Houston Stewart Chamberlain: A zsidók megjelenése a nyugati történelemben

A MAGYAR ZSIDÓKÉRDÉST KUTATÓ INTÉZET KÖNYVEI
Fordította és előszóval ellátta:
F. Papp Zoltán
Budapest, 1944.

ELŐSZÓ
A ZSIDÓK MEGJELENÉSE A NYUGATI TÖRTÉNELEMBEN
A zsidókérdés
Consensus ingeniorum.
Benső érintkezés
Ki a zsidó?
A vizsgálat tagozódása.
Az izraeliták keletkezése
Egyiptomi tartózkodás
A szíriai.
Idegen feleségek
Az amorita.
Összehasonlítható számok.
A faj bűntudata.
A szíriai ember.
Homo europeus.
Homo arabicus.
Homo judeus.
A szemita vallás.
Materialista eszmék
Izrael és Juda.
A zsidók keletkezése.
Az új szövetség.
A próféták.
A rabbinus.
A messianizmus.
A törvény.
A tóra.
A zsidóság.
JEGYZETEK I.
JEGYZETEK II.


ELŐSZÓ.

Voltak és vannak emberek, akiknek az ég megadta, egyéniségüket egy élet diadalává legyek. Ez egyéniségek, mint: Petőfi, Arany, Széchenyi, Cromwell, Carlyle, Goethe és Schiller, Szt Ágoston és Szt. Ferenc, Mahatma Gandhi, jellemük nagyságával, eszméik tisztaságával, meggyőződésünk sziklaszilárdságával, hitük rettenthetetlenségével segítik a népeket, de legelső sorban nemzetüket harcukban. Egy ilyen nagy, századokat bevilágító egyéniség: Houston Stewart Chamberlain. E férfi szellemi, erkölcsi ere jenek, vallásos meggyőződésének nemes megfeszítésével egy roskadozó világnak feszíti vállát, hogy feltartóztassa bukásában, felébressze erkölcsi érzését, öntudatára hozza azt az isteni küldetést, melyről már-már megfeledkezni látszik, hogy a nagy, szent ideálok újra életrekeltésével tükröt mutasson a szibarita vázú világ elé. Chamberlain az eszmék hőse. "Hős mint Carlyle mondja aki a dolgok benső lényegében él, az igazban, az isteniben és örökben, amely mindig létezik, legtöbbnyire láthatatlanul, az időleges és köznapi mögött. Az ő élete a természet szívének dobbanása, " akinek lelke az isteni élet minden megnyilvánulásának tiszta tükörképe, ható valósága. Aki lényének egész mivoltával, annak ezer idegszálával érzi azoknak az isteni erőknek erejét, indíttatását, amit mi közönséges emberek csak homályosan sejtünk. Mintha a mennyország tornácában állna és onnan szólana hozzánk érthető nyelven. Mint gyűjtőlencsén bocsátja keresztül lelkén a szertefutó isteni sugarak kévéit, hogy szemünkbe csapja, felébressze a dolgok látszatán belüli valóságot. Föltépje lelkünk ajtaját és a dohos, fülledt, gondozatlan, idegen szeméttel telehordott szentélyt kacagó napsugárral töltse meg, hogy kinyissa, elvezesse az Élet ablakához és ahonnan dús kalászt termő rónaság integet, melyet az, életei adó ezüstös folyó koszorúz, miben az eszmény fönséges napja fürdik.

A hétköznapi élet poros országútján haladva, az ő karjára támaszkodva úgy érezzük: templomba érünk, templomba, ahol le kell vetnünk mindazt, ami elcsépelt, ami megunt, hogy az idealizmusnak azt a világát, melyet ő feltár előttünk, megértsük. Valóságok, életigazságok, hatalmas, életet adó, társadalmi berendezkedést tápláló, megtöltő, mozgató eszmények és erők eleven forrásait teszi szabaddá, a mindenki kincsévé, életkinccsé. Lelkében, mint minden nagy ember lelkében, századok, korok kijegecesedett tiszta eszménye lép elénk. Kirobbanása azoknak a nagyszer vágyódásoknak, amelyek milliók lelkében élnek és élni fognak. Földalatti erőknek utáni hegyek formájában való kibontakozása: ez Chamberlain! Hát ki kell jelentenem, hogy Chamberlainnel, mint igazi nagysággal szemben nem tudok eléggé tárgyilagos lenni. Nem tudom magamévá tenni azt a sémita vaskalaposságot, azt a szellemi szűkkeblűséggel, melyet az irodalom tárgyilagosságnak nevez; mert szerintem a szellemi nagyság megértéséhez sohasem ez az út vezet.

Egy embert nagyságában, küzdelmének hősiességében, eszméinek tisztaságában csak akkor és úgy tudunk megérteni, ha lelkivilágába költözünk, az ő szemével látunk, az gondolatával gondolkodunk, azaz feloldódunk benne. Természetesen azonban, hogy mint minden embernek lehelnek és vannak hibái, tévedései, de a kritika mindenáron való hajszolása, az a minden l: gondolatot, eszmét formákba szorítás nem lehet a megértés útja, csupán homorú tükör, melyben a pedáns, mindent lekicsinylő, de semmit meg nem értő szellemünk torzképet látjuk. Tehát nem azzal az esendő emberrel kívánunk találkozni, aki két bénult karral élt egykor bayreuthi magányában, aggódva leste a népek harcát s függött hazája sorsán aggódó szívvel, hanem azzal a géniusszal, akinek harcos, soha meg nem alkuvó szelleme küzdött a sötétség birodalma, annak ezer rabszolgahada ellen; nem azzal, aki a test kínjával vonszolta az élet igáját, hanem a prófétával, aki e szavakkal jelölte ki a keresztény világ küzdelmének útját, "Benső erkölcsi megújhodás!" Tehát nem politikai jelszavak kába útvesztőjén, hínáros világában tétovázó akarat, hanem lelkekből fakadó, lélekből táplálkozó, öntudatos célirányos faji erőknek egy új, nagyszerű világ eléréséért való megmozdulása.

Chamberlain 1855-ben született Angolországban, régi angol, előkelő családból. Atyja tengerésztiszt, aki egész életén ál küzd a természet erőivel: széllel, viharral, lankadatlanul, megújuló erővel. Mini annak a tengerésznek szeme a verőfényes napsugárban, éppúgy, mint a sötét viharban a delejtűre tapad, így e férfi is. amint kikerül az élet tengerére, először talán öntudatlanul, azután biztos tudattal, egy nagy, hatalmas életeszmény útmutatóján halad.
A testben gyönge gyermek úgy látszik atyja harci készségét örökölte, mert egész élete küzdelem ezernyi nyílt és titkos ellenséggel. A nyugodt, boldog családi élet derűje még gyermekéveit sem aranyozta be. Édesatyja a tengereket járja, így a fiú évenként csak egyszer látja. Édesanyja, mint féléves gyermektől búcsúzik el örökre. Az anyai tej helyett, a sors örökös harcra nevelő hatását kell ízlelnie, s annak az embernek, kinek szívében annyi a szeretet, rajongás, a szülő áldozatos szemlélete helyett a nagyanya, nagynéni odaadó, de amazt pótolni sohasem tudó gyöngédségén kell felnőni. De a sorsnak kifürkészhetetlen végzetszerűsége talán éppen ez által adta meg e nagynevű emberi élei lehetőségét. A család, mint az angol főúri családok legtöbbje világjáró, így a kis Chamberlain 1856-ban már Versaillesben van. (1856- 1863. ) A francia iskola, az angol és német nevelők, mint három nemzet képviselői harmonikusan egészítik ki egymást a gyermek lelkének formálásában és alakításában. Az 1866-iki portsmouthi, 1867-ki chelsehami iskolák bár alig jelentenek többet, külsőleg, mint egyszerű kilométerjelző táblácskák a nagy országúton, de egy fejlődő élet küszöbén van annyi jelentőségük, mint a kis palánta számára annak a parányi porszemnek, amely titkon táplálja a még gyenge szervezetet. De ránk köszönt az 1870-iki év, mely határjelzőként emelkedik ki az eddig szürke viszontagságaiból.

Beteg lesz s nevelőszülei, hogy a már akkor még ilyen formában fel nem ismert idegzavart meggyógyítsák Emsbe viszik. Ettől kezdve a test kisebb-nagyobb megszakításokkal gyötrődik, de az emberi élet a test földhöz kötöttségének, gyarlóságának, a lélek fejlődésével, ifjúságával vívott nagyszerű harcát mutatja be. Mintha a biblia "a lélek kész, de a test erőtlen", nagyszerű bemutatkozásával állnánk itt szemben. Az emsi év tehát választóvonal, ment innen kezdve künn a viharban hánykolódó kis csónak a biztos rév felé tart. Ekkor hagyta el örökét az ifjú Chamberlain Angolországot, ahova már, mint csak rokonlátogató tért vissza s szűnt meg angol lenni, s lett német, bár a német állampolgárok sorába hivatalosan csak 1916-ban került. Hontalan lett és sokáig, mint az élet keresztjét hordozta a hontalanság súlyos terhét. De, ahol árny, ott a fény is. ő maga is azt mondja: "Már fiatalon arra törekedtem, hogy az elveszett haza helyett, egy világot teremtsek a magam számára, egy saját hazát, ahol magamat művészekkel, költőkkel, gondolkodókkal, kutatókkal, álmodókkal, feltalálókkal, hősökkel, szentekkel tudjam maga körülvéve, s ezekhez még értékelhetően jelenlevő szeretettel, de mindezt körülöttem úgy lezárva, lekerekítve, hozzáférhetetlenül, mint az Argyronéta vízipók, mely golyóformájú levegőcsöppjében a víz közepén kozmoszát magával viszi, a környezettől úgy elválasztva, mintha levegőtakarója át járhatatlan gyémánt volna. Ez elkülönülésből és kiválásból támadt az a bensőség lelkemben, amit szült és táplált a kitartó, de leginkább öntudatlan elmélyedés, a szemlélődésnek bizonyos magassága és tisztasága, mert semmi középszerű, vagy mindenesetre kevés ehhez hasonló hatott rám zavaróan. Ha szabad könyveimről így ítélkeznem: méltók arra, hogy megíródtak, úgy ezáltal kimutattam különösségüknek eredetét. Ez eredet pedig mindenesetre összefügg gyermekkorom fejlődésével."

