SZINIKRITIKÁK

NŐSIRALOM, NŐURALOM
Hadar Galron: Mikve / Pesti Színház
2010.11.02.

Az ún. erősebb nemhez tartozó kritikus ne fanyalogjon kortárs színdarabon, melyet nő írt, két nő ültetett magyarra, s nyolc rátermett színésznő játszik. Hamar megkaphatja, hogy értetlen, elfogult, hímsoviniszta. Igyekezzünk hát a rendezőt okolni a bajokért. Ő ugyanis férfi. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

Michal Dočekal a cseh Nemzeti Színház művészeti igazgatója. Aki a közeljövőben Prágában jár, megtekintheti például Cyrano-rendezését. A Pesti Színházban színre került Mikve bejáratott, terméketlen profizmusról tanúskodik. Sem a hangulati alapozásként alkalmazott ének, sem a néha a magasban lebegve csellózó hölgy átkötő játéka (zene: Miloš Orson Stědroň) nem illik, főleg nem szükségeltetik a zsidó rituális fürdő, a mikve színterén zajló események, a végén kitörő forradalom körítéséül. A rendezés kliséi kiszámíthatók, vadhajtásai értelmetlenek (egy körözéssel felérő keresés plakátját ugyan melyik aprócska öltözőben ragasztják ki az összes lehetséges fal- és szekrényfelületre? Ha mégis, egy alapvetően realista képzésű színmű és előadás ettől még nem válik groteszkké, lebegővé). A fényekkel történő trükközés a szimultán jelenetszervezési kívánalmaknak eleget tesz, az alámerülések meztelen képeiben nem a szituáció és a jellem igazságát, hanem artisztikum, álszemérem és erotizáltság taktikus elegyét villantva fel.
A mikvébe azok a vallásos vagy a vallási előírásokat valamiért elfogadni kénytelen nők járnak, akik havi tisztulásuk után a szakrális tisztulásban is részesülni óhajtanak, hogy makulátlanul térhessenek meg az őket csak így elfogadó ortodox férjük ágyába. A Jan Dušek által szűkösre, szegényesre tervezett öltöző – negyvenöt évvel ezelőtti magyar és cseh filmekben hasonlók várták a műszak után mosakodni siető gyári munkásnőket, persze még kaputelefon nélkül – alkalmas kibeszélési terepe a férjfüggő asszonyok (meg egyikük beteg leánya) kisebb részt gond- és gondolattalanul boldog, nagyobb részt boldogtalan, lelkileg és/vagy testileg veszélyeztetett életének. A cselekmény olykor erőltetett fordulatai legalább annyira a fel sem bukkanó férfiakat – köztük az épp politikai karrierje még magasabb polcára hágó férj-fenevadat – szerepeltetik, mint amennyire a nők áriáinak, duettjeinek, kórusainak adnak helyet.

A középfajú drámából illetve komédiából társadalmi melodrámába átcsúszó darab – a közreműködő, Kovács Patrícia még Parti Nagy Lajos magyar fordítását várta, a közönség, a színlap által nem jelzetten, Eszenyi Enikő és a dramaturg Kovács Krisztina méltányolható magyarítását kapja – az utolsó tizedében robban. Az addig határozatlankodó, időhúzó, torzsalkodó nők (nem csupán a zsidó nők, hanem a világon bárhol a jogaikért síkra szálló nők képviseletében) mind egységesebb nekiszánással, jó hírüket, talán életüket is kockáztatva elbarikádozzák magukat, hogy évek óta legmegalázottabb, legmeggyalázottabb társukat védjék, mentsék (igaz, közben nem veszik észre, hogy minden erő mozgósítására rászorult maroknyi csapatukból egy valaki végérvényesen hiányzik). Arisztophanész, a Béke, a Nőuralom áthallásai szétfoszlanak, eljő a mikvebeli bakkhánsnők ideje.

