A ZSIDÓ.
ÍRTA: DR. FLESCH ÁRMIN MOHÁCSI FŐRABBI.
II. KIADÁS. MOHÁCSON, NYOMATOTT ROSENTHAL MÁRK ÉS FIA KÖNYVNYOMDÁJÁBAN 1911.
I.
Általános elvek a vallásról.
Világfi: Oh mily véletlen, hogy egy városba józott össze bennünket az élet, legalább alkalmunk lesz felújítani azon ismeretséget, esetleg barátságot, mely bennünket mint földieket gyermekkorunkban összefűzött, hisz szülői házunkban is egy szellem uralkodott, apáink is együtt küzdöttek érettünk és így (esz elég anyagunk a múlt kedves emlékeinek feltárására és a jelen uralkodó eszméinek őszinte megbeszélésére.
Jámbor: Részemről igazán örülök, hogy Isten Önt ide vezérelte enyéim körébe és bizonyára kellemes az érintkezés olyannal, kivel a gyermekkor boldog tavaszát együtt élveztük; most, mikor mindketten megismertük az életet a maga árny- és fényoldalában is kölcsönös tapasztalatainkat egymással közölhetjük izzal az őszinte meleg érzéssel, mely két rokonérző szívet egyesít. Hiszem, hogy családjaink is egymást negismerve, a rokonérzés fentartásához esetleg felújításához hozzá fognak járulni.
Világfi: Teljes készséggel fogok iparkodni a szép együttélés megteremtéséhez, de félek, hogy nem rendelkezünk azokkal a feltételekkel, melyek ahhoz lső sorban megköveteltetnek.
Jámbor: És ugyan mik lesznek azok?
Világfi: A lelkiélet elveinek azonosságát értem. Már első szavából felismertem, hogy meglehetős tér választ el bennünket egymástól.
Jámbor: Ugyan miből gondolja a barátság felállásának lehetetlenségét, mikor azt mindketten szeretnők megkötni?
Világfi: Azt hiszem, hogy felfogásunk a világról és annak eszméiről homlokegyenest ellentétesek. Ön Istent említ, mint akinek akarata valósult meg az én idejöttömben, én pedig egész más gondolkodásmódú vagyok és ha nyíltan kimondom: Istennel és vallással sohasem foglalkozom, tehát aligha érthetjük meg egymást.
Jámbor: Csak nem lett atheista?
Világfi: Amint nem vagyok theista, úgy nem vagyok atheista sem. Nem mondhatom, hogy bármiféle bölcsészeti elmélet vagy tudományos kutatás arra indított volna, hogy megtagadjam Isten létét, hazudnám ha mondanám, hogy bármikor is ilyféle nyilatkozatot tettem volna, hogy nincs Isten − de részint tanulmányaimmal való elfoglaltság, sok viszontagságom, utazgatásom és életküzdelmeim közepette nem jutottam hozzá, hogy kérdezzem önmagamtól, hogy mennyire él bennem az isteni gondolat, sőt hogy egyáltalában tudnék-e még hinni Istenben; bár az tagadhatlan, hogyha kellemetlenség ért vagy fájdalom sújtott, szinte önkénytelenül is kitört bánatos keblemből e szó: Isten segíts!
Jámbor: Tehát ön is olyanféle atheista, ki mondani szokta: »bei Gott, ich bin ein Atheist!« Szavaiból kiveszem, hogy Isten gondolata nem veszett még ki teljesen lelkéből, csak nem volt senki, ki azt élesztette volna és szavaival a kellő öntudatra hozta volna. Tehát azt hiszem, hogy ezen köztünk fennálló véle15 ményeltérés nem fogja lehetetlenné tenni az egymással való érintkezést.
Világfi: Biz örömmel fogadnám, ha társalgásunk közben megismertetne azzal a lelkivilággal, melyben ön él, kinek arcáról sugárzik az élettel való megelégedettsége, vagy mondjuk lelkének egyensúlya és szinte irigylem ezt öntől.
Jámbor: Ha ez igaz, akkor ugyanazt még ön is elérheti és örülnék, ha erőmmel hozzájárulhatnék ahhoz, hogy ön lelkében is a vallás mély gyökeret verhetne.
Világfi: Csak nem képzeli, hogy én belőlem is oly szent ember lehetne, minőnek önt tartják és a milyennek ön tényleg mutatkozik?
