok, akik pályájukat a két világháború között kezdték, a húszas és harmincas évek pesti kabarétréfáin nevelkedtek. Hogy csak a legjellemzõbb példát említsük a Ludas Matyi életébõl: a lap élére a bécsi emigrációból hazaérkezõ Gádor Bélát állították. Rendelkezésünkre állnak adatok a szerkesztõség származás szerinti megoszlásáról is: 1956-ban a 24 fõ közül mindössze heten (kevesebb mint 30 százalék) voltak munkás származásúak, négyen értelmiségi, nyolcan alkalmazotti, öten pedig kisiparos-kiskereskedõ családba születtek. Vagyis valóban elmondható, hogy a lap munkatársainak többsége polgári családban nevelkedett, sõt õk maguk is jellemzõen polgári pályákról (13 alkalmazotti, 5 értelmiségi és csak 5 munkás, valamint egy politikai tiszt) kerültek a nevettetés világába. Ezzel együtt a szerzõgárda háromnegyede az MDP (hárman korábban az SZDP) tagja volt.15 Hasonló eredményre jutnánk, ha a Vidám Színpad társulatát vizsgálnánk meg. A kereskedõsegédbõl az 1910-es években humoristává avanzsált legendás Salamon Béla például tucatnyi kabarészínpadon is megfordult, mielõtt 1951-ben a Vidám Színpadhoz szerzõdött. A “kispolgári” humort bizony az ötvenes években, de még a késõbbiekben is zömében meggyõzõdéses baloldali, kommunista humoristák mûvelték.

A fentiek – és a korszak – ismeretében nem csodálkozhatunk azon, hogy az ötvenes évek légkörében nívós, nevettetõ, és fõleg a két világháború közti pesti kabaréra emlékeztetõ humort nem lehetett létrehozni. Hámos György úgy jellemezte az akkori viszonyokat, hogy “komor emberek ültek egy sarokban, és azon töprengtek, hogy miként mondhassanak vicceket, hogy abból bajuk ne legyen”.16 Hogy ez a fajta félelem milyen méreteket ölthetett, annak szemléltetésére álljon itt a Ludas Matyi szerkesztõinek feljegyzése. (Bár hozzá kell tennünk, az 1955-ben készült feljegyzés megírásakor a levélírókat saját mozgásterük tágításának szándéka vezérelte, így a megfelelõ hatás érdekében könnyen elképzelhetõ, hogy dramatizálták a helyzetet.) Elmondásuk szerint sok esetben a jó szándékkal készített rajzok sem jelenhettek meg rosszindulatú belemagyarázások miatt:

A közelmúltban elvetettünk egy címlapötletet, amely gyarmatosító tõkéseket ábrázolt volna siralmas helyzetben alkonyatkor a tenger partján. A kép címe ez lett volna: A gyarmatosítók alkonya. Ezt az ötletet végül azért vetettük el, mert attól tartottunk, hogy felmerülhet az a gondolat: ha le is megy a nap, másnap ismét feljön.

Ezerkilencszázötvenhat után az MSZMP vezetése – az alapszerkezet megõrzése mellett – alapvetõ változtatást hajtott végre az irányítás stílusában, módszereiben. Legáltalánosabban úgy foglalhatnánk össze, hogy 1956 tanulságait leszûrvén belátta, hogy tartósan nem lehet a társadalom ellenében kormányozni. A forradalom utáni megtorlással párhuzamosan kibontakozó “kádári liberalizálódás” egyik tipikus jelensége volt a kultúrpolitika területén a három T (támogatott, tûrt, tiltott) kategóriáinak rendszere.

Ez persze nem jelentette azt, hogy a humor teljes egészében a tûrt kategóriában találta meg a maga helyét – a politikai kabarét a hatalom nagyon is igényelte. Ugyanakkor a párt önlegitimációját is erõsíthette azáltal, hogy sokszor a valójában támogatott, ösztönzött politikai kabarét a tûrt mezõben láttatta. Ez egyben megfelelt a humoristák érdekeinek is, hiszen egy-egy “bátrabb odamondás” révén fürdõzhettek a népszerûségben.

A humoristák és a politikusok közti “kiegyezésrõl” árulkodik a Népszabadságnak a magyar humorról rendezett kerekasztal-beszélgetése. Ezen Mikes György úgy fogalmazott, hogy

a humor rendkívül nagy érték a társadalom számára, a politikai humor pedig a politika számára. A humor kiválóan alkalmas arra, hogy hasznos igazságok kimondassanak; az igazán jó humor ugyanakkor nem kelt fel rosszértelmû indulatokat.