Tehát a kicsiny magot a forgószél elragadja és viszi egy új világ és új haza felé. Ne higgye azonban senki, hogy Chamberlaint csupán a külső körülmények tették azzá, akivé lett. Chamberlain adva volt, s a külső körülmények hatása alatt sem lehetett mássá. Ezek legfeljebb jótékonyan hatottak fejlődésére. "Mert vajon a tövisről szednek-e szőlőt, vagy a bojtorjánról, fügét?" Az alig tizenöt éves gyermek már szenvedélyesen szereti Shakespearet. Mintha a napsugár a kis virágot húzná az ég felé...

A beteg gyermek mellé tanítót keresnek, hogy tanulmányait folytassa, a sors Ottó Kunzet, egy stralsundi teológust rendeli mellé. E férfi van hivatva felnyitni azt a kaput, melyen keresztül egy mesebeli világ tárul a gyermek elé. Kuntze a maga német alaposságával tanítja, neveli őt. Azt hiszem, ha nevelője nem német, de francia, a lírai költészetben lelt volna forrongó lelke kielégülést. De Kuntze volt mellette, tehát a természettudomány által vélt az örök talányhoz közösebb jutni. Különben is a gyermekben, mint minden. nagy embernél, korán megnyilvánul a természet iránti szeretet. Lenyűgözi az a hatalmas érzés, amit közönségesen természetimádásnak szeretünk nevezni... A mindenség lehelletét érezte mindenütt, amerre járt, mezőkön, bérceken. Bámulta a csillagokat, olvasott belőlük. Csillagkártyájáról lenézi az ég csillagainak állását, beszél hozzájuk, várja Aldebrant hosszú éjszakákon keresztül. . . Jobban szereti az embereknél, s milyen megható, midőn a meglelt férfi önvallomásában ezt írja: "Éreznem kellett: a gyermeknek mégis igazsága volt, szívéhez közelebb állottak a csillagok, mint az emberek. Van ebben a korai természetimádásban valami megható; olyan ez, mint a naiv ősember istenimádása.

Érzi öntudatlanul az örökkévalóságot önmagában és a rajta kívül álló világban; érzi, hogy az ő arasznyi létén túl van valami, ami nem múlandó; ez lenyűgözi lelkét. .. megindultságában leborul a földre, imádja azt, ami állandó kísérője: a napol, a csillagot. Ilyesféle transzcendentális érzéstől áthatva természettudományos kutatásaiban lel örömet, majd keresve az örök rejtély nyitját, sötét szobájában a nyitott ablaknál órák hosszat ül a csillaggal hímzett égboltra figyelve. Egymás után kérdezi azt a sok, fényes világot: "Ki vagy te? ... ki vagy te? ... s azután befele tekint, abba a még csodálatosabb, szebb világba és kérdi: "Ki vagyok én? ... ki vagyok én? . . . és mind a két kérdés válaszolatlanul maradt.

Három évig tanította Kuntze Chamberlaint. E három év csodálatos átalakulási hozott, mert a germán szellemnek, kultúrának, léleknek világa tárult ki előtte, Schiller, Goethe, Kant szellemé ejtette hatalmába. Olyan óriási volt a hatás, amit e nagy szellemekkel való érintkezés kiváltott, hogy az a még félig férfi, félig gyermek e szavakkal ad kifejezést elragadtatásának: "Odaadnám a fél karomat, ha német lehetnék!"... s mily csodálatosak a sorsnak útjai, mire a férfi révbe fut, amikor már nemcsak lélekben és gondolkozásban, de törvény szerint is német lesz, elveszti bal, majd jobb karját. 1874-ben a tanítvány és mester elválnak egymástól, de az a benső barátság, az érzelmek, gondolatok harmóniájából szövődő lelki kapcsok sohasem szakadtak meg. Útmutatásai az egykori tanítónak, a már fölötte messze kiemelkedő tanítványt mindig örömmel töltik el.

Chamberlain 1879-ben Genfbe ment, hogy ott az egyetemen természettudománnyal foglalkozzék, azt híve, hogy ott, éjt-napot betöltő, idegeit teljesen felőrlő munkában megtalálja önmagát. De nem így történt! Annak a nagy léleknek, aki kinőtt minden körletből, akinek bilincs volt a sablon, nem lehetett egy szűk világban mozgó szaktudomány éltetője. Lelkének szárnyait nem nyirbálhatta meg, neki repülni kellett! S bár közvetlenül idegeinek súlyos megbetegedése miatt kellett természettudományos kutatásaival szakítani, mégis lelkének hajlamossága, egy nagy, egész világ gazdagságába, fönségességébe való elmélkedés predesztináltsága szabja meg szellemi működése irányváltoztatásának útját. A laboratórium zárt levegője kalitka volt a napsugárra, magasságba vágyó sasnak. 1881-ben megszerezte mégis a bakkalaureátust és kísérletei alapján megírta első munkáját a "Növényekben felszálló nedvekről. E munka azonban nem volt még az igazi Chamberlain bemutatkozása, talán sejtetni is alig engedi azt a szellemóriást, mely a Grundlagen des XIX Jahrhunderts-ben lép elénk.

Az 1879-ig terjedő genfi éveknek nem is ez a munka adta meg a jelentőségét, hanem az a látogatás, melyet 1882-ben Bayreuthba tett, hogy Parsifálnak első előadását meghallgassa. Wagner Richárd iránt érzett szeretetének, elragadtatásának érzelmeire itt ragyogott először a boldogság napja. Ez út tervének szálai már 1875-ben kezdtek szövődni, mikor Interlakenben megvette a "Nibelung gyűrűjének" szövegét. Az első olvasás után meg volt pecsételve kettőjük: Wagner Richárd és Chamberlain viszonya. Hogy ki volt ettől kezdve Wagner Chamberlain számára, nem kell Wagnerről írt nagy munkáját elolvasnunk, csupán önéletrajzának e pár szavát emlékünkbe vésnünk. "Életem napja Wagner Richárd volt és ma is az." (A bayreuthi Wahnfried különben később otthona is lett, mert Wagner legfiatalabb leányát vette feleségül ) a wagneri nagyság kitárulása: a zenedráma, mely az életet új formában tükrözi, eloldozva mindattól, ami konvencionális, ami formai, korlátok közé szabóit, tehát hősi vonalvezetésre állított, s vele együtt a wagneri szellem rásugározta fényét Chamberlain életére.

Egyébként előtte, már gyermekkorában, kitárulnak a zene fönséges misztériumának kapui, bár annak a mélységes világnak csodái csak későbben lesznek számára teljesen érthetők. 1872-ben tanítójával Kuntzéval, útban a Monté Generoso felé egy kis városban megpihennek a Lago Maggiore partján. Kuntze, hogy kipihenje az út fáradalmait, kora délután szobájába vonul, míg Chamberlain halkan benyit a szálloda szalonjába, ahová a zene kiszűrődő hangja csábítják. Egy úr ül a zongoránál, művész, vagy dilettáns nem tudni és játszik. Három órán keresztül Beethovent és újra Beethovent. Az ifjút mintha leszögezték volna ... egy eddig szunnyadó világ kel életre benne. Beethoven lelkének, reménye, hite, fájdalma megtalálja Chamberlain lelkéhez az utat. Előtte a világ egy új formában mutatkozott be. Így lett Beethoven az a zenepróféta, aki lelke fájdalmát, fajának őserejét mennyei harmóniákban oldotta fel, megmutatója egy eddig általa nem ismert világnak. Shakespeare, Beethoven, majd Wagner és a többi szellemóriás, természetkutatás, természetszeretet így gyűlnek találkozóra egy nagy lélekben, így szökkent a magasba az a hármas pillér, melyen Chamberlain géniuszának hatalmas épülete emelkedett: a természettudomány, a művészei, a vallás.

Költő, vallásos ember és filozófus, - ez a mi emberünk! Önmagában véve egyik sem. Elválaszthatatlanul mind a három együtt: az a nagy "dilettáns", amint önmagát nevezni szereti, aki a világ középpontjában állva érez, gondolkodik, elmélkedik, szeret és ... imádkozik. Ha végig tekintünk munkáin, e hármas tagozódású egyéniségnek harmonikus, egyformán kongeniális alkotásaival találkozunk. Mi más a "Grundlagen", mint a történettudós és bölcselő, "Kant", az elvont elmélkedő, "Goethe" a költő és természettudós, "Mensch und Gott" a vallásos ember, "Wagner Richárd" a művészetért rajongó, "Parsifal Märchen" a költő és természetimádó bemutatkozása? Munkáiban mindenütt az indogermán keresztény világnézet harcosa: a homo európeus lép elénk s száll küzdelembe a homo judaicussal. így kapcsolódik bele élete, műve jelenünkbe, a világküzdelmének jelenébe.

Mint Schiller mondja: "Királya az eszméknek és nem közkatonája." S mint ilyen, nem kiabál versenyt a kolduslelkűekkel, nem tolong a szellemi nadrágtalanokkal a hatalom, rang, méltóság keresés szélesre taposott útjain; nem kerget máról holnapra változó jelszavakat; nem a veréblátószögű politikának utcai szónoka, hanem a Végtelenség tornácában állva, lénye egészével annak a népi politikának apostola, melynek céltudatossága, tisztasága, ideális realizmusa nemzetek, fajok létének, fennmaradásának záloga.

Ebben a modern Bábelben tehát, ahol sokszor egyik ember nem érti a másik szavát, a megölt eszmék fölött a gyilkos cinizmus ül orgiát, az eszmény angyalát orozva dönti le az anyagiasság vad keze, s sarat dobnak mindarra, ami ideál, kiáltó szó kél. Kiáltó szó: tiszta, csengő, nemes, amely túl akarja harsogni a sakálok üvöltését, a lélek virágait tépő vihar zúgását, felébreszteni egy egész világ alvó lelkiismeretét, ez a szó, melyet emel a lélek nagysága, a szellem emelkedettsége és ereje, a szív tisztasága, ez a szó: a Chamberlainé. S ez a szó maradéktalan faji öntudatra ébredést sürget és követel. Faji öntudatot, azaz a fajiság kidomborítását mindenen, amit egy nemzet irodalomban, művészeiben, kultúrában teremt, mikor ennek gyökereit a néplélek talajába ereszti, s onnan ezer gyökérszálon áttáplálkozva, benne fajának minden erejét és értékét kivirágoztatja.

