Payday Loans

Keresés

A legújabb

Halálversek a magyar költészetben
MAGYAR ÉLETMINŐSÉG
2011. április 29. péntek, 10:40

Takács Zsuzsa: Háló és hal
Halálversek a magyar költészetben

http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=0000003482&secId=0000476756&mainContent=true&mode=html


Játszottam a halál gondolatával. Poétikus volt a látvány: fekszem a ravatalon, mint valami Zichy-metszeten, fiatal lány, szinte még gyermek, dúsan redőzött, leomló, áttetsző ruhában, életem elmetszve tőben, körülöttem zokogó rokonok. Negyvenkilenc májusára tűztem ki halálom napját, megindultam a Duna-part lépcsőin lefelé, hogy a habokba vessem magamat. Nem volt bennem realitásérzék, a holttestek, a szerteszét heverő lótetemek látványa felkavart, de elhessegettem emlékeimből, otthon nem beszéltünk róluk, nem is illett kérdezősködni felőlük. A későbbi élmény, a Gyulai, Eötvös, Reviczky által versbe foglalt halál volt valóságos nekem, a Tetemrehívás illusztrációja. A halált egyszerre sugallta és tagadta a felnőttek viselkedése. Izgatott és rettegéssel töltött el: szemgödrének mély tekintetével int, és én közel lépek hozzá, tudom, anyámat akarja elragadni tőlem. Gyermekkoromban minden anyám hamarosan bekövetkező haláláról beszélt. Róla szóltak a versek, melyeket maga olvasott föl nekünk szomorú, szép hangján. Migrénes fejfájása délelőttök hosszú csendjét parancsolta ránk. A késve készülő ebédet, a délutánra hagyott takarítást rosszkedvűen vettem tudomásul, a rá való neheztelésem miatt ráadásul lelkiismeret-furdalás gyötört. Fejfájásait színpadiasnak éreztem, de elvesztésének lehetősége nagyon is valóságosnak tetszett. Végül egy megváltó álom véget vetett rettegésemnek. Ahogy a versekben írva van, puszta 
körömmel kiástam a frissen hantolt, sáros, hideg földből koporsóját, kihűlt testét betakartam, simogatásommal fölmelegítettem és hazavittem. Nem hittem többé, hogy meghalhat, ha később sokszor aggódtam is miatta.

Átéltem a háborút. Hóban feketéllő halottat azelőtt is láttam, de örök emlékként az az út maradt meg bennem, amit a béke első napjaiban tettem meg anyámmal, amikor a budai alagúton átmentünk. A német katonák teteméből áradó édeskés szag orromban örökre megült, azóta is kerülöm az alagutakat. Egész városrészek esnek ki emlékezetemből, álmomban olasz vagy spanyol városokban járok, és rettenetes szívdobogással arra ébredek, hogy elvesztem az alagút bejáratánál, képtelen vagyok továbblépni. Ő akkor magához szorította a fejemet, szememet tenyerével befogta, de öleléséből kilestem, láttam a feltépett katonaszöveten, az arcok és fejek körül az elszivárgott, megdermedt, szivárványos tócsát. Részeg kocsis korbácsolja elmozdíthatatlan teher elé kötött, szánalmas gebéjét. A Dosztojevszkijnél és Nietzschénél leírt jelenet gyermekkoromban előttem is lejátszódott a házunk előtt, a Petőfi Sándor utcában. Együtt néztük a véres cirkuszt, míg el nem vonszolt. Ugyanez a kocsis harminckilenc évvel később őt korbácsolta a halálos ágyán, terhének továbbvonszolására őt ösztökélve.

Millán Astray, Franco nyomorék tábornokának egy katonája a salamancai egyetemen tartott gyűlésen a tábornok kedvenc fordulatával próbált lelkesedést kelteni a fiatal közönség soraiban. „Éljen a halál!” – kiáltotta el magát. Unamuno, akit később a falangisták házi őrizetben tartottak, a következőképpen válaszolt: „Az imént egy értelmetlen és nekrofil kiáltást hallottam… Ezt az imént elhangzott bizarr parado 39. o.xont értelmetlennek találtam”, a tábornok erre megismételte kedvenc 
jelszavát. Ugyanezt a nekrofil kiáltást írtam le én is egy versem zárósorában. A vers, a sor anyám iránti mérhetetlen, együttérző szeretetemben fogant. A fogalmazásnak, ha formailag az előbbiekkel teljes mértékben azonos is, a fent idézett történethez semmi köze nincs. A halál megjelenítése, igenlése a köz- és filozófiai gondolkodás, az irodalom és más művészetek választ kereső kísérleteiből nem száműzhető.

