MÉLYMAGYAR - interjú Barna Györggyel

http://utolag.com/Melymagyar0306.htm

___________________________________

Barna György: Életmintázatok ruhában

A népzene megismerése Bartókot és Kodályt gyűjtőmunkára sarkallta, világszínvonalú művek alkotására ihlette. Meggyőződésükké vált, hogy az általuk feltárt és bemutatott értékeken alapulhat Magyarország társadalmi megújulása. Mindez vonatkozhatna a népviseletekre is. Barna György miskolci vállalkozó összegyűjtötte, és állandó kiállításon mutatja be a magyar népviseleteket. 5000 összegyűjtött ruhadarab, 349 kiállított öltözet.

Az 50-es években az üdülés számomra az volt, hogy a szüleim elvittek Bánhorvátiba a rokonokhoz. Ott ismerkedhettem meg egy olyan életformával, amit a városban soha nem tapasztalhattam volna meg.

Egy olyan környezetbe kerültem, ahol tiszta, rendezett volt minden. Látszott, hogy szervezett az élet hajnaltól késő estig. Az eszközök és a munkafolyamatok is ésszerűek, az élet mindennapjai évszázados, kipróbált, tökéletesre csiszolt hagyományok alapján működtek.

Számomra ez meghatározó és életre szóló élmény volt. Azt gondolom, ott fertőződhettem meg a közelmúlt magyar kultúrájával és a népi hagyományok iránti érdeklődéssel.

Évekkel később, tanulmányaim befejeztével a felidézett emlékek hatására elkezdtem tudatosan keresgélni a múlt emlékeit, az ódon darabokat. Első gyűjtéseim a családi, rokoni hagyatékokból kerültek ki, később egészen nagy távolságokra is elmentem egy-egy vágyott tárgyért.

Szinte észrevétlenül sodródtam a népviseletek gyűjtésébe, eleinte csak messziről csodáltam őket, mert ahol a tárgyaimat gyűjtöttem, vagy ahol az életem zajlott, már nem volt aktív népviseleti terület. A rokonok, ismerősök meséi és a régi fényképek nagyon hatottak rám és felkeltették kíváncsiságomat.

Gyűjtögetni kezdtem. Eleinte egy-egy darabot, de így elég vontatottan haladtam. Az elmúlt 30 év alatt először a közvetlen földrajzi környezetem viseleteivel foglalkoztam, de amikor ennek több-kevesebb sikerrel a végére jártam – egy véletlenszerű „elhamarkodott” döntés eredményeként – a Kárpát-medence viseletei következtek. Akkor még nem tudtam, hogy milyen messzire vetem a sulykot… Mert e döntés miatt – most már tudom – életem végéig gyűjthetek, de akkor sem járok a végére...

Jelenleg több mint 5000 db leltározott tétel van a gyűjteményemben, ezek viseletdarabok és sík textíliák. A kiállításon 173 ember méretű babára helyezett komplett, és további 176 fejdísz és lábbeli nélküli viselet kerül bemutatásra.

Útjaim során igazán érdekes, olykor életre szóló, megható élmény volt a viseletek megszerzése. Most már tudom, sokáig tévúton jártam, amikor egyes viseletrészeket gyűjtöttem. Tettem ezt azzal a szándékkal, hogy egyszer ezek a darabok is összetalálkoznak majd az ahhoz a viselethez tartozó kiegészítőkkel.

Sajnos hiú remény volt, hogy egy 1930-as évekből való matyó litya valaha is találkozik egy hozzá viselési élethelyzetből származó, méretben és korban is hozzá illő szoknyával. Megtanultam, hogy a népviseletben nem csak a nagy népviseleti egységek különböznek egymástól, hanem egy falun belül a társadalmi rang is meghatározza a ruhák milyenségét.

Különböznek a viseletek az éves aktualitások, az egyházi ünnepek, a családi események, az ünnepi, hétköznapi, az egyén kora és családi állapota szerint, és mindez folyamatosan tovább változik (bonyolódik) az évek multával a viseletre ható külső hatások eredményeként. Hat a szomszéd falu, a betelepülő idegenek, az ipar által felkínált új anyagok, új technikák, csakúgy mint a város a polgári életvitelével, viseleteivel.

Megfigyelhető, hogy elkezdték az úri viseletet részben, vagy teljes egészében másolni, elhagyni a „parasztost”, szegényest, azokat az anyagokat, melyeket korábban maguk állítottak elő. Az idő teltével már csak a „bóti”, a vásári került előtérbe, ezt kellett a viseletbe beemelni, így a csillogó, a színes, a drága, a megvásárolható vált divatossá.