A faji öntudatnak szerte a világban ébredő s egykor bizonyosan győzedelmeskedő gondolatát Chamberlain közel negyven évvel ezelőtt, mikor egész Európai vakon rohant az örvény felé, tartotta az egyetlen, biztos, megelőző gyógyszernek a zsidó szellemiség állami létet felőrlő, társadalmi berendezkedést felforgató munkája ellen. Szakadatlan küzdött a szemitamaterialista világnézet minden idealizmust megölő Luciferje ellen, amely benső, lelki szabadság teljes letörésével a politikai szabadság, szavatosság színes rongyával izgatta a tömeg fantáziáját, lecsapolta lélek mélységes vizeit, az anyagiasság miazmáival megfertőzte a lélek kútját, a mulandóság homokjába íratta vele élete célját. Tehát soha sem a lobogó lángú, de hamar elalvó antiszemitizmus útvesztőin bolyongott, hanem évezredek tanulságán felépült tárgyilagos szemlélődésből és megítélésből kérlelhetetlenül üldözte mindazt, ami az európai kultúra parazitája, ami júdaizmus. Tehát lassan őrlő mérge annak a kultúrának, amely vallásban, filozófiában, társadalom és életszemléletben megadta a homo europeus arcának isteni bélyegét.

A faji öntudat zászlaját ő bontotta ki először, s öntötte formába az európai ember számára e gondolatot. Már most mit jelent ez az eszme egyszerű fogalmazásban?

Legyen az európai ember annak a fajnak büszke, nemes kivirágzása, amelyhez vérsége alapján tartozandónak vallja magát. Ha németnek született: német, ha franciának: francia, s ha magyarnak: legyen magyar! Legyen magyar, de úgy, hogyha ekéje mellett bandukol, érezze annak a rögnek illatát, amely az övé s ebből egy ekefordításnyi barázdát tengernyi idegen földnél többre becsüljön, ... ha fáradt kezével poros, gondbarázdálta homlokát letörli az esti alkonyaiban, tudja, hogy a magyar naptól vesz búcsút, ... ha pörölyén hegeszti a vasat, a magyar dal ütemét hallja abból kicsendülni, ha tudós könyve fölé hajolva töpreng, érezze, hogy a magyar jövőért dolgozik, mert csak a fajiság öntudata adja, s adhatja meg a fajnak minden erejét és nagyságát. Goethe sohasem lehetett volna az emberiség remekbe szabott alakja, ha nem lett volna germán, nem lett volna német! Nyissuk fel munkáját bárhol, érezni fogjuk fajának minden erejét és értékét. Öntudat, erő, erkölcsi nagyság a német nép bélyege, és e népből, tudatosan és öntudatlanul, ezer gyökérszállal táplálkozik az az emberi élet, aki a Goethe nevet viseli. Vagy elképzelhetjük-e Shakespearet mély kedélyű franciának, a zordon Ibsent mosolygó tengerparton unatkozó olasznak, vagy Széchenyit nehézkes germánnak? A nagyok és értékesek népük lelkéből nőttek ki. Ha tehát bármelyik faj a népek nagy harcában fenn akar maradni, nem lehet sem nyugatista, sem világpolgár, csupán egy erős faji öntudattal nagyra neveli nép. Ennek kell lennie és nem ég felé tekintő jámbor idealizmusból, hanem realizmusból. Tehát az élet parancsoló szükségességéből. Ide ezek szerint nem érzelgős hazafiasság, nem szenvelgő helyi kegyelet, hanem a lét vagy nem lét rettentő kérdőjelétől megdöbbent faji öntudat harcba szállása kell!

S ez az élő, harcos faji öntudat, mondja Chamberlain tudatosítja majd, hogy a zsidóság ellensége, veszélye, minden nemzeti létnek. S hogy e harc győzelmes lehessen folytatja tovább Chamberlain fel kell tennünk a kérdést ez ezeréves ellenséggel szemben: ki vagy te? ki vagy te, aki ott ülsz a piacon, a pénzváltó asztalnál, aki materialista világfelfogásoddal kiszárítod a tudomány forrásait, a művészetben lenyesed a lélek szárnyait, salakkal megtöltöd a lélek mélységeit? Ki vagy te? Honnan jöttél? Mi a célod? Miben van erőd? S hogyan harcolsz?
A tulajdonképpeni zsidó három, nagy embertípus: a szemita, szíriai és indoárja kereszteződéséből származott fattyúhajtás: "több izraelita családból századok folyamán végbement fizikai kiválás, amit egyes szellemi képességek fokozatos kiképzése, a másoknak szisztematikus eltorzítása idézett elő. Tehát nem természetes nemzeti életnek eredménye, hanem bizonyos tekintetben mesterkélt csinálmány, amit egy papi osztály teremtett akkor, midőn az ellenszegülő népre, idegen uralkodók segítségével, papi törvényhozást és papi hitet erőszakot, így természetes kereszteződésekből, egymással harmonikus fajok összetevődéséből keletkezett egészséges, életképes faj, hanem egy elfajult hajtás, eltorzított embertípus.

Most vessük fel a kérdést: milyen az emberkorcsnak a gondolkodása?

Minden világnézetnek gerincét a vallás adja. S milyen a zsidók vallása? Száraz, terméketlen, mint az arab puszta. Ha az idők folyamán ültettek is egy-két oázist nagy lelkek e sivatagi homokba, a zsidó lélek számumos szele kiszárította azokat. A zsidóból hiányzik az indoárja világnak minden mélysége, "a tulajdonképpeni teremtő erő, a feltaláló véna." Ezért a zsidóság csak utánzásra, helyesebben: elsajátításra van teremtve. S miben áll ez az elsajátítás? "Hogy egy gondolatot felfoghassak, át kell tudnom azt gondolni. A megteremtettnek, hogy élővé legyen, teremtőnek kell hozzányúlnia. A mi indoeurópai lángeszménk lényegileg nem különbözik a néptől. Ellenkezőleg! Shakespeare angolabb, mint más angol, G. Ankara hibáival együtt is indus, Homér megtestesítője a valódi hellén tékozló, alkotó erőnek és fennhéjázó dicsekvésnek, Goethe a fenséges és lelkiismeretes, pedáns, a német jellem, kompendiuma. Ezek a férfiak tehát, mint a fajuk képviselői, teremtők és nem utánzók voltak, mint a zsidók. Ennek a szellemi adottságnak a következménye, hogy a zsidók örök idegenül álltak a kereszténységgel és Krisztussal szemben. Materialista szellemben fogant, eltorzított lelkük sohasem érthette meg az Isten fiát, ezért őszintén szóltak, mikor a "Talmudban az Üdvözítőt "bolondnak", "varázslónak, " "istentelennek", "gyönyör gyermekének" stb. nevezik.

Tehát két teljesen ellentétes világ áll szemben egymással. Zsidó materialista életszemlélet és krisztusi világnézet. Az egyik minden oldalról csodákkal érzi magát körülvéve, s étiért van metafizikája, míg a másik mindig az élet realizmusába ütközik, s gondolkodása, érzése állandóan a felszínen mozog. Ez az évezredes ránk ható materializmus annyira megfertőzött és átjárt bennünket, hogy az l nehezebb kimosni lelkünk szövetéből "mint a véráramból az ércet. Materialisták, mesterséges materialisták lettünk, s azok is maradunk, még akkor is, ha misére járunk, vagy otthon ülünk, mint szabadgondolkodók." S ez benső elidegenedést jelent, kettéválasztását önmagunknak. Innen éred lelki életünk harmonizálatlansága." E világnézetnek átka alatt nyögünk már a francia forradalom óta, amely a szabadság, egyenlőség, testvériség hazug jelszavát írta zászlajára akkor, midőn, a legvadabb önkényesség, kegyetlenség, elnyomatás dühe tombolt. Ez a történelmi folyamat nem vérzett el akkor a barikádokon, hanem a liberalizmus, szocializmus, majd a kommunizmus tanaiban tovább élt és él, egészen napjainkig. Szabadság, egyenlőség, testvériség zsidó fogalmazásban nem jelent másít, mint nem szeretni, nem tisztelni, nem engedelmeskedni. Lerombolni mindazt, ami tekintély, ami eszményi, meghempergetni a sárban, ami szép és nemes. Megtagadni az ember isteni eredetét, ostoba, törtető állattá alacsonyítani, egyszóval: demokratizálni, szabaddá tenni, de nem az Istenembert, hanem az állatait azoknak minden ösztönösségével, durvaságával, hogy végül szétmúljanak a nemzetek s legyenek a romok felett "szabadok", és épp úgy bolyongjanak szerte a világban, hazátlanul, mint ma a zsidók.

A jelszó tehát nem lehet más: harc a teljes győzelemig, annyival is inkább, mert, amint Chamberlain mondja: "Legfőbb ideje, hogy öntudatra ébredjünk. Nem azért, hogy mások szellemi szabadságát kisebbítsük, hanem hogy urak legyünk saját hazánkban, ahol most nem vagyunk azok." A régi küzdelemnek egy új formájáról van itt szó, az éjszaka és nappal, Ormuzd és Ahrimán között, amelyet Krisztus így öntött szavakba: "Nem szolgálhatok Istennek és Mammonnak egyszerre."

Chamberlain, mint vallásos ember, költő és filozófus olyan embertípus jegyében született, amelynek gyermeke a harmónia bélyegét viseli magán. Egész ember. Nem fekszi meg lelkét, szellemét a század egyoldalúsága; nem ejti rabul a múlt vaskalapos dogmatizmusa, sem a jelen zűrzavara. Tiszta, messzenéző sasszem, amely századok, évezredek történéseit a Mindenható ujj mulatósaként látja, segíti őt soha meg nem alkuvó ítéletében. Benne a költői túlzó idealizmusát ellensúlyozza a filozófus nyugodt ítélőképessége, a bölcs tudatosságát, a vallásos ember alázatossága. Költő, tehát művész, aki a teremtés gyújtópontjában áll: lelkének érző idegszálával befonja a mindenséget. így tudatosítja azt, hogy a világban csak annyi a szépség, amennyit ő arra saját lelkéből kivetít. Azt akarja tehát, hogy e benső világot minél nagyszerűbbé tegye, hogy ezáltal a külső világ annál szebb legyen. Mint goethei egyéniség a teremtés koronájának érzi magát; a teremtés koronájának, de krisztusi öntudattal. E szépségben kiteljesedett egyéniséget állítja ő abba a küzdelembe, abba a harcba, amely nemcsak az ő népéé, a németé, hanem az egész keresztény világé is.