Major Tamás szerint a humor társadalmi funkciója az emberekben gomolygó igazságok kimondása, ezzel a bennük élõ feszültségek feloldása, amely segít a problémák megoldásában, egyben mozgósító erejû is. Abody Béla a humoros mûfajokat a tudatformáló mûfajok közé sorolta, amelyekre szintén igaz az, hogy egy szocializmust építõ társadalomban léteznek falak; azok viszont az alkotók és a társadalom szabadságát nem korlátozzák, hanem védik. Komlós János is azt húzta alá, hogy a humor Magyarországon nem biztosító szelep, nem manipuláció, hanem a jó politika egyik eszköze – a hatvanas évek második felétõl egyre erõteljesebben használt jelszónak – a szocialista demokrácia elmélyítésének a jegyében. Így – folytatta – tévedésben élnek a nyugati zsurnaliszták, akik a hazai politikai kabaré virágzásából az ellenzékiség erõsödését vélik kiolvasni.17

A hatalom legitimációját segítette elõ – egyben a kabaré mozgásterét alapozta meg – az a vezetõ humoristák által képviselt szemlélet is, amely ugyanígy beleívódott a sajtó krédójába is: a párt politikája helyes, a hibák a végrehajtás során jelentkeznek.18 Ezért lehetett némi alapja annak a megállapításnak, hogy “valami olyasmi történik, hogy a vezetok sokkal szabadabban, kritikusabban beszélnek viszonyainkról, mint a politikai kabarék tréfamesterei”.19

A forradalom utáni években több elméleti cikk, kabarékrõl írt kritika, feljegyzés jelzi a humoros mûfajok megítélésében végbement változást. Az ötvenes években a humortalan humor két alapvetõ hangneme a harciasság és az atyáskodás volt, amelyet a Ludas Matyi munkájáról készített jelentés így foglalt össze:

külsõ és belsõ ellenségeink ellen a kemény, kérlelhetetlen szatíra és a gúny hangját használjuk. Más hangot üssünk meg saját hibáinkat, vagy más, sokszor csetlõ-botló harcostársainkat bírálva. 20 

A rádiókabaré célját egy, a Politikai Bizottság elé kerülõ jelentés 1959-ben már így határozta meg: “derût, jókedvet árasszon, és vegye célba az elõrehaladásunkat gátló jelenségeket, a polgári, kispolgári erkölcsöket, jellemhibákat”.21 Hiányzik tehát az ellenséggel szembeni könyörtelenség hangsúlyozása és az eredmények propagálásának erõs kényszere, ugyanakkor megengedõbb a játékosság, az öncélú humor irányában.

A szakítás jegyében bírálta a Rákosi-korszak felfogását Szalay Károly cikke a Valóságban. A szerzõ szembeszállt azzal a gondolkodással, amely a humort reakciós és mûvészietlen jelenségnek bélyegezte meg, és csak azt a fajta humort tekintette károsnak, amelynek célja a bajok elkendõzésében, az emberek figyelmének elterelésében merül ki. Bár megerõsítette azt a tételt, hogy a szocializmusban a humoristának megváltozott a társadalomhoz való viszonya, mivel nem lehet kívülálló, hanem részt vesz az “építõmunkában”, elvetette azt a – véleménye szerint a dogmatizmus idején elterjedt – leegyszerûsítõ megkülönböztetést, miszerint a szatíra az ellenség leleplezésének, a humor a saját hibák megfeddésének módszere. A humorista bírálatának igyekszik nagyobb teret biztosítani azáltal, hogy zöld utat ad a szatírának olyan esetekben, amikor a szocializmusban létezõ, de attól idegen jelenségeket kell pellengérre állítani. Mint írja, nyilván nem megy semmilyen változás az egyik pillanatról a másikra, bizonyos óvatosság indokolt, de az új rend “erõsödésével a szatíra élesebbé válhat. Ez a fejlõdés egyben közönségigényt is kielégít, mivel az olvasó a könnyû mûfajon túl megkívánja az éles, határozott szatírát.” Írása egyben elismeréssel adózott a magyar humor, valamint a pesti polgári kabaré haladó hagyományai elõtt, csupán annak olcsó aktualizálásától óvott.22

