KEMÉNY ZSIGMONDRÓL ÉS A RAJONGÓKRÓL


Nyugat • / • 1930 • / • 1930. 8. szám • / • IRODALMI FIGYELŐ • / • Tudomány és kritika
SCHÖPFLIN ALADÁR: KEMÉNY ZSIGMOND GÖRBE TÜKÖRBEN

Az Erdélyi Helikon februári füzetében Jancsó Béla közli Pálffy Jánosnak, az 1848-iki országgyűlés alelnökének, az erdélyi közélet tekintélyes szereplőjének jellemrajzát Kemény Zsigmondról, aki neki nemcsak földije, hanem barátja is volt s akivel 1851-ben együtt lakott két egymásba nyíló szobában, a pesti Vadászkürt-szállodában.

Egyike ez a közlemény a legkülönösebb irodalomtörténeti dokumentumoknak. Több az egyszerű feljegyzésnél, részletes jellemrajz, szemmelláthatólag a modell pontos ismerete alapján készült. Egy jószemű, okos és írni tudó ember műve, szerkezetében zárt, kiváló logikával megkonstruált jellemrajzi essay, amely egyformán meg akarja világítani Keményt mint politikust, publicistát és mint regényírót. Mégis, amint az ember olvassa, pamfletnek érezné, ha nem tudná, hogy nem pamfletcélzattal készült, hiszen írója nem akarta publikálni s nem is került publikálásra csak most, megiratása után csaknem 80 évvel. Pálffy János jóhiszemű lehetett, úgy írta le Kemény Zsigmondot, amilyennek látta. De hogy látta?? «Szándékom Kemény Zsigmondot közelebbről s úgy, mint amilyen ő valóságban, ismertetni meg az utókorral, mint lehet, hogy más adatokból tévfogalmat szerezhetne róla» - így vezeti be fejtegetését.

Ennek a bevezetésnek a hangjában van valami halk mellékzönge, ami arra figyelmeztet, hogy a Keményről esetleg forgalomba kerülő «tévfogalmak» alatt mellette szóló, kedvező fogalmak értendők s az író ezeket reá kedvezőtlen módon kívánja eloszlatni. Az ember bizonyos óvatossággal olvas tovább s a következő sorokban már egész világosan érzi, ezt a jellemrajzot a modell iránti animozitás sugallta, Pálffy János jól ismerhette Keményt, de ellenszenven, sőt haragon át ismerte s a kép, melyet róla rajzol, torzító görbe tükörből való. Lehetett meggyőződve arról, hogy igazat mond, de ítéletét megzavarta a harag, melyet a megítélt személy iránt táplál.

Ennek jóformán mondatról mondatra kétségtelenebb áruló jeleit látjuk. Az a hangsúly, amellyel Kemény származásáról szól, apjáról, vagy nagyapjáról, aki «indulatos, dühöngő, iszákos ember volt s néha mulatságból egy kis rablást is űzött», az anyjáról, aki szegény s igen közönséges román nemzetségből született s akit Kemény mégis kapcsolatba próbált hozni a Corvin-nemzetséggel, a Hunyadyakkal, - arra figyelmeztet, hogy Pálffy a tényeket lehet, hogy a valóságnak megfelelően adja elő, de a tények színét, magyarázatát, a belőlük levonandó következtetéseket az indulat diktálja neki. Ennek azután föltétlen bizonyítékát adja egy nyers hasonlat, melyet Kemény első fiaskóval végződött szónoki fellépésével kapcsolatban használ. «Szónoklat közben forgott, mint a keringős birka.» Ezt a hasonlatot nem használja az, aki jóindulattal vagy legalább indulatnélküli tárgyilagossággal beszél valakiről. Ezzel a hasonlattal in flagranti értük Pálffyt.

Mégis érdeklődve olvassuk tovább, de lényegesen mást olvasunk ki fejtegetéséből, mint amit ki akart olvastatni. Ennek az első balsikerű szónoki föllépésnek a leírása nekünk azt mondja, hogy a kezdő fiatal szónokot ideges alkata juttatta balsikerhez. Eleinte józan eszéről és világos felfogásáról tanuskodó dolgokat mondott, de azután egyre nagyobb indulatba sarkantyuzta magát, hangja visító vagy tompán rekedt lett stb. Így ideges ember beszél, aki nehezen tudja magát kifejezni, ettől zavarba és indulatba jön és nem tudja beszédét kellően befejezni. Ennek a jelenetnek a leírásával Pálffy akaratlanul megadja Kemény olyan jellemvonásainak magyarázatát, melyekért később súlyosan megszólja. Egy neuraszthéniás ember képét állitja elénk. A kórkép azután a továbbiakban kiegészül: ha dolgozni akar, már azelőtt pár nappal előkészíti, azaz felingerli idegeit. «Iszik, jóval többet, mint máskor, s mentől erősebb borokat, bujálkodik s mikor aztán eljött az óra - mindig éjjel -, hogy munkához fogjon, legalább egy órát egy kis körben, egy oldalon kereken jár... s dolgozása közben aztán pár óra alatt megiszik egy icce feketekávét». Milyen világosan látni ebben Kemény dolgozása módját, írása izgatott, sokszor lázas temperatúrájának, életében a megfeszített munka és a hosszú tétlenség intervallumainak magyarázatát! Pálffy aztán leír egy jelenetet, amely kettejük közt a Vadászkürtben folyt le: itt Kemény viselkedése már teljesen pathologikus képét mutatja az előrehaladott neuraszthéniának. Pálffy mindezekről elítélő hangsúllyal beszél, - mi megdöbbenünk, mert e jelenet reflektor-fényénél megismerjük Kemény útját későbbi végzete felé.

Kemény publicista pályájának jellemzésébe már nemcsak az emberi, hanem a politikai elfogultság is beleszól. Korteskedés című röpiratáról, a két Wesselényiről szóló essayéről kelletlen elismeréssel szól, de annál élesebben támadja a Forradalom után című röpiratáért. Kemény e sokat vitatott művének ő még csak első részét ismerte, a második rész e jellemrajz megírása után jelent meg. Úgy beszél róla, mint csonka műről s ebből a csonkán-maradtságából súlyos következtetéseket von le. Hogy politikus dolog volt-e közvetlenül a forradalom után ilyen éles ítélettel írni a forradalom tényeiről és embereiről, az lehet vita tárgya. De hogy az az ellenforradalmi szellem, amely ezt a röpiratot iratta vele, beleillik gondolatvilágába, hogy egész lénye ellentmondott a forradalmiságnak s hogy szenvedélyes hangja valóban szenvedélyes meggyőződésének volt kifejezése, ezt gondolkozásmódjának minden ismerője tudja. A bátorság, amellyel ez a röpirat írva van, imponáló. Keménynek tudnia kellett s bizonyára tudta is, hogy szembe fog kerülni a közvélemény túlnyomó részével, kétségbe fogják vonni becsületességét és hazafiságát, hogy az osztrák zsold gyanúja alá fog kerülni, - ha mégis megírta röpiratát, akkor nagyon meg kellett győződve lennie igazságáról. Pálffy nagyon is alul keresi a mű születésének okát, abban, hogy pénzt akart vele keresni s pénzt kapott érte kiadójától. Ha igaz, hogy minden cselekvésének rugója az anyagi önzés és a hiúság volt, akkor ezek konfliktusba kerültek volna egymással, Keménynek hiúsága feláldozásával kellett volna megkeresni a pénzt azért a röpiratért, melynek biztos eredménye a népszerűtlenség és meggyanúsíttatás volt. S itt Pálffyt nyilvánvaló következetlenségre viszi indulata, mikor azt mondja: «mindegy neki, bármit kelljen írnia, csak megfizessék s írói hiúsága ne szenvedjen általa». Kemény politikai pályáját egészen igazságtalanul ítéli meg Pálffy. Egyenes vonalú pálya az, forradalom előtt, alatt és után lényegileg mindig ugyanazokon a síneken mozog publicisztikai hivatása felé, amely arra predesztinálta, hogy Deák Ferenc publicistája legyen.

Nagyon érdekes, amit Pálffy Kemény regényírói munkájáról szól. Ő a jellemrajz írásakor még csak Gyulai Pált, a Férj és nő-t s az Özvegy és leánya két első kötetét ismerhette. Amit a Férj és nőről mond, az annyiban érdekes, hogy az első kulcsregény-vád a magyar irodalomban. Amivel azután Kemény regényírói jellemét általánosságban jellemzi, az ugyan animozitás sugallta túlkemény ítélet műve, mégis jó ítéletű olvasót revelál. «Az ő kedvenc foglalkozása az emberi szív analízise. De evvel is úgy van, mint szónoklatával: tárgyszeretete elragadja, megvakítja s nem veszi észre, hogy hol kell megállapodni, nem veszi észre, hogy a művészet műtételbe menyen átal. Ő jellemeit csupaszon fekteti boncasztalra, lemetszve minden húst és inat, szálakra hasogatva minden izmot és ideget, míg ezen aprólékos, túlszigorú undorító boncolgatás közben a test: maga a jellem egy undok vázzá válik, mely többé részvételre nem indít. Ő nem a természetet festi, hanem leckét ad a szív- és lélekbonctanból. Ezenkívül regényein látszik, hogy az író semmi társadalmi míveltséggel nem bír, hogy nem otthonos sem a szalonokban, sem az alsóbb osztályok társalgási modorában. Ő mindent teremt, az életből, természetből nem tud mintát venni, mert ezek ismeretlenek előtte, kivéve, ha bosszú vezeti tollát, de akkor is csak azt veszi át az élőből, ami bosszúját szolgálhatja, híven vagy eltorzítva».

Vonjuk le ebből a kritikából a kifejezések nyerseségét, vonjuk le a sorok közül kiérezhető rosszindulatot, figyeljük meg, hol érintkezik Gyulai Pál Kemény-kritikájával és hol válik el tőle, - akkor ebből a tömörített kritikából megkapjuk Kemény regényírásának jellemét, hibáin keresztül nézve: jellemző módszerének túlságosan logikai voltát, amely alakjait sokszor eltávolítja a valóságtól, konfliktusait néha erőszakoltakká teszi, párbeszédeiben az életszerűség sokszor feltűnő hiányát. Ha Gyulai azzal magasztalja, hogy tragikus alakjainak katasztrófája olyan, mint egy szillogizmus zárótétele, ez jellemzésnek bizonyára kitünő, kritikai epigrammának elsőrendű, de magasztalásnak kétes értékű. Ami Keményben, a regényíróban fényes írói tulajdonság, azt Pálffy elfogultságában nem akarja és talán nem is tudta észrevenni, de tagadhatatlan, hogy a hibáit jól meglátta.

