FAUST

Ó jaj, a filozófiát,
a jog- s az orvostudományt
és - haj - a teológiát:
mind buzgón búvároltam át.
S most mégis így állok, tudatlan,
mint amikor munkába fogtam.
Címem magiszter, sőt több: doktor úr,
s tíz éve már, hogy álnokul,
orránál fogva vezetgetem
egész tanítványseregem -
s látom, semmit sem tudhatunk mi!
Ettől fog szívem elhamuhodni.
Bár jártasabb volnék egynémely gazoknál,
orvos-, professzor-, írók-, papoknál.
Szorongás, kétely engem nem gyötörget,
s nem félelmes a Pokol, sem az Ördög
minden örömtől-fosztottságom innét:
nem hiszem, tudnék valamit is még,
s azt sem, hogy tanítani tudnám
az embert, térítvén s megjavítván.
Aztán meg se pénz, se vagyon,
se hír, se földi hatalom.
Így élni már eb sem kívánna,
ezért adtam fejem a mágiára,
hogy szellem-száj, szellem-erő
nem egy titkát tárná elő,
s ne kelljen izzadván beszélnem
arról, amit nem értek én sem;
s miktől együtt van a világ,
megismerjek minden csodát,
s mint már titkos erőkre látó,
ne legyek többé betűrágó.
Ó, vajha hánytorgásaim
utólszor látnád, Holdvilág,
te, ki oly sok éjfélen át
tekingetél e polcra ím,
majd könyvek és papír felett,
orcád, bús társam, megjelent.
Ah, bár inkább hegy tetején
járhatnék fényed szőnyegén,
szállnék barlangba szellemekkel,
vagy réten, ha fényed ott dereng fel,
s a tudomány dohát ledobva
éppé fürödném harmatodba'!

Jaj, ebben az elátkozott
odúban meddig kuksolok?
Ide az ég szent fénye is
festett ablakszemen esik.
Tetőig ér a könyvrakás,
mit féreg rág s a por elás,
s füstös papírlapok fedik
falát a mennyezetig.
S a sok polc lombikkal tele:
tudásom minden számszere
s az ősök limloma kivált -
világod ihol! Micsoda világ!
S aztán még kérded, hogy szived
melledben mélyen mért sajog?
S mik szegik életkedvedet,
mily érthetetlen bánatok?
Az élő természet helyett,
hová az Úr tett emberül,
füst és penész az életed,
csontváz, koponya vesz körül.
El innen! Tágas a világ!
Vedd Nostradamus nagy művét,
- merő titokzatos csodák -
kalauzul ez nem elég?
Megösmersz csillag-útakat
s ha Természet tanít, ne félj,
erőd lesz, hogy megértsd magad:
szellem szellemhez mit beszél.
Mit ér, ha szikkadt agyvelőd
itt szent jeleket fejteget:
körém, ti szellemek előbb,
s ha hallotok, feleljetek!
(A könyvet kinyitja, s megpillantja
a Makrokozmosz jelét)
Hah! Már láttán is mily gyönyörüség
szalad végig tüstént érzékeimben!
Az élet szent, ifjonti örömét
érzem pezsdülni minden idegemben.
E jelt talán istenség irta le,
bensőm zajgását csillapítja
szegény szivem örömre nyitja,
s rejtelmes hatóereje
a létnek titkait mind megvilágosítja!
Isten vagyok? A fény kitölt!
Im, e világos, tiszta jelben
a működő Természetet láthatja lelkem,
s most értem meg csupán, mit mond a bölcs:
"A szellemek világa nyitva,
tenlelked zárt; szived meredt.
Fel hát, diák, s a hajnalpírba
füröszd meg földi kebledet."
(Vizsgája a jelt)
Hogy átsző mindent az Egész!
Egyik a másban hat s tenyész!
S az ég erői itt hogy fel- s leszállnak,
nyujtván aranyvedert egymásnak!
Áldásárasztó suhanással
csapatjuk égből földre szárnyal
s mindent betölt harmóniával.