Furcsa olvasókönyvet vett kezébe a húszas években iskolába kerülő magyar kisdiák. Más emlékeiből könnyebben kitörlődött, de anyám elképzeléseiben lehet, még körmönfontabb részletekkel egészült ki a halál arcképe. Az ő emlékeiben sértetlenül élt tovább a Gyulai Pál leírta jelenet, a sírjából árván maradt gyermekeihez hazalátogató anya képe. Nem tudott szabadulni e romantikus vers borzongató vigaszától, neki, az árván maradt, hat bátyjától elszakított egyetlen kislánynak felmondania Gyulai versét az iskolában nem memóriagyakorlat volt, hanem a legtitkosabb, legvéresebb valóság beismerése: „Három árva sír magába, / Elhagyott sötét szobába, / Zivataros hideg éj van, / Édes anyjok künn a sírban. (…) Megnyílnak a nehéz hantok, / Kilép sírból édes anyjok, / S tova lebben a vak éjben, / Haza felé, az ösvényen. / Arca halvány, hangj’ a régi…” Itt már teljes bizonyossággal peregtek a könnyeim, ahányszor csak felolvasta, rám hagyományozva a romantikus halállal való bensőséges viszonyát.

Az említett vers, melyet korának ízlésvilágán túl is igazol a német, osztrák szentimentális hagyomány, a magyar költészet halálközelségéhez különösképpen illik. Petőfi komor (és fenyegetésszámba menő), Szendrey Júliához írt sorai: „Ha eldobod egykor az öz 40. o.vegyi fátyolt / 
Fejfámra sötét lobogóul akaszd, / Én feljövök érte a síri világból…” talán a második, a fiatalokra leselkedő halál veszélyét igazoló iskolai versélményem volt. A mesteri igehasználat, az egyszerű jövök és nem a keresett felemelkedem, kikelek síromból vagy egyéb szinonima villámcsapásként hatott rám valahányszor. Csakúgy, mint Arany versének, az Emlényeknek szaggatott hangvétele: »Döbbenve ismerek fel rajzomon / Egy-egy vonást, mit szellemujja von // „Övé! kiáltom, itt, ez itt övé: / A szín erős, nem illik együvé.”« Magamba szállva ünnepeltem a halál birodalmát is magába foglaló költészet diadalát.

Diákkorom versolvasmányainak zömében szerepel a halál, vagy jelen van a halálgondolat. Jelképes szinte, hogy az irodalmi nyelv a Halotti beszéddel kezdődik és az első magyar vers az Ómagyar Mária-siralom. Erich Fromm amerikai társadalomtudós az Emberi szív című könyvében *33 a múltba nézést, a halál gondolatával való intenzív foglalkozást nekrofíliának minősíti. Számunkra azonban e gondolat a Szózat szavaiban foglaltatott össze, a nemzethalált fenyegető lehetőségként kínálva fel. A hatvanas, hetvenes évek silány történelemkönyveiben foglaltakat a rég vagy nemrég halott magyar szerzők irodalomkönyveiben szereplő sorok fölülbírálták, kiegészítették, és – legalábbis engem – tragikus hazaszeretetre neveltek. A virrasztók nagy tetszhalottjai iránt érzett heves szeretetem semmiben sem különbözött a Vajda által versbe foglalt érzésektől. Az 1957-es megtorlások tapasztalata tökéletes harmóniába került a hagyomány kiala 41. o.kította 
mentalitásommal és ízlésemmel: „Lobogó gyász, én neked hódolok” (Az üstökös); „Elalunni mindörökre… Csak pihenni, csak pihenni” (A vaáli erdőben); „S holdfénykarod kitárva indulsz (…) Mert letelik a szellemóra – / Le, vissza! le a koporsóba” (Gina emléke); vagy a Harminc év után sorai: E földi létben gyász-sorunk betölt (…) Így ül a hold… (…) Hallgatva a sírbolti csöndességet / A rémteli erdő alatt, / Amíg a fákról nagy, nehéz könycseppek / Hervadt levélre halkan hullanak.” Kosztolányi verse, az Akarsz-e játszani… halált? a dekadencia fűszerével tette még vonzóbbá a témát. S hatott rám a Halál rokona, a vajdai hagyományt folytató Ady: „Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk / S hervadt, régi rózsa-koszorúinkat / A víg teremben némán szerte-szórjuk” (Lédával a bálban); vagy A Halál lovaiban szereplő sorok: „Mindig van szabad paripa / S mindig van gazdátlan nyereg. / S aki előtt megállanak / Elsápad és nyeregbe száll (…) S fehér úton nyargal vele / Új utasokért a Halál.” Ady, a szecesszió osztrák festőinek közeli költő-rokona úgy jelent meg előttem, mint a halálos betegségben szenvedő beteg, aki öngyilkosságra készül, hogy megrövidítse szenvedését.