Nem hiszem, amit a jellemrajz közlője, Jancsó Béla hisz, hogy Pálffy jellemrajza «szükségszerűen meg kell indítson egy újjáértékelési folyamatot» Kemény regényírói értékét illetően. Kemény-Jókai antagonizmusról bizonyos értelemben lehetett beszélni akkor, amikor Gyulai és köre irodalmunk szellemi színvonalának védelmében szembeállította Jókaival Keményt, de ma már ez elintézett dolog. Azt hiszem, henye dolog volna ma arról vitatkozni, melyik közülük a nagyobb. Két különböző, sőt ellentétes qualitású író, mindegyikből hiányzanak a másiknak legnagyobb erényei s ebből a hiányból mindegyiknek tökéletlenségei származnak. Érintkezési pontjuk kevés, más-más stílusát művelte a regénynek, más-más célzattal mindegyik. Egymás mellett állanak, nem egymással szemben.

Pálffy János fejtegetései kellő kritikával használva, néhány figyelemre méltó színnel járulnak Kemény emberi alakjának ismeretéhez, főleg neuraszthéniájának kórképéhez, de lényegesen nem változtatják meg azt a képet, melyet eddig életének és művének ismerete alapján alkottunk magunknak. Indulattól eltorzított képet adnak Keményről, de a képen felismerhető a valóság néhány érdekes vonása. Még Pálffy sötét ábrázolásmódján át is kitetszik Keményben a művész-természetű ember lelki képe, amelyet a művészietlenül beállított szemlélő nem ért meg vagy szándékosan félreért. De van megdöbbentő jellemrajzíró utolsó mondatában számunkra, akik a benne kimondott jóslatot beváltnak tudjuk: «Idegeinek örökös ingerlése és túlfeszítése által annyira meggyengítette már testét, miszerint agyvelője is kezd már szenvedni, miként ő maga is mondta utóbbi találkozásunk alatt; - de a szellemi dúltság arcán is világosan látható már, s nem lehetetlen, hogy ha erős szenvedélyeit le nem győzi, - s pedig ideje volna, mert már 40 éves - s életmódját meg nem változtatja, meg fog őrülni.»


*

Nyugat • / • 1941 • / • 1941. 1. szám
ILLÉS ENDRE: A VESZÉLYES ÚT
Móricz Zsigmond és a «Rajongók»

A «toiletteje borzasztó» - írja Pompéry János egyik levelében Az ellenpárt kortesnótája ezt fújja róla: «Mindig poros a kabátja...» El kell hinnünk a kortársaknak: a «Rajongók» írója valóban lompos és nehézkes férfi volt. Ruhadarabjaival alig törődött; néha két nyakkendőt kötött, máskor meg két mellényt húzott magára. De a legkedvesebb torzképet Kecskeméthy Aurél firkantotta a szórakozott íróról, - «bajsza immel-ámmal van kipödörve - írja az «Árny- és fényképek»-ben, - úgy, hogy egyik vége fölfelé, a másik lefelé hajlik».

Móricz Zsigmond úgy érezhette, hogy nemcsak a férfi volt «rest és csin nélküli», regényei is ilyenek. És kedve támadt, hogy kipödörje és felfelé kunkorítsa Kemény Zsigmond ernyedten lógó fél bajuszát.

Csak így magyarázhatjuk vállalkozását: a «Rajongók» címlapjára, mely nyolcvanegy évig csak egy író munkája volt, Kemény Zsigmond neve mellé odairta a magáét. Miután előtte néhány illemtan-órával megcsinosította Kemény mondatait és egy-két csuklógyakorlattal hajlékonyabbá gyalulta a nehezen forgó izületeket. Szükség volt erre?

A makacs nem-olvasókkal, a szellemi érintetlenségükre érveket keresőkkel, az ellenállókkal, középosztályunk egészen rosszfajta sznobjaival közölni: egy nagy írónk magyarból magyarra fordította talán legkülönb regényünket, mert csak így érzi olvasmánynak, élménynek, továbbadható íznek.

*

Milyen tisztán emlékszem a fiatal megrendülésre, mellyel tizenkét-tizenöt éve az «Uri muri» folytatását olvastam a Pesti Naplóban. «Mint a kürt, olyan hatalmas lélekzetvétellel szól Móricz Zsigmond regénye» - írta róla Krudy Gyula. Néha rekedt volt ez a mindennapos kürtszó, máskor félelmetes erővel riasztott. Mindig örvénylett, dallamát is hallottuk minden kurta folytatásban, de éppen a teljes dallam csak akkorra kerekedett ki, amikor a munka könyvben is megjelent. Mennyit változott a két állapot között ez a regény. Vadvizeket tüntetett el benne az író, száraz nádrengeteget gyujtott fel; és végül valóban lángolt a regény, ordítva rohant a láng az utolsó oldalak felé, a szavak megolvadtak. egyetlen tőmegben, egyszerre olvadt meg valamennyi, mint a tűzbe dobott ólom.

Amit eddig csak értettem és tudtam, annak most szemtanuja lettem: Móricz Zsigmondnál az írás lávaömlésszerű, ismétlődő folyamat. Ő nem fejez be semmit, másodszor és harmadszor is végig égi a témát. Az új hullámok ráömlenek a régiekre, az új láng fölémeszti a tegnapit. Móricz Zsigmond minden regényét nagyon sokszor írja meg, fölébeszövi, továbbszövi a friss anyagot, olyan sejtburjánzás és sejtosztódás ez, mely jó ideig csak terjeszkedni akar, formálódni és tagozódni - elbotló, kihűlő kedvvel - csak sokára kezd. Meg-megújuló, élő, ömlő, mindig forró anyagú hömpölygés, visszatérő, fellobbanó kedv, hűlő lávarétegre újonnan kiloccsanó massza, - nem ilyen rétegeződésű-e a «Fáklya», az «Erdély», «A boldog ember»? Minden félbenhagyott és minden nagy Móricz-regény egyformán amorf jellegű kőzet. Szerkezetükben nem változnak, ha lefejtünk belőlük kisebb-nagyobb tömböket, vagy írójuk félelmetes hővel és nyomással egymásbaforraszt új rétegeket. Hegylánc-tömegű munkájában, az órjás bordázatú «Erdély»-ben, mely legtisztábban valóban geológiai képlettel, gyűrt szerkezettel jellemezhető, az egymás mellé forradó «Tündérkert» és «A nagy fejedelem» olyan idegen, más-más rétegek, mint egyberoskadó gránit- és krétavonulatok.

Móricz Zsigmond életműve egy alkimista geológus félelmetes kísérleti boszorkánykonyhája. Majd mindegyik munkáját földrengés rázta meg. Írásai beroppantak és eltorzultak, vagy hegységként magasba gyűrődtek.

Amit ez az író írt: vulkánikus vidék. A táj nem merevedhetik meg, egy-két csúcs mindig füstölög, új repedések vágódnak a mélybe. Borús és elégedetlen szellem lakja a tájat, morzsolja, süllyeszti és újra gyúrja alkotásait, - nem csodálkoznám, ha Móricz Zsigmond elővenné régi írásait és még egyszer megírná az indulás regényeit: az «Életem regényé»-ben ilyesfélét is kísérelt meg.

*

De amilyen prometheusi sivársággal szép és komor élmény a Móricz Zsigmondi életmű állandó geológiai forrongása, - annyira meghökkent ízetlen tévedése az idegen írással, a «Rajongók»-kal.

Értjük és érezük az író jószándékát. Ugyanaz a kéz tapogatja a Kemény-mű bordáit és mellkasát, mely saját munkáját is folyton rombolja és újraépíti. De Móricz Zsigmond és Kemény különböző tájak; nem érzi az «Erdély» írója, hogy amikor saját írásaival elégedetlen, egy belső erő tépi és gyűri ezeket a munkákat. a Móricz Zsigmondi lejtőkre Móricz lávája ömlik ki; amikor azonban Kemény Zsigmondhoz nyúl, csak egy idegen és kontár szobrászi véső hamisít új redőket egy befejezett műre. Egy idegen műre. Egy halálnak vagy halhatatlanságnak átadott műre. Izgalmas minden elégedetlenség és merészség, mely saját halálával vagy halhatatlanságával játszik; de egy másik nagy, alkotó egyéniség halhatatlanságával kockázni - felelőtlenség.

És Móricz Zsigmond nem riad fel, s nem is únja el. Két kötetben gyalulgatja símábbra Kemény mondatait, - ez a szorgalom végül is szorongató lesz. A «Szentivánéji álom» műkedvelőinek varázslata ilyen tragikomikus: jő Thisbe és jő az oroszlán; az oroszlán ordít és eltépi Thisbe fátylát; «Helyes a tépés, oroszlán» - mondja Theseus.

*

Lapozgatom a «Rajongók» régi kiadását, melyet Kemény Zsigmond még egymaga jegyzett, s olvasom ezt az új regényt, melyet már ketten írtak, Kemény és Móricz. Olvasom ... - s nem értem, őszinte, nagyon komoly szeretetemmel sem értem, ahogyan eddig Móricz minden dolgát vártam: miért kezdett bele ebbe a munkába, miért nem hagyta abba az első, a második oldalon, vagy egészen későn: a tizediken; mi öröme telt benne, mit akart nekünk, olvasóknak adni?

Amit először észreveszek, tréfának is sótlan: ahol Kemény archaizál, Móricz azonnal lefújja a szóról, vagy a képről az archaizáló lehelletet; ahol meg Kemény egyszerű és sallangtalan, ott az átírás nyomban «sallangos acskót» kunkorít a szövegből. «Nagyságos anyja még csak gyermeknek tartja, de nagyságos atyja már érett férfiúnak akarja tekinteni» - írja Kemény a fiatal Rákóczi Györgyről. Móricz így fordítja: «Anyja még gyereknek tartja, de fejedelmi atyja már érett férfinak». A «fordító» - látjuk - haragszik is az ilyen értelmetlen régi rangra, amilyen a «nagyságos», de oktató buzgalommal meg is magyarázza. Viszont, ha Kemény ezt írja: «De hátha az érsek uram találja kegyelmed szakállát megtépni», Móricz ízesít, ő így mondja: «tanálja». «Tetszelegni vágyó palotahölgyek, kiket akkor fraucimmereknek híttak» véli Kemény; «frajcimmer» vágja rá Móricz. «Őkegyelméhez is» - így Kemény; «es» öblösít Móricz. S amikor megint Kemény régies: «György úrfi jő!» Móricz siet javítani: «György úrfi jön!» állítja határozottan. «Hurcoljuk» írja Kemény, «Vonszuk» mondja Móricz. «Önbizodalom» mondja Kemény, «önbizalom» írja Móricz.

És mindez egyetlen oldalon, az ötvennyolcadikon. Jobb így? érthetőbb így? hajlékonyabb és erősebb így? Nem. Mindez csak következetlenség, kicsinyes erőszak, olcsó játék: gyerekek ping-pongoznak. De nem méltatlan-e Keményhez, ha ping-pongra kényszerítjük?