Jámbor: A ki engem szentnek mond az nem tud gondolkodni és tudatlan ember, mert azt féligmeddig tanult embernek tudnia kell, hogy nálunk zsidóknál szent ember nincs. Szent csak Isten, az ő eszméi, az ő megnyilatkozott akarata a thóra − de még magát Mózest sem nevezzük szentnek, mert porhüvellyel környezett lény arra az erkölcsi magaslatra fel nem emelkedhetik. De különben mielőbb én a zsidóság eszméiről kezdenék elmélkedni, tisztába kell jönnöm az iránt, vajjon ön zsidó-e még?
Világfi: A mennyiben szüleim azok voltak és én nem tértem át más hitre, joggal mondhatom talán, hogy az vagyok.
Jámbor: Hogy oly öntudatosan hangoztatja, hogy még az, tanúságot tesz arról, hogy gyermekkori benyomásai, miket a szülői házban véstek lelkébe, még nem törlődtek ki teljesen, daczára állításának, hogy vallásos ügyekkel sohasem foglalkozott. Mily könnyen tartozhatott volna ön is azok sorába, kik minden nagyobb lelki megindultság nélkül adnak alkalmat arra a csekélységre, hogy születési anyakönyvük jegyzet rovatába bevezessék e néhány szóból álló szöveget: »ekkor és ekkor áttért erre és erre a hitre« − és tovább éli világát, mintha semmi sem történt volna.
Világfi: Ilyet nem tettem és sohasem fogok tenni. Tiltakozik ellene nemcsak a kegyelet elhalt jó szüleim iránt, de egyéni öntudatom, jellemem is, mert ha bármely vallás szabványait meg akarnám tartani, akkor miért nem azt, melyben születtem, nevelkedtem, rokonságom és őseim éltek és nem hiszem, hogy bárki is midőn e lépésre elhatározta magát azért tette, mert a vallás tételeit, parancsait, elveit, mély eszméit alapos tudományos érvekkel bonczolgatta és arra az eredményre jutott volna, hogy a tiszta tudományosan képzett értelem őt arra bírja, hogy az egyik vallást elhagyja és a másiknak karjaiba dobja magát.
Jámbor: Nagyon örülök, hogy ön ebben a fontos pontban velem teljesen egyetért, sőt azt hiszem erre nézve aligha lehetséges más felfogás, de vajjon ellent tudott-e állani annak a sok csábításnak, mely- Iyel azokat édesgetik, kikben nem vert mély gyökeret Izrael vallása, tehát nem tudnak lemondani sok anyagi előnyről, társadalmi állásokról, kedvezményekről, sőt gyakran üldöztetést, gúnyt, megaláztatást is kell szenvednie annak, ki ezen legrégibb vallásnak a híve akar maradni.
Világfi: Megvallom, nem egyszer hoztak ily helyzetbe, sőt sok kísértésnek kellett ellentállnom nekem, ki csaknem mindig keresztény társaságokban forgolódtam. Mily gyakran hallottam, hogy ugyan miért nem szabadulok meg attól a kényelmetlen tehertől, melybe véletlenül bele születtem; miért maradok zsidó, mely nevet az előkelő körökben állandóan csak gúnyolódás és szánalmas mosoly kíséretében ejtenek ki sőt tényleg felajánlottak oly állást, melyet zsidó létemre semmi esetben sem érhetek el, még azt is bevallom, hogy nőm hajlandó lett volna erre a lépésre már csak gyermekeink jövőjét tartva szem előtt, azt hangsúlyozva folyton, hogy úgy sem tartunk semmit a zsidók vallásából, tehát a zsidók nem tekintenek maguk közé tartozónak. Legyünk legalább külsőleg tagjai annak a vallásfelekezetnek, mely hazánkban minden előnyt és jólétet biztosít.
Jámbor: Önben úgy látszik teljes öntudatlanul élt a zsidóságnak az a mély meggyőződése, hogy vallással, mint lelkünk legszentebb kincsével képmutatósdit játszani nem lehet. Ön érezte, hogy megundorodik önmaga előtt, ha kapzsi üzletet folytat meggyőződésével és tudta, hogy ép oly megvetéssel fogadják azon hívek, melyek közé vallásilag betolakodik − hisz látják az anyagi haszonlesést, az aljas indító okot − mint azok, kiktől mint esküszegő katona otthagyja a zászlót, mikor még csak veszély sem fenyeget − bár tisztában vagyunk azzal, hogy mi történik a hűtlen katonává! − akinek igenis kötessége nehéz küzdelmet vívnia annak becsületéért és mily alávaló áruló az, ki azt nem tette.
