Benedek István Gábor: Zsidók, ávósok és más mai kérdések

A Magyarországi Holocaust Emlékalapítvány arra kért: szóljak egy eloadáson az 1944-es cionista ellenállásról. Vámos György kollégámmal ugyanis 1988-1989-ben riportkönyvet írtunk Tépd le a sárga csillagot címmel, amelyben közreadtuk a Sómér Hácáir tucatnál több harcosának visszaemlékezését.

Igaz, a kötet, túl a tényeken, még ha ad abszurdum is, felmutat bizonyos idoszeruséget. Választ ad arra: mit kell tenniük vészhelyzetben a zsidóknak? Hogyan kell önszervezodniük, miként mentsenek öregeket, noket, gyerekeket, egészen odáig, hogyan alakítsanak ellenállási brigádokat. Ha ugyanis valaki arra gondol, amit az egyik (szónoki túlzásairól ismert) jobboldali pártpolitikus mondott nemrég, hogy oszerinte máris polgárháborús a hangulat Magyarországon, továbbá ha ezt a fenyegeto kijelentést összevetjük mondjuk a MIÉP áprilisi militáns gyulésének légkörével, és figyelünk az ott meghirdetett hatalomátvételi programra, jóllehet a tér hemzsegett a törvényt védo rendoröktol, a szorongást, a félelmet a zsigereiben hordozó zsidó emberben mégiscsak felmerül a gondolat: hátha egyszer jól hasznosíthatók a Sómérok régi tudása, bátorsága. És ez már önmagában is megnyugtató

Mindazonáltal az eloadás témájától elálltam. Nem vagyok történész, tehát a múlt összefüggéseit hitelesen aligha elemezhetem, s nem vagyok politológus, hogy a napi politikai jelenségekbol elfogadható következtetéseket vonjak le. Újságíróként, íróként inkább olyasmirol szólok, amit riportszeruen mutathatok be. Így választottam tehát a Zsidó magatartásformák 1945-tol napjainkig címu fölszólalást.

Úgy vélem, a tárgy taglalásához elegendo volt végigélni az említett periódust, megfordulni a különféle zsidó körökben, majd meghúzni az egyes idoszakok határait. Így máris kész a tipológia, s megvizsgálható: mit tettek a Holocaustot túlélt rétegek közösségi és egyéni fönnmaradásukért, milyen választ adtak a hirtelen rájuk zúduló politikai-társadalmi kihívásokra.

Végso megállapításom: körülbelül éppen most, csak mostanában ért véget a Holocaust. Egészen máig tart, tartott az a periódus, amikor jószerével egyetlen feladat állt az ember elott: túlélni. Amikor két kérdésre: Mi több? A zsidóság vagy az élet -avagy az élet több-e, mint a zsidóság, csak torz válaszok születhettek. Az Auschwitzból, a munkaszolgálatból hazakeveredettek mindent láttak a pokolból. És tudták: a mai falat kenyér a holnapi élet. A halálgyárból való megmenekülés minden más zsidó emléktol, zsidó élménytol különbözött. A középkor megannyi hosi máglyahalála (a zsidóság több, mint az élet), a vállalás mártiruma a Holocaustban értelmét veszíti. Marad az egyéni megoldás, praktika a túlélésért.

Azok, akik a sorsukat más kontinensekenz, más népekhez, elsosorban Izraelben a zsidó néphez kötötték, kiléptek a magyarországi post-Holocaust kör problémavilágából. Akik itt maradtak, folytatták egyéni küzdelmüket a létért.

Magától értetodik, e küzdelemnek is megvannak a hosei. Például a szombattartó szövetkezetek alapítói. Vajon miért nem írt senki monográfiát errol a csodálatos képzodményrol? Áll a hajótörött magyar zsidóság a sztálinizmus tengerének közepén egy parányi szigeten, és szinte reménytelenül kituzi sábesz megorzésének zászlaját. Gyönyöru, megható.

És máris itt vannak a pártba, a hatalomba igyekvo zsidók. Micsoda lelkesedéssel vetették magukat - eloször, mint antifasiszták, aztán mint csinovnyikok - a politikába?! És minél kevésbé voltak tehetségesek, annál hangosabbak lettek. Velük pedig megjelenik a zsidó funkcionárius alakja. És ott van maga a Rákosi-jelentés. Rákosi, aki hatalma csúcsán mindent megkaphat, ami szem szájnak ingere, kivéve, hogy kiiktassa életébol a zsidó szüloket. Pedig mennyire vágyott erre! Aztán máris az ávó következik, amirol rögtön külön szólok. De közbevetoleg meg kell említeni az asszimiláción belül a vegyesházasságok és a feles gyerekek máig és a jövobe nyúló problematikáját. És minden kisebb és nagyobb témánk hátterébol elotunnek a zsidó közélet vékonyodó, de azért el sohasem tuno hajszálerei. És ki írja meg (sürgetoleg: mikor?) a hitközség történetét? Pontosabban kettos történetét? A láthatót és az eldugottat? Hogy milyen áron lehetett fenntartani a szeretetkórházat (miként kerültek - és kik által - a Joint narancsai Farkas Mihály asztalára, és gyógyszerküldeményei a pártkórházba), az árvaházat, a gimnáziumot és a rabbiszemináriumot? Bármi történt is, azt hiszem, a majdani monográfusnak azért mégsem a bunt és az érdemet kell mérlegelnie, hanem a tényeket fölsorakoztatnia. És leírni: a gátlástalan hatalom csak a magaívásúakkal érintkezett. Akin megérezték a megvesztegethetetlenség, a beszervezhetetlenség szagát, azt vagy ejtették, vagy lecsukták.