„Ki látott lelket meghalni?” – kérdezi Richard Wurmbrand, a náci és kommunista román börtönöket megjárt evangélikus lelkész. A tizenegy évet börtönben és ebből hármat sötétzárkában töltő, zsidó származású lelkész le nem jegyzett, csupán emlékezetében megőrzött „börtönprédikációi” a misztikusok minden logikának ellentmondó hitéről tanúskodnak. Wurmbrand, akárcsak elődei, Eckhart mester és a spanyol Avilai Teréz vagy Keresztes Szent János a (keresztény) hit tanítása szerint élve a halál élettelítettségét hirdették. Vajon személyiségzavar vagy a lélek erőtartaléka-e, ha nővérünknek érezzük a halált, mint Assisi Szent Ferenc, és áldást kérünk rá? 42. o.Vajon József Attila sokat idézett két sora, a „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek 
úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.” nem erkölcsi jónak feltételezi-e a halált, ha egyszer annak tudatában az emberi élet erkölcsi minősége javul?

Jorge Luis Borges Keats Óda egy csalogányhoz című verséről szólva az angol és a német olvasó homlokegyenest eltérő értelmezéséről beszél. Okfejtése, transzcendens vonatkozásával, témánkhoz szorosan kapcsolódik. Szerinte az arisztoteliánus iskolán nevelkedett angol közönség alkalmatlan a vers befogadására. Nem tud mit kezdeni azzal az érzéssel, amit Keats kivételes verse sugall, mely szerint a madárdal az embert életének rövidségére ébreszti rá. „A költemény erényeit – írja Borges – tudtommal még eddig senki sem vonta kétségbe, értelmezése ellenben már vita tárgya. Az utolsó előtti strófában van a bökkenő. Amikor az esetleges, halandó ember megszólítja a madarat, melyen »irigy idő nem tipor«, s melynek éneke ugyanaz a dal, amelyet a moabita Ruth Izrael mezőin hallott egy hajdan volt este. Sidney Colvin (…) Keats-monográfiájában felfedezett – vagy odaképzelt – egy ellentmondást a szóban forgó szakaszban. Idézem különös álláspontját: »Logikai hibát követ el Keats, s véleményem szerint ez költői vétség is, amikor szembeállítja az emberi lét mulandóságát, amelyen az egyén életét érti, a madár létének állandóságával, amelyen a faj életét érti.« (…) F. R. Leavis (…) ezt a megjegyzést fűzte hozzá: »Természetesen e felfogásban rejlő tévedés a bizonyíték rá, mennyire intenzív érzésből fakadt a gondolat.« (…) Keats megsejtette (...) a görög szellemet (...) azon a bizonyos éjszakán megérezte a sötét csalogányban a platóni csalogányt. Keats (…) negyed századdal megelőzte Schopen 43. o.hauer egyik tételét (...) Vajon miért nem jött rá Garrod, Leavis meg a 
többi kritikus erre az értelmezésre? (…) Az angol elméről elmondható, hogy (…) számára nem az absztrakt fogalmak jelentik a valóságot, hanem az egyének. (...) Nem gondolkodásbeli fogyatékosság, hanem etikai kétely tartja vissza, hogy úgy éljen az absztrakciókkal, mint a németek.” *34 