A Társadalmi Szemlében 1960 õszén megjelent elméleti írás szintén ezt a szemléletváltást húzta alá. Eszerint egyrészt a szatíra és a humor legfõbb rendeltetése, hogy feltárja a társadalom leglényegesebb problémáit, és azokra reagáljon a “haladás érdekében”, egyúttal pártosan, jól kiérzõdõ “világnézeti biztonsággal”. Ugyanakkor biztos kiskaput is mutatott az apolitikus – pesti – humor számára:

Nem jelenti, hogy kerülnie kell a jámborabb (köznapi) témákat… minden jelenségnek van szociális vagy politikai jelentõsége, a legapróbb részlet is jellemzõ lehet a maga komikumával, abszurditásával egyénre, csoportra, osztályra, intézményre.23 

Ám nem szûntek meg teljesen a fent részletezett elmozdulással a nagyvárosi “kispolgári” humor elleni támadások. A szocialista erkölcsiséget, jó ízlést sértõ produkciók szívós fennmaradását továbbra is a pesti humor hagyományaival és a kabaré világában dolgozók származásával – és ebbõl adódó világlátásával – indokolták. A rádiókabaré bírálata szerint

a humorista szerzõi gárda zömében polgári-kispolgári világnézetû. Sokukban él az az elmélet, hogy csak az ellenzéki kabaré a jó. Megpróbálják – fõleg mozgalmi frazeológiánk más témánál történõ felhasználásával – céljainkat és tetteinket nevetségessé tenni. Egyes szerzõk az alantas ösztönökre apellálnak, malackodást tálalva humor címén.24 

A Mikroszkóp Színpadot éppen az ellenzéki hangvételû kabaré szabta korlátok áttörésének jegyében alapították. Az elõterjesztõk véleménye szerint ugyanis a fõvárosi kabaréra még a hatvanas évek végén is az volt jellemzõ, hogy “a mûfaj… mûvelõinek többsége kötõdik a jelentõs tehetségû elõdök stílusához, és a legjobb szándékai mellett is gátolja a szocialista szatirikus kabaré kibontakozását”. Ahogy a Ludas Matyi számára rendre a Krokogyil címû szovjet szatirikus hetilapot, úgy a Mikroszkóp Színpad vezetése számára a kortárs szovjet kabaré vezéralakját, Rajkint állították példaképül, valamint a munkásmozgalmi-agitatív színház hagyományát (Majakovszkij, Brecht, Piscator). És hogy mit ajánlottak a közéleti kabaré “boncasztalára”? A sznobizmus, a dekadencia, az arisztokratizmus, a nyugatimádat, a pesszimizmus, a különféle polgári eszmei hatások, kispolgári pózok és magatartásformák pellengérre állítását.25 A 150 fõs színház 1967. október 13-án nyitotta meg kapuit a közönség elõtt. A premiert követõ kritikák a támadás mellett az értékek pártfogásba vételét, a baloldali haladó hagyományok ápolását is erényei között említették, frissessége, szellemessége mellett.

Az új kabarészínház alapítás ellenére a hatalom ezen a téren nem tudott – és nem is törekedett – gyökeres változást elõidézni. Legalábbis erre utal, hogy a pár évvel késõbb készült feljegyzés ugyanezt rótta fel, szinte kötelességszerûen, megszokásból a kabaré mûvelõinek:

e mûsorok többsége a budapesti belvárosi kispolgár gondolkodására épül, megfeledkezve arról, hogy ma már az egyre mûveltebb munkásosztály és parasztság igényei a mérvadók. Másrészt e mûsorok nagy része primitív, hiányzik belõlük az igazi humor. A vezetésnek törekednie kell, hogy az osztálypolitika érvényesüljön a vidám mûsorban is.26 

A Pártközpontban szívélyes légkörben, kávé és konyak mellett zajló beszélgetéseken szintén hasonló bírálatok és kérések hangzottak el a humoristák felé a nyolcvanas években. Gálvölgyi János paródiáit például túlságosan “váci utcainak” titulálta az agitációs és propagandaterület akkori irányítója, hiányolva a paraszti élet mindennapjainak bemutatását.27

Az 1956 elõtti bírálatokkal szemben a különbség nemcsak az volt, hogy sok tekintetben “atyai feddéssé” enyhült a hatalom kritikája, hanem az is, hogy ezúttal a kabaré, a szatirikus irodalom is “rászolgált” arra. A “hivatalos” pesti humor ugyanis egyre inkább valóban városi és polgári kezdett lenni.