Nekünk tehát azzal a Chamberlainnel, akit a lexikonok történelemfilozófusnak neveznek, semmi dolgunk nincs. De igenis szükségünk van hatalmas egyéniségére, amelynek élete, eszméjével egy. Ezt az egyéniséget nem a Romain Rolland szétfolyó, lágy, csaknem minden realitást nélkülöző idealizmusa jellemzi, hanem, egy, a történelem tanításából leszűrődött rajongó nacionalizmus, égő fajszeretet. S ha Chamberlain így talán elfogultan ítéli meg néha egy faj kiváltságos voltát, úgy ez mai nem lehet bűn, csak érdem. Ő a nagy germán e téren különben is a francia Geneaunak nyomdokába lép. Ő a germánság szószólója azonban, mint már fentebb mondottuk és most újra hangsúlyozzuk, nem áll meg a fél úton, a pozitívum, a haladás, kultúra, civilizáció, eszmény, idealizmus mellett meglátja a negatívumot: ennek az igazi haladásnak, kultúrának, egészségesen fejlődő állami és társadalmi életnek halálos mérgét, a júdaizmust. Állítja, hogy a materializmus győzelme egyenlő a zsidóság győzelmével. És e győzelem, ha betetőződik, az egész keresztény kultúra eltűnik. Elpusztul minden, amit a görögöktől, azok művészetétől napjainkig az emberiség az eszmék mélységes felfogásában, tiszta idealizmusában. a krisztusi hit erejével táplálkozó metafizikában örökölt és eddig magáénak mondhatott.

Jelenünkhöz egyénisége és működése még nagyon közel áll. Amint egy óriási hegyet sem tudunk megcsodálni és felmérni lábainál állva, éppúgy távlat, időbeli távlat kell egy nagy ember igazi értékeléséhez is. Hiszem azonban, hogy a jövő, amelyben eszméi győzedelmeskedni fognak, a halhatatlanok legnagyobbjai közé emeli. Mint Emerson mondaná: egyik képviselője az emberi nemnek, mint Plató, Dante, vagy Szent Ferenc, annak az emberi nemnek, amelynek történelmét tulajdonképpen nem a marengói, porlarturi, vagy mazuri csaták, hanem a chamberlaini szellemek harca az örök ellenséggel: a lelket lekötöző, elsorvasztó anyaggal szemben adják. "

Lelkében és szívében, mint egy óriási gyűjtőmedencében mindaz, amit a világ eddig nagyot, nemeset, szépet és nagyszerűt alkotott, mint tiszta források vize folyik össze. Nézzünk e szellemnek, e léleknek, mint tengerszemnek mélyére bármikor, ha nemes harag korbácsolja fel mélyét, vagy a szeretet égi fényének sugara játszik rajta, soha sincs iszap, salak benne, amely azt zavarossá tenné. Minden során, amelyet leírt, a szeretet tüze ég, legyen az: az eszme katonája, mint a Grundlagenben, Kantban, vagy Goethében, vagy a természet megszólaltatója, mint Parsifal Märchenében. És ez a szeretet záloga egyénisége nagyságának. E szeretetből táplálkozik mély vallásossága is, amely mentes a dogmatikának lelket, annak szárnyalását fenyegető korlátozottságától.

Az ő vallásossága nem más, mint élő, örök, mindig érzett kapcsolata az örökkévalóval. Véges emberi lényének bekapcsolódása a Végtelenbe. Vallásossága mély, de nem Carlyle apokaliptikus, vagy Tagore miszticizmusba hajló vallásossága. Erős, életerőtől duzzadó, a küzdelmei öntudattal, a rosszat jóval, az alattomosságot nyíltszívűséggel, a dölyföt és gőgöt alázatossággal győző vallásos élet az övé. S mint ez élet birtokosa, sohasem érzi a megalkuvás, a lemondás keserű ízét ajka körül. A próféták lelkesedésének szent tüze gerjeszti lelkének lángjait. Apró emberi elmefuttatások útvesztőiben sohasem botlik el. Szelleme nem ismeri a kicsinyek lelki szatócskodását, mert minden idegszála mindig egy felsőbb világ indíttatásának, akaratának felvételére van kifeszítve; nem az anyagi lét darócát, hanem az emberi élet égi ruháját szövi. Nem az erdő búvó csalogánya, nem az indiai miszticizmus álmodója, mint Rabindranath Tagore, nem az örökösen befele néző Maeterlinck ő, hanem a haladásnak, fejlődésnek, kultúrának égy felsőbb világa, a lélek világával összekapcsolódó emberi életnek szószólója. S mint ilyen, nem száraz meddő gondolatok hirdetője, hanem a meggyőződés meleg vérével átjárt eszméknek prédikátora.

Chamberlainnek eszméit az idő már eddig is teljes mértékben igazolta, mert tanításai, gondolatai, vezéreszméi egy újjászületett népnek: a németnek eszmerendszerébe épültek bele. A német nemzetiszocializmus világnézetének alappilléreit azokból a kövekből hordta össze, amelyeket ő a Grundlagenben faragott ki.

E nagy munkának egyik legérdekesebb fejezetét adjuk e könyv lapjain, amellyel adósságunk egy részét akarjuk leróni azzal a nagy gondolkodóval szemben, ki egyike volt azoknak a legnagyobbaknak, akik Európában a zsidó veszélyt felismerték és az azok által reánk boruló éjsötét kárpitját meghasították.

Perkedpusztán, 1942. őszén.

A ZSIDÓK MEGJELENÉSE A NYUGATI TÖRTÉNELEMBEN
Írta: Houston Stewart Chamberlain. Fordította: F. Papp Zoltán.

"Ne feledjük, hogy honnan származunk! Nem német zsidóktól s nem portugáloktól! Szétszórva a földön egy népet alkotunk!"

Salamon Lippmann Cerfbeer rabbinus.

(Megnyitó beszéd, melyet a Napóleon által 1807-re egybehívott Synedrium előkészítő gyűlésén 1806. július 26-án tartottak. )


A zsidókérdés

Ha száz évvel ezelőtt íródik e mű, 1) úgy nem igen éreztem volna magam indíttatva, hogy e helyen "a zsidók megjelenése a nyugati történelemben" címen külön fejezetet írjak. De minden esetre akkor is figyelmet érdemelt volna a kereszténység keletkezésében való részvétele révén, amely egy különös és éppen, nem árja szellemű beszüremkedés vont maga után és ama gazdasági szerep miatt, amelyet minden krisztusi században gyakorolt; e tényeknek felemlítése alkalomadtán elegendő, de több sok lett volna. Herder is azt írta akkor: "A zsidó történet nagyobb helyet és figyelmet foglal el történelmünkben, mint amennyit önmagában megérdemelne. 2) " Ez idő alatt azonban nagy változás történik a zsidókkal Európában és mindenütt, ahová európai kezek elérnek, más szerepet játszanak, mint száz évvel ezelőtt; amint Hehn Viktor mondja; mi ma "zsidó korszakban" élünk 3) ; gondolkodhatunk a zsidók régi történetéről úgy amint akarunk, de a jelenlegi tényleg olyan nagy helyet foglal el saját történelmünkben, hogy lehetetlen figyelmünket megtagadni tőle. Herder, kifejezett humanizmusának ellenére, így vélekedett: "A zsidó nép Európában a mi világrészünkben mindig idegen ázsiai nép volt és ma is az, amelyet egy régi, egy távoli égöv és saját vallomása szerint egy általa soha fel nem oldható törvény köt". 4) ) Teljesen igaz! Ez idegen, örökké idegen nép azonban, amely Herder találó megjegyzése szerint azért idegen, mert őt minden más néppel szemben egy ellenséges feloldhatatlan törvény köti éppen a 19-edik század folyamán egy összehasonlíthatatlanul fontos, egynémely téren; pedig határozottan döntő részesévé lett az életnek.

Már száz évvel ezelőtt fájdalommal állapíthatta meg ugyanaz a tanú, hogy "Európának durvább nemzetei önkéntes rabszolgái a zsidó uzsorásnak, 5) ) " ma. általában ugyanezt mondhatná a civilizált világ legnagyobb részéről. A pénz birtokbavétele azonban önmagában a legkevesebb; kormányzásunk, igazságszolgáltatásunk, tudományunk, kereskedelmünk, irodalmunk, művészetünk rabszolgája lett a zsidóknak és ez vonszolja a rabláncot, ha nem is mindkét, de mindenesetre egyik lábán. És ez a Herder által hangsúlyozott "idegen" mindig erősebb lett, s amit száz évvel ezelőtt még csak sejtettek, most bebizonyosodott, igazolva lett és a legfigyelmetlenebb ember előtt is szembeszökővé vált! Ideális indítóokoktól hangolva az indoeurópai barátságosan feltárta kapuit; mint ellenség rontott be rajta a zsidó, minden pozíciót megostromolt és betűzte nem akarom mondani, hogy a romokba de valódi sajátosságunk repedéseibe az ő, nekünk örökké idegen lényének zászlaját.
Megvessük ezért a zsidókat? Ez éppúgy nemtelen, mint méltatlan és ostoba dolog lenne. A zsidók csodálatot érdemelnek, mert ők sajátosságuk logikája és igazsága szerint abszolút biztossággal cselekedtek és a humanitás bódulata, melyből a zsidók csak annyiban vették ki részüket, amennyiben az nekik előnyt hozott egy pillanatra sem feledtette velünk a politikai törvények szentségét. Lássuk csak milyen mesterien használták fel a vér törvényeit uralmuk kiterjesztéséhez; a törzs mocsoktalan marad, egyetlen csepp idegen vér nem hatol be; ez áll a tórában: "fattyú ne kerüljön Jahve közösségébe, még tíz generáció múlva sem." (Deutoronómium XXXII. 2. ) eközben azonban ezer ágacskát levágnak, hogy ezt az indoeurópaiaknak zsidóvérrel való fertőzésre, használják fel. Ha még ez pár száz évig így folytatódna, úgy Európában fajilag csak egyetlen tiszta nép lenne: a zsidóság, a többi mind egy pszeudohéber mesztic nyáj és pedig egy kétségtelenül fizikailag, szellemileg és erkölcsileg degenerált nép.