Minek részletezzem az átdolgozás hibáit? Nem egyes hibákat teszek szóvá. Ha kevés volna belőlük, a kísérlet akkor is éppen olyan sivár és csüggesztő, mint így, hogy a «fordítás» hemzseg a tévedésektől és a ferdítésektől. Legsúlyosabbnak azt érzem, hogy Móricz majd minden alkalommal elhagyja Kemény észrevétlenül odalopott, árnyalati fínomságú, belső jellemzéseit. A nyolcvanegy év előtti szöveg például elénk állítja György úrfi testi megjelenését, a leíráshoz Kemény még hozzáteszi: a fejedelemfi negédes magatartású s mozdulataival hatásra számító; - a mai szöveg ezt elsikkasztja, csak annyit mond: arca pirosbarna, szeme nagy, sötét, homloka erős, tetszik a népnek, mely szereti a kirívót. Bárki ellenőrizheti: Kemény többet mond erről a figuráról, Móricz kevesebbet. A fiatal Rákóczi a két regényben kettéhasad: ott ember volt, itt fiatal izomember lesz. Aki Móricz «fordítását» olvassa, éppen Kemény jellemző emberlátását nem ismeri meg; ő nemcsak a «pirosbarna homlokokat» írta le, de az indulatokat és a jellemet is, melyet a homlokcsont elrejtett.

S még egy harmadikfajta példát ... Zsófia és György beszélgetnek a regény záró részében. Milyen élő s hullámzó, karmos-csőrös enyelgés Keménynél; milyen hamis, üres, pergő vígjátéki dialógus Móricznál. «Gyakran?» «Mindig!» «Okvetlenül.» «Táncolunk.» És így tovább. Arról beszélnek különben, hogy Zsófia elkíséri a táborba is Györgyöt. S ha elfognák? Ha az ellenséges vezér szerelmét kívánná? - kérdi Zsófia. «Akkor inkább tőrt döfnél szívedbe, hercegnőm» - riad meg György. «Úgy-e, mint Virginia vagy talán mint Lucretia?» - villan kajánul a lány. Móricz ezt lomposnak, zavarosnak érzi, tehát csinosít. «Tőrt akarsz verni szívembe?» - kérdi az ő Györgye. «Mint Virginia vagy Lucretia» - viszonozza a kérdést a lány. - Mire való egy ilyen új «fordítás», ha a régi szöveg hibátlan, ízes, az új meg döcög és tévedezik. Lucretia nem a férfi szívébe verte a tőrt, önmagával tette meg. A mulatságos «leiterjakab» különben Móricz legnagyobb témájának és pillanatnyi szórakozottságának összeszövődése: persze, hogy így értette Keményt; az ő hősnői mind a férfit gyötrik, megfogják s többé nem engedik el az ősi zsákmányt, s Móricz talán nem is tudna elénk állítani olyan nőt, aki önmagának árt.

De abba is hagyhatjuk a két szöveg összehasonlítását, - akárhová lapozhatunk: mindenütt ez a szomorú, fölösleges pepecselés. Kemény regényeinek görcseit, a nehéz lélekzetvételeket, az elfulladásokat nem lehet kis (és többnyire rossz) mondat-kozmetikai operációkkal eltüntetni. Ez a tévedés áruló. Leleplezi, hogy Móricz komolyan és tanácstalanul szereti Keményt. Sugárzó nyiltsággal és bájjal gyönyörködik a «Rajongók»-ban, s ha átdolgozó munkáját nézzük, mégis gyanakodnunk kell: mintha éppen a lényeg maradt volna idegen és felfedetlen előtte. Elszürkített, laposabbá mangorolt mondatok, itt-ott körömlakk és némi pirosbarna rúzs, - ennyi történt a «Rajongók»-kal. Ízetlenebb és hervadtabb könyv lett, nem pedig népszerű és könnyű olvasmány. De nem lenne-e félelmetes egy népszerű és könnyű Kemény?

*

Németh László abban a tanulmányban, mellyel az új «Rajongó»-kat az olvasó elé vezeti, «kalauz»-nak nevezi Móricz munkáját. Kalauznak, mely az eredetihez támogatja azokat, akiket Keménytől a nyelv elriaszt. Móricz is azt reméli, hogy ez az új kiadás magához a megszületett szöveghez vezeti vissza az olvasót.

Komolyan hiszik-e, hogy akad valaki, aki előbb ezt a Kemény-Móricz négykezest hallgatja végig, s aztán elolvassa másodszor is ugyanazt a szöveget, most immár Kemény Zsigmond szavainak tisztaságában? Ehhez szentferenci szelídség kellene. Ilyen rajongókban nem hiszek. Rajongók voltak s lesznek, de az irodalom rajongói eddig is olvasták s ezután is fogják olvasni Keményt, s nem lesz szükségük «kalauz»-ra.

Hiszem ellenben, hogy ezzel a kísérlettel Kemény munkáira hatalmasan rácsapták a kriptaajtót. Egy nagy írónk s «egy sok tűzben megforgott» tanulmányírónk, ime, egyszerre állítják, hogy Kemény munkáitól méltán elriaszthat a nyelv, kétkötetes kalauzzal is csábítják az elriasztottakat, s egy érthetőbb, könnyebb, megrágott Keményt kínálnak nekik, - kell-e több a kényelmeseknek, az írástudatlanoknak, hogy végleg visszahúzódjanak?

Pedig Móricz Zsigmond is szereti Keményt, Németh László is. Úgy látszik, hogy Németh értőbben szereti. Tanulmányában ezt írja: «Nézetem szerint nagy balgaság őt azokhoz a dadogó Demosthenesekhez hasonlítani, akik nem értek rá nyelvük alá elegendő kavicsot dugni. Kemény egyáltalában nem volt az az alaktalan lángész, amivé kikiáltották. Az alaktalanság inkább az olvasókban volt, mint benne. A kifejezéssel való küzdelemnek én nem sok nyomát látom ... Nyelve kissé lomha, nehéz, de hatalmas mozgású.»

De ha így érzi, miért nem térítette el Móricz Zsigmondot szándékától? Miért támogatta tanulmánnyal is a kísérletet, hogy Kemény lelógó fél bajuszát kipödörjék és felkunkorítsák?

*

Vajjon a franciák Corneille vagy Racine nyelvét beszélik ma? Shakespearenek talán nincsenek elavult szavai? És Firenzében görcsösen megmaradt Dante olaszsága? Mégis elképzelhető-e, hogy Dantet lefordítsák olaszra és Corneillet franciára?

«Szentírásos ember, kinek szent az írás» - írta Ady 1912-ben Móricz Zsigmondnak. Ő ne tudná, kinek valóban szent az írás: az egészen nagy munkák akkor is világítanak, ha a bérautók soffőrjei nem olvassák őket a kormánykerék mellett. Ő ne tudná, hogy meddő erőfeszítés varrólányok kezébe erőltetni a legnagyobbakat; mert vagy nem értik őket, vagy annyira higíthatjuk, ami tömör és tiszta volt, hagy már nem érdemes vesződni azzal: a tömeg hajtsa is fel a kotyvalékot. Az igazi nagy író sokszor csak keveseké; ez a sorsa. S nincs más vereség, csak az, ha az írót felhigítjuk vagy igazságait meghamisítjuk.

Nem tudom, hogy gondolt-e Móricz Zsigmond arra: milyen veszélyesen korszerű a játék? Milyen simán alattomos az út? A remekműben az a megnyugtató, hogy kristályformája örök; hogy mindig egy a fénye. Da ha most a remekművek változatait lobbantjuk a szemekbe, nem vakítható-e el sok tekintet? Ma Kemény Zsigmondot faragtuk üvegbe. Holnap Balassára vagy Csokonaira támad valakinek kedve. Ők is nehézkesek; és az operett-verselők ma már könnyedebben szólnak. Tíz év se kell és a «Boldog ember»-t fordítja le valaki. S úgy is fordíthatja: a szegénység üdvözít, mert milyen boldog mindenki, aki igénytelen és szegény. S ez majd akár politikai program is lehet.

Németh László ugyan azt írja: az «Erdély» írója az egyetlen, aki Kemény «korrigálására» jogot szerzett. Érzi, hogy mi csuszamlik itt meg ... De hátha nem mindig ő fogja osztogatni ezeket a jogokat? És amellett, valljuk meg, amit mond: elég híg érv. Senki nem szerezhet jogot arra, Móricz Zigmond se, más se, semilyen remekmű rangján, hogy egy másik remekmű kristályrendszerébe önkényesen belenyúljon

*

Könyvelemzés - Kemény Zsigmond: A rajongók

Tíz és fél hónap. E sorok írásakor ennyi ideje raboskodok börtönben. Arra nézve, hogy valójában miért, több sejtésem is van, de biztosan tudni nem áll módomban.

Ahogy az a mesék, regények és filmek szereplőivel történni szokott, szerény személyem a valós életben sodródott a jó és a rossz harcának résztvevőjévé, vált országos - ha nem nemzetközi - hatalmi játszmák kisded játékszerévé.

Emlékszem, milyen mulatságosnak találtam A tanú című film azon jelenetét, mikor a főszereplőnek tévedésből, a bíróságon előadandó vallomása helyett a már előre elkészített ítéletet adták a kezébe; és emlékszem, mennyire másként volt mulatságos, amikor Martinecné dr. Szilágyi Csilla nyomozási bíró, a saját szemem láttára olvasta fel a már előre elkészített, az előzetes letartóztatásomat meghosszabbító végzést.

Ha az ember élete kifordul a sarkaiból, s az életirányítási lehetőségei beszűkülnek, a korábban soha nem tapasztalt, kiszolgáltatott helyzetében rádöbben, milyen nagy szüksége is van a támaszra, s mily keveset ér önnön ereje. Sok minden kapaszkodóul szolgálhat a vészterhes időkben: a hozzátartozók és a barátok törődése és szeretete, az Istenbe vetett hit, az élet nagy alapigazságai valamint az emberi alapértékek; mindezek megtapasztalása és átélése.

A legkönnyebben szeretteink törődését tapasztalhatjuk meg, általában kérnünk sem kell, önként sietnek a segítségünkre. Erről az „ahol nagy a baj, ott közel a segítség” szólásunk is bizonyságot tesz. Az istenhit jelentette támasz már kevésbé hat önműködően, e kapaszkodó eléréséhez nekünk is lépnünk kell. Épp a címadó regény „az események folyama vallásosságra szoktatja az embert” mondata utal arra, hogy nem minden segítség nélkül kell megtennünk a hithez vezető lépéseinket, valaki már a kezdetektől fogja a kezünket.

Fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy úgy a hozzátartozóinktól és barátainktól, mint Istentől „csak” segítséget, s ezáltal kellő erőt remélhetünk a nehézségeink leküzdéséhez, és nem arra kell számítanunk, hogy bárki is cipelni fogja helyettünk a keresztet. A regényben ez az igazság a következőképpen jelenik meg: „Az ember akkor hisz a gondviselésben igazán, ha kötelességéből semmit sem mulaszt.”

Az élet nagy alapigazságai és az emberi alapértékek olyan nagy segítséget jelenthetnek a bajban, mint egy mozgássérült ember számára a mankó vagy a művégtag. E hasonlat a tekintetben is helytálló, hogy ahogyan a gyógyászati segédeszközök esetében sem elég az, ha csak homályos sejtéseink vannak ezen támaszlehetőségek létezésére vonatkozóan, úgy szintén nem elég pusztán tudni az igazságok és értékek világunkban való jelenlétéről. Biztos ismeretre van szükségünk, pontosan kell ismernünk az egyes alapigazságokat, tévedhetetlenül tudnunk kell, mi az érték, képesnek kell lennünk eldönteni, hogy mi a jó, mi a helyes, és hogy mi az, ami rossz, helytelen, vagy téves.

Nem elég ismerni az alapigazságokat, önmagában az még kevés, ha helyesen tudnánk választani a jó és a rossz között. Alkalmaznunk is kell e tudást, folyamatosan erőfeszítéseket kell tennünk, hogy az alapigazságok lényegének megfelelően éljük az életünket. Döntéseink meghozatala előtt, és valahányszor cselekvésre szánjuk el magunkat, tartsunk önvizsgálatot, ellenőrizzük, hogy helyes-e a döntésünk, vizsgáljuk meg, hogy jó-e az, aminek a megtételére készülünk.

Az alapigazságok és értékek nem csak a bajban hivatottak támaszul szolgálni, sokkal inkább képezik a medrét egész életünknek. Ha sikerül e meder kijelölte határok között tartani az életünket, aligha önti el fejünket az ár. Amennyiben mégis, akár a mi botlásunk, akár a végzetünk visz göröngyös útra, a sötét éjjelen kapaszkodóként ama meder fog szolgálni, életünknek ahhoz a módjához igyekszünk visszajutni, amikor jó döntéseket hoztunk és helyesen cselekedtünk, s az az életút vezet vissza minket oda, amelynek során jól döntünk és helyesen cselekszünk.

Mostoha helyzetemben, a szeretteim támogatása és az istenhit mellett, az ártatlanságom ad erőt, az a tudat, hogy nem tértem ki az alapigazságok és emberi értékek alkotta mederből, hogy Csaba királyfi csillagösvényének győzelemre vezető Hadak Útján haladok előre. Természetesen ez csak összességében igaz az életemre, senki, így én sem vagyok tökéletes, ahogy mindenkinek, úgy nekem is vannak hibáim, életutamon én is tettem és teszek kitérőket, követtem és követek el ballépéseket, bűnöket.

Éppen az esendő emberi természetem miatt elengedhetetlen, hogy az életem során szüntelenül újabb és újabb igazságokkal és értékekkel egészítsem ki az értékrendemet, s hogy ne mulasszam el időnként a tapasztaltak alapján felülvizsgálni a már meglévőket. Csak folyamatos fejlődéssel és rendszeres önellenőrzéssel érhető el az ártatlanság a jó úton járás tudatának megnyugtató és boldogító érzése.

Az alapigazságok és az emberi értékek egyik leggazdagabb forrásai a könyvek. A magyar nemzethez tartozókként abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy sorsfordító eseményekben gazdag történelmi időszakainkból sok igazsághordozó és értékközvetítő irodalmi mestermű örököseinek mondhatjuk magunkat. A kevés, raboskodásom ideje alatt is űzhető, hasznos elfoglaltságok egyike, hogy olvashatok. Az ezúton szerzett igazságok és értékek egy részének az átadását kísérelem meg most.

Középiskolai tanulmányaimat Gyulafehérváron végeztem, azidőtájt a szomszédos településnek számító Alvinc kastélyát többször is felkerestem. Kemény Zsigmond író ezen alvinci kastélyban született 1814-ben. A rajongók című regénye szülőföldje tájain, főként Gyulafehérváron játszódik, a XVII. században, I. Rákóczi György uralkodásának idejében. A mű keletkezésének ideje a XIX. század hatodik évtizedének második fele.

Magától értetődő a lelkesedésem egy olyan író iránt, aki annak a városnak a közelében nevelkedett, ahol magam is felnőtté lettem, és hogy megsokszorozza a regény iránti érdeklődésemet az a tény, hogy a cselekmény nagy része olyan helyszíneken játszódik, amelyeken számtalanszor megfordultam, és olyan épületekben, a székesegyházban valamint a fejedelmi palotában, amelyekben nagy megtiszteltetésemre sok időt tölthettem. Mindez azonban csak az én személyes érintettségem okán érdekes, az olvasóimnak a mű egyéb tulajdonságai miatt ajánlom A rajongókat a figyelmükbe.

Történelmi regényről lévén szó, ráadásul olyanról, amelyről az irodalomtörténészek azt tartják, hogy ehhez hasonló fokú történelmi hűséggel kevés magyar regény dicsekedhet, alkalmas az erdélyi múlt egy szeletének, az 1638-as év körüli időknek a megismertetésére. Külön érdekessége a műnek, hogy a történések leírása mellett nagy hangsúlyt fektet a szereplők gondolatainak és érzéseinek a bemutatására. A lejátszódó események átélését, és a személyek egymáshoz való viszonyának a leírását, valóságos kis lélektani esszék formájában teszi meg, így a regény olvasása közben példa nélküli részletességgel kimunkált és megjelenített jellemekkel ismerkedhetünk meg.

A szereplők által elfogadott alapigazságok és magukévá tett értékek megjelenítése egyfajta időutazásra ad lehetőséget. Tudjuk, hogy a szerző által különösen nagy történelmi hűséggel megrajzolt korkép a XVII. századi Erdélyt tárja elénk, a valóságban létezett személyek (I. Rákóczi György, Lorántffy Zsuzsanna, György herceg, Báthory Zsófia, Kassai kancellár, Pécsi Simon, Serédi István stb.) jellemének megrajzolásakor ugyanúgy valósághűségre törekedett, mint ahogyan a képzelete szülte szereplők (Kassai Elemér, Laczkó István stb.) megformálásakor is a korra jellemző értékrendű személyeket mutat be.

Ne felejtsük el azt sem, hogy azok az igazságok és értékek, amelyek a regényben megjelennek, az író értékrendjét is tükrözik egyben, hiszen nyilvánvalóan az általa is jónak tartott tulajdonságokat tünteti fel jóként a műben, így mi, XXI. századi olvasók, egy XIX. századi ember értékrendjével is megismerkedhetünk a regény olvasása közben. Ezeknek az időbeli eltéréseknek azért van kiemelt jelentőségük, mert az igazságok és értékek próbája - a tapasztalat, azaz a gyakorlatba való átültetés mellett - az idő. Az alapigazságok és az igazi emberi alapértékek ugyanis időtállóak, azok a különböző történelmi időszakoktól függetlenül, minden korban időszerűek. Ezáltal alkalmasak arra, hogy kultúránk mozdíthatatlan sarokkövei legyenek, hogy igazodási pontként, kiindulási alapul szolgáljanak az igaz úton járni akaró, a helyesen élni szándékozó embereknek.

Kemény Zsigmond regényének tanítását magunkévá tenni a mű címének megértésével kell kezdenünk. Az országgyűlési választások közelsége keltette tömeghisztériát a börtönrácsok mögül ráérősen szemlélve bizton állítom, hogy éppen a rajongások és a rajongók korát éljük. Drága Bolgár úr Megbeszéljük című rádióműsorának egyik betelefonálója kijelentette: nem tud olyat tenni az MSZP, hogy ő ne rájuk szavazzon; egy zsidó SZDSZ-szavazó pedig úgy fogalmazott, hogy ő a síron túl is balos marad. Hát mi ez, ha nem rajongás, és kik ezek a hozzászólók, ha nem rajongók? (Egyetlen fideszes vagy jobbikos se gondolja azt, hogy az ő soraikban nincsenek nagyon is nagy számban hasonlóan vakbuzgó pártrajongók!)

A XVII. századi Erdélyben a rajongók még nem annyira a különböző politikai irányzatok, mint sokkal inkább a vallási felekezetek között oszlottak meg. Erdély már akkor, alighanem egyedülálló módon, a vallásszabadság földje volt, azonban a törvény csak a négy bevett vallást védte, a Krisztus istenségét tagadó szektákra nem terjedt ki az oltalom. Így kerülhetett sor az 1638-as évben, Dés városában, arra a szombatosok elleni tömegperre, amely máig emlékezetes mozzanata a történelmünknek, s amely esemény köré A rajongók című regény is fölépíttetett.

Meg sem próbálkozom a cselekmény elbeszélésével, a mű elolvasását helyettesíteni meddő kísérlet lenne. Csupán a mű általam felismerni vélt tanítására szeretném ráirányítani a figyelmet. Jómagam a regénynek a Szépirodalmi Könyvkiadó 1969-es kiadását olvastam, amelynek utószavában a mű üzenetét Nagy Miklós szerkesztő a következőképpen foglalja össze:

„A 17. századi Erdély felidézése a forradalom utáni letörtség s ábrándos remények között hányódó nemesi értelmiségnek szól: a politikai józanság, a fejedelmek aggályos megfontoltsága meg tudta őrizni a kis ország független jólétét a nagyhatalmak szorításában, ám a felekezeti vakbuzgóság súlyos sebeket ütött a társadalom élő szervezetén. A lassú haladást hirdető liberális író el akar rettenteni a közéleti szenvedélyektől: a többség zsarnoki előítéletétől éppúgy, mint a kisebbség lázongó nyugtalanságától.”

A szerkesztő szerint Kemény az 1848-49.-es szabadságharc elvesztése s az azt követő megtorlás elszenvedése miatti letörtség és a jövőbe vetett ábrándos remények között hánykolódó nemesi értelmiségnek szánta regénye üzenetét. Kérdezem: 2010. márciusában nemde ugyanúgy megfigyelhető a letörtség (igaz, most nem a levert, hanem az 1989-ben és 2006-ban elmaradt szabadságharc miatt), valamint az ábrándos remények (a Fidesz és a Jobbik várható jól szereplése az áprilisi választásokon, s az ettől várt kedvező fordulat) közötti hánykolódása az értelmiségnek és a népnek? Ha igen a válasznak erre a kérdésre, akkor kijelenthetjük, hogy Kemény Zsigmond A rajongók című regénye nekünk is szól, tanítása napjainkban is ugyanúgy időszerű, mint a mű keletkezésekor.