Világfi: Éreztem, hogy nem tudnék keresztény lenni bármennyire kecsegtető is azon tudat, hogy tagjai vagyunk oly vallásos közösségnek, mely nemcsak hatalmas számarányával, tehát tekintélyével védi meg a híveket: hanem szertartásainak fényes pompával egyesített külső megnyilvánulásával hat a tömegre és tagadhatlan jó benyomást tesz az érzékekre! Mindenkoron sajnáltam, hegy miért nem tudja Izrael vallása is ily eszközökkel magához csábítani azokat, kik születésüknél fogva ebben a hitben maradnak meg.
Jámbor: Ép az előbb hivatkozott ön lelkének erejére, mely undorítólag hatott volna, ha meggyőze dését − azaz jellemének szilárd alapját − megingatni akarta volna, vagyis mondjuk ki: ha vallásunkat úgy akarnók cserélgetni, mint egy ruhadarabot, melyet megunva ledobunk és helyébe egy a pillanatban tetszetős divatosabbat öltenénk fel. Mi lesz akkor, ha ezt a divatot egy még újabb fogja felváltani? Azután a lélek erejével, mely a hittel kizárólag forrt össze, mi összefüggésben áll annak az érzékeket csábító külső megnyilvánulása? Nem érzékünk teszik az embert −) testünk a foglalat, de az még nem azonos azzal a drágakővel, melyet körülvesz: porhüvelyünk nem a lélek, a gondolat, az érzés, az erkölcs, az akarat − ezek csak külső eszközök, melyek segítségével kell jutnunk a láthatatlanhoz − mint a természet csodá- Iásával jutunk Istenhez, az alkotóhoz!
Világfi: Tehát a zsidók vallása mit sem ad a külsőségekre, hanem csakis a lélek hatalmába helyezi bizodalmát?
Jámbor: Igen is ad arra is, sőt nagyon sokat, hogy külső tettekben, egyes úgynevezett szertartásokban juttassa mindenki kifejezésre benső gondolkodását, érzését, hisz a lélek nem adhatja másképen közre tartalmát hacsak nem a test vagy mondjuk érzékeink közvetítésével, a mennyiben mi testi életet élünk. De, mikép tarthatta volna fenn magát Izrael vallása, ha lényege vagy létfeltétele külsőségekhez, fényes, ragyogó mezhez, pompához lett volna fűzve: miután a nép, mely hivatva volt ezen vallást megőrizni, fentartani és terjeszteni, bizonyára annak akarata folytán − ki e népet arra kiválasztotta − kénytelen volt elhagyni hazáját, vallásos életének középpontját a jeruzsálemi szentélyt, hol szintén fejtettek ki fényt az áldozatok bemutatásánál vagy a királyok, midőn világi hatalmu19 kat akarták megőrizni a külső tekintéllyel: így azonban Izrael népe megtartotta vallását − és meg is fogja tartani azt, amíg mint ilyen különálló nép fennállani akar − mikor már rég megszűnt nemzeti életet élni és mint önálló állam szerepelhetni: kell tehát, hogy vallásának ereje ne lett légyen függővé téve külső hatalmi befolyástól, hanem tisztán és kizárólag a lelki élet uralmában keresse gyökerét és erejét.
Világfi: Mi képezi tehát a vallás lényegét, mert kell valaminek lennie, ami az egész világon szétszórt zsidóságot egy egységes néppé tudja egybeolvasztani anélkül, hogy volna oly szervezete mint pl. a katholicismusnak van, hol a Rómában székelő feje − a pápa − az egész világon szétszórt hitbelieket az ő parancsszavával és csalhatatlan dogmájával irányítja, az ő rendelkezése kötelező összes híveire: van tehát egy középpont, honnan az eszmék kiindulnak és a hol összefolynak; de mi egyesíti az egyik világrészben lakó zsidót a másik világrészben lakó zsidóval, ki kormányozza az ő vallásukat, szabja meg irányelveiket és alkalmazza a korszellem követelményeihez?
Jámbor: Senki, nincs központi vezetőségünk, de meg van a mi vallásunk a mint az a szentírásban és a tudományos tanokban le van téve, melyet Isten Mózes által kihirdetett a Sinai hegyen − ez törvénykönyve a zsidó összességnek és az egyesnek; ez az alap, melyen felépült ittlétünk sziklavára, ebben találta lelkünk a maga erejét, biztonságát, irányítóját az élet minden eshetőségére nézve; ha szentírása vele volt ~ meg volt a zsidóság és mert soha semmi külső hatalom vagy erőszak azt lelkéből ki nem ragadhatta: tehát a zsidóság sohasem szűnt meg létezni, mióta Ábrahám ősapánk felismerte és hirdette az Egyistent, azóta e nép él, tudtak felőle és számoltak vele, mint tényező20 vel, melyet tekintetbe kellett venni és fognak is ezen néppel mindenkoron mint olyannal törődni, mely az Egyisten hitet legrégebben, legtisztábban és legodaadóbban tanítja és valósítja!