Maga a nagy zsidóbarát Renan Ernő beismeri: Je suis le premier á reconnaitre que la racé semitique, comparee á la racé indoeurópéenne, represent réleellement une combeinason inférieure de la nature humaine. 6) " S ugyanez a tudós egyik legjobb, de sajnos kevéssé ismert írásában azt mondja: "lépouvantable simplicité de lésprit semitique rétrécit le cerveau humain, le ferme á toute idée delicate, á tout sentiment fin, á tour recherche rationelle, pour le mettre én face dune éternelle tautologie: Dieiux est Dieux 7) " és kifejti, hogy a kultúrának csak akkor volna jövője, ha a keresztény vallás "a zsidóság szellemétől mindinkább eltávolodna" és "az indoeurópai zseni" minden téren újra érvényesülne. Ez a keveredés tehát kétségtelenül elfajzást jelent: elfajzását a zsidóknak, akinek karaktere sokkal idegenebb, szilárdabb, erősebb, minthogy azt germán vérrel felfrissíteni és megnemesíteni lehetne, elfajzását az európainak, mely egy "csekélyebb értékű típussal" szívesebben azt mondanám más természetű típussal való keveredés által természetesen csak veszíthet. Míg e keveredés történik, addig a nagy főtörzse a tiszta, nem keveredett zsidóságnak érintetlenül marad. Midőn Napóleon a 19-ik század kezdetén elégedetlenkedve feldühödött azon, hogy a zsidók, emancipációjuk ellenére, megmaradtak dölyfös elzárkózottságukban és egész Elszászt, bár már minden pálya nyitva állott előttük, a leggyalázatosabb uzsorával emésztették fel, az öregek tanácsához ultimátumot küldött, követelve a többi nemzettel való korlátlan egybeolvadásukat, a francia birodalom zsidóinak delegáltjai minden előírt pontot elfogadtak, annak az egynek kivételével, amely a keresztényekkel való korlátlan házasságot célozta. 8) ) Leányaiknak igen, szabad volt a zsidó népen kívül házasodni, fiaiknak azonban nem; Európa diktátorának engednie kellett.

Ez az a csodálatraméltó törvény, amellyel a tulajdonképpeni zsidóságot megalapították, lehet, e törvény Szigorú értelmezésében egyáltalán enged meg házasságot zsidók esi nemzsidók közölt s Mózes ötödik (VUU. 3. ) könyvében is ezt olvassuk; "Leányaitokat ne adjátok az ő fiaiknak és leányaitok ne válasszák az ő fiaikat", általában azonban csak az: utolsó követelményre! fektetnek súlyt; pl. Mózes második könyvében (XXXIV. 16. ) egyedül a fiaknak tiltják meg, hogy idegen lányokat vegyenek el s a leányoknak nem, hogy idegen fiakat a Nehémiás (XIII. ) bár mind a két tilalmat felállítja, csak a fiúnak idegen nővel való házasságát tünteti fel "Isten ellen való véteknek." S ez tökéletesen helyes felfogás. A zsidó törzs tisztaságát egyáltalán nem változtatja meg, ha a lány gójjal lép frigyre, mikor is ez a törzs megveti lábát az idegen táborban, míg a fiúnak házassága egy gój nővel "közönségessé teszi a szent magot" (mint Esra könyve (XI. 2. ezt drasztikusan mondja. 9) S a gój nőnek az esetleges áttérése nem jelent előnyt a zsidóságra; a régebbi törvények ez átlépést joggal nem is ismerték, mert itt a leszármazásnak csak fizikai viszonyáról van szó. Az újabb törvény azonban irigylésre méltó belátó erővel ezt mondja: "Proselyták a zsidóságra oly károsak, mint daganatok az egészséges testen. 10) A múltban és jelenben így tartották és tartják tisztán a zsidó fajt. A Rotschild ház leányai bárókhoz, grófokhoz, hercegekhez, fejedelmekhez mentek feleségül és minden lelkiismeretfurdalás nélkül megkeresztelkedtek, de egyetlen fiú sem vett el európai lányt feleségül és ha megtenné, úgy atyáinak házából és népének közösségéből kellene kiválnia. 11) )

E fejtegetésekkel bizonyos tekintetben ajtóstól rontok a házba; ezek tulajdonképpen könyvem egy későbbi helyére tartoztak volna; de az volt a szándékom, hogy a legrövidebb úton legyöngítsem azt az ellenvetést, mely sajnos még egynémely oldalról ma is fennáll, hogy egyáltalán nincs "zsidókérdés", amiből az következne, hogy a zsidók megjelenésének történelmükben nincs jelentősége. Mások ismét vallásról beszélek: nincs másról szó mondják ők mint kizárólag vallási differenciáról. Akik ezt mondják, nem veszik észre, hogy egyáltalán nem volna zsidó vallás, ha nem volna zsidó faj. Ez azonban van. A zsidó nomokrácia (azaz a törvény uralma ) a zsidókat, legyenek bár a világi összes országaiban szétszórva, egy erős, egységes, feltétlenül politikai képletté egyesíti, amelyben a vér közössége a múlt közösségéről tanúskodik és a jövő közösségéről kezeskedik. Ha egynémely elem, a szó szoros értelmében nem is tiszta zsidó, mégis a vérnek hatalma egybekapcsolva a zsidó ideának összehasonlíthatatlan hatalmával oly nagy, hogy az ezeket az idegen alkotórészeket régen asszimilálta és már csaknem két évezred óta feladták a zsidók a proselyta képzésre való átmeneti szólamukat. Természetesen különbséget kell tenni nemes és kevésbé nemes származású zsidók között, ami azonban a szétszóródott részeket egymáshoz láncolja (a fokozatos egybeolvadáson kívül ) az a nemzeti gondolatnak merev egzisztenciája. Ez a nemzeti gondolat abban a megingathatatlan reményben csúcsosodik ki, hogy Jahve megígérte a zsidók világuralmát.

Naiv "Krisztushívők" (mint Auerbach Spinozáról írt életrajzában mondja , ha úgy hiszik, hogy a zsidók feladták e reményüket, hatalmasan csalódnak, mert "a zsidóság egzisztenciája a Messiási reménységhez való görcsös ragaszkodástól függ", amint egy nagyon is mérsékelt, liberális férfiú nemrégen írta. 12) ) Igen! Az egész zsidó vallás erre a reményre van alapítva. A zsidó istenhívés az, amit e népnél "vallásnak" lehet és szabad mondani (mert ez egy nagyon is tiszteletreméltó moralitás forrása lett , részese a nemzeti gondolatnak és nem fordítva. Azt állítani tehát, hogy zsidó vallás van, de zsidó nemzet nincs, annyi, mint egyszerűen ostobaságot beszélni. 13) )

A zsidóknak a nyugati történelemben való megjelenése kétségtelenül egy meghatározott, minden európai néptől határozottan, azzal bizonyos tekintetben ellentétes elemnek fellépését jelenti, egy olyan elemnek, amely, míg Európa nemzetei a legkülönbözőbb fázisokon mentek át, lényegileg egyforma maradt: s ez, a gyakran kemény és borzasztó történelem folyamán sohasem volt olyan gyenge, hogy testvériesülési indítványokról leült volna tárgyalni, de nemzeti ideáljának, nemzeti múltjának és jövőjének birtokában a más emberekkel való egybeolvadást tisztátalanságnak tekintette, úgy a múltban, mind a jelenben; a zsidóság, hála ösztöne biztosságának, amely a nemzeti érzés szigorú egységességéből folyik, állandóan mélyreható befolyást tudott másokra gyakorolni, míg a zsidóságra magára a mi szellemi és kulturális fejlődésünk csak a bőr mélységéig hatolt. Hogy e rendkívül sajátságos szituációt az európai ember szempontjából jellemezhessük, Herderrel kell ismételnünk: a zsidóság a mi világrészünk számára mindig idegen nép volt s az is marad; a zsidók álláspontja szerint azonban ugyanez a megismerés egy kissé eltérő szövegezést nyer. Tudjuk, hogy a nagy szabadgondolkodó filozófus, Philó, ekként szólt: "A szó igazi értelmében csak az izraeliták emberek." Amiről a zsidó itt faji gőgjének intoleráns hangján nyilatkozott, arról a mi nagy Goethénk sokkal szeretetreméltóbb formában szólott, amikor a zsidó és indoeurópai származásnak közösségét, vigyék azt a múltban akármilyen messzire vissza, tagadásba vette. "Semmi esetre sem akarjuk a kiválasztott nép Ádámtól való származásának becsületét vitássá tenni. Nekünk azonban bizonyosan más ősapáink voltak. 14) ) (Az "idegen nép". ) E megfontolások alapján jogunk, sőt kötelességünk is, hogy a zsidót különös és idegen elemnek tekintsük.

Bár külsőleg ő ugyanazt örökölte, amit mi, bensőleg azonban egészen más szellemet. Egyetlen vonás elegendő, hogy azt az ásító szakadékot, mely egyik lelket a másiktól elválasztja, csaknem elrettentő módon leleplezzük az öntudat előtt: Krisztus megjelenése a zsidókra egyáltalán nincs jelentőséggel! Itt általában nem a jámbor igazhitűségről beszélnek. Olvassuk csak el a szabadgondolkodó Diderotnak csodálatos sorait a Megfeszítettről és lássuk, hogy Diderot az embert az ő legnagyobb fájdalmában mint vezeti Istenhez és a krisztusi vallást hogy állítja be, mint egyetlent a világban: Quelle profonde sagesse il ya dans ce que l aveugle philosophie appelle la folie de la croix! Dans état au j étais, de quoi m aurait servi l image d un legislateur heureux et comble de glorie? je voyais l innocent, le flanc percé, le front couronné d épines, les mains et les pieds perces de clouset expirant dans les souffrances; et je me disais: Voila moin Dieux ét j ose me plaindre!" Valóságos könyvtárát kutattam át a zsidó könyveknek abban a reményben, hogy hasonló szavakra fogok bukkanni, természetesen nem Krisztus istenségének hitét és a megváltás fogalmát, hanem a szenvedő Üdvözítő tisztán emberi érzésének jelentőségét illetőleg de hiába. A zsidó, ha ezt érezné, nem lenne zsidó többé, hanem tagadója a zsidóságnak. És míg Mohamed Koránjában legalább is megtaláljuk Krisztus jelentőségének megsejtését és a mély hódolatot megjelenése előtt, addig egy kultúrált, vezető zsidója a 19-ik századnak Krisztust "halotti maszkkal újjászületettnek" nevezi, aki a zsidó népen új és fájdalmas sebeket ejtett; egyebet nem volt képes benne meglátni. 15) ) Mikor ránéz a keresztre, biztosít bennünket arról, hogy a "zsidóságnak a benső javuláshoz; egyáltalán nincs szüksége ehhez a görcsös megrázkódtatáshoz" és hozzáfűzi " ti. a városi lakosság középosztályának."