Egyértelműen megállapítható, hogy az elmúlt évekből hiányzott a politikai józanság, valamint korunk fejedelmeinek, a miniszterelnököknek, aggályos megfontoltsága, aminek következtében kis országunk függetlensége és jóléte a nagyhatalmak szorításának áldozatául esett. Tegyük fel a kérdést: ha a XVII. századi Erdély élő, egészséges társadalmi szervezetén súlyos sebeket ejtett a felekezeti vakbuzgóság, akkor várhatóan milyen hatással lesz korunk pártrajongóinak tovább, egyre nagyobb hévvel folytatott politikai vakbuzgósága a már egyébként is a végnapjait élő, szétesőben levő társadalmi rendszerünkre? Csak én gondolom azt, hogy ez a hatás felér majd egy kegyelemdöféssel?

És most elérkeztünk a legfontosabb kérdéshez: mit kell tennünk, hogy elkerüljük a Véget? Nagy Miklós szerkesztő értelmezése szerint az író a lassú haladás híve, és óva int a közéleti túlzásoktól, „a többség zsarnoki előítéletétől éppúgy, mint a kisebbség lázongó nyugtalanságától”. Ez utóbbira vonatkozó intés a legszembetűnőbben az alábbi költői kérdésben jelenik meg: „Mikor bukott meg egy eszme, egy párt vagy érdek más, mint a túlzók heve miatt?”

Korábban hangoztattam az önvizsgálat fontosságát. Itt és most önellenőrzést gyakorolok, s elismerem, hogy bizony hajlamos vagyok abból a célból idézeteket szőni az írásaimba, hogy azokkal a hangoztatott elképzeléseimet alátámasszam. Ez bizony a rajongókra jellemző magatartás, de igyekezek túlnőni rajta. Az előbbi idézetet már azért emeltem be ebbe az írásomba, hogy figyelmeztessem magamat, s a hozzám hasonló, lobbanékony természetű hazafiakat.

Az, hogy a magyar nemzet megmaradása és érdekeinek érvényesítése céljából felsorakoztunk a Nemzeti Ellenállás zászlói alatt, hogy a Hit, Hűség és Bátorság szavakat hímeztük a zászlóinkra, mindez, azaz az eszme, rendben van. Vigyáznunk kell azonban a harcmodorral!

Igazunk van, elvitathatatlan jogunk és mulaszthatatlan kötelességünk, hogy győzelemre segítsük az Igazságot és helyreállítsuk a Rendet. Meg kell teremtenünk azt a Békét, ahol a feleknek nem azért nincs követelése egymással szemben, mert az egyik fél gyenge, el van nyomva és ahhoz sincs elegendő bátorsága, hogy a másikkal szemben felmerülő jogos igényeit megfogalmazza, és azokat előadja. Nemzetünk megmaradása és jóléte a tét, ezért küzdelmünk szent, így velünk az Isten, velünk az Igazság és az Ősi Jog.

Nagy dolog, hogy mellénk szegődött az Igazság, de az így nyert előnyt viszonoznunk kell azzal, hogy mi is elkötelezzük magunkat az Igazság mellett, a Jó szolgálatában. Észnél kell lennünk, józanoknak kell maradnunk. Szenvedélyünk erőnket, elszántságunkat és bátorságunkat kell megsokszorozza, e nemes hajtóerőt nem pazarolhatjuk arra, hogy erkölcsiségünket és emberi mivoltunkat levetkőzve, az alapigazságokat és az emberi értékeket figyelmen kívül hagyva vívjuk meg harcunkat. Mindenkor szem előtt kell tartanunk, hogy mi, a Nemzeti Ellenállás tagjai, a jók vagyunk, nem egy másik rosszak.

Először minden szabadságharcos hazafinak, a jók győzelméért harcolni akarónak, a saját gyengeségei és hiányosságai ellen kell háborút indítania. Egyedül az jogosít fel a rosszak elleni harcra, ha különbek vagyunk náluk, ha valóban mi vagyunk a jók, s e fölénynek mindvégig meg kell maradnia. Az alapigazságok és az emberi értékek figyelembevételével meghozott döntésekben hiszek, nem a machiavellizmusban.

Kemény Zsigmond I. Rákóczi Györgynek tulajdonított szavaival legyen az íróé a végszó, mi meg fogadjuk ezúttal is nyílt szívvel a tanítást:

„Szívemből örvendek, kedves fiam, György, hogy benned, kit a világ harcias hajlamaidért és erélyedért dicsér, oly mélyen él a szánalom a szerencsétlenek, a kegyelem a tévedtek iránt. Óvd e szent, e nemes érzéseket egész frisseségökben, s hidd el, hogy ha a halandóknak nem lehet a mértéket el nem téveszteni, sokkal jobb, ha tetteink által az igazságos szigor, mint az irgalom szenved csorbát.”

Szaszka
Trackback URL for this post:
http://szentkoronaradio.com/trackback/92295

*

Kemény Zsigmond
A rajongók

FÜLSZÖVEG


A rajongók-ban történelmünk egyik küzdelmekkel teljes korszakát eleveníti meg alkotó képzelete: a regény I. Rákóczi György idejében játszódik. A mozgalmas események három góc köré csoportosulnak: az egyik: a háborús párt küzdelme Kassai István hadviselést ellenző politikájával; a másik: Kassai kísérlete a szombatos szekta s a szektához szító ellensége, Pécsi Simon tönkretételére; a cselekmény harmadik szálát egy szombatos pap tragikus sorsa bontakoztatja ki. Szőke István esendőségével és érzékeny idegrendszerével az író legmegindítóbb hősei közé tartozik. Kassai szökött jobbágya, így a kancellárnak módja van megzsarolni, kémkedésre kényszeríti saját felekezet ellen: elzülleszteni azonban nem tudja: Szőke végül is mindent elkövet egykori társai megmentésére.

Kemény Zsigmond A rajongók-ban is kivételes biztonsággal formálja meg nőalakjait: a bölcs, emberszerető Lorántffy Zsuzsanna és Szőke István önfeláldozó felesége mellett megrajzolja az élnivágyó, büszke s felületes sikerekkel soha meg nem elégedő Pécsi Deborah alakját is. Deborah és Kassai Elemér Rómeó és Júlia utódai: boldog, szinte idilli szerelmüket a két család ellenségeskedése dúlja fel.

*

Arató László - Hites Sándor - Pályi András
Kemény Zsigmond: Rajongók

Résztvevők: Arató László, Pályi András, Hites Sándor

Arató László: Azt hiszem, hogy az itt színpadra állított nyolc regény közül talán a Rajongók az, amelyre leginkább ráfér a leporolás. Nemcsak azért, sőt nem is elsősorban azért, merthogy belepte az idő pora. Hanem mert valószínűleg a Rajongók, a legnépszerűtlenebb magyar zseni regénye, porpáncélban vagy porburokban született. Már a kortársak se nagyon szerették, az utókor se nagyon szerette, és a mai olvasóközönségnek is csak egy csekély része szereti, miközben jeles elmék, irodalmárok újból és újból fölfedezik. De ez a fölfedezés, ez a kanonizálási kísérlet, ez valahogy mindig szűk körű marad. Felolvasnék egynéhány ilyen fölfedezésből egy-egy mondatot. Péterfy Jenő, a XIX. század, szerintem, legkiválóbb kritikusa a következőt írta Báró Kemény Zsigmond mint regényíró című írásában. „Vannak írók, akik műveikben minden tehetségüket kiadják, mint a méh a fullánkját. Könyveikből teljes tájékozódást szerezhetünk egyéniségük felől. Kemény Zsigmond ezekkel szemben eredeti. És mint minden valódi eredetiség, egy kissé szfinxszerű. Első pillanatra a fényeskedők mellett egészen homályosnak, sötétnek látszik, mint az olyan testek, amelyek nem átbocsátják a fényt, hanem magukba nyelik.” A szfinxszerűséget ő magára Kemény Zsigmondra mondja, de valószínűleg a Kemény-regényre is igaz ez: valami nehéz, titokzatos, súlyos, a fényt inkább magába szívó, mint kibocsátó. Aztán erről a regényről, illetve erről az íróról két olyan jelentőségű prózaíró, mint Németh László és Móricz Zsigmond azt találta mondani, hogy a legnagyobb magyar regényíró Kemény Zsigmond. S mondták ezt minden megszorítás nélkül. Kettejük között többek közt ez az ítélet volt a közös nevező. Ezek után többen megpróbálták még kanonizálni, a magyar epikai kánon középpontjába emelni Kemény Zsigmondot. 1989-ben Szegedy-Maszák Mihály nagymonográfiát közölt róla. De valahogy az iskolában mégis nehéz tanítani. Például én eddig egyszer tanítottam, és életem legnagyobb tanítási kudarca volt: Egy, azaz egy diák olvasta el a Rajongókat a jeles Radnóti Miklós Gimnáziumban. Míg a Varázshegyet sokkal többen olvasták el, amivel csak a nehézségi fokot szeretném jelezni. Aztán sorolom tovább: nemrégiben nem kisebb jelentőségű író és irodalmár nyilatkozott Kemény Zsigmondról a legnagyobb elismerés szavaival, mint Márton László, aki egy interjújában azt mondta, hogy számára az utóbbi néhány évben két személyiség vált kitüntetetten fontossá, az egyik Kemény Zsigmond, a másik Füst Milán. Kemény a gigantikus erőfeszítés miatt, amellyel hazai előzmények nélkül kialakított egy drámai terheket bíró, eredeti regénytechnikát.

Két kérdés adódik tehát. Az egyik, hogy miért szorul leporolásra Kemény? Miért nem szeretik eléggé az olvasók a Rajongókat? Utána pedig azt fogom megkérdezni, hogy ha nagy regénynek tartjátok a Rajongókat, akkor miért, és egyáltalán miért választottátok a mai beszélgetésre?

Hites Sándor: Először is: a leporolás vagy a leporolás sikere soha nem döntés kérdése. Hiába határozzuk el, és hiába van az elhatározásnak sok híve a szakmabeliek között. Az ilyesfajta leporolások is, amelyek, mondjuk, az utóbbi tizenöt évben történtek, csak arra vetnek fényt, hogy jórészt nem azokat a regényeket vették elő, amelyeket kellett volna. Bár a Rajongóknak nagyon erős irodalomtörténeti hagyománya van, sőt talán Keménynek ez a legjobb regénye, lehet hogy mégis inkább olyan regényeket kéne elővenni, mint, mondjuk, A szív örvényei vagy a Férj és nő vagy a Ködképek, amelyekre kevesebb figyelem irányult a nagy kanonikus regények mellett. Másrészt meg Kemény nincs egyedül ezzel a dologgal. Eötvösnél is azt látjuk például, hogy a kritikai elismertség és az olvasottság mértéke, enyhén szólva, nem esik egybe. És Eötvösnél is az figyelhető meg, hogy ma talán érdekesebb értekezőként vagy politikafilozófusként, mint regényíróként, ugyanígy Kemény politikai iratairól írt értekezéseket Szegedy-Maszák Mihály és Fehér M. István. Kemény politikai bölcselete tehát inkább felújíthatónak bizonyult, már csak azért is, mert mind a ketten aktuális politikai eseményekhez hívták segítségül. Különben részben a politikai indíttatás vezette Németh László és Móricz érdeklődését is.