Borges gondolatmenetét követve joggal feltételezhetjük, hogy egy-egy nép halálhoz való viszonyulását és annak irodalmi tükröződését is arisztotelészi vagy platóni minta szabja meg. A hely szelleme munkál a halál sűrű idézésében például a spanyol, a német vagy akár a magyar költészeti hagyományban; García Lorca például esszét szentel a bölcsődaloknak, amelyek az elaltatandó gyermeket a halállal(!) ijesztgetik. A bikaviadal pedig, melyet vasárnaponként a televízió ma is közvetít, bár az ember sötét természeti erőkön való győzelmét hagyományozza a fiatal nemzedékre, valójában halálorgia.

„Az életszeretet – írja Erich Fromm – leginkább olyan társadalmakban fejlődik ki az egyénekben, ahol létbiztonság uralkodik, azaz nem kerülhetnek veszélybe az emberhez méltó élet alapvető, anyagi feltételei, ahol igazságosság van, azaz senki sem használhat fel eszközül másokat, és ahol szabadság van, azaz minden embernek megvan a lehetősége arra, hogy a társadalom tevékeny, felelős tagja legyen.” *35 Joggal kérdőjelezhetjük meg állításának igazát. Vajon létezik-e ilyen társadalom? S nem ellenpélda-e a ter 44. o.mészetközelséget, életszeretetet tükröző afrikai, cigány, indiai, latin-amerikai 
táncok, zenék, irodalmi ellenpéldák sokasága?

A halálgondolat otthonosságát a magyar költészetben mégis mintha valójában a tragikus történelem magyarázná. Hans Jonas Az istenfogalom Auschwitz után című katartikus tanulmányának *36 egy lábjegyzete a holokauszt elszenvedői közötti, vizsgálódásunk szempontjából másik lényeges különbségre mutat rá. A hívő zsidók számára, írja Hans Jonas, elviselhetetlenebb volt kiirtásuk gondolata, mint a keresztények számára, hiszen számukra nem nyílik túlvilág, és nincs remény a földi életen túli isteni igazságszolgáltatásra. Gondolatmenetét követve másképpen kell tehát értelmeznünk Pilinszky vagy Rónay György, vagy akár a nem hívő, de keresztény gondolatkörben felnövő ateista halálképzetét.

A feltűnő arányban szereplő magyar gyász- és in memoriam versek saját verseihez viszonyított talán legnagyobb hányadát Rónay György írta. A részvét, a hitből fakadó vigasz, ha a pusztulás látványát el nem fedi is, a választ az emberi ésszel fel nem mérhető isteni szándék jótékony messzeségébe távolítja. Mivel ezek a versek sohasem pusztán a testi halálról szólnak, hanem az egyénin túliról, a túlélőre háruló feladatról; a test kiszolgáltatottságának leírását nem kíséri lázadás. Állításunkat igazolandó elég a költő néhány verscímét idéznünk: Szabó Lőrinc sírjánál, Etienne Durand kivégzése, Babits a betegágyon, Haydn gyászmiséje, Antonius Oppidanus, Rilke sírja, Discursus Zrínyi-sorokkal stb. Az esztétikailag szép nem sérül Rónay gyászverseiben sem. Időben rövid, de térben 45. o.hosszú út vezet innen Baka vagy Petri soraiig: „S mennyország azért nem lehet 
(…) mert a dögletes szeretet / velünk maradna mindenképpen.” (Petri György)