Világfi: Ez utóbbi kifejezést nem tudom tisztán megérteni, hogy az Egyisten hitet megvalósítja Izrael. Véleményem szerint a hitelvek − tételek bizonyos bölcsészeti tanítások és szabványok elfogadásában rejlő dogmák. Jámbor: Vallásunk nem helyez nagy súlyt a hitelvek philosophiai elméleti részére, a gyakorlati életben legalább legfőbb fontosságot az érzés felkeltésére helyezi, sohasem törődik azzal, hogy mit hisz valaki, milyen tudományos kutatás eredményekép szívta magába azt az érzést, mely lelkét felemeli a legmagasztosabb eszméhez Istenhez és annak szolgálatának szenteli erejét és összes képességét, akaratának és cselekedetének legyenek erkölcsi törvényei, melyeket Isten adott.
Világfi: Tehát egyáltalán nincsenek a zsidóságban hittételek, melyek elismerése nélkül nem nevezhető valaki zsidónak? Tudtommal tanultuk a tizen: három hitágazatot és azt hiszem, hogy azok képezik vallásunk alapfogalmait? Jámbor: Vallásunk alapját a szentírás − közelebbről megjelölve Mózes öt könyve képezi. Abban van letéve Isten akarata, mely nélkül a zsidó világfelfogás épúgy nem képzelhető, mint a phisikai világ nap nélkül; ott van az ember hivatása, Izrael nép célja és törekvésének iránya; ott található fel azon lelkikapocs, mely e népet Istenéhez és a többi népekhez fűzi, ez a könyv szent, mert felölel mindent, ami után e népnek vágyódnia és kívánkoznia szabad. Világfi: Én azt hiszem ez csak olyan általános21 ságban tartott phrázis, mely alkalmas lehet a vakon hívőket arra bírni, hogy meg ne ingattassék amaz tekintély, melynek e könyv örvend igaz, hogy nemcsak Izrael népénél, hanem az egész emberiségnél. Jámbor: Nagyon felületesen és minden alap nélkül ítél az, ki azt hirdeti, »hogy a zsidóságnak meg van tiltva a szentírásban kutatni és annak értelmébe behatolni! « Maga a szentírás teszi a zsidó népnek legelső és legszentebb kötelességévé, hogy »éjjel és nappal fürkésszen benne« − tanulja azt meg, terjessze azt, tanítsa azt gyermekeivel és nincs nép e világon, melynek a tudományos kutatást, az értelem felvilágosítását, az ész kiművelését jobban szívére kötötték volna, mint a biblia teszi azt Izraelnek.
Világfi: Dehát minden tudomány, mellyel egy tanúit vagy művelt embernek kell vagy lehet foglalkoznia − csak nincs benn a bibliában és talán más könyveket is szabad és kell tanulmányozni, ha élni akarunk és haladni akarunk a korral és a tudománnyal?
Jámbor: Ugyan kinek juthat eszébe ilyesmit tagadni, hisz a nyelvtudományokat − mathematicát, phisikát és a többi számtalan disciplinát nem lehet Mózes öt könyvéből akarni kitanulni − ez absurd felfogás és olyasmi volna, a mi a józan ésszel teljesen ellentétben volna! Ezt nem állíthatja és nem is gondolta senki soha, sőt maga a szentírás tiltaná meg elsősorban azt, hogy más könyvet ne vegyünk kezünkbe, mint a bibliát.
Világfi: Hát akkor miért tünteti fel a bibliát olyan könyvnek, mely felöleli Izrael népének egész gondolatvilágát?
Jámbor: Annyiban mondhatom, mert ebből meríti a nép erkölcsi-vallásos öntudatát, ez serkenti Isten szellemének minél tökéletesebb megértésére, a tudás], az igazság felkutatására, ez köti minden egyesnek' szívére: Tanulj, tudjál, érts meg mindent a mihez érzékeddel hozzáférhetsz, a mit Isten a természetben számodra feltár és a mi soha egyetlen népnél sem volt, hogy minden tudásod arra vezéreljen, hogy erkölcsi lényedet, melyet Isten a saját tökéletességének képmására alkotott − iparkodjál Istenhez közelebb hozni, önmagad javítására, tökéletesbítésére.
