SZATIRA.
Azok ellen, kik ámbár magok vétenek a' Házasság' választásában, még-is minden
fogyatkozást az Egekre vetnek, mondván: A' Házasságok Mennyekből rendeltetnek.

Balgatagságunkat Égre hárítani,
Hibáinkat Égnek tulajdonítani,
Vajmi sok embernek nagy balgatagsága,
Most-is, és régenten vólt sűlt bolondsága.

Mí vétünk, 's az Égre teszszük panaszunkat
Szórjuk esztelenűl fohászkodásunkat;
És mivel leg többször Hazasság-dolgunkban
Vétkezünk, az eget okozzuk bajunkban.

Nem az Ég! a' mellyel dolgunkat nem közljük,
Hanem mi bennünk van a' hiba, 's szégyenlyük.
E' mellett az Eget hibánkban okozzuk,
'S annak végezését szóval-is átkozzuk.

Ezen hibák közt egy az a' hajlandóság,
Mellyben ritkán vagyon igaz állandóság,
Még-is, mert hajlandó egy szív a' másikhoz,
Házasságot gyakran és roszszat-is okoz.

Nézz bár egy Szeladont, hajlik Szelindéhez;
'S mért hajlik? mert nyaka a' szép fejér téjhez
Hasonló, szép piros ajakai vannak,
Gömbölyű két keze tsókolásra vonnak.

Tetszik kökény szeme, deli a' járása,
Nem hallik két pitziny lába' kopogása:
Minden termetében ő szép Kis-Aszszonyka,
Hajlik szíve hozzá, és leszsz Menyaszszonyka.

Jó darab ideig nagy buzgón szereti,
Ajakihoz szokott szívét hozzá köti;
Azomban lassanként szeme' tüze el tűn,
Hozzá hajlott heves szeretete meg szűn.

Egy nehéz betegség Szelindének színét
El vette, 's oltotta két szemének tüzét;
Már most a' Szelinde el viselhetetlen.
Ura fohászkodik, o én szerentsétlen!

Átkozza az Eget, és hajlandóságát,
A' kik pedig előbb nem ismérték párját,
Álmélkodnak rajta, eszét hová tette,
Ész, pénz, 's szépség nélkűl ő hogy azt el vette.

Válaszol ő nékik, vállát vonogatván,
Menyből jön Házasság, erőssen vítatván,
Ki de talám jobban, 's helyesebben szóllna,
Ha bűnét meg vallván, illy szókra fakadna:

Jó Uraim! ezek az el lankadt szemek
Mikor én el vettem, ragyogtak mint tüzek,
Tsókot érdemlett vólt, 's nem egygyet artzája,
Rózsákkal versengő gyenge két pofája.

Én vóltam balgatag, hogy azt választottam,
'S jó hajlandóságnak akkor állítottam!
De nem szóll így, hanem okozza az Eget,
A' melly néki rendelt illyen feleséget.

Ezt a' ki olvassa, talám azt gondolja,
Rosz házasságának Szelinde az oka,
Ki Szeladont az ő tündér szépségével
Tsalta, 's vakította nagy ékességével.

De ez-is mint vallja, tsak hajlandóságból
Ment hozzá, 's láttatlan erő vonásából,
Szeladon tudnillik egy nagy Bálba lépett,
A' hol Szelindének nyújtott mézes pépet.

Szeladon tántzolt ott, ez tántzát szemlélte,
'S a' szerelem' horgát azonnal el nyelte,
Feszes harisnyában lábának érdemét,
Sajdította derék ikrájának nemét.

Szeladon a' tántzba Szelindét el vitte,
Ez annak érdemét mindjárt meg ismérte,
Tetszett tellyes keze, 's lábának járása,
Sudár derekával szeme pillantása.

Vége van egy tántznak, Szelindét helyére
Viszi, 's egy pár tsókot nyomít a' kezére;
Tetszik Szelindének módos tsók adása,
'S meg indúl leg ottan szíve' dobogása.

Szeladon Szelindét egy Isten Aszszonynak
Nevezi kintsének, és Égi Angyalnak;
Ez hogy ne tsúfolná, szemérmesen kéri,
Az annál buzgóbban nyalja, és ditséri.

Hidd el, o Szelinde, esküszöm Egekre,
Náladnál még szebbet nem láttam termetre,
Hódító szemeddel meg győzted lelkemet,
Ne-is kínozd tovább meg sérűlt szívemet.