A szerelmesek egymásnak való kiszolgáltatottsága, az elevenen való felfalattatás/felfalás Pilinszky költészetének alapmotívuma, azonos az utolsó vacsora emlékére celebrált mise során áldozatul felajánlott ostya magunkhoz vételének rítusával. E költészetben a magány, a kényszer diktálta cselekvés mindannyiszor megismétli az utolsó vacsora eseményét, de annak katarzisa nélkül. Jelképességének erejét azonban nem tagadhatjuk: Istennek tett szemrehányásként szólnak ezek a sorok, lélek és test közös panaszaként. A test sóvárgása a másik testre nem különbözik a misztikusok által lejegyzett Isten utáni sóvárgástól, de a vágy beteljesülése bűntudattal terhes. A felfalás és felfalattatás rémülete ölt testet a Pilinszky-versek evés-jeleneteiben: „csillaghálóban hányódunk” – írja a Halak a hálóban című versben – „…s éjfélkor talán / étek leszünk egy hatalmas / halász asztalán”. A Tilos csillagonban meg: „Én nem kívántam megszületni, / a semmi szült és szoptatott, / szeress sötéten és kegyetlen, / mint halottját az itthagyott.” A Téli ég alattban visszatér a felejthetetlen szoptatás-képhez: „Mivé is lett az anyatej, / beszennyezem kabátom.” A Parafrázis vers egésze az evés kényszerű rítusáról szól, melyben tápláló és táplált egyszerre áldozat és gyilkos. „Mindenki táplálékaként, / ahogy már írva van, / adom, mint élő eledelt, / a világnak magam. / Mert minden élő egyedül / az elevenre éhes, / lehet a legjobb szeretőd, / végül is összevérez.” stb. A költő szívét követelő éhező a Francia fogolyban, vagy a Kihalt világ költő-versalanya az evéssel a halált magába fogadó emberlét panaszát hallatja. („E világ nem az én világom, / csupán a testem kényszere, / hogy egyre beljebb, mint a féreg / furakodom 46. o.beleibe. // Így táplálkozom a halállal, / és így lakik jól ő velem, / az életem rég nem 
enyém már, / vadhúsként nő szívemen.”) A fenti sorokban szereplő képek meghatározóan vallási fogantatásúak, a magukhoz az eleven Krisztust vevő katolikusok hittitka színezi át a mindennapi táplálkozási/szerelmi rítust.

Hosszú volna a halálgondolatot költészetének középpontjába állító mai magyar költők listája, de ha témájuk azonos is, az elmúláshoz fűződő viszonyuk más. Kálnoky, aki hónapokat töltött kórházban, tüdőműtétek során több, köztük a külsejét is megnyomorító csonkításos műtéten esett át, közvetlen közelről látta a halált. Kiszolgáltatottságában azonban felszabadító, groteszk humorra talált, az iróniában és az öniróniában fölfedezve költői kiteljesedése mámorát. Érdemes felidézni az Elsodortak (a hajdani egri főutcán korzózók) menetét, a verset lezáró néhány utolsó sort, hogy képet kapjunk hangjának újszerűségéről: „fuldokló kapkodás, némán tátongó halálfélelem, / így sodródnak mindnyájan az éjfekete torkolat felé, / döglött pisztráng, én is velük, de lehorzsolt ezüstpikkelyeim / sokáig ott csillognak még az alkonyatban / a házfalon vagy a parti sziklák oldalán.” Érzelmeit parodizálva vagy a versközegből kivonva érzi-e vajon, hogy vers-épülete inog, leomlani kész kötőanyaga, az érzelem nélkül? Épp ezt akarja, nem betegségének, nem fiatal korától fenyegető halálának, hanem paradox életének terhét kívánja vállunkra rakni. A halálénál is képtelenebb történelmi események versbe foglalójának, a halállal eljegyzett költőnek elég ideje volt arra, hogy megunja „jegyesét”. Az irodalom jeleseinek dedikált hommage-versek méltó párja az ő sajnálkozást és konvenciót sutba dobó, a rossz költő emlékére írt gyászverse: „Ő volt a mesebeli tyúk: / sohase költött, noha kotlott. / Hol járt, 47. o.göröngyös volt az út, / s helyette is verslába 
botlott. (…) Nem boldogult a föld alatt se, / mert kötött formájú volt a kripta. / Lábvizek nimfája, fogadd be / lelkét szürke hullámaidba!” Jóllehet Dosztojevszkij regényhőse monologizál és a Dosztojevszkij-regény kulisszái tűnnek fel a Szvidrigajlov utolsó éjszakája című versében, a halála után kényszerűen továbbélő versbeli hős egykedvűsége Kálnokyra vall: „Fölrezzen olykor. Véli: kopogást hall / az ajtón, pedig csak kihűlt szíve / dobban meg néha. Bosszúsan legyint, / S nehéz feje ismét mellére kókad.” A mutatvány című vers, az elképzelt öngyilkosság utáni pillanat éppúgy a részvétnélküliség közegében játszódik, mint az élet pillanatai: „Bódult vagyok és elfogódott. Fák fordítják el arcukat, / mikor meggyújtom a kanócot. // halk robbanás… Halotthalvány / szeme bámul az ablakoknak, / míg fönn az égen koponyám / csontszilánkjai felragyognak.” 