A Zuzana Krejzková jelmezeit viselő színésznők mindegyikét láttuk már épp ilyennek. A nyolc épp ilyenség kissé sok, de nem kifogásolható, mivel stabillá és sikeressé teszi a színpadot. Pap Vera (Shoshana) a lelkiismeretes és jóságos, egyben helyezkedő és alamuszi munkafegyelem jegyében formálja a fáradhatatlan, elnyűtt fürdősasszonyt, akinek otthona, családja a vallási és világi képmutatás miatt tört szét. Börcsök Enikő (Esti), épp ellenkezőleg, a tökéletes férfi oldalára havonta felhőtlenül, mulatságos-fiatalosan visszaröpködő, problémamentes nej és anya. A legfelső nőfokozaton Eszenyi Enikő (Shira), mint az várható, az egyszemélyes felmentő sereg, a mindenki iránt empatikus fürdőalkalmazott rendíthetetlen moráljával nyűgözi le a publikumot. Hegyi Barbarának (Chedva) el kell hitetnie, hogy őt esztendők óta rendszeresen verik, ám ő csupán rendszeresen „elesik”, a nagylánya, Elisheva (Stefanovics Angéla) meg nyilván az anyja eleséseitől némult meg, vált epileptikussá. Tornyi Ildikó (Tehila) az igazi szerelmét vállalni képtelen, a szülei párválasztó akaratába hódolt tizenéves nő reménytelen és szexuálisan választalan, fájó testébe bénul. Igó Évának (Hindi) józanul okos nőből kell fúriaságba zuhannia, hogy töredelmes bűnbánóvá emelkedhessék. Álarctól szabaduló nagyjelenetének hatását gyengíti, hogy az ismeretterjesztő jelleggel is bíró bemutató addigra már az izraeli nők egy részének parókaviseletéről ugyancsak informált. Kovács Patrícia (Miki) a mikve rezonőrjeként a legtöbb kívülálló szabadosságot és szellemességet csempészheti a dialógusokba; őt mintha mégis Parti Nagy írta volna magyarra.

Elisheva szerepét Stefanovics Angéla és Tóth Orsi felváltva játssza. A hímnemű kritikusnak illene őt is megnéznie Dočekal hatásos epizódokat sem nélkülöző rendezésében. Mégsem ígérheti, hogy megteszi: várnak rá más mai ál- és giccs-színművek. S talán ülőhelye sem lenne, mert a Mikve máris nagy siker, és még nagyobb lesz.

*

Engedetlen feleségek - MIKVE
2010. október 9.

Hadar Galron neve - megkockáztatom - ismeretlen itthon, és talán még azt is kevesen ismerik fel, hogy nőről van szó. Már ha a hangzásából indulnak ki. Ám aki Mikve című darabját látja, olvassa, annak kétsége sem lehet efelől. KRITIKA


Magyarországi bemutató helyszíne volt a Pesti Színház, itt adták elő az ortodox zsidó családban, Londonban született, majd 13 évesen családjával Izraelbe emigrált írónő, színésznő művét. Hogy ortodox zsidó neveltetést kapott, az igencsak jelentős ez esetben, mert a Mikvét ez ihlette. A név ismerősebb lehet, mint az írónőé, ez ugyanis az ortodox zsidók számára még a zsinagógánál is fontosabb épület, a fürdő. Nem csupán, mint sokan hiszik, a nőké, de a férfiak spirituális megtisztulásának helye is, itt szabadulhatnak meg a betérők bűneiktől és a kóser konyha eszközeinek megtisztítására is való. Vize részben esővíz kell hogy legyen, ez biztosítja kóserségét. A nők a menstruációjuk után legalább hét nappal, azaz teljes tisztaságban kell hogy alámerüljenek benne, ezzel kóserré téve, beteljesítve a teljes tisztulást, ezek után a halacha, azaz a zsidó törvény előírásának megfelelően haza kell sietniük, teljesíteni feleségi kötelességüket. Az ortodox zsidó férj nem érintkezik asszonyával, amíg az nem merítkezett meg, ám a merülést nem lehet elkerülni, különben az asszonyt az engedetlen feleség kitétellel bélyegzik meg. Mert áru itt a nő, a férj tulajdona, rituálék, törvények kötik, szava nincs, gyakran a szülők döntik el a házasságot, a szerelem nem tényező benne. Ismerős mindez? Az iszlám valláshoz köti mindenki az efféle szörnyűségeket, gyakran elfelejtve a más vallásúak hasonló könyörtelenségét, a nők semmibevételét.