Tovább nem ér az ész. Egy spanyol zsidó (Mose de León ) 1880-ban újonnan kiadott munkájában Jézus Krisztust "döglött kutyának" nevezi, aki "egy szemétdombba bekaparva" fekszik. Ezenkívül a zsidók a 19-ik század utolsó negyedében a talmud u. n. "cenzúrázott helyeinek" (természetesen héber nyelven számos kiadásában különben kihagyott helyek gondoskodtak arról, hogy Krisztust mint "bolondot", mint "varázslót", mint "istentelent", mint "bálványimádót", mint "kutyát", mint "fattyút", mint "gyönyör gyermekét", mint "ágyasnak fiát" stb. fenséges édesanyjával együtt gúnynak és gyűlöletnek tárgyává tegyék. 16) ) Nem követünk el a zsidósággal szemben igazságtalanságot, ha azt mondjuk, hogy Krisztus megjelenése egyszerűen megfoghatatlan és gyűlöletes előttük. Bár látszólag körükből származott, mégis lényük megtagadásának megtestesítője ő (és ennek átérzésére a zsidók sokkal finomabb érzékkel rendelkeznek, mint mi ) . E mély szakadék szemlélteti, amely bennünket európaiakat elválaszt a zsidóságtól, egyáltalán nem azért adom, hogy a vallásos elfogultság veszélyes talajára tegyem át a súlypontot, hanem mert én úgy látom, hogy két ily alapjában különböző kedélybeli állapotnak észrevevése feltárja a szakadékot; jó lesz tehát egyszer e szakadékba letekinteni, nehogy ha valahol látszólag közeledést látunk, elkerülje figyelmünket a mélység.

De e szakadék meglátása még messzebbmenő megfontolásra is kell, hogy késztessen bennünket. Az bizonyos hogy a zsidó nem ért meg minket, de remélhetjük-e mi, hogy őt megértjük s igazságosak legyünk iránta? Talán ha tényleg szellemileg és erkölcsileg felette állunk, amint Renan a fent jelzett helyen állította és amiről más, talán megbízhatóbb tudósok hasonlóképpen vélekedtek. 17) S akkor őt valóban felsőbbségünk magaslatáról kell megítélnünk s nem a gyűlölet és babonái lapályáról, még kevésbé a félreértés mocsaraiból, amelyben hittudósaink közel 2000 éve gázolnak. A zsidónak olyan gondolatokat tulajdonítani, amilyeneket sohasem gondolt, őt mint a legnagyszerűbb vallásos intuíció hordozóját magasztalni, mely távolabb állt tőle, mint a föld bármely más emberétől, s ha meg is volt, legjobb esetben csak itt-ott egyesek szívében élt, mint e nép lelki durvasága ellen támadt felháborodás kiáltása s azért átkozni, mert ő maga egészen más, mint e költemények alapján lennie kellene, ez nyilvánvalóan igazságtalan. De nemcsak igazságtalan, hanem a nyilvános érzést szánalmasan félrevezető is, mert vallásos életünknek abban a viszonylatában, amelyet mi a zsidókkal hozunk vonatkozásba, szinte dicsfényben sugárzik fejük; s ezek után mi háborodunk fel a legjobban, ha ebből az aureole posticheből nem szent lép elénk. Mi, csak pogányok fiai magasabb igényeket táplálunk a zsidókkal mint önmagunkkal szemben. Pedig a zsidó bizonyíték egészen másról tanúskodik s várakozásunkat oly kevéssé csigázza fel, hogy mi minden nemes vonáson, melyei későbben felfedezünk, minden kijelentésen, amely a zsidó fogyatékosság magyarázatára, szolgál, őszintén örülünk. Jahve pl. nem fárad bele annak hangoztatásába, hogy "úgy látja, e nép nyakas nép" 18) és Jeremiás a zsidókat erkölcsi szempontból oly színesen karategorizálja, hogy Monsieur Eduard Drumont sem kívánhatná másként: "Egyik barát becsapja a másikat és nem szól egyetlen igaz szót; arra törekszenek, hogy az egyik megcsalja a másikat és fáj nekik, hogy nem leltek gonoszabbak. 19) ) "

E jellemzés után nem csoda, hogy Jeremiás a zsidókat "nyomorult tömegnek" nevezi és csak egy vágyat ismer: "Óh, ha menedéket találnék a pusztában! elhagynám népemet és elmennék tőle!" Azért a hihetetlen tudatlanságért tehát, amely közöttünk a zsidó természetét illetőleg uralkodik, csak mi vagyunk felelősek, mert egyetlen nép sem adja olyan átfogó őszinte képét egyéniségének, mint a héber az ő bibliájában, melyet (amennyiben töredékek után ítélhetek ) a talmud, ha halványan is, de kiegészít. Anélkül tehát, hogy tagadnám, milyen nehéz nekünk "más ősapáktól számlázottaknak" az "idegen ázsiai népet" helyesen megítélni, mégis be kell látnunk, hogy a zsidók kezdettől fogva megtettek mindent abban az irányban, hogy az el nem fogultaknak felvilágosítással szolgáljanak önmagukról, ami viszont feljogosít bennünket arra a reményre, hogy alapos betekintést nyerhessünk lényükbe. Tulajdonképpen azoknak az eseményeknek, melyek szemünk előtt lejátszódnak, e célra elegendőnek kellene lenniük. Lehet-e naponta újságot olvasni, anélkül, hogy a zsidó gondolkodásmódot, zsidó ízlést, zsidó morált, zsidó tanokat abban meg ne látnánk? Egy pár évfolyamai az Archives Izraelitének többre tanít, mint egy egész antiszemita könyvtár és pedig nemcsak a kevésbé kellemes, hanem a zsidók nagyszerű karaktervonásokról is. De ebbe a fejezetbe nem akarom a jelent bekapcsolni. Ha tárgyilagos, teljes ítéletet akarunk arról magunknak, hogy a zsidó, mint örökségben részes és mint munkatárs, mit jelent a 19-ik században, úgy mindenek előtt azzal kell tisztában lennünk: mi ő? Abból, hogy egy emberi a természet miként alkotott, szigorú következetességgel folyik, hogy adott körülmények között miként fog cselekedni, a filozófia ezt mondja: operari sequitur esse; egy régi német közmondás sokkal kedélyesebben fejezi ki ezt: "Nur was ein Mensch ist, kann man aus ihm herauskriegen." (Amilyen a madár, olyan a szólása )

Történeti madártávlat. A történelem száraz leírása itt nem vezet sem gyorsam, sem biztosan célhoz s különben sem lehet az én feladatom, hogy a zsidók történetét megírjam, Itt is, mint a többi fejezetben perhoreskálom a másolást. Mindenki tudja mikor és hogyan jelentek meg a zsidók a nyugati történelemben: először a Diaszpóra, azután a szétszóródás idején. Éppen annyira ismert változatos sorsuk különböző országokban és időkben, amikor természetesen sok olyan dolgot tudni vélünk, ami abszolút valótlan és sok olyan dolgot nem tudunk, amit tudni hasznos dolog lenne. Senkinek sem kell úgy-e mondanom, hogy a keresztény századokban, ha néha nagyon is korlátozottan, de mégis fontos szerepet játszottak a zsidók. Már a legelső nyugat gót időkben megtalálták a módját annak, hogy mint rabszolgakereskedők és pénzváltók befolyásukat s hatalmukat érvényesítsék. Ha nem is voltak mindenütt, mint a spanyol móroknál, hatalmas miniszterek, akik Mardochai példáját követve a legjövedelmezőbb hivatalokat testvéreik tömegével töltötték be s ha nem is érték el mindenütt, mint a katolikus spanyol államban 20) a püspökség és érsekség polcáig, mégis befolyásuk mindenütt mindig nagyobb lett. Már a 13-ik század bábenbergi fejedelmei példát adtak utódaiknak, hogy országuk pénzügyeit zsidókkal igazgattassák és az igazgatókat címekkel tüntessék ki, 21) )

III. Innocenc, a nagy pápa udvari államában fontos állásokat juttatott a zsidóknak. 22) Franciaország lovagjainak el kellett vagyonukat a zsidóknál zálogosítaniuk, hogy részt vehessenek a keresztes háborúkban; 23) Habsburgi Rudolf minden lehető módon kitüntette a zsidókat, "császári kamarájának szolgáivá avatta s míg a közönséges igazságszolgáltatás alól kivonta őket, megnehezítette a zsidók elleni panasz benyújtását; 24) röviden: az a tény, amit én a zsidók megjelenésének a nyugati történelemben nevezek, sohasem szűnt meg, minden időben és mindenütt érezteti hatását. Aki a történelmet csak ebből a szempontból tanulmányozná, azt hiszem, meglepő eredményekkel hozna napvilágra. Részletekre terjedő kutatás nélkül az eredményeket szembetűnően és kétségtelenül csak ott tudjuk megállapítani, ahol a zsidók nagy tömegben léptek fel. Pl. az I. században a zsidók többségben voltak Cyprus szigetén; elhatározták, hogy nemzeti államot alapítanak s e cél elérésére az Ótestamentumból oly jól ismert tapasztalatot követték: az összes másfajtájú bennszülötteket szám szerint 240.000-et lemészárolták s hogy ennek a szigetállamnak biztos szárazföldi támpontot nyerjenek, lemészárolták ugyanekkor Cyrene 220.000 nemzsidó lakosságát. 25) )

Spanyolországban nagyobb elővigyázattal s csodálatraméltó kitartással ugyanezt a célt követték. Ugyanannak a nyugati gót királynak uralkodása alatt, aki őket jótéteményeivel elhalmozta, behozták a fajilag rokon arabokat Afrikából; gyűlölet nélkül, csupán csak azért, mert ebből hasznot reméltek húzni, elárulták nemes oltalmazójukat; a kalifák alatt, így mindinkább részt vettek a kormányzásban "koncentrálták, így írja a kimondottan zsidóbarát Heman - kezeikben úgy a szellemi, mint az anyagi erőket; így a virágzó mór állam szellemileg és anyagilag tönkrement, ami azonban a zsidókat egyáltalában nem érdekelte, mert ezalatt a keresztény Spanyolországban, akik hivatottak voltak a mórokat pótolni, épp oly erősen megvetették lábukat. "Mozgó gazdagsága az országnak teljesen az ő kezükbe került az uzsora és az eladósodott nemesi birtok megvásárlása által. Minden hivatal, az államtitkároktól és pénzügyminiszteri hivataltól lefelé, mely adóval és pénzügyletekkel foglalkozott, zsidó kezekbe került. Uzsorával csaknem egész Aragónia náluk volt elzálogosítva. A városokban az ingatlannal bíró lakosság majoritását ők képezték." Azonban egészen ravasz a zsidóság, mint mindig, itt sem tudott lenni, hatalmát mindenfelé privilégiumok megszerzésére használta fel; így pl. egyetlen zsidó esküje elég volt arra, hogy egy keresztény ember adósságát bizonyítsa (ami különben az osztrák hercegségben és sok más helyen is így volt ) , míg a keresztény tanúsága zsidó ellen nem bírt érvénnyel; e privilégiumokkal oly mértéktelenül visszaéltek, hogy végre felébred a nép. Ezek az esetek megismétlődhettek volna Németországban is, ha az egyház és belátó államférfiak nem állták volna útját e veszedelemnek.