Joggal hisszük, hogy az élők magukban hordják pusztulásuk mikéntjének titkát „Baka István – írja Rába György – forrongásban levő gnosztikus ideológiájának öntőformát keresett. Formakutatásának első állomása a manicheista pusztulás képzeteinek kifejezésére ígéretesnek látszó halálkultusz megragadása.” Ok és okozat szorosan együttműködve készíti elő költő és magánember halottas ágyát: Dsidának a szívbetegségét, Bakának a végbélrákban szenvedőét. Bakának fiatalon, élete utolsó szakaszában nem pusztán az általánosságban vett búcsúra kellett igent mondania, hanem inkvizíciós megkínzatására, az Isten jóságába vetett remény szétfoszlására is. Ebből a semmiből kellett költői világot építenie, látását egyetlen – de számtalan paraméter meghatározta – szögből működtetve: a megalázó betegségben szenvedő, középkorú férfi és jelentős költő szemszögéből. Az ember 48. o.önképére teremtett isten Baka változatában így fest: „Hogy te vagy Isten 
egyedül ne hidd / Itt isten az, kinek bár púp a hátán / Koalíciós partnere a Sátán / Hol jobbra ülve hol meg balra fent / Így működik az égi parlament / Voltam s vagyok de hogyha nem leszek / Hiányod lennék és nem érdemed / Bohócnadrágon a lik hol épp / Résre talált most s szállong a sötét / S hidd csak tovább, hogy a fekete lyuk / A segglyikad hová minden bejut (…) Isten hát véled Istenem igen.” 