Ajakid' bibora, két gömbölyű kezed,
Ha nevetsz, artzádon kelő két kis vermed,
Fogaidnak hava, nyakadnak harmatja,
Szívemet már egész halálig zaklatja.

Engedd szeresselek! 's kezét nyomogatja,
Szelindének tüzét egészen fel gyújtja;
Haddjon békét az Úr, ez tettetve mondja,
Remeg, 's már ennek-is szerelem a' gondja.

Vége leszsz a' Bálnak, Szeladon ő szépét,
Vezeti hintóhoz, nyalja mézes lépét,
Ugrál körűlette, 's mind addig szökdétsel,
Míg legyezőjéből egy páltzikát tör el.

Haragot Szelinde távol sem mutatott,
A' Szeladon pedig örűlt, és vigadott,
Hogy alkalmatosság elő adta magát,
'S más szebb legyezővel téríthette kárát.

Tsintalan Szeladon egy estve ennyire
Vihette a' dolgát Vénus' mezeire,
Győzedelme sokba nem telt Szeladonnak,
Szelinde hozzá áll, és meg házasodnak.

Most mikor Szeladon már viszont nem tetszik,
Sem az ékes rózsák artzáját nem festik,
Ennek-is bújában egy vígasztalója
Az Isten, 's hogy az Ég házasság' osztója.

Így járnak mind azok, kik hajlandóságból
Házasságot kötnek, 's nem érdemes okból,
Egy-is az említett hívságokból elég,
Hogy illy házasságot meg bűntessen az Ég.

Gyakran tsak egy fejér 's gömbölyű kezetske
Elég, hogy el veszszen azon a' szemetske,
'S egy fiatal embert meg győzzön, hódítson;
Akár melly kínoson az után ordítson.

Egy domború szép mely a' Palatin alatt,
A' melly lesben állván képez merő havat,
Más jó bárátomat boldogtalanságra
Vitte, mert vezette a' rosz házasságra.

Egy pár apró szemek kékellő színekkel
Győzték meg amannak szívét több szívekkel.
És mind a' háromnak nagy szomorúságot
Okoztak aggsággal boldogtalanságot.

A' feleségemnek (úgy mond Rabner) vala
Olly két szeme, mellyen szerelem nyargala,
Termékeny Hazámban nehezen vólt mássa,
Feleségűl vettem, Isten meg botsássa.

Okos, és erköltsös Léleknek lakását
Képeztem én benne, 's minden jó virtusát:
Fekete szemei mindég meg maradtak,
De az erkölts, és ész tőle meszsze vóltak.

Azon közbe az ég, melly eztet rendelte,
Könyörűlvén rajtam, tsak hamar el vette,
Más szomorodtaknak bár illy sorsok lenne,
Nyelvek az Ég ellen most panaszt nem tenne.

Mind ezekből folyik ama' nagy igazság,
Hogy a' szép artzákból eredett házasság
Nagyobb részén nem az Égnek rendelése,
Hanem a' tűkröknek, 's szemnek végezése.

Ezt saját kárommal magam tapasztalván,
És nem egy példával meg bizonyíthatván,
Azon törtem eszem', mi mód lenne hátra,
Hogy a' tsaló szépség ne állhatna gátra.

Ezen töprenkedvén, az jutott eszembe,
A' Nap-keletiek vannak olly hiszembe,
Hogy jó, 's hasznos, ha lányt a' fátyol fedezi,
És Aszszonyt a' szoba rekesztve őrizi.

De ez nálunk talám a' mint lehetetlen,
Úgy mind a' két részről lenne tűrhetetlen,
Mert férfiak inkább rájok rohannának,
'S minden fedő fátyolt öszve szaggatnának.

Azon kivűl látván mesztelen könyöket,
Ritka fátyol alatt domború tsötsöket,
Szinte olly pusztítást az érzékenyekben
Okozna, mint okoz látott termetekben.

Nem lenne e tehát tanátsosabb ennél?
Ha olly szokás lenne minden némű rendnél,
Hogy a' férfi a' lány' látogatásához
Ifjantan kezdene, 's korán, szokna ahoz?

A' fiatal rendnek társalkodásában,
Mellyet most engednek ifiúságában,
Merő erőszaknak találtatik módja,
'S ezt illendőségnek világ lenni mondja.