Világfi: Tehát a tudományos kutatás czélja ne maga a tudomány legyen − hanem ez egy más czél szolgálatába szegődjék, nem találom itt azt a középkorban hangoztatott elvet érvényesülni: philosophia est ancilla theologiae − a bölcsészet szolgálónője a theológiának, a mit a mai modern kor éppenséggel sem hajlandó elismerni?
Jámbor: Sőt a zsidóság szeretné legkevésbbé látni a tudományt békókba verve a theológiai dogmák alárendeltjekép, hanem mint Isten szelleme, mint szikra az égi tűzből igenis szíttassék szabadon, korlátlanul és világítson minél tökéletesebben!
Világfi: Mikép egyeztethető meg ezen állítás fenti szavaival, hogy erkölcsiségünk tökéletesítésére kell azt fordítanunk. Jámbor: Ezt fentartom és csak akkor volna ellentétben, ha az ember csak értelemmel volna felruházva és más czéí elérése után nem kellene összes képességeivel törekednie, de jól tudja mindenki, hogy életünk oly beosztására, minőt a vallás követel meg tőlünk, nem elég az értelemnek tudományos kiképzése hanem kell a szív, a jellem és erkölcsnek azon tökéletes fejlesztése, hogy az összhang meg ne zavartassék és az életideál megvalósítható legyen.
Világfi: Ép az a nehéz, felállítani elveket és azok szerint rendezni be a mindennapi élet ezer meg ezer igényeit úgy, amint azt a kor művelt szelleme a társadalom finomított ízlése megköveteli, amely folyton halad, fejlődik, változik.
Jámbor: Részemről ily ideális életelvnek a vallásomat, annak tanításait, szabványait, szertartásait tekintem a mint azok a szentírásban és a hagyományos zsidó felfogásban nekünk át vannak közkincs gyanánt adva.
Világfi: No arra kíváncsi vagyok, hogyan lehet a szentírásnak vagy egyáltalában a vallásnak, különösen az oly régi vallásnak minő a zsidóké − tanításait életelv gyanánt venni a mai korra nézve és hogyan lehet azok szerint igazodni?
Jámbor: Én meg arra vagyok kíváncsi, mikép lehet a nélkül betölteni az életfeladatokat, mert lelkiismeretességet, jellemszilárdságot, becsületességet, igazságot, hűséget csak nem nélkülözhetünk?
Világfi: Ezeket a tulajdonságokat máshol nem lehet elsajátítani, csak a szentírásban találhatók azok fel? Hát a színdarabok nem tartalmaznak erkölcsi oktatásokat és a legtöbb regény nem valamely erkölcsi tan vagy bizonyos komoly életelv megvilágítására csoportosítja az ő személyeit, hőseit vagy elbuktatja vagy diadalra juttatja az erkölcsi igazságszolgáltatás elveinél fogva talán az elbeszélésekben, történelemben, hírlapokban, sőt társaskörökben és a társadalmi érintkezésben nem követelik meg, hogy az erkölcs törvényeinek megfeleljünk, tehát nincs elég forrásunk erkölcsiséget tanulnunk a szentíráson kívül is, mely könyvet csak a papok tanulmányozzák vagy legfeljebb iskolákban a gyermekekkel tanítják.
Jámbor: Már ez maga is tévedés, hogy a szentírást csak papok tanulmányozzák. Tudtommal nem számítható a félig művelt emberek közé sem az, ki a szentírást nem ismeri. Nincs nép, kezdve a legalacsonyabb műveltségűtől egész a világ legfejlettebb nemzetéig, ahol az a könyvek-könyve nem képezné millió meg millió embernek szellemi és erkölcsi táplálékát − hisz tudvalevőleg minden élő nyelvre le van fordítva és az egész emberiség közkincsét képezi.
Világfi: Hisz azt nem vontam kétségbe, sőt említettem, hogy a gyermekek az iskolákban tanulják is, de hát az ókor többi klassicus műveit is tanulmányozzák és abból is meríthetik erkölcsi tudásukat, hisz azokban is találhatok?
Jámbor: Azokat azonban alig lehet egymással összehasonlítani. Míg minden más könyvben vagy irodalmi termékben a jellem és az erkölcsiség csak mint egy véletlen tulajdonság, mint egy vonás az élet sok ezer meg ezer tünetéből, szinte nélkülözhető egész mellékes tény gyanánt van feltüntetve: addig a szentírás egész épülete azokból a sziklakövekből van felépítve, mely az erkölcsiséget mint az élet legfontosabb, legnélkülözhetlenebb feltételét veszi alapul, amire azután az egész életirányzat és életcél annak összes eszköze támaszkodik, oly feltétel gyanánt, mely nélkül igazi élet nem is képzelhető. A zsidó ember az erkölcsi törvényt nem egy emberi tekintély − legyen az bármily nagy − alkotásának, vagy parancsának, kívánságának vagy tilalmának tekinti, amelyek esetleg idő és alkalomadtán feloldhatók vagy mellőzhetők: hanem az erkölcsiséget szentnek tekinti, mert vallásának alapja, egyik kiegészítő része, elválaszthatatlanul vele összeforrt alkatelme, mert erkölcsileg jó, − tehát isteni, tehát vallásbeli kötelmét képezi.