A színház szórólapja rejtélyes okból szemérmesen elhallgatja ismertetőjében, hogy zsidó fürdőről, zsidó asszonyokról lesz szó, pedig a néző is alámerül annak mélyébe a darab során, kulcsfontosságú a zsidó szó, fontos lenne ráhangolódni a témára. Mint ahogy fontos lenne a hangulat szempontjából az autentikus környezet, a mikve bensőséges atmoszférája. Minden előadásban, amit a világban a mű születése óta eltelt öt év alatt rendeztek, ez valósult meg, és az írónő maga is fontosnak tartja ezt. Jan Dusek színpadképe azonban kiábrándítóan szembe megy ezzel, inkább a szocializmus gyári öltözőjének zuhanyzóját látjuk, mint egy hithű zsidó fürdőt, lepukkant bádog öltözőszekrényekkel, fehér műanyag székkel, paddal, rideg világítással. Maga a medence némiképp intimebb egy kicsit tompább fényben, kazettás üvegfalszerűség mögé rejtve. De ezzel ennek az előadásnak minden negatívumát el is mondtam.

Michael Docekal, a prágai Nemzeti Színház igazgatója rendezte a darabot, és abban nincs hiba. Nyolc kiváló színésznőt igazgatott ebben a női darabban, de tette ezt hitelesen, empátiával, jól építkezve: a lassan kibontakozó jellemektől és helyzetektől a tragédiáig ívelve fokozódó szenvedéllyel, és a csúcsponton hatalmas erővel robbantva és zárva az előadást. Így talán még azokat is elgondolkodtatva, akik szentül eltökélték, hogy vígjátékot látnak, és harsányan kacagtak okkal, de többnyire ok nélkül.

Hatalmas áldozatok, személyes drámák feszülnek a sok kis engedelmes feleség mögött: a megalázottság, kiszolgáltatottság, bántalmazás néma elszenvedői ők. Nem csoda, hogy nagy felháborodás övezte a darabot az ortodox közösségekben, a férfiak tomboltak ellene. Egyensúly nélküli világ ez, ahol a nőknek nincs kitörés a halacha által előírt kötelezettségből, ahol lehet menstruálni, alámerülni, lábat széttenni megtermékenyülés, vágykielégítés vagy szülés céljából, lehet szájat becsukni és főt hajtani, különben megbélyegzés és kiközösítés vár rájuk. Egy bátor és igazszívű asszony, Shira (Eszenyi Enikő) lázad fel, és lázít másik hét nőt a mikvében ez ellen.

Eszenyi Enikőt talán még soha nem láttam ennyire jónak, mint ebben a szerepben. Minden régi hangját, stílusát levetve nemes, igaz, bátor. Minden szava, pillantása, gesztusa hiteles, magával ragadó, egyszerű és mély. Pap Vera kemény alakítása egy árnyalattal hangosabb a kelleténél, és ezt először gondolom róla egész pályafutása alatt. Gyakori hiba, hogy a keménységet, könyörtelenséget, szívtelenséget, erőszakot kiabálással fejezik ki, pedig suttogva is lehet kíméletlennek lenni, sőt. Pap Vera szerencsére nemcsak hangerejével festi le a kemény Shoshanát, míves, szép a játéka, kár azért a két részen átívelő harsányságért.

Börcsök Enikő kiváló Estiként, ő igazi, lelkes engedelmes feleség, aki mégis naggyá tud lenni. Igó Éva szerepe talán a legkevésbé hálás, a hosszas intrikálás, kicsinyes furkálás álarca mögül csak a darab legvégén bomlik ki az esendő nő, megrázóan. Hegyi Barbara ellenkező utat jár be, a szinte néma, tagadó, passzív szenvedésből a darab végére tör ki az elfojtott vulkán. Kiváló alakítás. Kovács Patrícia új oldalát mutatja meg: vagányan, frivolan, pajkosan, csibészesen humoros, minden megszólalása nevetést csikar ki - joggal a nézőkből. Tornyi Ildikó remek a riadt kényszermenyasszony figurájában, és megrendítően szép és finom szinte észrevehetetlen az öngyilkossága. Stefanovics Angéla egyetlen szavas szerepe ellenére nagyon is meghatározóan van jelen az előadásban, és ez nem akármilyen bravúr. Csak a testtel, mimikával, gesztusokkal markánsan hatni, de nem túlzóan, igazán szép teljesítmény. Mint ahogy a darab és az egész előadás is az, igazi színház.
Szerző:
Mikes Éva