Nagy Károly Olaszországban pénzügyeinek kormányzására zsidókat alkalmazott; ezek azután mint adóbérlők biztosították gazdagságukat és befolyásukat, s e befolyást felhasználták arra, hogy fajuk számára fontos előjogokat biztosítsanak: kereskedelmi előnyök, a bűneiknél enyhébb büntetés, stb. kényszerítették a lakosságot, hogy vásáraikat vasárnapra tegyék, mert az eddig szokásban volt szombat a zsidóknak szabbatjuk miatt kellemetlen volt; az akkori idők udvari bon-ton-jához tartozott a zsinagógák látogatása, itt azonban a reakció rövid idő alatt erőteljesen lépett fel és nem, amint a történészek szeretik feltüntetni, a papok izgatásának egyedüli következményeként az ilyen, jelenségek csak a héját és nem a magvát képezik a történelemnek, hanem, elsősorban azért, mert a germánok, akik született iparosok, kereskedők és harcosok, mihelyst megalapították városaikat és kereskedelmi ösztönük felébredt, a nemtelen verseny társak játékába láttak és erőteljes felháborodással követelték azok eltávolítását. Tehát, ha e fejezet célja az lenne, hogy a zsidó befolyásnak apály-dagályát egészen a mai napig kövesse, úgy láthatnánk, hogy a 19-ik század minden háborúja különös konnexusban állt a zsidó pénzügyi operációkkal, Napóleon orosz háborúja ép úgy, mint midőn. Rotschild Náthán a Waterlooi csatában, Bleichrőder úr német és Rotschild Alois francia részről az 1871-iki béketárgyaláson a néző szerepét játszotta egészen a francia "commun"-ig, melyet az első pillanattól kezdve minden tiszta agyvelő zsidó napóleoni machinációnak látott.


Consensus ingeniorum.

A zsidóknak e szociálpolitikai befolyását teljesen különbözőképpen ítélték meg; a legnagyobb politikusok azonban minden időben károsnak tartották. Cicero pl. (ha nem is a legnagyobb politikus, mégis tapasztalt államférfi igazi félelmet úrul el a zsidókkal szemben, ahol egy bírósági tárgyalás az ő érdekeiket érinti, oly halkan beszél, hogy egyedül a bírák hallják őt, mert tudja úgymond - a zsidók összetartanak s tönkre tudják tenni azt, aki velük szembekerül; mikor a görögök, a rómaiak s korának leghatalmasabb emberei ellen a legsúlyosabb vádaikat dörgi a zsidókkal szemben, elővigyázatosságot árul el; számára azok kellemetlen hatalmat jelentenek s lázas sietséggel hagyja el "a gyanú és káromlás fővárosát: Jeruzsálemet"; így ítéli egy Cicero egy Júliusz Cézár konzulsága alatt! 26) ) Tiberius császár, egynémely történetíró szerint a római impérium legderekabb uralkodója a zsidók emigrációjában (tehát szintén Jeruzsálem szétrombolása előtt ) , nemzeti veszélyt látott; a hohenstaufi II. Frigyes, bizonyára egyike a legzseniálisabb embereknek, aki valaha koronát és kardok viselt, szabadabban gondolkodó, mint a 19-ik század bármelyik monarchiája, lelkesült csodálója keletnek s nagylelkű támogatója a héber tudósoknak, szükségszerűnek találta (ellentétben kortársainak szokásával ) , hogy a zsidókat minden nyilvános állásból kizárja és óva mutatott rá, hogy ahol a zsidóságot hatalomra engedik, ott az azzal visszaél; ugyanezt tette a másik Nagy Frigyes (II. ) a Hohenzoller, aki mindenkinek szabadságot adott, csak a zsidóknak nem; hasonlóan nyilatkozott Bismarck herceg, mikor még szabadon nyilatkozhatott az országházban (1847. ) s a nagy történetkutató Mommsen is, aki a zsidóságról "mint államról az államban" beszél.

Ami pedig a speciális szociális befolyást illeti, úgy megelégszem azzal, hogy két bölcs, igazságos embert hívjak tanúbizonyságul, akiknek ítélete a zsidók előtt sem lehet gyanús: Herdert és Goethét. Az első azt állítja: "az a minisztérium, ahol a zsidó mindent elér, az a háztartás, ahol a zsidó hordja a garderobe kulcsát, avagy az egész ház pénztárát vezeti, egy department vagy komisszariátus, ahol minden üzlet a zsidók kezében van, soha ki nem száradó pontini mocsarak és az ő véleménye szerint a zsidóság, mint tömeg, annyira veszélyes az európai államra, hogy "e kérdés megítélésénél nem szabad magunkat általános emberbaráti alapigazságokkal félrevezettetni, " mert itt államkérdésről van szó; tehát minden állam kötelessége tudni, hogy "ez idegen népből a bennszülöttek hátrányai nélkül mennyit szabad megtűrni. 27) Goethe még mélyebbre hatol: "Miként részesítjük mi a zsidókat a nagyobb kultúra áldásaiban, mikor az annak eredetét és létéi tagadja?" És "szenvedélyes dühbe jön midőn az 1823-ik törvény a zsidók és németek közli házasságot megengedi és "e törvénynek a legsúlyosabb legveszedelmesebb következményeit" jövendöli meg, nép szerint "minden erkölcsi érzés aláásását", s ő azt hiszi, hogy "ez ostobaság mögött" "a mindenható Rotschild vesztegetését kell keresni. 28) Goethe és Herder tehát ugyanúgy ítélnek, mint a nagy Hohenstauf, mint a nagy Hohenzoller és mint minden nagy ember előttük és utánuk: anélkül, hogy babonásán a zsidókat, sajátosságuk miatt szemrehányással illetnék, valóságos veszélynek tekintik őket civilizációnkra és kultúránkra, s ha rajtuk állna, nem engednék meg, hogy abban cselekvőleg vegyenek részt. Hasonló consensus ingeniorum fölött nem lehet oly könnyen napirendre térni. Mert ezeknek a jól megfontolt és igen nagy jelentőségű szellemeknek bőséges tapasztalataiból és éleslátásából fakadó ítéletével nem állíthatunk mást szembe, mint a droits de l'hommé parlamentáris papírrongyait. 29) )

Fejedelmek és nemesek. Egyébként bizonyos és jól megfontolandó, hogy ha a zsidókat egynéhány rettenetes történeti fejlődésért, egynéhány erőtől duzzadó nép elpusztulásáért felelősség terheli, e felelősség nem. kevésbé sújtja azoknak az európaiaknak lelkét is, akik a zsidóságnak bomlasztó működését a leggaládabb okokból oltalmazták, támogatták és ezek elsősorban a fejedelmek és nemesek voltak, mégpedig időszámításunk első pillanatától a mai napig. Üssük fel bármely európai népnek történetét, azt látjuk, hogy mihelyst a zsidók elszaporodnak, s a nép, a kereskedő osztályok, a tudósok és költői látnokok köréből ellenük keserű panasz támad, a fejedelmek és a nemesség mindig és mindenütt megvédi őket; a fejedelmek, mert háborújukhoz pénz kell; a nemesség, mert könnyelműen élt. Hódító Vilmosról Bürke Edmond 30) azt mondja: "minthogy kiadásainak fedezésére nem volt elegendő a "talliage" és mindenféle más nyomasztó adó, időről-időre vagy konfiskáltatta a zsidók adóslevelét, vagy nevetséges összegért vette el, ami által természetesen, minthogy a 11-ik században a teljes angol-normann nemesség zsidó uzsorások kezében volt, a király maga a legkíméletlenebb, szigorú hívője lelt magasrangú alattvalói hitvallásának. S ugyanekkor mindenféle privilégiummal halmozta el és védelmezte a zsidókat. E példa ezrek és ezrek helyett szólhat. 31) ) Tehát, ha a zsidók nagy és történelmileg pusztító befolyásra tettek szert, úgy ennek okát ama két elem összhatásában kell keresnünk, amely a zsidókat a legaljasabb módon üldözte, de ugyanakkor ki is használta. És ez így tartott az egész 19-ik század folyamán.