Kétségtelenül szentségtörő szavak, különösen azok fülében, akik nem egy folyamat (mondjuk az egyéni élet) során elhangzott (leírt) beszéd töredékeként hallgatják ezt a verset, hanem önálló és végső tanulságot fedeznek fel benne. E vers lehetséges változataként az utolsó, ciklusba sem foglalt versek közt a Tavaszvég érzelemmentes zárósorait idézem, amelyben – Hans Jonas 1984-es, már említett tanulmányának – az ő megfogalmazásával élve önkorlátozó istenére, a pusztulásba belepusztuló, az emberrel együtt szenvedő felső lényre ismerünk. „Fuldoklom itt vagy ott akár a hal / kit közegéből más szűkebb közegbe / horgász rántott ki vagy maga az Úr // Mindegy, akárcsak én, ő sem tanul / sorsából és tátog-tátog egyre / míg hangtalan versébe belehal.” Az istenfogalom újragondolásának szükségességét vetik fel Baka vagy Petri éppen a halál-témához kapcsolódó versei (bár náluk az élet és halál terrénuma nemegyszer köztes). Ki mondaná meg, hová billen a mérleg? Még élő, rémületébe már-már belehaló véglény beszél Petri egyik korai versében, melyet Baka horgász és hal szituációját idéző képe rokonít: „Horgodra tűztél, uram. / Huszonhat éve / kunkorodok, tekergek / csábosan, mégsem / feszült ki a zsinór. / Nyilvánvaló, / hogy folyódban nincsen hal. / Ha mégis remélsz, / válassz más kukacot.” A pusztulást, a véglény 49. o.sorsot 
kiosztó Istennek tett panasz, az istenkáromlás puszta ténye is azonban Isten létét feltételezi. Ha ez így van, azt is mondhatnánk, a különbség mindössze stiláris Pilinszky könyörgő kreatúrájának, Petri csalijának vagy Baka tátogó halának szövege között. A vallásos gondolkozáson belüli halálmegfogalmazások között, ahova Baka és Petri verseit sorolom, a halált elszenvedő, vagy a másik hiányába mintegy belehaló lény hangjai között ott szól az Ómagyar Mária-siralommal együtt Nemes Nagy Ágnes Istenről – Hiánybetegségeink legnagyobbika című verse is. Nem hangzanak el viszont a halálról Isten említése nélkül beszélő, emiatt számomra éppen a legmegrendítőbb Kálnoky-sorok. Az érett – a vallást pusztán mint kultúrtörténeti tényt elismerő – Kálnoky komor víziója minden változat közül a legkevésbé folytatható. A semmi csak önmagához hasonlít. Erről szólnak érzelemmentes sorai, s köztük is a számomra – szinte azt mondhatnám – legszíntelenebbek, melyek épp színtelenségükkel törlik ki a halált a látható dolgok közül: „Még néha megjelensz az ingoványos szürkületben. / Arcod sárgán világító holdudvarában / elhalnak a fényérzékeny növények.” (Találkozás) Ennek a láthatatlan birodalomnak lakói nem úgy járnak vissza, mint Gyulai szentimentális verseinek hozzájuk képest boldog eltávozottjai, emberi mivoltukból nem őriznek semmit, nem azért járnak haza, hogy gyermeküket betakarják, megetessék, nem várja őket senki. „Leszállsz a földre, nehézkes madár / szárnyaidról lerázod a havat, / csőröddel kopogtatsz az ablakon, / de nincs kéz, hogy kinyissa. (…) Fejed válladra hajtanod mit érne? / Nincs semmi más, csak ami volt / és amiért nem érdemes maradni.” (Magányos utas) 

Csak a romantikus ábrázolás számára borongós a kép, csak a szentimentális számára rózsaszín, csak a baudelaire-i nyomokon induló, feketét feketére festő, 50. o.a celani Schwarze Milch italát ízlelő 
számára elviselhetetlen. A Kálnoky-versek spiritus malignusa szisztematikusan pusztító egykedvűségében színtelenre festi a halált, kitörli az eltávozottat – József Attilával szólva – „a világ képei közül”, és azt a – közhelyes – igazságot érvényesíti, hogy az életnek nem része a halál, hogy nincs tapasztalat-, érzés- és gondolatcsere az egymástól örökre elválasztottak között. A hajdan szeretett és örökre elveszett lényben (Kálnoky életrajzából tudjuk, hogy a költő anyjáról van szó) az ellenséges elem, a pusztulás munkál, és pillantásától elhalnak a fényérzékeny növények. (Találkozás) 

Tematikám, az ősz, hároméves halottam emléke heteken, hónapokon át tartott fogva, kiszabadultam, aztán újra belevesztem; a költészeti áttekintéssel, úgy gondoltam, nevet adhatok a veszteségnek, míg végre egy álom, melynek leírását dolgozatomhoz függesztettem, felszínre vetett és utamra engedett.

Álmom *37 a haláltól való közös emberi félelmen túl irodalmi fogantatású volt: a Kálnoky-versekben lefestett színhelyen játszódott és ugyanakkor Babits 51. o.Jónásának a cet gyomrában töltött 
éjszakáját idézte, valamiféle torz újraszületést. Érthetetlen módon nyugalommal töltött el életem folytatásának, mégpedig: bármilyen körülmények közötti folytatásának körvonalazatlan kötelessége. Hogy magamban állok egy számomra rendelt faldarab mellett, hogy kiválhatok az emberi masszából, hogy engem szólít a falban induló morajlás, egyéni létezésem lehetőségét jelentette. Világossá vált számomra, hogy nem jött még el az ideje annak, amiről élőként, ébren és álomban ábrándoztam, azaz, hogy testemet a pusztulásnak odadobva az isteni közegben felolvadva megszűnök.

 

 

 

LAST_UPDATED2