Tehát roppant színes témánkban a paletta. A Holocaustot túlélt zsidó -ilyen az ember természete - ezernyi praktikával próbálta fenntartani magát. Az élet fontosabb, mint a zsidóság. Folytatódott a láger-szindróma. S hogy a feladás, az elsodródás, netán a megtagadás ne fájjon olyan nagyon, megfogalmazódott a mento mondat: az internacionalizmus, a szocializmus eszméje meghaladja a judaizmust, mert megszünteti a népek közti különbözoséget, tehát az antiszemitizmust is, a vallás pedig amúgy is a népek ópiuma. A kísérlet nem sikerült. Kárát milliók látták, a szenvedés emléke nem feledheto.

Engem, pillanatnyilag leginkább az ötvenes években testet ölto zsidó magatartásformák érdekelnek. Hogy ezekkel az ávós dolgokkal, talán, már nekünk, zsidóknak is szembe kellene néznünk. Nem azt mondom, hogyan is mondhatnám, fogadjuk el a legádázabb antiszemiták (például Kubinyi) okfejtését, miszerint az ávós világ Magyarországon zsidó világ volt, vagyis aki ávós, az zsidó és fordítva.

De ahhoz, hogy tisztult lélekkel éljünk, bizony, önvizsgálatot illik tartanunk. És néhány kellemetlen kérdésre igenis nekünk kell választ adnunk. Miért lépett be a hírhedtté lett testületbe a reprezentáns arányon jóval több zsidó? Valóban a bosszúvágy hajtotta oket? Hiszen félmillió magyar zsidót mégiscsak lemészároltak 1942-tol 1945-ig, s az életben maradottakat is vérlázító módon alázták, gyötörték meg, miközben értékeiket elrabolták, lakásukat kifosztották. De mégis. Hogyan eshetett meg, hogy a Tízparancsolat (itt muszáj patetikusan szólnunk) gyermekei közül akárhányan -nekünk mindenképpen sokan - szellemi és fizikai közösséget vállaltak a gazemberséggel?

Mondhatjuk-e, hogy csak azért, mert a zsidó ávósok és a zsidó politikai gengszterek magukat már nem tekintették zsidónak, a zsidóságot ez a kérdés nem érdekli? Nem mondhatjuk. És nemcsak azért, mert a külvilág oket zsidónak tartja, mégha ezt a kapcsolatot sokan árnyaltan és differenciáltan látják is. Ez a közkeletu képlet: ha zsidónak születtél, zsidó vagy. Így esik, hogy nem a hatalom emberi gonoszát látják Rákosiban, nem a közönséges politikai bunözot Péter Gáborban, hanem a zsidót. (Hiába kérdezünk vissza: mutassanak egyetlen épelméju zsidót, aki Szálasi buneit átvitte volna annak még csak nem is magyar, hanem örmény származására. Az antiszemitának nem ok kell a zsidógyulöletre, sot még zsidó se nagyon.)

Miért élo ez a fájdalmas kérdés? Nem a rótmanózás miatt. A zsidóságukat százszor megtagadó zsidók, érzékelve, hogy megszunt felettük a párternyo, közösségi védelem híján most tömegével szaladnak a zsidóság eresze alá. És elvárják - joggal -, hogy esetükben is érvényesüljön, méghozzá maradéktalanul a tösúvó elve. Halálod elott akár perccel is, van módod a megtérésre -tanítják az Atyák nyomán ma is a mesterek.

Nyilván, a sztálinista gazembereknek eszük ágában nem volt a megtérés, de ezzel vagy enélkül, a zsidóságukat azért nem vesztették el. És mert most egy másik mondás is eszükbe jut, nevezetesen: minden zsidó tetteiben felelos a másik zsidóért, azt is le kell írnunk, hogy a tegnapi gonoszok átkát a mai (és a holnapi) nemzedékek is viselik. Mert ok elmulasztották a mérlegelést. Tettük elott a számvetést a következményekkel.