Mily színjáték! De jaj, az, semmi más!
Hol kaplak el, Természet, óriás?
Hol kebleid? Minden élet forrása,
amelyen csügg a föld és a menny,
szikkadt lelkem odaeseng -
itatsz, buzogsz, s e sóvárgás hiába?
(A könyvet bosszúsan másutt üti fel,
s megpillantja a földszellem képletét)
De mily más módon hat rám ez a jel!
Közel vagy, Szelleme a Földnek;
erőim, érzem, egyre nőnek;
s testem, mint új bortól, tüzel.
Világba lépni kél bennem merészség,
s viselni már a Föld kínját s örvendezését,
magam viharokkal veretni,
s kétségbe süllyedő hajón sem esni.
Felettem elborul -
a hold elrejtezik -
kihúny a lámpa -
köd száll! Vörös sugár cikázik
fejem körül. A bolt
hideg borzongást permetez,
és rám tapad!
Érzem, te vagy, igézett földöntúli lény!
Tárd fel magad.
Mily sajgás szivem közepén!
Új ámulatokra
vár minden idegem sajogva!
Egész szivem immár neked ajánlva!
Kell! Jönnöd kell! Bár életem az ára!

Johann Wolfgang von Goethe
Faust

TARTALOM, ISMERTETŐ


Tartalom

Ajánlás
Előjáték a színpadon
Égi prológus
A TRAGÉDIA ELSŐ RÉSZE

Éjszaka
A városkapu előtt
Parasztok a hárs alatt
Dolgozószoba
Dolgozószoba
Auerbach pincéje lipcsében
Boszorkánykonyha
Utca
Este
Sétaút
A szomszédasszony háza
Utca
Kert
Kerti házikó
Erdő, barlang
Margit szobája
Márta kertje
A kútnál
Toronyfal
Éjszaka
Dóm
Boszorkányszombat
Boszorkányszombat-éji álom vagy Oberon és Titánia aranylakodalma
Borús nap, mező
Éj, nyílt mező
Tömlöc

A TRAGÉDIA MÁSODIK RÉSZE

Első felvonás

Kies tájék
Császári palota - trónterem
Tágas terem oldalszárnyakkal
Díszkert
Sötét oszlopcsarnok
Fényesen kivilágított termek
Lovagterem

Második felvonás

Magas bolthajtású, keskeny gótikus szoba
Vegykonyha
Klasszikus boszorkányszombat pharszaloszi mezők
A felső Péneiosznál
Az alsó Péneiosznál
A felső Péneiosznál, mint azelőtt
Az Égei-tenger sziklás öblei

Harmadik felvonás

Spártában, Menelaosz palotája előtt
Belső várudvar
A színtér teljesen megváltozik

Negyedik felvonás

Magas hegység
Az előhegységben
Az ellencsászár sátra

Ötödik felvonás

Nyílt vidék
Palota
Koromsötét éjszaka
Éjfél
A palota nagy előudvara
Sírbatétel
Hegyszakadékok
Ismertető

A goethei életmű fő alkotása a Faust. Alkotója szinte egész életén át dolgozott rajta. A téma, a megismerésre, tudásra szomjazó emberi vágy drámája nem nála jelenik meg először. Vándorútja hosszú: kezdve a Faust Népkönyvön, amely ennek a motívumnak első írásos változata, Christopher Marlowe drámáján át a 18. századi Friedrich Müller, valamint Klinger Faust-alakjáig. Ezekkel egy időben már készült Goethe művének első változata, az úgynevezett "ősfaust". Ezt követte 1808-ban a végleges mű első német kiadása.

A dráma alapgondolata közismert: a Faust és Mefisztó közötti szerződés szerint Faust halála után az ördögnek adja lelkét, s ennek fejében Mefisztó a földön Faust minden óhaját teljesíti. Az első rész líraibb, szubjektívebb: az elvont tudásból való kiábrándulás, a mágia sikertelen kutatása, s a tragikus szerelem Goethe személyes élménye. A fausti megismerésvágy a kor szellemének hatása, amelyben a francia forradalom előtti években feltörő polgárság mindentudásra való törekvése fejeződik ki. Az első rész vezérmotívuma, a Margit-tragédia, az elcsábított és gyilkossá lett lány története, az elavult társadalmi rend, a merev előítéletek és a képmutató erkölcs elleni vád. Itt Faust még az úgynevezett "kisvilágban" bolyong, tévedései, csalódásai személyes, emberi jellegűek. A második - kevésbé ismert és olvasott rész - a "nagyvilágba" viszi főhősét. Faust a közéletben keresi cselekvése értelmét, s bár csalatkozik, végül az alkotó mégis megváltja, küzdelmét jutalmazva feloldozza a hőst, jelképezve, hogy a küzdő ember nem bukhat el.