Sokféleképpen lehet régi tárgyakat gyűjteni, erre nincs kitalált séma. A népviselet esetében elmondhatom, hogy nagyon intim dolog. Általában korszakok, generációk hagyományait őrzik azok az emberek, akik ezeket idáig megóvták. Ritkaságnak számít, ha valaki értékre lel és azt egyszerűen csak megvásárolja. Szerencsésnek mondhatom magam, mert sokan szimpatizáltak az ötletemmel, és szinte egymásnak adtak kézről kézre.

A későbbi eredmény szempontjából ez egy mással nem helyettesíthető dolog volt, mert mindent megtudtam a viseletről, amit csak lehetett. Sok esetben felvették, hogy látható legyen az eredeti viselési állapot, vagy fényképeket adtak, elmondták, hogy ki, hogyan és mikor viselte. Ezeket a pillanatokat semmivel sem lehet pótolni, nem vehető meg pénzen. Meghatottan érzi az ember, hogy azért válnak meg emberek féltve őrzött „kincseiktől”, mert jó helyen tudhatják, elhiszik, hogy méltóképpen kerülnek megőrzésre.

Sokszor hallottam a következő mondatot: „Én már úgyis öreg vagyok, a gyerekeim, unokáim föl nem vennék, ezért nálam csak tönkremennének. Magánál legalább akkor is meglesz, amikor mi már régen elmentünk.” Ez nemcsak öröm, hanem felelősség is.

A gyűjtéssel való foglalatosság feltételezi, megköveteli, hogy a gyűjtő tanulja a szóhasználatot, amely szinte egy szótár. Egy olyan szókincsről van szó, amely mindig csak az adott helyen, az adott darabra, magyar vagy nemzetiségi viseletre vonatkozik. Öröm volt megtanulni az olyan szépen csengő szavakat, mint kecele, rezes főkötő, litya, surc, dulandlé fátyol és még hosszan lehetne sorolni a feledésbe merült megnevezéseket.

Azt mondhatjuk, hogy elmúlt a huszonnegyedik óra is. Az 1960-as évekig hordott népviseletek összegyűjtésére ma már semmi remény. A meglévőket ezért is nagy szeretettel, gondoskodással kell őrizni, és közkincsként bemutatni. Érvényes ez a ritkaságnak számító hazai nemzetiségi és határon túli magyar népviseletekre is.

A mai Magyarország területéről származó eredeti viseletek nagy része odaveszett az idők során, de az erdélyi szász öltözetek minden darabja is kincs. Ugyanilyen ritkaság a torockói viselet. Az 1900-as évek elejéről származó – kevesebb, mint 10 eredeti – teljes öltözetet alig nyolcszáz ember őrzi Torockón és Torockószentgyörgyön.

Ezen darabok gyűjtése során a viselet eredeti, első gazdájával történt személyes találkozás jelentette a legnagyobb élményt számomra. Az 1920–30-as évek viseleteit illetően ezek nagyon ritka pillanatok.

Leírhatatlan annak a torockószentgyörgyi asszonynak a kötődése ruhájához, amely már az édesanyjának is menyasszonyi ruhája volt.

Torockó – egy románok által körbelakott vidék –, ahová 150–200 éve vashoz értő németek költöztek. A történelem furcsa fintoraként a környék legmagyarabb magyarjai lettek. Ezek a „gyütt-ment” emberek – az európai hírű vasfeldolgozási kultúrájuk mellett – az országhatárokon túl is ismert magyar viseletekben jártak.

Itt él az a néni, aki 80 évesen sok és erős kávét iszik (titokban), erős dohányos és méhészkedésből próbál megélni.

A következő történet róla szól: Sok üzenetváltás és jó szándékú közbenjárás, szervezés után fogadott. Megmutattam neki a kiállítási előkészületeink fotóit, beszélgettünk a terveinkről. Fényképeket vett elő, mesélt, és közben megenyhült a viseleteket illetően is. Nem zárkózott el attól, hogy a gyűjteménybe adjon egy máshol fel nem lelhető ünneplő viseletet. Ahogy illik, a viseletek ládában voltak egy évszázadon át. Mikor az ágyon összerendezte a darabokat azt mondta, „na, most ezek olyan helyre kerülnek, ahol jó sors vár rájuk”.

Hosszú a történet, mert az idő is hosszú volt, míg idáig eljutottunk. Sokáig tétovázott, de végül elővette azt az 1910-ből származó viseletet, ami az övé (előtte az édesanyjáé) volt, amiről már senki nem tudott. Ezek a viseletek sokáig együtt voltak a ládafiában, ezután is maradjanak együtt, igaz, néhány száz kilométerrel arrébb...