A fenti állítás szemléltetése végett tekintsük át a Ludas Matyi egy-egy évfolyamának címlapjait tízéves ugrásokkal: kezdjük 1952-ben, a Rákosi-érában, és folytassuk az 1962-es, 1972-es és 1982-es számokkal. A rajzok tematikáját táblázatba foglalva a következõ képet kapjuk:  
1952 
1962 
1972 
1982

Külpolitika 
33 
10 

2

Gazdaság(politika) 



18

Belpolitika 
11 


6

Ünnepek 



3

Magánszféra 

16 
31 
23

Munka világa 

12 
11 
1

Összesen 
55 
51 
52 
53


1952-ben feltûnõen sok címlaprajz foglalkozott külpolitikával; ezek a karikatúrák elsõsorban az imperializmus, a kapitalizmus sötét oldalát, a fegyverkezést, az elnyomást ábrázolták. További gyakori – de csak harmad annyiszor elõforduló – témát jelentett a belpolitika: a békekölcsön-jegyzés, a néphatalom, a “békeharc”. Ezen felül néhány gazdaságpolitikai és ünnepi karikatúra jelent meg, míg a magánélet világába mindössze két rajz “tévedt”: az egyik a házasságkötések számának örvendetes gyarapodását köszöntötte (vagyis nem privát, hanem társadalmi oldalról közelítve a kérdéshez), a másik pedig egy falusi vásárban a számítását megtaláló fiatal párt örökített meg.

Az 1956 utáni évtizedekben a legszembetûnõbb tendencia, hogy a külpolitikai témájú rajzok száma visszaesik, majd a hetvenes évektõl lényegében eltûnik a címlapokról. Ezzel szemben ugrásszerûen megnõ a magánélet különbözõ eseményeinek (családi élet, nyaralás, étkezés, bevásárlás, egyéb szórakozás) elõfordulása! Már 1962-ben ez adott leggyakrabban témát a rajzolóknak, ám 1972-ben már teljesen eluralta a lapot. A külpolitikai karikatúrákhoz hasonlóan a belpolitikai témák gyakorisága is visszaesett, igaz kisebb mértékben, az 1952-es érték mintegy felére. Némileg furcsa, hogy 1956 elõtt a munka világa nem szerepelt a címlapok tematikájában (illetve ha igen, az inkább a belpolitika alá volt sorolandó), majd a hatvanas években és a hetvenes évek elsõ felében elég gyakori, “biztos” célpontot jelentett a karikaturisták számára, minden negyedik-ötödik rajz dolgozók mulasztásait, hibáit bírálta. A fenti tendenciákat az 1982-ben kiemelkedõen magas gazdaságpolitikai jelenet töri csak meg. Ennek magyarázata az addigra nyilvánvalóvá váló gazdasági válságban keresendõ: számos ábrázolás “segítette” a sírva vigadást az áremelkedések és az életszínvonal biztos emelkedésének megrendülése közepette.

Az ünnepek tekintetében ugyanakkor a tematika arányai önmagukban nem mondanak sokat, a konkrét rajzok ismeretében azonban óriási stílus- és szemléletváltozás tanúi lehetünk. 1952- ben a Ludas Matyi köszöntötte a 60 éves Rákosi Mátyást: a képen egy vörös szívben lelkes, fiatal arcok tekintettek felfelé. Április 4-én Ludas Matyi figurája hajolt meg, a kezében zsinóron lógatva a legyõzött reakció bábfiguráit (a lógóst, a tõkést, a reakcióst, a háborús uszítót és a rémhírterjesztõt). Május 1-jén egy erõs, fiatal munkás egész oldalas alakja lengette a nemzetközi proletariátus vörös zászlaját. November 7-én a feldíszített gyár elõtt kezdett hozzá az édesapa az 1917-es forradalom eseményeinek elmeséléséhez.

Április 4-rõl 1962-ben és 1972-ben is megemlékeztek a rajzolók, minden bizonnyal mussz-téma volt. 1982-ben már nem került címlapra a felszabadulás ünnepe, de az elõzõ két esetben is megváltozott a környezet, a rajzok nem a Vörös Hadsereget vagy a gyõztes proletariátust köszöntötték. Elõbbin egy táncos bálban a lány a következõképp fogadja a fiú felkérését (Szabad?): Tizenhét éve. Utóbbiból sokan valószínûleg ki sem érezték, hogy propagandarajzról van szó. A kettéosztott kép egyik fele 1945 (áprilisát) mutatja, óvóhelyen szorongó emberekkel. A másik fele 1972-ben jeleníti meg ugyanazt a pincét: a tánczenére a parketten tekergõzõ és a fotelekben ölelkezõ párocskákkal.