Legeza Ilona

http://mek.oszk.hu/00300/00389/#

*

Faust

János doktor, hires német büvész, aki még életében a monda hősévé lett. Életrajzát a következőkben foglalhatni össze: F. (János vagy György) 1485 körül született, valószinüen Simmern faluban, Kreuznach mellett (későbbi adatok szerint Roban, Knittlingenben vagy Salzwedelben); 1509-ben baccalaureus lett Heidelbergben s utóbb Sickingen Ferenc pártolásával iskolamester Kreuznachban; de nem maradhatott ez állomásán, bejárta, büvésztetteivel csodát keltve és pénzt keresve egész Németországot, mig 1540 körül, talán Staufen faluban a Breisgauban, eshetőleg más délnémet helyen, valószinüen erőszakos halállal (mint természettudományi kezdetleges kisérleteinek áldozata) kimult. Szegény földművelők nagyratörő fia, tudományos képzettségü, de felületes és kapkodó ember volt. Csak bolygó tanuló (ein fahrender Scholast, mint Goethe találóan nevezi) lett belőle, aki kóbor életet élt, az emberek babonás hiszékenységét ügyesen kiaknázta, sok botrányt követett el, többször került kellemetlen érintkezésbe a rendőrséggel, tudatosan és szándékosan titkos ügyességek és tudományok birtokosának hirdette magát, és ismeretlen módon, de alig természetes halállal mult ki. A kortársak szédelgőnek vagy bolondnak mondják, de mégis ugy beszélnek róla, hogy jelentőségét és tudományát ők sem tagadják.

F. már életében mondai alakká vált, kire a kortársak s utóbb még inkább a hagyomány a hasonló vagy rokon büvészekről ismeretes kalandokat és csodatetteket is ráruháztak. Főleg összefolytak vele Simon mágusz, Cyprianus és Theophilus, kikrő a reformáció századában is sokat meséltek. (E mondákkal behatóan veti egybe a F.-mondát Heinrich G. Faust-tanulmányaiban.) E régi és uj, történeti és mondai anyag alapján keletkezett a F.-monda legelső földolgozása, az u. n. Faust-könyv, mely 1587. jelent meg Spiess János kiadásában Majna-Frankfurtban (ujabban legjobban kiadták Braune Vilmos 1878. és fotolitografiai másolatban Scherer Vilmos 1882), melynek egy példánya meg van a M. T. Akadémia könyvtárában. A könyv szerzője ismeretlen, de bizonyára protestáns (lutheránus) lelkész volt, aki a bibliát folyton idézi és F. életét, világos célzással az istenfélő Lutherre, elrémítő például állítja oda. E népkönyv ügyetlenül van irva, tele lapos történetekkel és még laposabb elmélkedésekkel; sok benne az ismétlés, az események fonala minduntalan megszakad, stilusa és hangja is igen különböző: megragadó, hatalmas felfogásu részletek mellett egészen sületlen, bárgyu fejezetek állanak. A szerző tudása is rendkivül fogyatékos: sem Amerikáról, sem Coppernicusról nem tud, természettudományi ismeretei még a középkori tudományoknak sem állnak szinvonalán.