Mindent aprólékosan elmesélt, mit és hogyan használtak, a hímeket hová tették, a kendőt hogy kötötték, hogy helyezték az övbe a selyemkendőt, a fejükön mi hogyan állt. Olyan szeretettel beszélt a ruháról, a hozzá tartozó emlékekről, hogy már azon gondolkoztam, miként lehetne – sértés nélkül – visszavonni a kérésem, de ő egy határozott igennel lezárta a „ügyet”.

Megható pillanat volt számomra, amikor a néni könnyezve mondta el, hogy a menyasszonyi ruhájától még nem tudott elbúcsúzni, így azt még nem adhatja nekem. Ígéretet tett, hogy amikor méltóképp el tudja engedni, akkor azt megüzeni. A következő nyáron a viselet Miskolcra került. Ő boldogan adta, én pedig szavamat adtam, hogy kiállítjuk…

Azt gondolom, ilyen élményt nem mindenki élhet át. Ez és a hasonló esetek adtak erőt a gyűjtés és a kiállítás létrehozása során előforduló nehéz helyzetekben.

Eszéken, ahonnan egyetlen viselet származik, elmondták, hogy a háború alatt csempészték át Magyarországra, nehogy megtalálják a „más nemzetiséghez tartozók”. Ez jobb esetben csak a ruha, de még az is lehet, hogy a tulajdonosa „végzetét” okozhatta volna. Ez a viselet egy idős asszonyé volt, aki tíz évig őriztette Magyarországon, mert nem merte hazavinni. Gondolhatjuk, hogy ilyen körülmények között hány darab viselet maradhatott meg.

Kéménd a „kurtaszoknyás hatfalu” egyike Dél-Szlovákia területén. Közvetítő segítők láncán keresztül tudomást szereztek a gyűjteményről. Meghívtak, hogy ők is szeretnék, ha a népviseletük ott lenne a Kárpát-medence viseletei között. Amikor elmentem, a ruhák úgy voltak összekészítve (mosva, vasalva), ahogy fel kell helyezni a bábura. Szakkifejezések, fényképek, leírás arról, hogy mit, hogyan viseltek, és hogy hol található a kéméndi szakirodalma a viseletnek.

Ezután az ajándékozó – egy nyugdíjas tanítónő – vezetésével egy kis csapat a falu polgármesterével együtt eljött, és megnézték, hogy sikerült-e hitelesen bemutatni a viseletet. Mint mondták, „a szomszédok mellett nehogy szégyent valljanak”. Megigazgatták, amit szükségesnek találtak, és elégedetten mentek haza. Azzal az ígérettel keltek útra, hogy nyáron egy nagy busszal jön az egész település, mert látni akarják, hogy – egy ilyen számukra megtisztelő helyen – itt van tőlük egy kislány, egy menyasszony, egy asszony és egy férfi teljes viselete.

Azt a felvidéki, az erdélyi és a magyarországi vidéki gyűjtés során sokszor tapasztaltam, hogy a nehéz sorsuk ellenére milyen mások ezek az emberek. Érzelemben gazdagok, olyan életerő és magasztos üzenet van a lelkükben, amit mi, „korszerű városiak” már nem nagyon értünk, nem tudunk hová tenni, és ezért ügyetlenül és zavartan – nem ritkán értetlenül – fogadjuk.

Elgondolkodtató, hogy ezek közül az emberek közül sokan odáig szegényedtek, hogy pénzért kell megválniuk a mama meg a nagymama viseleteitől. Egyszerűen ki kell tenni a piacra, mert az a kérdés, hogy enni, vagy a ruhát őrizni. Mégis megható módon gondoskodnak arról, hogy a kultúrájuk, érzésviláguk, lelkük egy kis darabját átadják az utókornak.

Ismerve ezeket az emberi történeteket, még ma is különleges, ha a viseletek közé lépek. Szorongás és megmagyarázhatatlan felemelő érzés. Tulajdonképpen nem is igazán tudom felfogni, hogy mi is ez valójában: látom, hogy van fa, meg vas, meg textil, meg baba, meg lámpák, de az egész olyan hatással van rám, amit nem lehet megmagyarázni. Úgy gondolom, hogy be kell engedni ezt a hatást az embernek a lelkébe. Szerintem talán csak a templomban lehet ezt (vagy ilyet) érezni.

Magamra mért feladatommal hiányt próbálok pótolni. A ruhák mintázatai őrzik és megmutatják múltbéli életek mintázatát. Hozzátartoznak kulturális és társadalmi önismeretünkhöz. Az utat alázattal végigjártam, amit létrehoztam, szándékom szerint „nemes”. A „jel”, amit hagyhatok, itt-ott dadog. Mégis most, hogy a látvány létrejött, boldog vagyok.

Forrás: www.nepviseleteink.hu