Pályi András: Szeretném megfordítani a kérdések sorrendjét, és kezdem azzal, hogy miért választottam ezt a regényt. Nekem ez a könyv különösen sokat jelent. Gimnazista korú voltam, amikor olvastam – nem emlékszem pontosan, hogy mikor, de a példány itt van, és ’58-ban jelent meg –, a rádióban hallottam róla, fölkeltette az érdeklődésemet, és akkor. Tehát olyan 16-17 éves koromban. Életem egyik legfantasztikusabb olvasmányélményeként emlékszem rá, így őriztem meg mind a mai napig, de később nem vettem a kezembe. Közben elvégeztem az egyetemet, ez le van tudva, gondoltam, ezt már nem kell elolvasnom. És most azért választottam, mert rettentő kíváncsi voltam, hogy fiatalkorom e fontos könyve hogyan fog rám hatni. És megismétlődött az eset: alighogy fellapoztam, a könyv elkapott és magával ragadt. Csak most már egészen másképp olvasok, sokkal tudatosabban és némi írói önreflexióval.

Szétnéztem a Kemény-irodalomban, hogy mit írtak róla, és döbbenetes volt – kicsit kipoentírozom a dolgot, bár nem szeretnék önteltnek látszani –, hogy Kemény Zsigmondot a korabeli meg a későbbi kritikusok is nagyjából ugyanazért marasztalják el, amit bennem szoktak bírálni: hogy nem beszélnek a hősök egyéni nyelven, hogy nem archaizál például a Rajongókban, tehát egy csomó olyan dologért, ami egyfajta irodalmi modell vagy irodalmi kánon szerint elvárható az írótól, ám aminek ő nem felel meg. Szerb Antal például azt írja róla, hogy rettentő nehézkesen megy a cselekmény előre, ott azonban fantasztikus lendületet vesz, ahol belső monológ van. És itt tulajdonképpen mindjárt felvethető a kérdés, hogy egyáltalán mit tartunk az irodalom feladatának, mit várunk az írótól, hogy mit fog ábrázolni. A kritikus nem viszonyulhat máshoz, csak a kész műhöz. Az író meg sokszor nem is tudja, hogy mit hozott létre, viszont nagyon sokat tud arról, hogy miből lett a mű. Azaz az írót aligha lehet csak annak alapján megítélni, hogy „külsőleg” mi sikerült neki, tehát mondjuk, hogy Kemény Zsigmondnak sikerült-e a szombatos mozgalmat, a korabeli Erdélyt ábrázolnia, hogyan beszélteti a hőseit, stb. Ilyen szempontok szerint szoktunk ítélkezni, holott nem erről szól a könyv. A könyv sohasem a témájáról szól, hanem arról, ami az író közlendője a világról, az életről, saját belső tapasztalatairól.

Visszatérve egykori 16-17 éves magamra: akkor minderről nekem fogalmam sem volt, de nemegyszer megesett velem, hogy híres műveket kézbe vettem, és halálosan untam őket. A regényekben például sosem érdekelt a sztori. Jókaival, emlékszem, nagyon sok bajom volt, hogy kortársat ne említsek itt. Viszont érdekelt valami, ami Keményt is érdekli, és nyilván ezen a ponton találkoztunk. Azt gondolom, ez a befogadástörténet kulcskérdése. Hány olyan olvasója akadt Kemény Zsigmondnak az elmúlt százötven évben, aki azt keresi az irodalomban, ami őt foglalkoztatta? Szerintem ez az igazi kérdés, és az érdektelenség, a felemás vagy közömbös fogadtatás, ami őt körülvette, egy írói gondolkodásmódnak, egy írói alkatnak, hogy azt ne mondjam, ars poeticának szól.

A. L.: Hites Sándorral szeretnék vitatkozni arról, amit a recepcióról mondott. Egyfelől biztosan igazad van, hogy a politikai szempontok és az értekező Kemény is rendkívül fontos, másrészt azt hiszem, hogy a Rajongóknál és általában a Kemény-regényeknél kevésbé irányzatos, kevésbé didaktikus, kevésbé politikai célzatú regények nemigen vannak. Függetlenül attól, hogy Németh Lászlónak, illetőleg Móricz Zsigmondnak voltak-e nemzetnevelő céljai, azt gondolom, hogy az ő érdeklődésük mélyebb hagyománykeresésből is fakad. Németh László nyilvánvalóan a lélektani regény meg a nőfigurák előzményét kereshette és, szerintem, találta meg. Azt hiszem, hogy az sem véletlen, hogy a nagyon gyakran női hangon megszólaló és női monológokat író Pályi András érzékenyen reagál egy olyan íróra, aki női monológokban és belső monológokban egészen fantasztikus. Móricz esetében talán a Tündérkert írója talált a történelmi regényíróra. Szegedy-Maszák Mihály pedig a Rajongókról immáron harmadik tanulmányát is megírta, aminek semmifajta politikai célzata nem volt. Nem beszélve a kortárs írói recepcióról: Márton László is nyilvánvalóan történelmi regényeinek előzményeként gondol Keményre.

H. S.: Szerintem alapvetően egyetértünk. Engem érdekel a XIX. századi történelmi regény, és érdekelnek a mostani történelmi regények is, Márton mellett Háy János, Láng Zsolt vagy Darvasi László. De azzal viszont már vitatkoznék, hogy a történelmi regény műfajának felújítása révén Kemény mint történelmi regényíró aktualitást nyert volna. Én sokkal inkább azt látom, hogy a műfaj felújítása azt nyomatékosítja, hogy Kemény kevéssé eleven alkotó. A mai történelmi regény egy olyan műfajhagyományra épül, amit az irodalomtörténet sokáig pontosan a Kemény–Móricz-vonallal állított szembe. Tehát sokkal inkább Jókai vagy Gárdonyi regényírásával talál kapcsolódási pontokat. Márton László valóban több írásában is úgy látja, hogy Kemény nagysága abból is adódik, hogy előzmények nélkül hozott létre egy regényírói metódust, viszont egy másik esszéjében ezt azzal egészíti ki, hogy ez a fajta regényírás nem jött sehonnan, de aztán nem is következett belőle semmi.

P. A.: Számomra egyáltalán nem érdekes, hogy a Rajongók történelmi regény. Emberekről szól. Emberek belső szenvedélytörténeteiről. A hatalom mechanizmusáról, a gyűlöletről, arról, hogy ez meddig vihető el, hogy miben áll az ember jósága és rosszasága, tehát az erkölcsi alapkérdésről, arról, hogy az ember jósága valóban nem egyéb, mint kiteljesületlenül maradt gonoszság, vagy fordítva, a kiteljesületlen gonoszság tényleg jóság-e. Az emberi jelenségről szól, amely ki van szolgáltatva a maga mélytengeri áramlásának: ott a mélyben történik valami, amiről nagyon keveset tud a korabeli irodalom, szinte semmit. Jókainál ezekről a dolgokról nem olvashatunk, de még Eötvösnél se nagyon. Náluk az elbeszélés a történelemmel, a társadalmi mozgásokkal, a világ tarkaságával, az élet ellentmondásaival foglalkozik, és nem azzal, ami az emberben legbelül történik. Szerb Antal, akivel amúgy vitatkozom Kemény megítélésében, az utolsó mondatban tesz egy nagyon érdekes összevetést. Azt írja, hogy Dosztojevszkij és Kleist a rokona Kemény Zsigmondnak. Hisz ő is, akárcsak azok, beviszi a hőseit egy zsákutcába, amiről az olvasó pontosan tudja, hogy zsákutca, a figurák azonban élik tovább naivan a maguk ábrándjait, miközben közeleg a katasztrófa. Ne felejtsük, Kleistnek is kétszáz év kellett, hogy fölfedezzék. Annak idején őrültnek tartották, s csak jóval Freud után jöttünk rá, hogy igazából azokról a dolgokról beszélt, amikről a kor, amelyben élt, nem is tudott, arról, hogy miféle mozgató erők rejlenek az ember tudata alatt. Kemény aktualitását ebben érzem, itt van az ő igazi jelentősége.

A. L.: Én többek között azért imádom ezt a regényt, mert ennél zseniálisabban szerkesztett magyar regényt nem láttam: a vége felől van szerkesztve, egyetlen hatalmas nagy jelenete felé hatol egy öt-hatszáz oldalas regény, tudniillik a balázsfalvi március 22-i szombatos gyűlés felé. Továbbá az egész regénynek az a jellegzetes szerkezeti mozzanata, hogy egy-egy jelenetet több nézőpontból látunk, és ez nagyon korszerű szerintem. A magyar regényben kevés XIX. századi példát tudok rá. Ugyanilyen modern az, hogy állandóan előre-hátra mozgás van az időben, és hogy váltakozik a belső és a külső nézőpont. Túl ezeken, a Rajongókat olvasva énnekem Shakespeare jut minduntalan az eszembe: mind a fantasztikus, önreflexív monológok, mind a szereplők bonyolult párhuzam- és tükörrendszere miatt. Mindez egészen briliáns.

H. S.: A történelmi regény műfaja, a lélektani ábrázolás és a szerkezet kérdését, szerintem, nem lehet különválasztani. Visszatérve még egy kicsit a történelmi regényre, attól a kérdéstől biztosan nem szabadulunk meg, amit néhány hónappal ezelőtt Gyáni Gábor történész tett fel a Tiszatájban Rakovszky Zsuzsa A kígyó árnyéka című regénye kapcsán. Képtelen megérteni, mondja Gyáni, hogy egy író, ha a saját korához akar szólni, miért választ történeti témát. Ezzel akkor is számot kell vetnünk, hogyha a lélekábrázolást vagy a tudattalan megjelenítésének az eljárásait értékeljük Keménynél. Sokáig azt méltányolták történelmi regényeiben, hogy mennyire összefonódik bennük a magánélet és a történelmi események motivációja, hogy ez a kettő mennyire nem előtér-háttér viszonyban van, hanem valami szövedékké van összesodródva. Hogyha, mondjuk, a szerkesztés Laci által idézett példáját vesszük, a hatalmas késleltetést egy csúcsjelenet felé, akkor azt mondhatjuk, hogy ahhoz, hogy ezt az ívet fölismerjük, bizonyos történelmi ismeretekkel is kell rendelkeznünk. Nyilván máshogy olvassa az az olvasó, akinek van valamennyi ismerete a XVII. századi erdélyi fejedelemség történetéről, így a végkifejletről. Tehát a szerkezet követése, értelmezése, a vártnak és a váratlannak az elkülönítése is a történelmi ismeretek meglétén múlik. Sőt a lélektani ábrázolásnak a megítélésekor sem lehet a történelemismeret lététől vagy nem lététől függetleníteni.