A tösúvó értelemszeruen az ember és az Isten közötti viszonyra értendo. De mert zsidó találmányról van szó, nem tehetünk úgy, mintha a megtérés ügye az egyik zsidóra érvényes, a másikra nem. De mielott elhangzik a szóláchti a megbocsájtok ige, az ávó-zsidó elszámoláskor üssük fel mértékünket, a Szentírást. Itt a Könyv, a maga kendozetlen oszinteségével. Ha rosszat tesz a nép, ha egyesek ocsmányságokat követnek el, ha csalárd a vezér, a Tóra, a prófétai irodalom pontosan beszámol róla. Tisztelve a tényeket. Semmi idealizálás. Hiszen a világot, az embert az Örökkévaló alkotta és -ilyenné. Példa szükséges? Mit tett Dávid Urijával? Milyen álnok módon ölette meg, hogy feleségül vehesse Bátsébát, Salamon király édesanyját? És mégis! Jézus sem máshoz, mint ehhez a gyalázatos, de az isteni áldást hordozó Dávidhoz vezeti vissza messiási eredetét. Mert o, az emberi gyarlóság hordozója egyben minden nagyságok kifejezoje.

Ilyen bonyolult ez. Vagy még bonyolultabb. De meggyozodésem: egyszerubb lett volna érvelve rámutatni a rótmanózó parlamenti közjogi méltóság méltatlanságára, s felelni parlamenten kívüli megnyilatkozásaira (lesz több is), ha ezen az önvizsgálaton már túljutott volna a magyarországi zsidóság. Ha igaz a szó, nem kell tartani semmitol.

Csak például: a Gruppe '47 íróinak, közgondolkodóinak nem volt nehéz a dolguk, amikor alig két évvel a náci összeomlás után szembenéztek a barna szennyáradat maradékával? Vagy a franciáknak? Milyen dadogva számoltak le a mítosszal (minden francia született ellenálló), de leszámoltak!

A Holocaust-magatartás, a Holocaust tünetcsoport mostanában ér véget. Szabadon szervezodhetnek a vallási, a cionista, a kulturális vagy akár az ezoterikus zsidó ügyekkel foglalkozó központok. A szabadság élményét, persze, szorongásossá teszi az antiszemitizmus, de fogadjuk a jelenséget természettudományos vértezetben: ahol fény, ott árnyék.

Az igaz, nem árt néhány kínos kérdést feltenni, s arra, lehetoség szerint, körültekintoen válaszolni. Minek tekinti önmagát a zsidóság - hivatalosan és nem hivatalosan - Magyarországon? Zsidó vallású, zsidó származású magyaroknak? Sajátos etnikumnak? Vendégnek? Vagy egyszeruen polgárnak? Elég-e az itt-éléshez a lojalitás? Pozitívum-e, hogy a zsidó emberek munkájának, tehetségének, szorgalmának gyümölcsét végül is mindenki (tehát az antiszemita is) élvezi, mert hiszen fordítva is így van. Mikor tiltakozhat és milyen hangerovel jogai védelmében a zsidóság, és személyesen a zsidó ember? Miként értelmezendo a pozitív diszkrimináció, s hol van ennek jogi, erkölcsi határa?

De menjünk egy másik síkra. Milyen zsidó közösséget, közösséget építsünk magunk köré? És hogyan teremtheto meg a vallásos, a kulturális, a cionista stb. körök párbeszéde, egymással való harmóniája? A szolidaritás. Hillél mondta (Perek II. 20.): Ne különülj el a hitközségtol. Jó. De az új feladatokhoz milyen új, hatékony hitközségi struktúra illik? Külön ortodox, külön neológ? És hol és kik által fogalmazódik meg a különbözo körök érdekegyeztetése (például az oktatás kérdésében)?

De van itt még valami, újra országos értelemben. Vállalhat-e Rákosi, Aczél György után zsidó születésu, tudatú polgár országos politikai vezeto szerepet? Egyértelmu, hogy igen. Hiszen a demokrácia megcsúfolása volna ennek az ellenkezoje. Csakhogy a politikai arénában olykor olyasmit is elkövetnek a küzdofelek, amelyek -fentebb szóltunk róla - negatív módon hatnak a teljesen indifferens zsidókra. Ha a zsidó születésu orvos sikeresen gyógyít, ha a zsidó muvész magas invencióval vált ki katartikus hatást, ha a zsidó munkás, kereskedo, tisztviselo egyszeruen jól dolgozik, az természetes, szót sem érdemel. De csak egyszer lépjen félre, egyszer feledkezzen meg magáról

Adja az Ég, ez ne következzék be. Pesze, bekövetkezik. De legyünk a konfliktusok idején is mértéktartóak, elvszeruek és viselkedjünk gerinces körültekintéssel.

Mert most kiváltképp válságos éveket élünk. Politikai, társadalmi, gazdasági vulkánok krátereiben küzdünk emberi és zsidó, egyéni és közösségi fennmaradásunkért. Mert a ketto most lassan újra egy. Nagyon régóta eloször. De ha vissza kell néznünk, mert hiszen az új útra csak így léphetünk, ne lássunk magunk mögött betemetetlen gödröket. És reméljük, lesz megfelelo szellemi és lelki eronk a szabad élethez.

http://www.szombat.org/archivum/regi/h9705a.htm