Világfi: És ezzel az erkölcsiség más színt, más jelleget ölt, nagyobb vonzerővel vagy mélyebb, bensőbb tartalommal lesz felruházva? Mi a különbség, ha én nem lopok, vagy csalok, vagy hazudom, vagy egyéb bfínt nem követek el, akár mert jellemem tiltakozik ellene vagy vallásos szempontból tartózkodom tőle?
Jámbor: Igenis nagy a különbség közötte! Mert az emberi jellem nagyon is tág fogalom és az ember önmaga iránt mindig elnéző, kíméletes, talál kibúvót, mentséget tetteire és csak annyit tart távol önmagától, amennyit a világi bíróság megtorolni tud, vagy a miért a nyilvánosság előtt állíttatik pellengérre, de ha a véletlen körülmények úgy alakulnak, hogy nem kell félni a nyilvános bírálattól, akkor csak olyan fogja minden cselekedetében a tiszta igazság és jog, a becsület és erény szabványát megfigyelni: ki lelkében istent imád, kiről tudja és hiszi, hogy lát minden tettet: hall már minden ébredező gondolatot: látja azt a rejtett műhelyet, ahonnan terveink, szándékaink, mint szikrák kipattannak és minden megvalósulásait figyelemmel kíséri: és aki mélyen megvan arról győződve, hogy nemes törekvése jutalmat, diadalt arat, minden vallásellenes, erkölcstelen szava, mozdulata, tette büntetést von maga után. Ám gondolja meg a különbséget ezen két korlát között?
Világfi: Úgy tűnik ki szavaiból, mintha igazán erkölcsös ember csak jámbor zsidó lehet, ki bizonyos hitelveket hisz és ha azt nem hajlandó hinni, akkor jellemtelen, erkölcstelen embernek kell lennie?
Jámbor: Ezt én nem mondom − és nem is mondhatom. Mindenek előtt ha azt mondom, hogy: »aki lelkében Istent imád« azalatt tudvalevőleg nemcsak zsidó értendő, hisz a keresztény és mohamedán is imád Istent, ezek is hisznek jutalomban és büntetésben, az erkölcsiség törvényei, melyeket a szentírásból átvettek sokban nem térhetnek el, sőt csaknem ugyanazonosoknak tekinthetők.
Világfi: Tehát vallásosság nélkül nem tart lehetőnek tisztességes embert − erkölcsös cselekedeteket? Jámbor: Egyes cselekedeteket igen, de hogy az egész élet csupa erkölcsös tettnek láncolatát képezze − arra nem tartok képesnek embert, Kinek lelkében nem gyökeredzik az isteni gondolat.
Világfi: Vajjon a józan ész, a művelt gyakorlati értelem, a tudás, a szeméremérzet, az igazságnak belénk oltott tudata nem elég biztosíték az ember erkölcsi érzékének fentartására?
Jámbor: Bizonyos mértékig igen − amennyiben ezen eszmék a társadalom fentartására elodázhatatlanul szükségesek, múlhatatlanul megköveteltetnek, de ép az emberiség története a múltban mint a jelenben igazolja, hogy az egyes ember csak a saját véleményét és felfogását tartván szem előtt az erkölcs fogalmának mérlegelésére − és azért volt oly végtelen sok a határ megszegése az enyém és tied, az igazság és gonosz erőszak között, a becsület és jellemtelenség, a való és hazugság között, − ezért tudunk annyi kegyetlenségről, önzésről és sok oly gonosz tettről, mely szégyenére válik az emberiségnek, míg ha mértékül az isteni tant, a legtökéletesebb szabványt vették volna, be máskép festene a világ!
Világfi: Nem hallott ön arról, hogy ép olyan emberek, kik az isteni törvényekkel legkevésbbé sem törődnek oly kiváló megtestesítői a becsületnek, a jellemes önérzetnek, hogy hajlandók bármely pillanatban életükkel síkra szállani, azt kockára tenni érettel
Jámbor: De csak azért, mert a korszellem kinövése becstelennek, gyávának tekinti azt, ki nem hajlandó fegyveres elégtételt venni a megsértett becsületért. Arról is hallottam, hogy a kártyajáték közben felmerült adósságokat, ha nem fedezik meghatározott rövid időtartam alatt, akkor a becsület el van veszve!