*

Fürdőforradalom
Hadar Galron: Mikve

Amióta Eszenyi Enikő vezeti a Vígszínházat, megtudtunk őróla egyet és mást. Például hogy a siker érdekében szívesen épít be a repertoárba nálunk még ismeretlen, többé-kevésbé profi bulvárdrámákat. Az utóbbi évekbeli rendezői működése arra is utal, hogy foglalkoztatja őt a családon belüli erőszak témája. Most a prágai Nemzetiből hozott darabot és rendezőt Michal Dočekal személyében, aki a maga cseh színházában már színre vitte a Mikvét. (2007-ben a Kortárs Drámafesztiválon az izraeli Beit Lessin Színház előadásában volt látható a darab Budapesten.)

A Pesti Színházban bemutatott Hadar Galron-dráma jellegzetesen színésznő-darab: színésznő írta színésznőknek – vagy talán épp saját magának –, hogy szerepéhes játszók úgy érezhessék, most aztán megadatott nekik a szép nagy feladat. Az ilyen jellegű, erősen mache vállalkozásoknak voltaképp meg is van már a nemzetközi receptje: sok nő, drámai sorsok, markánsan elkülönített karakterek, túlhajtott konfliktusok, felfokozott helyzetek, heves összeütközések, bensőséges feloldódások, női dolgok, humor, és a többi ugyanilyen műtől való megkülönböztethetőség érdekében szerencsés, ha még valami specifikummal is sikerül megspékelni mindezt.

A Mikve különlegessége az, hogy ortodox zsidó közösségben játszódik. Annak sajátos helyszínén, a rituális női fürdőben, ahol a lányok és asszonyok a vallás előírása szerint kötelezően megmerítkeznek-megtisztulnak a menstruációs ciklusuk után, mielőtt a férjükkel testileg érintkeznének. A Pesti Színház magát a színteret nem hangsúlyozza ki, sőt inkább eliminálja. A díszlet (Jan Dušek munkája) valószínűleg kevéssé hasonlít egy igazi mikvére. A bádog öltözőszekrényekkel, a csempesorokkal, a fugából épített átlátszó fallal sokkal inkább emlékeztet közönséges fürdőre vagy öltözőre. (Nyugodtan játszhatnák ebben a térben akár Nell Dunn Gőzben című, szintén női darabját is.) Valahol bal hátul ott a medence, nemigen látszik, csak a vízen játszó fények tükröződnek, csillámlanak a falon. Az elhelyezés jótékonyan biztosítja, hogy meztelen női testeket csupán futólag vagy derengőn lássunk, viszont egyfolytában arra késztet, hogy törjük a fejünket: vajon hogyan lehet egyáltalán öngyilkosnak lenni egy medencében? (Az ember azt gondolná, hogy ez nem pusztán elhatározás kérdése, mert a fuldokló spontán és akaratlanul is tör felfelé, a levegő felé, és itt aztán hozzá is jutna hamar. Nem véletlen, hogy más darabokban a tengernek is kövekkel a zsebben vágnak neki a szuicid hajlamú drámahősök.)

A mikve háziasszonya Pap Vera Shoshanája, aki elnyűtt, lestrapált, kötelességtudó asszony. A munkahelyén a megfelelési kényszer igazítja a cselekedeteit, otthon pedig gonddal terhes az élete. (Jellemző, hogy csak a drámai csúcspont idején látjuk majd tisztán az ő családi konfliktusát.) Lányok-asszonyok jönnek aztán, színésznők megbízhatóan abszolvált szerepekben: Igó Éva Hindije elegáns, sima modorú és intrikáló. Hegyi Barbara (Chedva) tragikus színezetű, hallgatag, aggódó és szerető anya. Lányaként Tóth Orsolya pici, törékeny és sejtelmes. Börcsök Enikő csöppet habókos, pletykás asszonyka, aki egyik gyermekáldásból a másikba esik derűs kedéllyel. (Börcsök ezúttal is magával ragadó.) Tornyi Ildikó (Tehila) kétségbeesett, rettegő, tanácstalan lány, akit éppen férjhez adni készülnek egy ismeretlen hitsorsosához. Kovács Patrícia (Miki) modern nő, slusszkulcsot forgat a kezében, nem hitből jár a mikvébe, esze ágában sincs félni, és mindenre van egy telitalálatos vicces megjegyzése. (Jól áll a színésznőnek a szerep.)