Mert az esztendőnek tsak némelly részein
Mulathatnak egygyütt, 's tsak Fársáng elein,
És akkor a' lányok minden szépségekkel
Jönnek ütközetre 's gyönyörűségekkel.

De ellenben akkor a' fris legények-is
A' hartzra készűlnek, ámbár szegények-is,
Mind ruhájok akkor, mind szép viseletek,
O szép 's gyenge lányok! tí veszedelmetek.

Hasznosb lenne tehát aztat el végezni,
'S minden külömbözés nélkül úgy rendelni,
Hogy mind a' két nemű fiatal rendeknek
Lenne társalkodni tellyes engedelmek.

A' beszéllgetésre lenne szabadságok,
A' latogatásra hasznos hatalmok,
Sem üdő, sem óra azt ne határozza,
'S úgy társalkodjanak, a' mint kedvek hozza.

Ez ellen a' gyanús Anya ne beszélljen,
Semmi komor banya akadályt ne tegyen:
Az a' haszna lenne e' szabadságoknak,
Hogy búját nem látnák a' házasságoknak.

Mái szokás szerént egymást látogatván,
És a' látogatást előre át látván,
Egy Aszszony állatnak valóságos képét
Nem lehet ki nézni, jó 's rosz természetét.

Mert a' lány, vagy Aszszony vagyon vigyázásban,
Hogy ha valaki jön, lássa szép artzában;
Tsendes, módos, kedves, kellemetes képpel
Megy vendég eleibe, 's merő mézes léppel.

A' kire ha akkor üthetnénk reája,
Mikor még ideje nem vólt, sem órája,
Haragos artzának hogy rút rántzotskáit
Rendbe szedné, és le kendőzné pofáit.

Látnánk nagy Fúriát ki nézni szeméből,
Tűrhetetlen epét a' szemöldökéből,
Hallanák füleink szitkozódó száját,
Minden tsekélységért pattogó lármáját.

Ezt látván, hódító Isten Aszszony' képe,
Ő ábrázatjának valóságos szépe
Meg mutatná nékünk, melly társra akadnánk,
Ha véle szépségért öszve házasodnánk.

Azt mondod te erre: ez Férfinak hasznos,
De Aszszonyi rendnek lenne igen káros;
Mert a' társalkodás ezt meg ismértetné,
'S így Aszszonyi rendet igen gyűlöltetné.

Nem, az Aszszony rendnek sem lenne kárára,
Hanem inkább vólna ennek-is hasznára.
Mert lánynak-is, kinek lenne szabadsága
Társalkodni, gyakran meg szűnne agsága.

Tudnillik a' leány kinek engedelme
Lenne arra, hogy a' férfinak szerelme
Akár mikor tetszik, néki hizelkedne,
Tsak hamar ő véle jól meg ismérkedne.

Látván ez mindennap az ő szeretőjét,
Hallván későn, korán ámító beszédjét,
Rajta vagy nem kapna, vagy épen meg únná,
'S ezer gyermekségit siketen hallgatná.

Szerelmes ugrásit nem-is fogja nézni,
Ha simogat keze, nem fogja érezni,
Ment leszsz ez üdővel sok rosz ostromoktól,
Szerelmet gerjesztő ólálkodásoktól.

Mert azon mód, mellyel egy ostoba szeret,
'S lányokat kísértvén, a' nem jóra vezet,
Tsak hamar terhekre válik, 's lesz únalmas,
Ön magok-is tudván, hogy ez rosz 's tilalmas.

Találhat egy szép lány mindég férfiakat,
A' társalkodásban okos ifiakat,
Kik szépek, módosok, és nem szemtelenek;
Választhat közűlök ő maga férjének.

Másképen lett vólna dolga szegény lánynak,
Eztet köszönheti tsak szabadságának,
Nem lett vólna módja a' meg ismérésre,
Ha rá nem únt vólna sok gyermekségére.

Mert épen az által annyi sok házasság
Lészen szerentsétlen örökös társaság,
Hogy tsak akkor esett módok meg ismérni
Egymást, mikor mindjárt öszve kellett menni.

Akkor, de már későn, látják hibájokat,
Vakarják fejeket, átkozzák sorsokat,
El fogy a' szerelmek, szívek hidegedik,
Egymastól egészen el idegenedik.

ÍRTA
NAGY JÁNOS.
RÁBA-KÖZBEN
SZANY HELYSÉGNEK
PLÉBÁNUSA
1790.