Május elseje, a felvonulások világa is visszavonul a magánélet sáncai mögé. 1962 kényelmes felvonulója a tévé elõl, transzparenssel a kezében nézi a lelkes tömeget, míg 1982 majálisán már nem munkát-kenyeret követel “hõsünk”, csupán egy kis testmozgásra vágyik. Az ünnepek sorában a címlapon november 7-e helyét augusztus 20-a vette át. Az ünnepre a falun tviszttel készülnek (1962), a nászutasok azon aggódnak, hogy Dunára nézõ szobájukban a tûzijáték veszélyezteti az éjszaka sikerét (1972), majd a háromnapos ünnepre (Éljen augusztus 20–21–22!) készülõ pestiek autóikat étellel-itallal tömik tele (1982). Az ünnepek monumentális társadalmi eseményekbõl egyszerû családi eseményekké váltak.

Amennyiben a témán túl azt is tekintetbe vesszük, hogy milyen jellegûek ezek a rajzok, vagyis, hogy egy-egy jelenséget bírálnak, lelepleznek vagy propagálnak, vagy csak egyszerûen egy hétköznapi életképet festenek le, akkor szintén nagyon egyértelmû trendeket kapunk:  
1952 
1962 
1972 
1982

Propagandisztikus 
19 
12 

3

Leleplezõ 
33 


2

Hétköznapi élethelyzetek 

12 
18 
23

Bíráló 

22 
24 
25

Összesen 
52 
51 
52 
53


Mivel a külpolitikai rajzok egyben leleplezõ jellegûek is voltak, ezek túlsúlya volt jellemzõ az ötvenes évek elsõ felében, míg a többi kép – a magánszférával foglalkozók is – propagandisztikus jellegûnek minõsül. A leleplezõ karikatúrák száma a hatvanas évektõl drasztikusan visszaesett (egyben a rajzok nagyon megszelídültek), míg a propagandisztikus rajzok fokozatosan szorultak ki a lapból. Sokat változott a propaganda jellege is: míg 1952-ben a Ludas Matyi számos karikatúrája nem volt más, mint utcai mozgósító plakátok lapbéli mutációja, addig a hatvanas évektõl a szerkesztõség rátalált arra, hogyan lehet a propagandisztikus tartalmat ügyesen elrejteni a rajzokon: valahogy úgy, mint a mesebeli lány, aki vitt is magával madarat meg nem is… Az 1962-es rajzok még kissé esetlenül, direkten politizálnak, megünneplik, hogy új emeletet kell felhúzni az ENSZ-palotára az újonnan felszabaduló afrikai államok számára; köszöntik a diplomát szerzõ kiváló dolgozót (címe: Rokonszenves személyi kultusz!); üdvözlik a szovjet ûrrepüléseket; bemutatják a gépesített termelõszövetkezetek fölényét. 1972-ben a családi pótlék emelésének elõnyeit már a kocsmában támolygó férfi “élvezi”, és a házaspár megizzad, míg karácsony elõtt hazaviszi az egész áruházat. A nyolc propagandisztikus rajz fele egy-egy eseményt népszerûsít (olimpia, mûvészeti hetek, ifjúságvédelmi hét, könyvhét). 1982-ben viszont az ötnapos munkahét bevezetését már az ábécék szombati üres kenyeres-pultjával, és a sûrûbbé váló családon belüli erõszakos cselekményekkel köszöntötte a lap.

Óriási változást jelentett, hogy megszaporodtak az egyszerû hétköznapi szituációk, a kikapcsolódás, a szórakozás ábrázolásai. 1962-ben minden negyedik, 10 évvel késõbb minden harmadik, a nyolcvanas évek elején már majdnem minden második karikatúra a hétköznapi emberrel, a tévézõ, nyaraló, ebédelõ, társaságba járó állampolgár ügyes-bajos dolgaival foglalkozott.