A dráma szabályainak megfelelően ebbe a közegbe kerül be egy nő, Shira, aki nemcsak egészen más – tisztánlátóbb, bátrabb és humanistább, mint a többiek –, de ambicionálja, hogy beavatkozzon az életükbe. Segítsen, ahol tud, mint egy becsvágyó úttörő. Az ugyan helyenként ellentmondást szül, hogy míg szemlélőként és társutasként elszánt és tájékozott – azonnal odaadja például a férj által ütött-vert Hegyi Barbarának egy segélyszolgálat telefonszámát –, addig a maga számára menekülésül csak annyit tud kitalálni, hogy éjszakánként a mikvében alszik a házastársi ágy helyett.

A lázító jövevényt, aki az ortodox vallási kötöttségek és a férji elnyomatás elleni felkelésre buzdítja az asszonytársakat, Eszenyi Enikő játssza avval a fiatalos buzgalommal és szép idealizmussal, amellyel korábban lelkes szerelmes lányokat alakított. Épp csak ízesítésül kever bele némi asszonyi tanácstalanságot és keserűséget. Akciói nyomán az a bizarr helyzet áll elő, hogy a dráma vége felé az asszonyok bezárják a mikve ajtaját, s ellenállnak a kint összegyűlt férfi- és állami szervek követeléseinek. A szituáció a feltehető írói szándék ellenében már-már a nevetségességet súrolja: szinte hollywoodi akciófilm-állapot fejlődik: bent önkéntes túszok, barikád – épp csak a fegyveres fogva tartók hiányoznak –, odakint az ellenfél, halljuk a tárgyaló szólamait a megafonból. Patt, majd pedig támadás. Közben nekünk odabent még tragédia is történik, mert az asszonyok forradalmi hevületükben nem ügyeltek eléggé egymásra.

Könny, kacagás, átélés, megrendülés a nézőtéren. A mű könnyen, magabiztosan elragadja a publikumot, és nem hagy nyomot.

STUBER ANDREA

*

Hadar Galron
Mikve színmű • klasszikus
Pesti Színház
Idő 2 óra 45 perc, egy szünettel

Ortodox zsidó közösségben vagyunk, egy szakrális női fürdőben, ma. Nyolc nő élete folyik össze akarva-akaratlanul, amikor a szigorú vallási dogmák a szemük láttára alakulnak át képmutató frázisokká, és az engedelmesség-vallás-igazságérzet háromszög lassan végképp összeegyeztethetetlenné válik. Az ártatlan aktus előtti fürdőzésből így lassan súlyos események gócpontja válik, amiben olyan szerencsés kevercse jelenik meg a melodrámának és a maróan hétköznapi blaszfém humornak, hogy a giccs és a közhelyszerűség szinte észrevétlenül porlik el a közegben, szép, tiszta történetet hagyva maga után.

A mikve tulajdonképpen arra szolgál, hogy a havonta egyszer történő férj-feleség együttlétet előkészítse, kiemelje a hétköznapokból, és Istent odainvitálja a hálószoba köré, és mint ilyen a női társasági élet egyik központja is, pletykák és csevegések centruma. Ide érkezik – kívülről – a Shira, aki segédként dolgozik a mikvében, de hamar felkavarja a kis közösség mindennapjait. Shirával ugyanis felcsapja fejét az érzékenység, és elkezd kérdezni, hiszen őt nem kötik azok a felszín alatti szövetségek és íratlan szíbályok, amik egy ilyen közegben szükségszerűen kialakulnak. Így történik meg az is, hogy rendszeresen kék-zöldre vert Chedva és a traumától megnémult Elisheva sorsa nem maradhat tovább a szőnyeg alá söpörve, ami több mint kínos, lévén Chedva férje köztiszteletben, továbbá választások előtt álló politikus, nem holmi akárki.