Mirabeau gróf már a forradalom előtt a legszorosabb összeköttetésben állott a zsidósággal. 32) ) Talleyrand herceg a parlamentben a zsidók feltételen emancipációjáért küzd a polgári pártok képviselőivel szemben; Napóleon óvja őket, s teszi ezt akkor, amidőn már egynéhány év óta egész Franciaországból panaszos kérvények érkeznek a kormányhoz: védenék meg őket a zsidók ellen, s amikor az államtanácsban így szól: "Sáskák és hernyók e zsidók s felfalják Franciaországomat! De tett amit tett, mert pénzükre volt szüksége; Dalberg fejedelem, a frankfurti zsidóknak, a polgárság egyöntetű tiltakozása dacára egy félmillióért eladta az összes polgári jogokat (1811. ; a Hardenbergek és Metternichek a bécsi kongresszuson a zsidókkal vétetik körül magukat és az összes szövetségi képviselők óvó szava ellenére, a németek hátrányára a zsidók előnyéért küzdenek s végül keresztül viszik az akaratukat; igen! mindkét általuk képviselt konzervatív állam volt az első, amely annak az "idegen, ázsiai népnek" tagjait, akik éppen az általános nyomor és szükség idején tisztátalan úton óriási gazdagságra tettek szert s amit tisztességes és becsületes zsidók sohasem tudtak elérni, az örökölhető nemesi rangba emelték. 33) ) Tehát, ha a zsidók veszélyes szomszédaink voltak, tartozunk az igazságnak azzal a vallomással, hogy ők mindig ösztöneik és tehetségük természete szerint cselekedtek, akkor, amidőn igazán csodálatra méltó példáját adták az önmaguk és saját nemzetük és atyáik hite iránti hűségnek; a kísértők és árulók nem ők voltak, hanem mi. Mi mindig gonosz, cinkostársai voltunk a zsidóknak, a múltban épp úgy, mint a jelenben és elárultuk azt, amit a gettó legszánalmasabb lakója is szentnek tartott: az öröklött vér tisztaságát. Egyedül a krisztusi egyház látszik olyannak, mint amelyek általánosságban igazságosan "és bölcsen cselekedett (természetesen ki kell kapcsolni azokat a püspököket és pápákat, akik világi fejedelmek voltak. Az egyház féken tartotta és mint idegen embereket kezelte a zsidókat, de ugyanakkor megvédte őket az üldöztetésből. Minden látszólagos "egyházi" üldöztetés a valóságban gazdasági alapokon nyugszik; sehol sem láthatjuk ezt világosabban, mint Spanyolországban. Ma, amidőn a közvéleményt oly gonoszul félrevezetik s a zsidók kiengesztelhetetlen ellenségeskedésüket különösen a krisztusi hit ellen gyümölcsöztetik, jó lesz, ha visszaemlékszünk arra, hogy a korunkban először összehívott, 1807-ben megtartott synedriumi előkészítő gyűlés spontán köszönetét fejezte különböző krisztusi egyházak papjainak azért a védelemért, amelyet velük szemben évszázadok alatt, tanúsítottak. 34) )

JEGYZETEK I.

1) ) E mű: A XIX. század alapja. A világhírű munka II-ik részének V-ik fejezetei képezi: A zsidók megjelenése a nyugati történelemben. Ez az óriási koncepciójú mű különben a következő részekre oszlik: I. rész. Az eredetek. 1. szakasz: A régi világ öröksége. I. fejezet: Hellén művészet és filozófia. II. fejezel: Római: jog. III. fejezet: Krisztus megjelenése. 2. szakasz: Az örökségek. IV. fejezet: A népkáosz. V. fejezet: A zsidók megjelenése a. nyugati történelemben. VI. fejezet: A germánok megjelenése a világtörténelemben. 3. szakasz: A küzdelem. VII. fejezet: A vallás. 
VIII. fejezet: Az állam. II. rész: Egy új világ keletkezése. IX. fejezet: 1200-1800-ig A ) A germánok mint egy új kultúra megteremtői. B ) Történelmi áttekintés. 1. Felfedezés. (Marco Pólótól Galvainiig. ) 2. Tudomány (Roger Bacontól Lavoisierig. ) 3. Ipar. (A papír bevezetésétől Watt gőzgépéig. ) 4. Közgazdaság (A lombardiai városok szövetségétől Róbert Owenig, a kooperaitio megalapítójáig ) 5. Politika és Egyház. (A gyónási kényszer bevezetésétől (1215. ) a francia forradalomig. ) 6. Világnézet és Vallás. (Assisi Ferenctől Immánuel Kantig. ) 7. Művészet. (Giottotól Goetheig. ) 

2) ) Von den deutsch-orientalischen Dichten. Abschn. 2. 

3) ) Gedanken über Goethe. 3. Aft. 40. oldal. Teljességében így hangzik e rész: "Attól a naptól kezdve, mikor Goethe 1832 március 22-én meghalt, számolja Börne Németország szabadságát. Valóban egy korszak zárult le akkor és megkezdődött a zsidókorszak, melyben most élünk." 

4) ) Bekehrung der Juden. Abschnitt 7. Die Unternehmungen des vergangenen Jahrhunderts zur Beförderung eines geistigen Reiches. 

5) ) Ideen zur Geschichte der Menschheit. Th. III. Buch 12. Abt. 3. 

6) ) Historie generale et systeme compaxel des langues semitiques 5-e ed, p. 4.: "őszintén bevallom, hogy a szemita faj összehasonlítva az indoeurópaival, az emberiségnek egy silányabb típusát képviseli." Hogy a zsidók nem tisztán szemiták, hanem félszíriaiak (amint ezt mindjárt ki fogom mutaitni ) az ezen a véleményen keveset változtat. 

7) ) De la part desi peuples semitiques lhistorie de 1'civilisation, p. 3. q. A szemita szellem borzasztó egyformasága összezsugorítja az emberi agyvelőt, elzárja minden gyöngédebb gondolatképzettől, minden finomabb érzéstől, minden racionális kérdés felállításától, hogy azt azzal az egy örök tautológiával állítsa szembe: "Isteni annyi, mint Isteni." 

8) ) Erről a híres Synedriumról és kazuisztikus megkülönböztetéseiről a vallási és polgári törvényeknek egy megkülönböztetésről, mely sem a tórát, sem a talmudot nem ismeri el, közelebbit csak a második könyvben mondhatnánk. 

9) ) Prot. Lous Segond új, hű fordítása ezt mondja: "A szemita faj idegen népekkel való keveredéssel bemocskolódott." De Wette fordításában e hely így hangzik: "A szent magot összekeverték a föld népeivel." 

10) ) A talmudból Döllingen nyomán: Vorträge I. 237. Egy másik helyen a talmud a proselytákat "tehernek" mondja (lásd a zsidó Philippson: Izraelitische Religionslehre-jét 1861. II. 189. ) . 

11) ) Hogy milyen tiszta a zsidó faj ma is, Wirchownak a német iskolás gyermekeken végzett nagy antropológiai kutatásai mutatták ki. Erről így szól Ranke (Az ember. II. kiad. 293. ) : Minél tisztább a faj, annál kevesebb számú a kevert forma. E szempontból nagyon fontos tény, hogy a zsidóknál találjuk a korcsoknak legkisebb számát, amiből a germánokkal szemben, akik között élnek, mint fajnak határozóit elkülönültsége a legnyilvánvalóbban felismerhető. Ezalatt a mérések Amerikában (az American Antropologist TV. köt. nyomán ) arra az eredményre vezettek, hogy a zsidó faj ott is teljesen tisztán maradt fenn. ) A politisch-antropologischen Revue 1904 március 1003 oldaláról idézve. ) 

12) ) Skreinba: Entwicklungsgeschichte der jüdischen Dogmen 75. old. 

13) ) 1898-ban Baselban megtartott zsidó kongresszuson dr. Mandelstamm kievi egyetemi tanár augusztus 29-én tartott nagy beszédében kijelentette: "A zsidók minden energiájukkal elzárkóznak a többi nemzetiségekkel való egybeolvadástól és kitartanak történelmi reményük mellett, (ti. a világuralom mellett. ) (Egy kongresszuson résztvevőnek a Le Temps-ben 1898. szeptember 2-án megjelent cikke nyomán ) . A bécsi újságok 1901 július 30-án és 31-én tudósítást közölnek arról a beszédről, melyet a bécsi rabbinus, dr. Kahn Lipót úr az ortodox zsidóiskola termében Pozsonyban a cionizmusról tartott. E beszédben dr. Kahn a következő vallomást tette: "A zsidó sohasem fog tudni asszimilálódni; sohasem fogja felvenni más népek szokásait és erkölcseit. A zsidó minden körülmények között zsidó marad." Minden asszimiláció tisztán külsőséges! Megszívlelendő szavak! Az A. Berliner 70-ik születésnapján kiadott emlékiratban, 1903-ban, egy dr. R. Felsenthal nevezetű egyén egy sorozat zsidótézist hoz nyilvánosságra, melyben mindben energiával védi azt a tézist, hogy a zsidóság nép és nem vallás. "A zsidóság "egy különálló törzs és minden zsidó beleszületik a törzsbe". Ez a törzs szerinte "egyike technikailag a legtisztábban létező népeknek". Felsenthal kiszámítja, hogy Theodosiustól 1800-ig "talán nem egészen 300 nem szemitát vett fel a zsidó nép" és karakterisztikus, hogy tagadja a ) proselytáknak azt a jogát, hogy magukat teljesvérű zsidóknak tekintsék. A zsidó nép, a zsidó törzs az adott, a maradandó, a szükségszerű substratum substans, mag - egy accident, amint ezt filozófiai iskolanyelven nevezhetnénk. (Berlinben Itzkowskinál készült külön lenyomat után idézek ) . 

14) ) Eckermanns Gespräche 1828. okt. 7. Ugyanezt tanította Giordano, aki azt állította, hogy egyedül a zsidók származnak Ádámtól és Évától, a többi ember egy sokkal régibb fajtából, (lásd Lo spaccio della bestia trionfante ) . 

15) ) Graetz: Volkstümliche Geschichte der Juden. I. 591. 

16) ) Lásd Laible: Jézus Krisztus a talmudban, 2. old. (A berlini Institutum Judaicum írásai. No. 10. A függelékben a héber ősszöveg közölve ) . E mindenképpen pártatlan, zsidóbarát tudós azt mondja: "A zsidók gyűlölete és gúnyja mostanában mindig Jézus személyére veti magát." (35. old. ) "A zsidók Jézusgyűlölete határozott tény, mert nem akarják őt a nyilvánosság előtt látni ) . (3. old. ) Ugyanez a tudós a Jézus iránti gyűlöletet "a zsidóság legnemzetibb vonásának" tekinti (26. old. ) és azt mondja: "a kereszténységhez való közeledtükben a tébollyal határos düh és gyűlölet fogta el a zsidókat időről-időre". (72. old. ) Igazhívő zsidónak Krisztus nevét sem szóban, sem írásban nem szabad említeni (8. oldal és 32. oldal ) ; a megszokottabb kryptonymek: "fattyú", vagy "ágyasnak gyermeke", vagy a "felkötött", gyakran "bileam". 

17) ) Lásd Lássam híres "Indiai régiségtörténetének" azt a híres fejezetét, ahol a nagy orientalista tüzetesen megalapozta azt a meggyőződését, hogy az "indoeurópai faj a leggazdagabban és legtökéletesebben; megáldott és csak benne van a minden lelki erők harmonikus mértéke" kifejlődve. (1847-iki kiadás I. 414. ) .

FORRÁS ÉS FOLYTATÁS:

http://www.angelfire.com/zine2/judeolog/konyvek/chamber.htm