Világfi: Igaz, mert az ily adósságot férfias becsületszóra csinálják − a többi féle adósságok nem jönnek ily szigorú megítélés alá.
Jámbor: Furcsa felfogás, és én az én jámbor együgyű lelkületemmel hajlandó volnék minden adósságot a férfi becsület vagy mi több a vallásos becsületérzés védpajzsa alá helyezni − természetesen nem az alá, melyet csak fegyverrel, ölő szerszámmal lehet kivívni vagy megőrizni.
Világfi: Ön természetesen gúnyolódik az ilynemű bátorság megnyilvánulása fölött, mely életét kész feláldozni becsületének megmentéseért.
Jámbor: Afölött nem gúnyolódom, hogy valaki életét kész feláldozni. Nézze én mint jámbor istenfélő zsidó szintén hajlandó volnék legszentebb kincsemet életemet odadobni − bár mert nem magam vettem magamnak nem is szabad magamnak eldobnom; de ha attól függne életem, hogy kényszerítenének bálványokat imádni, azok előtt leborulni vagy tanúságot tenni nyilvánosan azok igazsága vagy isteni létezésük mellett; vagy ha kényszerítenének arra, hogy öljek ártatlan embert, ontsak ki ok nélkül emberi vért; vagy kényszerítenének arra, hogy erkölcstelenséget, vérfertőzést vagy hozzá hasonló istentagadást és káromló tettet kövessek el; másrészt ha népem javát tudnám elősegíteni vagy mint nemzetem tagja − melyhez tartozom − saját életemmel annak javát, boldogságát tudnám elősegíteni, megszerezni, egy pillanatig sem kételkedném abban, hogy igenis fel kell áldoznom életemet és tanúságot kell tennem annak szentségéről, kinek életemét és mindenemet köszönhetem, vagyis Istennek.
Világfi: És ha valaki önt megsértené becsületé28 ben, azért nem volna hajlandó fegyveres elégtételt kérni vagy adni még ha tudja azt, hogy ez esetben gyávának tartják?
Jámbor: Az én fogalmam a becsületről más mint az öné, ki egy esetleg dölyfös, gőgös, léha embernek szándékos sértése miatt kész fegyverrel kezében akár őt megölni − amit csak nem érdemel meg − akár önmagát megöletni, tehát saját életét kioltani, ezzel elterelni az ittlét szent feladatainak megvalósításától és családját esetleg nyomorba sülyesztve.
Világfi: De hisz csak nem élhetek a gúnynak és megvetésnek kitéve, mikor az általános felfogás ilyen, az elől csak nem vonhatom magamat ki?
Jámbor: Önnek ép úgy mint minden komoly embernek azon kellene dolgoznia, hogy e balítételen a középkorból visszamaradt életfelfogáson változtasson a müveit, öntudatos emberiség és a becsület fogalmát tisztázva azok ellen, kik e legszentebb kincsünktől bennünket megfosztani akarnának, vagy a közvélemény megvetésében vagy a bíróság ítéletszavában kell keresni az elégtételt.
Világfi: De ha a legfelsőbb körök ép azok, melyek ezt a felfogást vallják és aki ellene vétene, azt érdemtelennek ítélik a társadalom vezető körei a vele való érintkezésre!
Jámbor: Én mint zsidó erre a betegségre a gyógyszert önlelkemben és népem történetében keresem és találom. A nagy tömeg az általánosnak nevezettek felfogása nem mindig volt az erkölcsileg is tökéletes, a helyes. A zsidóság a maga istenhitével, istenszolgálatával, erkölcsi világnézetével is mindig szemben találta magával a nagy tömeget a magát nagy számánál és anyagi erejénél fogva csalhatatlannak tartó társadalommal és daczára annak nem hajolt meg előtte, tudott és mert vele daczolni, míg végre a felvilágosodott és nemesbült társadalom belátta annak az elkülönödött népnek életelvei igazságát és azt szabad gyakorlatában többé nem gátolja.
Világfi: De hát nem tud mindenki szembeszállani egy egész társadalommal és ezzel önmagának sok kárt okozni.