Ádáz küzdelem bontakozik tehát ki a tabudöntögetés kínos igazságkeresése és a hazugságháló kényelme között, olyan ádáz, hogy az érzelemhullámok néha túlcsapnak az előadáson, amit Michal Dočekal végig jól ellensúlyoz a feszes vallási közegből igencsak elütő tónusok vaskos kiemelésével, hiszen végtére is az értelmetlen szabálykövetés harcol az értelmes vallásgyakorlással, amiben a legnagyobb különbség, hogy az utóbbi valódi kérdéseket tesz fel, és ez mindig kellemetlen. Dočekal egy hangulatfestő csellóssal, finoman ironikusra hangolt operaimákkal, és egy remekül funkcionáló, egyszerre intim és mégis tág díszlettel (Jan Dušek munkája) teremti meg, és tartja végig megfelelő hangulatban az előadást, ami így tud lágyan abszurdba hajlani, és egy komplett szabadságharcban kiteljesedni.

A szentírásra való üres hivatkozások, és Shira fanatikus igazságkeresése lassan összehozza a nyolc nőt, akiknek a rendező teljes kibontakozási lehetőséget biztosít. A dráma főként Pap Verának, Eszenyi Enikőnek és Hegyi Barbarának jut, akik egytől egyig kőkemény kiszolgáltatottságban élnek, Pap Vera dermesztő elszántságot kölcsönöz a saját hazugságával tökéletesen tisztában lévő Shoshanának, Eszenyi Enikő Shirájának tisztasága egy nagy ugrás után folyamatosan vált át megszállottságba (bár a dráma csúcspontokon rendre túlfűtöttebb a túlfűtöttnél), Hegyi Barbara pedig minden rettegést és kétségbeesett kötelességtudatot bele tud sűríteni a folyamatosan agyba-főbe vert Chedva minden rezdülésébe. De nem csak nekik van végzetes takargatnivalójuk a közösség előtt, hanem a kényszerházasságba taszított Tehilának, akit Tornyi Ildikó játszik az éretlenségre téve a legnagyobb hangsúlyt, Hindinek, aki nőiségét kívül büszkén, belül megtörten viseli, és Igó Éva játssza a vakságot szinte a gonoszságig fokozó játékkal. Csak Estinek tűnik úgy, hogy igazából nincs titka, még ha bűne evidens is (ő is néma a vétkesek között), Börcsök Enikő pedig mindent elsöprő bájjal és szeretetreméltósággal tudja ezt a cinkosságot ártatlanságnak megrajzolni. Stefanovics Angéla a lelki beteg, epilepsziás kislányt groteszk mesefigurává varázsolja, Kovács Patrícia pedig szerethető tahósággal garázdálkodik a mikve falain belül, jól érezve a túlzás hatásait, nem feledkezve meg egy pillanatra sem arról, hogy Miki sokkal intelligensebb annál, mint amit mutat.

Az előadás így pedig nem csúszik el sem megkésett feminista szamizdatba, sem bárgyú ortodox-kritikába, viszont annál plasztikusabban ábrázolja mindazt, amit egy dogmatikus közösség (és ennek nem feltétlenül kell vallási dogmának lennie) jelent, annak minden előnyével hátrányával, kényelmével és kegyetlenségével. És ezt politikai síkon legalább annyira könnyű értelmezni, mint magánéletin, a látható és láthatatlan kövekbe vésett evidenciák ugyanúgy nem állhatják a megkérdőjelezést.

Zsedényi Balázs

*

Nők ádáz szabadságharca

A Pesti Színházban bemutatott Mikve nyolc színésznőnek nyújt kiváló lehetőséget, akik rendszerint kevésbé dúskálnak a feladatokban a deszkákon, mint a férfiak. Nő írta, Hadar Calron, aki színész is, így aztán pontosan tudja, mi az, ami jól játszható. Ezúttal mindenki úgy érezheti, hogy főszerepe van, remek, sajátos karakter megteremtése adatott számára.