P. A.: Gyáni Gábor felvetésére azt válaszolnám, hogy nagyon egyszerű szerintem, az író miért vált időt. Tudniillik az író, amikor regényt ír, szerepet játszik. Magára ölt egy szerepet, és kidolgozza, ahhoz hasonlóan, ahogy egy színész dolgozik. Ráadásul Kemény esetében ott volt Kemény János, aki valamiféle őse volt neki, tehát a családi hagyomány is működik, amikor az erdélyi emlékírót használja forrásként, de ezt csak zárójelben mondom. Hogyha én olyan regényt írok, aminek én magam vagyok a hőse és a saját nevemen szerepelek, akkor is szerepet játszom – ezt mindenki tudja, aki már próbálkozott írással –, magyarán nem létezik olyan önéletrajzi regény, amely ténylegesen önéletrajz. Ha megkonstruálom az önarcképemet és megírom regényben az életemet, akkor az már nem az én életem, az egy regényhős élete. Ráadásul az írók jobb szeretik egymástól eltávolítani ezt a kettőt, többek közt azért is, hogy az olvasó ne az író életének az intimitásait próbálja kicsemegézni a történetből. Vagyis az író mindenképp más figurában írja meg magát, akár kortársiban, akár történelmiben, de ez pontosan mutatja, mennyire mindegy, hogy történelmi témát választ-e, vagy kortársit.

Ami pedig a történelmi ismereteket illeti: nekem tizenvalahány éves koromban, amikor először olvastam, tényleg nem sok ismeretem volt a szombatosokról, úgy emlékszem, semmi. Erdély történetéről is elég kevés. Azt gondolom tehát, hogy a dolog pont fordítva áll. Az ember elkezdi olvasni, elkapja a regény, és beleviszi egy világba. Ugyanúgy belevisz, mint egy kortárs amerikai vagy ausztrál regény, amely olyan miliőben játszódik, ami nekem itt, Budapesten tök ismeretlen. A jó regény átemel abba a világba, ahol játszódik, és elhalmoz információkkal. A Rajongókban is egy sor információt kapok az erdélyi történelemről, a szombatosokról, a korról; nem igaz azonban, hogy ez a regény nem tud magával ragadni, ha nem rendelkezem ezekkel az információkkal.

Egyébként pont arra gondoltam, ha engem most megkérdeznének, hogy kit kellene lefordítani a magyar klasszikusokból, azt mondanám, hogy Kemény Zsigmondot. Rendkívül izgalmas lenne, ha lefordítanák valamelyik világnyelvre. El tudom képzelni a sikerét, mert amiről szól, az a mai embert felettébb foglalkoztatja. Ehhez képest a történelmi kulissza másodlagos, inkább csak egzotikussá teszi ezt a tudást.

H. S.: Ez nagyon jó példa. Szegedy-Maszák legutóbbi, harmadik Rajongók-tanulmányában valami olyasmi a kiindulópont, hogy létezik-e még nemzeti hagyomány vagy nemzeti kulturális örökség, hogy értelmes dolog-e még ilyesmiről beszélni. Ő azt mondja, hogy valószínűleg ma nagyon kevés olyan olvasó van, aki az erdélyi fejedelemség történetétől személyesen meg lenne érintve (viszont azért érzékelteti, hogy ő egy picit meg van még tőle érintve), és hoz egy nagyon szélsőséges ellenpéldát, Bret Easton Ellis Amerikai Psychóját, ami New Yorkban játszódik. Szegedy-Maszák azt írja, hogy ő is sokat jár Amerikában, ismeri azokat a helyszíneket, volt azokban a múzeumokban, ahol az Amerikai Psycho főszereplője mozog – hogyan tudjuk tehát megmondani, hogy melyik a mi világunk? Vajon a magyar történelmi hagyománynak egy bizonyos időszaka, vagy pedig már sokkal több közösséget találunk egy olyan világgal, ami egy nagyon távoli földrajzi helyen, egy nagyon eltérő kultúrának a kulisszái között játszódik?

A. L.: Én most egyetértenék veled abban, hogy igenis, azért számít az előzetes történelmi tudás egy más szinten. Abban nem értek egyet, hogy a szerkezetet az ember nem érzékeli nélküle, de az igaz, hogy többletet tesz az egészhez hozzá, ha ismerjük a figurák sorsát, egyfajta történeti többletiróniát ad, hogy mily piciny minden emberi történés.

H. S.: Olyannyira igazat adok neked, hogy nem is igazán beszélnék többletről, hanem azt mondanám, hogy ha van mozgósítható tudásunk, akkor több is és kevesebb is kisül a regényből. Tehát az ismereteink sok tekintetben redukálják is azt az élményt, amit a regény nyújtani képes. A vártnak meg a váratlannak az arányai úgy módosulnak, hogy valamit elveszítünk, ha vannak ilyen ismereteink, de valamit meg is nyerhetünk.

A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges


© Copyright 2011, Beszélő. Minden jog fenntartva –


*

KEMÉNY ZSIGMOND: A rajongók
(1855-1859)

Az embersorsokat valami különös, immanens törvény vagy dinamizmus irányítja; a hős sorsa ott alakul előttünk. Az embersorsot formáló erők valami egyén fölötti szövevénybe összefonódva, építve és rombolva alakítják az életpályát.

(BARTA JÁNOS)

A magyar regényírás báró Kemény Zsigmond (1814-1875) műveivel közelítette meg először a kortárs európai nagyepika szintjét. Németh László és Móricz Zsigmond őt tartotta a múlt század legnagyobb magyar regényírójának, Szabó Dezső a magyar fátum alá rekesztett” személyiségek közé sorolta, Berzsenyi Dániel, Katona József és Madách Imre mellé. Politikus és publicista is volt, a magyar nemzeti önismeret és emlékezet céltudatos formálója.

Első irodalmi alkotásainak jelentőségét az árnyalt, aprólékos lélekábrázolás adja; szereplőinek jelleme és sorsa izzó szenvedélyek harcában bontakozik ki. A pályája csúcsán megjelenő történelmi regények Erdélyben játszódnak, a szerző szűkebb hazájában, a két nagyhatalom között egyensúlyozó és nemzetiségi-vallási ellentéteket is magában hordozó fejedelemségben. A hősök a történelmi folyamatok sodrában, a

társadalmi ellentétek kereszttüzében kísérlik meg személyes céljaik megvalósítását.

A nagyregények ilyenformán három egymásra épülő szférában ábrázolják az emberi küzdelmeket: a totális (történelmi) háttérben, a közvetlen (társadalmi) környezetben, valamint az előteret alkotó személyes sorsokban.

A rajongók c. regény története is e három szinten zajlik. A mű első oldalain részletes korrajz olvasható; az író végigtekint a harmincéves vallásháború, az európai békét minduntalan feldúló szeszélyes vagy tragikai fordulatok” sorozatán. Ez a rendkívül viharos időszak a történelmet eszményekkel álcázott, valójában kíméletlen hatalmi harcok végtelen sorozatának mutatja. A vallásháborúk zűrzavarának derekán”, 1638 végén indul a cselekmény, amikor még sötétebb és kétségbeejtőbb” a vallásszabadságért” vívott háború. Ebben a közegben vívják meg saját létharcukat a regény második szintjének tényezői, Erdély társadalmi csoportjai, politikai és vallási erői.

II. Rákóczi György fejedelemsége – kétarcú politikával – egyfelől az evangélikusok védelmezőjeként lép fel a császári és katolikus Magyarországgal szemben, ugyanakkor a saját felekezeti kisebbségeit kész kíméletlenül elfojtani. A vallási célzatok mögött nyilvánvalóan politikai szándékok, azok mögött is – a mű harmadik rétegében – személyes erények és vétségek, szélsőséges indulatok (a rajongás” válfajai) húzódnak meg.

Az események középpontjában két főszereplő áll – a regény különleges szerkezeti vonásaként ők személyesen soha nem találkoznak. Egyikük Pécsi Simon, a politika

és a közélet porondjáról immár visszavonultan élő tekintélyes férfiú, Bethlen Gábor egykori kancellárja. Vele szemben áll a jelen politikai életének meghatározó személyisége, Kassai István címnélküli kancellár”, a fejedelem tanácsadója. Ellentétük fő oka Kassai szertelen vagyonszomja” (mindenáron meg akarja kaparintani Pécsi Simon birtokait) és elhatalmasodó gyűlölködése: riválisa politikai súlyát és személyes tekintélyét is meg akarja semmisíteni.

Az ítélőmester” több úton próbálkozik. Korábban örökbe fogadta Kassai Elemért, unokaöccsét, csupán mert az Pécsi Deborah szerelmese volt, és így tekintélyes hozomány várományosa. Pécsi Simon azonban átlátott ellenlábasa szándékain, és nemkívánatos személynek tekintette Elemért. Kassai második – és a regényünk főcselekményét kitevő – manővereként kieszközli az erdélyi fejedelemtől a szombatosok fő- és jószágvesztéséről” szóló rendeletet (1638. december 21-én). E lépés nyilvánvaló okát a közvélemény is gyanítja: a szombatosok ügyét [+] Pécsi megrontására hozta szőnyegre” a körmönfontan ügyeskedő kancellár, hiszen ellenfele közismerten kapcsolatot tart ezzel a szektával. Az események irányításának eszközéül Kassai István behálóz egy szombatos papot, Laczkó Istvánt, és zsarolással kémkedésre kényszeríti.

A regény középső szakaszában az író az eseményszálak váltott szövésével halad előre, időbeli előre- és visszalépésekkel, minden jelentős szereplő nézőpontját és motivációját egyenként és részletesen megvilágítja. Ennek formája leggyakrabban a belső monológ. Źgy váltakoznak Laczkó István, Klára, Elemér és Deborah kedélyhullámai, tépelődései, vívódásai a sorsfordulatok előzményeiként, illetve következményeiként. Folyamatosan élesedik Kassai István és Pécsi Simon ellentéte is. A bonyodalom kezdete után Elemér – szerelméről lemondani kényszerülve – félreáll, elhagyja a gyulafehérvári udvart, a mezei hadak kapitánya lesz a Pécsi-birtokok körzetében. Az ő visszavonulásával párhuzamosan egyre inkább előtérbe kerül Gyulai Ferenc, és betölti barátja helyét a Pécsi-házban is, a fejedelmi udvarban is. Laczkó István a bűntudattól összeroppan, vállalja a jobbágysorsot, és megpróbálja helyrehozni végzetes hibáját. Felesége, Bodó Klára hősiesen és sikeresen dacol a sorssal, a fejedelmi udvarba kerül, és – megnyerve Lórántffy Zsuzsanna személyes pártfogását – kevés híján a férjét is kimenti Kassai István körmei közül. Pécsi Simon és Deborah csöndesen élik napjaikat, csupán elszenvedik a történéseket, nem kívánnak harcolni sorsuk ellenében. Kettejük párbeszéde a regény eszmei csúcspontja. A háttérben – a megoldásban végső fordulatot hozó epizódsorként – Báthory Zsófia hercegkisasszony és ifjabb Rákóczi György készül az esküvőre. (A rajongók kompozíciós remeklés” – vélekedik Németh László.)