E F.-könyv szerint, mely három részben 69 fejezetből áll, a hős egy parasztnak a fia, Rod faluból Weimar mellett, tehetséges gyermek, aki jól tanul s gyorsan lesz a teologia doktorává, de hamar meg is unja a szent tudományt, mely őt ki nem elégíti: hisz ő mindent akar tudni, birni, élvezni. Azért félredobja a bibliát. Krakkóba megy, melynek egyeteme, mint a büvészet főiskolája, igen rossz hirben volt, orvosi és nigromantikus tanulmányokra adja magát, végre megidézi az ördögöt és 24 évre szerződést köt vele; Mephostophiles e földön szolgálja őt, minden kivánságát teljesítve: a kiszabott határidőn tul F. lelke az ördögé leszen. A Gonosz most pénzt és mindenféle élvezetet juttat társának, hogy komoly kutatásaitól elvonja; de azt hevesen ellenzi és meg is gátolja, hogy F. megnősüljön. Az ördög azután az emberi tudás legmélyebb kérdéseiről oktatja (igen gyarlón, jórészt valóban ostobán) szövetségesét, megmutatja neki a poklot és a paradicsomot és beutazza vele az egész világot (Budára is elhozza). Legtovább mulatnak Rómában és Konstantinápolyban, hisz a XVI. sz.-ot a pápa és a török foglalkoztatta és érdekelte legjobban; természetes, hogy F. mind a kettőt megtréfálja és kigunyolja. Azután mint büvész szerepel a hős: fölidézi Nagy Sándort és a trójai hősöket, tél közepén a legszebb szőllőt varázsolja az asztalra, a levegőn keresztül viszi az emberek köpenyén stb., de sok gyerekes és lapos tréfát is visz véghez. Lelkiismerete ismételve felébred és zaklatja; elhatározza, hogy kibékül Istennel, hátha még megbocsátaná nagy büneit. De az ördög ismét elcsábítja: Menelaus nejét, a csodaszép görög Helenát juttatja birtokába. F. nem tud a szépségnek ellentállani, lemond Istenről és boldog napokat él Helenával, kitől fia is lesz, Justus Faustus, aki atyja halála után anyjával együtt eltünik. Végre letelt ideje. Faust végrendeletet csinál, elbucsuzik tanítványaitól és barátaitól, borzadással tekint vissza istentelen életére és iszonyu halállal ér véget.

A F.-könyv számos kiadásban jelent meg, részben uj fejezetekkel és kalandokkal bővítve: közvetlenül megjelenése után versbe is foglalták (kiadva Kloster, 41. Zelle). Ujabban két magyar átdolgozásban is megjelent (v. ö. Imre Lajos cikkét az Erdélyi Muzeumban X. 1893. és Heinrich Gusztáv birálatát: Philolog. Közlöny XVIII. 1894., 182. l.); ezek: 1. Dr. Fauszt, a büvész, vagy az ördöggel kötött vérszerződés; régi hagyomány után elbeszéli Tamás Péter, Budapest, évszám nélkül; és 2. A hires Hatvani Imre tanár élete, viszontagságai, csudáltos tettei, rettenetes vége és pokolba menetele. Borzasztó történet az őskorból (!). Nyolc szép képpel, Budapest, 1894. Bucsányzky, A német F.-könyv különböző földolgozásairól: v. ö. Dumcke Gyula, die deutschen Faustbücher (1891) és Szakál Károly. A Faust-monda keletkezése és legrégibb prózai feldolgozása (Pápa 1893).

De nemsokára át is dolgozták az első Faust-könyvet; első izben Widman György Rudolf (Hamburg 1599. 3 köt., ujra kiadva Kloster II.), Pfitzer Miklós nürnbergi orvos, kinek rövidebb műve a XVII. sz.-ban három és a XVIII. sz.-ban is még három kiadást ért (ujra kiadta Ad. v. Keller, 1880). A harmadik átdolgozás 1825. jelent meg; szerzője ismeretlen, álneve: der Christlich Meinende (ujra kiadta S. Számatolski 1891), mely igen rövid s már ez okból is nagyon elterjedt. Igen korán ragadja meg a szinpad is a nagy bünösnek megrendítő, érdekfeszítő motivumokban és jelenetekben gazdag történetét; első izben Angliában Marlowe Kristóf (l. o.). Az ő szinműve alapján keletkezett a német népdráma, melyet a XVII. sz.-ban igen sokszor adnak elő, de a darab elveszett és csupán a számos fenmaradt báb-játékból, melyeknek kétségtelenül forrása volt, következtethetünk reá. V. ö. Creizenach Vilmos, Versuch einer Geschichte des Volksschauspiels vom Doktor Faust (1878). A monda kritikája már a XVII. sz.-ban veszi kezdetét Dürr Konrád altorfi teologiai tanárnak egy 1676. irt levelével (J. G. Schelhorn, Amoenitates literariae (1726, 50-80 l.), melyben ő a mondát a szerzetesek koholmányának mondja, akik e képtelen historiában Fust János könyvnyomtatót az ördög cinkosává teszik, mivel az gyülölt, uj találmányával őket legjövedelmezőbb foglalkozásuktól (a kéziratok másolásától) elütötte. E nézetet alaposan cáfolja Neumann János György (Disquisitio historica de Fausto praestigiatore 1683., németül: Curieuse Betrachtungen des Sogenannten Dr. Faustens 1702), aki kimutatja, hogy a könyvnyomtató Fust Jánosnak (l. o.) a Doktor Fausthoz semmi köze.