A mikve rituális zsidó fürdő. Jobbára már csak az ortodoxok használják. Menstruáció után legalább hét nappal, itt kell megmerítkezni, és ezzel megtisztulni, aztán még aznap kötelezően a férj rendelkezésére állni. A mikvében a szó szoros, és átvitt értelmében is meztelenre vetkőznek a nők. Dumálnak, pletykálnak, kikotyognak sok mindent, akaratlanul is kitárulkoznak. Szinte mindenkinek jár a szája, folyik az élvezettel teli, ádáz pletykálkodás, aprónak látszó, de mind komolyabbá váló szurkapiszkák izzítják a levegőt a megmerítkezés előtt és után. Michal Docekal vendégrendező jól összehangolta a szereplőket. Magabiztosan, gördülékenyen működik a színházi gépezet, mindenki a másikra hangolódott, senki nem lóg ki a sorból, miközben megteremti a darabbeli személyiségét. Jan Dusek vacak fémszekrényei, régiesnek tűnő műanyagszékei ódon hangulatot teremtenek, patinája, elaggottsága van már ennek a fürdőnek. A merülő medence sejtelmes félhomályban látható, sok titkot rejthet. Többek közt, mint megtudjuk, egy öngyilkosságot.

A végzet beteljesülése felé, egy következő öngyilkosság irányába tart a darab, amit már évekkel ezelőtt láthattunk, a Nyári Zsidó Fesztiválon, egy izraeli vendégjáték keretében. Akkor nyilvánvalóan erőteljesebbnek tűntek a szövegnek azok a vonulatai, melyek a bigott vallásosság, és a jelenlegi életforma szembenállását feszegették. Most a Váci utcában fontosabbnak hat a hazugság, őszinteség, a szabadság és a béklyóba kötöttség témaköre, az, hogy egy férfiközpontú társadalomban a nőknek meddig kell tűrniük, és akár megalázkodniuk.

Replika követ replikát. A szereplők felkészülten, pontosan, élvezettel adogatják egymásnak a labdát, a nézők jókat derülnek, és időnként akad, egy-egy feszültséggel teljes, döbbent pillanat, hogy aztán ezekből legyen több. A kezdetektől érződik, hogy valami nem "kóser", lefojtott, fortyogó láva igyekszik mind nagyobb energiákkal kitörni. Leghamarabb az látszik, hogy a Hegyi Barbara által alakított politikus feleség körül valami nincs rendben. Lerí róla a zavarodottsága, hangsúlyaiból tudható, hogy gyakran nem mond igazat, nyugodtnak látszó úrinő volta izgatottságot, boldogtalanságot takar. Ezt megerősíti a konokul hallgató, időnként görcsbe ránduló, akaratosan idegzsába lánya, aki, mint a lakmuszpapír, előre jelzi a vészt, Stefanovics Angéla parádés alakításában. Pap Vera adja a mikve csökötten dogmatikus vezetőjét, a szabály az szabály alapon viselkedik, akkor is, amikor rá kell jönnie, hogy ez akár tragédiához is vezethet. Pap nem bután ostobát játszik, hanem olyan embert, akinek a zsigereibe ivódott a hit, és mindenáron hinni akar, akkor is, amikor ez tradicionális módon már nem lehetséges.

Eszenyi Enikő az új mikve felügyelő, ő viszont nagyon is érzékeny a szenvedésre, fájdalomra, próbál segíteni, ágálni, a rendíthetetlennek tartott dogmákkal szembeszállni. Eszenyi a józan eszére hallgató, érzékeny embert játszik, a szerephez illő természetességgel, egészen kiválóan. Hihető róla, hogy megpróbálja talpára fordítani, a feje tetejére állt világot. Tornyi Ildikó kényszerházasságba űzött, fiatal nője feláldozza magát, a halált választja. Kovács Patrícia hitetlen, harsogó színekben pompázó paradicsommadár, viselkedése, megszólalásai igencsak mulatságosak, hogy aztán szintén komorrá váljon, és a többiekkel együtt, eljusson a lázadásig. Igó Éva nagyasszonya beáll a lázadók közé, Börcsök Enikő főpletykálkodója harcos amazonná válik, és a mikvébe bezárkózva, férjeiknek is hadat üzenve, asztalokat, székeket borítgatva, iszonyú kétségbeeséssel követeli valahány nő az emberi életet. Szilaj elszántság, elkeseredettség, düh van ebben az utolsó jelenetben. Bár a darab fontos problémákat vet fel, közel sem mindig mélyenszántó, de ez a jelenet kilép a keretei közül, és elsöprő erővel zár le, egy megérdemelt sikerszériára esélyes produkciót.