A bírálatot megfogalmazó karikatúrák tekintetében a változás egy lépésben ment végbe, számuk már a hatvanas évek elején kis híján elérte az összes címlaprajz felét. Ezen – a párt sajtópolitikájának ismeretében – nincs mit csodálkoznunk: az 1958. januári és 1959. februári sajtóval foglalkozó PB határozat megerõsítette, hogy az újságírás kötelezettségei közé tartozik az építõ jellegû, segítõ bírálat. Ugyanakkor lényeges eltolódás ment végbe a tekintetben, hogy kikre és mire irányult a karikatúrák éle. Az ötvenes években a karikatúrák konkrétan bíráltak, nagyjából hatszor annyi volt az olyan karikatúrák száma, amelyekrõl egyértelmûen meg lehetett állapítani, hogy a megbírált kiféle-miféle. Ez az arány a hatvanas évek elejére 2,5–3-szorosra csökkent, majd a hetvenes évek során kiegyenlítõdött, sõt megfordult. A nyolcvanas évek elején már kétszer annyi karikatúrán lehetett általános jelenségeket érintõ kritikával találkozni, mint konkrét pozícióban lévõ személyek pellengérre állításával.28 Ez már a nem elsõdlegesen nevelõ-jobbító szándékú, az ún. szocialista erkölccsel és munkafegyelemmel ellentétesnek ítélt magatartásokat atyai elnézéssel kifigurázó rajzok térnyerését jelzi, azokét, amelyek ha nem is álltak össze óvatos, de egyértelmû rendszerkritikává, mégis a fennálló rend “kiforgatását”, a dolgok fonákjának keresését, vagyis az ellenzékieskedõ humor visszatérését jelentették.

A fentiek egy másik aspektusa a rajzok helyszíneinek megváltozása. Az ötvenes években a karikatúrák töredékérõl lehetett megállapítani, hol játszódnak,29 ám ezek közt majdnem azonos súlyt képviselt a falu és a város helyszíneinek ábrázolása. 1962-ben, a kollektivizálás lezárásának évében még elõfordulnak falusi jelenetek, ám a hetvenes évektõl teljesen kikopnak a címlapokról. Helyettük a nagyváros jellegzetes helyszínei töltik ki a kereteket: üzletek, utcák, mozik, irodák, városi otthonok. Még a vidék is a városiak által ismert arcát mutatja: hétvégi telkeken, hotelekben, a balatoni strandon és az erdei kirándulóhelyeken folyik az élet.

És ami szintén elválaszthatatlan a karikatúrától és a kabarétól: a pajzánság, az erotika. Sokat lehetett hallani a pártvezetés, az apparátus hangadóinak prüdériájáról – és persze voltak kivételek, sõt keringtek történetek.30 Egy sok változatban fennmaradó vicc szerint a szocialista kupleráj azért nem volt rentábilis, mert a dolgozók kiválasztásánál a politikai szempontok elsõdlegessége döntött: minden örömlány több évtizedes mozgalmi háttérrel rendelkezett. Az ötvenes években nem is volt helye a lapban a nemiség ábrázolásának, a pikáns humornak. A korszak nõideálja a lapban nem a rövidszoknyás titkárnõ, hanem a traktoristalány volt. Az 1952-es címlapokon mindössze egyetlen fiatal nõ tûnt fel fõalakként, egy kapával a vállán munkába induló lány.

Ezzel szemben 1962-ben hét, 1972-ben 13(!) alkalommal szerepelt fiatal nõ a címlapon. Parkban, hálószobában ölelkezõ párok, miniszoknyás-bikinis dús keblû lányok, csalfa feleségek kombinéban. A nõábrázolás nemegyszer valóban öncélú, a karikatúra még csak nem is az ifjúság erkölcseirõl vagy a munkafegyelemrõl szól, hanem a lakótelepek egyhangúságáról, a nyugati valutaválságról. 1982-ben ugyan kevesebb a nõábrázolás a címlapon, de sokkal kihívóbb lett (már engedélyezetté vált a mellbimbók megrajzolása, sõt a félmeztelenség is), a karikaturista már nem is kereste az apropót az erotikus tartalmak elhelyezésére.

Az 1982/30. szám címlapja akár a pesti, nagyvárosi humor gyõzedelmes visszatértének jelképe is lehetne. A Balatonon matracon napozó, teljesen pucér nõ mellett koslató férje elcsigázottan kiált fel a vízbõl a matrac mögül kikandikáló két

férfiláb láttán: Már megint ki van az ágyad alatt, te bestia? Pajzán címlaprajz egy deka közéleti tartalom nélkül. A valóságban azonban a fentiekbõl inkább az tetszik ki, hogy a pesti vicc szép fokozatosan visszasompolygott a hivatalos politikai humor területére is. Mindez a hatvanas évek szabadabb légkörében kezdõdött, és feltartóztathatatlanul folytatódott a reformok elleni konzervatív ellentámadás, majd a mélyülõ gazdasági válság idejében. Anélkül hogy a pártvezetés valaha is megpróbálta volna a rendelkezésére álló eszközök bevetésével erélyesen útját állni a folyamatnak.

LAST_UPDATED2