Szil-Tarcsán az őszi erdőn hét nagy erős kondás vacsorázott s velük együtt Eső-Virág András, aki jött csak valahonnan, maga se tudta,. hogy honnan.
Oldalt varrott csizmájára port rakott a messze s mutatta az útja hosszát, s azt, hogy nem kereste: Falevélként, irgalombul hajtja a szél, ha elindul…?
…Ült az erős hét kondással, szalonnát sütöttek s körülöttük láthatatlan harangok ütöttek. Tudatták, hogy jön az óra s hamarosan koporsóba
fektetik Virág Andrást az erdei kondások. – A csend nyelvén üzentek a puha csobbanások. Bennük tán a táj riadt fel halált sejtő kis jelekkel
Mikor a szalonna megsült: tölgyfa-csobolyóból nagyot ittak… nyolc ember egy fadongájú tóból. Azután meg rádudáltak. Máskor úgyis csak bút láttak.
Kivált Eső-Virág András, kinek fél kenyere se volt soha… s mint a puszta, puszta a tenyere. Abba borult ő csak, hogyha pihenni a vágy elfogta.
Volt neki egy citerája: akár annyi ezüst – pedig barnára fogta már az idő meg a füst. Oldalán a csillag, a hold, s rá volt faragva a mennybolt.
S volt egy aranyszín tolla is. Mérhetetlenségből szállt az a toll… úgy szedte fel fütyölve a rétről. Fütyölt bizony, mert nem tudta: attól nem lesz többé nyugta. Citerával, a szép tollal lett aztán elveszett.
– Megnőtt benne minden dal és minden emlékezet. S szegény… egyre hordta őket, mint az ég a nagy esőket.
Mondom: a hét nagy kondással ültek a fák alatt kinn Szil-Tarcsán és dudáltak, és az idő haladt. Virág ekkor elővette tollát s a húrokra tette.
A húrokon egy hős ország támadt fel dalolva, - a hét kondás hallgatta csak egymásra hajolva. S összesúgtak, hogy megölik: leszúrják, vagy agyonlövik.
Hát mért játszik sokkal szebben, s más búron a bolond. – Testét majd a disznófertő belepi, vagy a lomb. Hallgatták a húr pengését s elővette mind a kését.
Azután körülvették Andrást, mint herceget álnok, bosszús, irigy, erdőtnyövő, nagyhajú királyok. S mire odanézett a hold: Eső-Virág András csak – volt.
Testét fertőbe vetették, rácsaltak vagy hat kant; pengették a citeráját, de az széjjelpattant; oldaláról lehullt a hold, s kétfelé hasadt a mennybolt.
A tolla meg elszállott, el a messzeségbe, hét nagyhajú gonosz elől mérhetetlenségbe. Akkor szólott a legvénebb: – átka ne legyen a vérnek!
Temessük el Virág Andrást, nőjön mező rajta – s ha tavasz jön: nagy nyáját a pásztor ide hajtja. Bizony mondom: jövendőre tej lesz és méz őbelőle.
Amikor hátjött a hajnal: a hét gonosz kondás kikereste a sár alól, s így lett Virág András televényföldje a fának, s ágya száz új ibolyának.
(Sinka István: Virág-ballada)
|