Jámbor: Látja, pedig ez a becsület, a jellem, hogy meggyőződésünk szent elveiért tudjunk lemondani oly előnyökről, melyeket emberek juttatnak, melyek bár testünket megörvendeztethethetik, anyagi jólétünket fejleszthetik, hiúságunkat kielégíthetik: de lelkünket nem nemesbíthetik, nem emelik fel az istenihez közel − a tökéletes eszményig − és önérzetünket lealacsonyítják és önmagunk iránti tisztelet lehetetlenné teszik és meggátolják, hogy célunkat e földön megvalósíthassuk.
Világfi: És mit tekint ön célnak e földön?
Jámbor: Amit Izrael népe fennállása óta célul tűz ki magának! istent megközelíteni, azon tulajdonságokat sajátítani el, milyeket Istennek tulajdonítunk. Ő szent − mi is azok legyünk; ő irgalmas, könyörületes, mi is azok legyünk; mi az ő képmására vagyunk alkotva, törekednünk kell arra magunkat érdemesítenünk.
Világfi: Csak nem akarja velem elhitetni, hogy minden zsidó a legtökéletesebb ember és hogy nem vétenek az erkölcs ellen?
Jámbor: Azt nem mondtam, dehát az egyes zsidó nem azonosítható a zsidósággal, mely összeségében már évezredek óta pecsételi meg vérével hitének szentségét, tűri a társadalom üldözését, megvetését, ezrenként lépett a máglyára hitelveinek igazságát és szentségét igazolva és segített felépíteni azon világ30 rendet, mely egyedül képes az emberiség boldogítását erkölcsi tökéletességét megteremteni.
Világfi: Ön itt a zsidóság világtörténeti hivatását akarja ecsetelni, pedig azt napjainkban alig hajlandó valaki elhinni már csak azért sem, mert Izrael számra nézve oly elenyészően csekély különösen a kereszténységgel szemben, hogy erkölcsi tevékenysége fel sem ismerhető, számításba sem vehető!
Jámbor: Egy fáklya világossága mily nagy sötétségi tért világít be − ehhez hasonlíthatjuk a zsidóság tanításait, életével való példaadását. Nem tudja ön, hogy Egyistent elismerni, hinni, imádni Izrael tanított és tanít szünetlenül. És amit a keresztény társadalomban erkölcsi cselekedetet lát, nem ismeri fel benne a szentírásunk törvényeit, bár nem szokták mint azokat feltüntetni, sőt ha megkérdeznénk egyeseket, bizonyára hangosan tiltakoznának is ellene, pedig a valóságot a tényt tagadni nem lehet. »Ezek a törvények a nép okossága, gyakorlati életbölcsesége«, a világ leghíresebb bölcsésze azokat »Kategoricus imperatívnek« nevezte, mi pedig más szóval ugyanazt a mi vallásunknak nevezzük, az elv, a törvény, vallásos parancs, melytől ép úgy függővé van téve mindaz, a mi erkölcsösét az emberek alkotnak: mint a gondolkodásban a logical, a számolásban a mathematikai törvényektől. Azt senki sem tagadhatja, hogy Izrael világnézete egyedül és legelőször és leghathatósabban irányított minden cselekedetet az erkölcsiség felé és azt tűntette fel mint okos életczélt. Ő adott először tiszta fogalmat az erkölcsi törvényekről. Izrael vallása ellentétben a pogány bár tudományos világfelfogással nem engedte Istenét az érzékiség mértékével és képzelő tehetségével beszennyezni, hanem csakis tiszta erkölcsi ragyo31 gásban engedi a magasztos, láthatatlan fényözönének sugarait megtörni.
Világfi: Ám érdekkel nézek azon fejtegetéseinek elébe, mellyel ön hajlandó bemutatni egy zsidót, ki vallását hűen megőrzi és miként gyakorolja azt, az Egyisten hitet valósítva meg, a modern világnézettel meg tudja azt egyeztetni. Ám menjünk végig a zsidóság törvényein, szabványain, vajjon beleilleszthetők-e azok abba az életmódba, melyet egy mai művelt embernek folytatnia kell.
Jámbor: Készséggel tárom fel vallásos életem minden legrejtettebb zegét-zugát, hogy lássa, miszerint évezrek előtt adott törvények még nem avultak el, legalább azon eszmékben nem, melyeknek hordozói. És tényleg a zsidóság vallását, hitét Istenben − melyet én oly sokszor hangoztatok − nem lehet tisztákban és szebben bemutatni, mintha ama tetteket tüntetem fel, melyekben a hit átragyog. Izrael Istenét sohasem elvont tanításokkal, hanem tettekkel tisztelte és imádta.
forrás és folytatás: http://mtdaportal.extra.hu/Bokk_zsidokerdes.html
|