A tetőpont a szombatosok andrásfalvi találkozója. Pécsi Simon eltökélt szándéka, hogy ezen lecsillapítja a szélsőséges indulatokat, mértékletességre inti a rajongókat”. Kassai István ellenben az indulatok előzetes felkorbácsolásán munkálkodik, közben pedig levélben tájékoztatja az erdélyi főbírót a veszedelmes” készülődésről. A válság éleződésével újból megjelennek a nagypolitika erői: külpolitikai fejlemények következtében küszöbön áll a magyar király elleni támadás, és ez fékezi a felekezetek elleni belső fellépést Erdélyben. Kassai érdekei tehát azt követelik, hogy Balázsfalván zavargás törjön ki.

A végzetes eseményen a balsors Pécsi Simon ellen fordul, Kassai manőverei beválni látszanak. A szombatosok elvakultsága és a tragikus véletlenek sorozata tömeghisztériát robbant ki, amelynek első áldozata az a Kassai Elemér lesz, aki pedig a béke szolgálatában érkezik a gyűlésre. Laczkó István is életét veszti. Elemér felkoncolása Kassai István számára a legfájdalmasabb veszteség; most már csak a kapzsisága elégülhet ki, ha megkapja a szombatosokkal együtt bukó Pécsi vagyonát, elsősorban az andrásfalvi uradalmat.

A megoldásban azonban ismét közbeszól a sors, ezúttal a házasuló fejedelmi pár szeszélye képében. Zsófia nászajándékul elhangzó kérésére Gyulai Ferenc lesz az értékes Pécsi-birtok ura, egyúttal Deborah kezét is megkapja – jóllehet ő Bodó Klára iránt vonzódik. Laczkó István özvegye azonban a szegények és betegek

istápolásában lelte meg életcélját Rápolton, férje utolsó tartózkodási helyén. Minthogy pedig időközben a török szultán hozzájárult a magyarországi evangélikus rendek sérelmeinek orvoslásáért indítandó hadviselet”-hez, Kassai István kiszorul a politikából, kegyvesztetté válik, Pécsi Simon ellenben visszanyeri a fejedelem jóindulatát – az ítélőmester nem soká élte túl” a végső fordulatokat.


A mű elsődleges tanulsága: az emberi sors kifürkészhetetlen és befolyásolhatatlan. Kérlelhetetlen törvények bonyolult erőrendszere áll fölöttünk, amelyhez alkalmazkodni vagy amelyet befolyásolni nem lehet. Épp azokat söpri el a legnagyobb erővel, akik a legjobban küzdenek ellene, elsősorban a fanatikusokat, a szenvedélyek és vágyak megszállottjait, a rajongók”-at. A tragikus vétség klasszikus eleme, a hübrisz” Kemény Zsigmond világában különös jelentőséghez jut. Mindenfajta szélsőség, elhivatottság és elbizakodottság a sors kihívásának minősül. (Ennek a világlátásnak a gyökere 1849 tanulságában rejlik; Kemény Zsigmond történelem- és sorsszemléletét a szabadságharc előre látott tragikus bukása döntően befolyásolta.) Az erkölcs szolgálata sem szolgáltat jogalapot a kiemelkedésre: a legkiválóbbak éppúgy elszenvedik a csapásokat, mint a legsilányabbak. Kassai Elemér talpig becsületes fiatalember, Pécsi Simon önzetlen és nagylelkű férfiú, mégis mindkettőjüket elsöprik a törvények, sőt épp a lelki nemesség és jóság sodorja őket végveszélybe (Eleméren ez be is teljesedik). A kiszolgáltatottság ugyanakkor az ellenpéldára is érvényes: a morált a saját önös céljaira eszközül felhasználó Kassai István, a machiavellista intrikus, a lelkiismeret nélküli alattomos figura is a véletlen játékszerévé válik, jóllehet a végső fordulatokig fölényes biztonsággal és célravezetően kormányozza hajóját.

A sors kiváltképp a megmerevedett társadalmi rendben tragikus. A magyar viszonyok – a történelmi időben éppúgy, mint Kemény Zsigmond jelenében – rendkívül merevek. A származás kijelölte útról való letérés végzetes bűnnek számít Szőke Pista részéről éppúgy, mint Pécsi Simon esetében.

A rajongók szereplői tehát csaknem valamennyien tragikus hősökké válnak, két típus kivételével. Akad, aki a sors fölött áll”, szilárd jellem” (Barta János kategóriáit alkalmazzuk, a továbbiakban is), nevezetesen Lórántffy Zsuzsanna fejedelemasszony. Megemlíthetjük mellette a fejedelmet, Rákóczi Györgyöt is, de ő kevésbé jelentős szereplő, nem kerül az események fővonalába. A fejedelemasszony magasságát megközelíti Bodó Klára, aki magára maradva gyermekeiről is gondoskodni tud, és helytáll a kritikus helyzetekben (érzem, hogy erélyemnek a szükség csak újabb meg újabb tért nyitna”). ž azonban csak a saját életútját illetően győzi le a mostoha körülményeket, csak magának teremt külön világot”, férje tragédiája őt is sújtja. Kivonulása a társadalomból (lemondása a világi boldogságról, a szegények és betegek gyámolítása) már bizonyos fokú életvereség. Mégis ő az egyetlen szereplő, aki saját tiszta erkölcsisége szerint tud élni. A többieknek még ez a részsiker sem jut osztályrészül.

A végzet szeszélyeit elkerülő másik típus a sodródó figuráké, a gyermekkedélyek” osztálya. Nekik nincs határozott törekvésük, ezért nem ütköznek össze semmilyen törvénnyel, de nem is érik el vágyaik teljesedését. Gyulai Pált a szerencsés véletlen sodorja előre, rangot és gyönyörű feleséget is kap – bár ő az egyetlen fiatalember, akit hidegen hagy Sáron Rózsájának” varázsa, ezzel szemben Bodó Klárához vonzódik egyre erősebben, reménytelenül. Laczkó István gyenge jellemű figura, ő a legcsekélyebb akaraterejű” szombatos, méltán lesz Kassai bábfigurája. Önérzetre ébredésekor azonban előre lép – a tragikus sorsúak táborába, hisz megkísérli helyzetének megváltoztatását. Hősies fellépése a szombatosok gyűlésén hatástalan, a berontó nemesek és hajdúk egyszerűen lemészárolják. A regény eszmevilága szerint származásának megtagadása volt az ő eredendő bűne, koldusból lett módos lelkész, ezzel váltotta ki maga ellen a végzet haragját.

Pécsi Simon szűcsmester fiából lett mágnás” Bethlen Gábor idejében – ez a mozzanat politikai ellenfeleinek gőgjét és irigységét váltja ki (Kassai szerint a nagyok közé tolakodott”), és így a sors büntetését. Messze kimagaslik kortársai közül – ez is vétségnek számít -: tudatosan él, tudományokban jártas csillagjós”, szent énekeket” szerez és énekel, szíves vendéglátója minden idegen utazónak, pártfogója a szombatos szektának. Dúsgazdag Epicur”, valamint ábrándos és előítéletes ember”. Szilárd életelvek szerint él, épp ezért kell belátnia: el volt tévesztve egész életünk”.

Pécsi Deborah az önsorsrontók” közé tartozik. Élete azért fut zátonyra, mert – engedve imádott apja kérésének – kiadja szerelmese útját. žt a tiszta gyermeki szeretet ítéli tragikus sorsra. Az igaz érzelem elfojtása az önmagukat elvesztők” bűne. Nem ura érzéseinek, megütközik Gyulai Ferenc hidegségén, és belelovalja magát az utána való sóvárgásba. Érzéseit szeszélye gyakran elvitatta, büszkesége legyőzte, de a szeszély és e büszkeség álérzéseket is hamar iktatott a valódiak helyébe”. Boldogtalanságra rendeltetett.

Kassai Elemér az erkölcs és kötelességtudás áldozata; vesztét a nagybátyjával való kapcsolata okozza. Jellemétől idegenkedtem, kincsére nem vágytam, s bár hallám, hogy Pécsinek halálos ellensége, nem volt szívem visszautasítani a gyűlölt öreget.” Tudomásul veszi sorsának csapását (Deborah elfordulását), ezután megkísérli kivonni magát nagybátyja, illetve a sorsa hatóköréből, de sikertelenül.

Kassai István a negatív főszereplő, ő az író jellemtipológiájában az önmagukat szétzúzók” körébe tartozik. Bűne: irígység, kapzsiság, önhittség.

Kádár és a legtöbb szombatos megszállott, elvakult rajongó”. žk az erény szörnyetegei” (Németh László), önnön bukásuk előidézői, de bűntelen embertársak halála is szárad lelkükön. A nép – pl. Kassai felbujtására, Pécsi Simon pénzszóratására – rendkívül ingatag, befolyásolható, bárki ellen vagy mellé hangolható.

A magyar irodalmi és tudományos nyelv csak az 1830-as években kezdett erőre kapni, elsősorban az újabb nyelvújítási mozgalomtól támogatva, másrészt a népnyelvből merítve. A költészet a prózánál előbbre járt, és Kemény Zsigmond beemelte stílusába a romantikus poézis elemeit, annak gazdag és fordulatos eszköztárát. Különleges szókapcsolatokkal, újszerű asszociációkkal éreztette a lélek rebbenéseit, fejezett ki erkölcsi-gondolati-indulati reflexiókat. Nagy súlyt helyezett a plasztikus láttatásra.

A cselekmény mozgatói a harag és a szeretet hullámai. Epikájában nagyfokú líraiság uralkodik, a hangulati tartalmak jelentős szerepet kapnak, az író elsődleges célja az egyén és a világ közti kapcsolat feltárása. Elbeszélői magatartásában a tényszerű tárgyilagosság, a hősök énjébe való beleélés, a reflexió és a boncoló jellemzés váltakozik. Előadásmódja is változatos: narráció, monológ és párbeszéd, átképzelés és jelenetezés egyaránt megjelenik regényében.