Bóta Gábor / Népszava

*

MGP: Mikve

Nyolc női szerep egy színdarabban. Férfi egy sem. Boldogan kap utána valamennyi színház, hogy duzzogva fonnyadó női tagjait elláthassa szereppel. Kevesebb világirodalom szerte a női szerep. Nyolc nő: rendszerint kommersz darabbal van dolgunk. Kivéve a Bernarda Alba házát.

A Pesti Színház a londoni születésű Hadar Gadron (40) színésznő, humorista első színdarabja (2004). A prágai Nemzeti igazgatója, Michal Dočekal rendezte hivatása biztonságával. Az előadás magyar szövegét Kovács Krisztina és Eszenyi Enikő készítették el.

Újabban rendre kamara zenélnek színielőadásokban. A Pestiben úgy kezdődik a Mikve, hogy rettenetesen préseli hangját egy mezzo. Az énekesnő férfi. Gavodi Zoltán. Kontratenor. És mögötte egy basszus: Rácz István. Többször is kamara zenélnek, nem tudni miért. A darabhoz nem illik hozzá. Szépnek unalmas Miloš Orson Stĕdroň muzsikája. Átdíszítés nincs. A színészeket lehet, hogy nem zavarja, engem igen. A csellistáról kiderül a színlap szerint, hogy Kádi Erika/Deák-Jávor Orsolya. Az ultra ortodox rituális megtisztulási fürdő kényes női intimitások megtárgyalásának a villanyórát kiverés határán jár. Az előadásban van néhány előírásos generál sötét. Izraelben a köztiszteletű szadista házi zsarnok politikus alakja, aki rendszeresen üti-veri, feleségét, izzó vasalóval bélyegzi meg hátát, és kíméletlensége a rituális fürdőépület rendőrostromához vezet: ugyancsak tűrés határon járhat.

Nyolc hatásos szerepet kínál a színdarab nyolc színésznőnek. A fürdősasszony Pap Vera. A munka robotosa. Energikusan, nagy hangon uralkodik a fürdőben. Családja rabja egyszersmind. Odahaza olvadékonyan engedékenyebb, mint telefonbeszélgetéseiből megtudhatjuk. Igó Éva rosszindulatú polgárnőjéről a darab végére leolvad a külszínes feszesség, korát fedő arckikészítés, paróka nélkül kiszolgáltatott összetörtséggel őszintén kivallja hazugságait. Börcsök parádés jellem-tűzijátékot a legtermészetesebb módon él elő egy pletykára mohó, nagyszámú családja elől csak a mikvében lehet szabad. Amikor eltorlaszolták magukat a lázadó asszonyok a fürdőépületben, Börcsök menekülne, kéri a kapukulcsot, előbb csak a pulóvert rángatja, majd egyre fokozódó indulattal, tökéletes ritmusérzékkel és belső igazsággal robbanó indulathoz jut el. Eszenyi igazgatónő nem volt ilyen lehengerlően igaz, lendületes és szabad a Sylvia kutyaalakítása óta. Hegyi Barbara a jól szituált úrinőből sarokba szorított üldözötté alakul át. Tornyi Ildikót hírleli a színlap. Az esküvőjére előkészített hisztérikus, tizenéves Tehilában csak idővel ismerni rá Balázsovits Editre, aki fizikailag irtózik rákényszerített férjétől, mást szeret, annak esküvője után áldozati felkészüléssel örökre belemerül a kóser medencébe.

Kovács Patríciáról leolvad a cinikus énekes csillag megannyi külsősége. Minden mondata megnevetteti a közönséget.

A premier közönségének felfedezés Stefanovics Angéla, jólehet tíz éve csillogó színésznő az Asbóth utcában. Forgatókönyvíró, filmrendező. Alakításai sorra meggyőző erejűek. A Mikvében egy cingár debil kislány. Gonoszul sompolyog, ha nem felügyelnek rá. Ellenséges mindenkivel. A világ elleni bosszúként aljas tréfákat eszel ki. Komor céltudatossággal megvalósítja valamennyit. Váratlan epileptikus rohama ugyanolyan megragadó, mint szeretetet kereső oldódása, és segítségért esdő, felindult vész-pantomimja. Néma. Egyetlen szót mond az előadásban. Övé az utolsó szó.