A monda a XVII. sz. prózai és drámai feldolgozásaiban mindjobban sülyedt, mig végre, főleg a szinpadon, teljesen elvadult, ugy hogy Gottschednek majdnem érdemül tudható be, hogy a F.-drámát a lipcsei s utóbb általában a német szinpadról leszorította. De azért a monda maga halhatatlan maradt s ép a XVIII. sz.-ban nyerte legtöbb és legfényesebb feldolgozásait. Az ujkori német irodalom igazi megteremtője, Lessing volt az első, aki (1759 óta, midőn a népies F.-drámából állítólagos mutatványt közöl) a mondát uj és magasabb szempontokból halottaiból föltámasztotta, és az ő példáját követte, többnyire abban is, hogy nem engedi át a hőst a pokolnak, a Sturm és Drang egész titanikus nemzedéke, melynek legkiválóbb tagjai e hatalmas tárggyal megküzdöttek, mig e romboló nemzedék legzseniálisabb tagja, Goethe, majd egy századdal Lessing után, miután maga egy félszázadnál tovább (1775-1832) küzdött e problemával, a nagy feladatot végre megoldotta. Lessing óta (kinek F.-darabja állítólag 1775. veszett el) a XVI. századi monda legismertebb feldolgozásai Németországban (majdnem mind drámává alakították a tragikus tárgyat): Goethe (1775 óta, töredéke megjelent 1790., a tragédia első része 1808., a II. rész 1832; az Ős-Faust, a darabnak az az alakja, melyet Weimarba magával hozott, csak 1887), Lenz Reinhold, Weidmann Pál (1775, kinek gyarló szinművét Engel Károly 1877. ujra kiadta, mert tévesen Lessing elveszett drámáját vélte benne felismerhetni), Müller a festő (1778); Klinger Miksa (regény 1791); Soden Gyula gróf (1797); Chamisso Adalbert (1803); Schink Frigyes (1804); Schöne Károly (1809, ugyanő irt egy folytatást Goethe darabjához, 1823); Klingemann Ágost (1815); Voss Gyula (1824); Grabbe Ker. Detre (1829. Don Juannal egy darabban); Holtei Károly (1832); Bechstein Lajos (eposz. 1833); Braunthali Braun (1835); Lenau Miklós (1836); Marlow (Wolfram F., 1839); Heine Henrik (ballet 1847); stb. A hálás tárgy foglalkoztatta a festőket (Cornelius, Retzsch, Kaulbach, Kreling, Liezen-Mayer stb., többnyire Goethe Faustjához) és zenészeket is (Spohr, Gounod, Boito, Zöllner Henrik; F.-nyitányt irt Wagner Rikhárd, szimfoniákat Berlioz, Liszt, Lindpaintner, Radziwill herceg, Lassen, Schumann Róbert stb.). A Rembrandtnak tulajdonított F.-kép valószinüen Rembrandt tanítványának, Jan Joris van Vliet (eshetőleg a mesternek egy vázlata után készült) műve, melynek eredetileg alig volt valami összefüggése Fausttal. A magyar Faustról l. Hatvani István.



Forrás: Pallas Nagylexikon