A velünk élő munkásőr

A Munkásőrséget az 1957. évi 13. sz. tvr. iktatta be, mint a néphatalom védelmére hivatott fegyveres testületet. Kinek ne jutna eszébe, hogy ez a 13-as nekünk babonás, rosszat jelentő szám, Világosé és az aradi tizenhármaké? S ki firtatná – úgy, mint az ÁVH tagjai esetén – hogy a szervezet kikből állt, s ők mit tettek?

A Munkásőrség a hivatalos szóhasználat szerint pedig olyan „testület volt, amelynek tagjai társadalmi munkájukat fegyveresen végezték”. Azaz kieső munkabérüket cégük fizette, munkájukat pedig távollétükben kollégáik látták el ingyen. A munkásőrök a „szocializmushoz hű” 18 éven felüli, mindkét nembeli dolgozókból toborozódtak össze: kulturális rendezvényeiken balos romantika keveredett a KISZ laza erkölcseivel. A párthadsereg élén – amely elődjének a ’19-es karhatalmat, a Vörös Őrséget tekintette s amelyet egykor Rákosi Mátyás vezetett – az országos parancsnok állt, ő nevezte ki az egységek és alegységek parancsnokait, vele pedig a felső pártvezetés (PB, KB) s elsősorban maga Kádár János rendelkezett. Megalakulása után az egyes gyárak, állami gazdaságok és téeszek fegyveres őrségeit ’56-ban tanúsított „megbízhatatlanságuk” miatt néhány BM-őrség kivételével felszámolták. Szervezett társadalmi és kulturális rendezvényeik – amelyek fénypontja a „kedves vendég”, Kádár megjelenése vagy személyes üzenete volt –, sajátos szubkultúrájuk erősítésére szolgáltak; nem különben munkáskórusuk, a központi férfikar, vagy önálló lapjuk, a Munkásőr. De a leginkább összetartó erőt a tömegoszlatásra alkalmas golyószórós kiképzés jelentette. Lőtereikről egyenes út vezetett a régi dzsentri világot imitáló elvtársi vadásztársaságokba. Parancsnokuk engedélyével használhatták a MÁV, a posta és a Mávaut járműveit: nyolc napon belül az üzemben tartónak kötelesek voltak a költségeket megtéríteni. Hadgyakorlatokat folytattak, és nagy szorgalommal vettek részt népverésben, razziában, szökött rabok üldözésében, vagy az akkor még létező kóborcigányság erőszakos letelepítésében s a második téeszesítésben – amelynek során 1959 és 1962 között megnőtt a kórházak sebészeti forgalma. (1961-ben két téesz is működött Munkásőr néven, Mezőcsáton és Bordányban.) Csak vidéken 38 zászlóaljuk és hetven önálló századuk alakult, s a fővárosiakkal együtt mintegy negyvenezren lehettek. Pesten nagy csinnadrattával ünnepelték meg a Tanácsköztársaság kikiáltását, amelyet hivatalos márciusi ünneppé avattak 15-e helyett. Az egész várost beborították a régi, a ’19-es terror híres plakátjával: „Te sötétben bujkáló ellenforradalmár, reszkess!”

A „Márciusban Újra Kezdjük” mozgalom megtörése után, 1957. március 30-án vörös zászlós teherautókon gyülekeztek a Belgrád rakparton. 130 fős századokra osztva végigvonultak a városon, s mint házi literátusuk írta, „A külvárosokból beözönlő fegyveres áradat mintha azt mondta volna: a munkásosztály hatalmát legyőzhetetlen ereje biztosítja. Nem tűrjük, hogy bárki is kezet emeljen erre a hatalomra.” Civil ruhás nyomozók kísérték a menetet, s mintegy kétszáz járókelőt – akik nemtetszésükkel s kinézetükkel sötétben bujkáló ellenforradalmárra hajaztak – bekísértek. „Fegyveres pártmegbízatás” – ízlelgethették a zárka sötétjében az új fogalmat, akár később a vietnami szolidaritási bizottság maoista szervezői, akik a háború elleni tüntetésükön munkásőrökkel és rendőrökkel találták magukat szembe az amerikai követség előtt.

A társadalmi előre jutásban a „munkásőrnek lenni” jelentős szerepet játszott. 1972-ben, a testület megalakulásának 15. évfordulóján nem véletlenül beszélt Papp Árpád országos parancsnok embereiről úgy, mint „a marxizmus–leninizmus eszméin alapuló forradalmi meggyőződés” s „a pártba vetett bizalom” megtestesítőiről. A Balaton-parti munkásőr iskolában gránátdobás és golyószórózás után Vengrin ezredes, a Leninszkoje Znamja (Lenini Zászló) főszerkesztője a résztvevők foglalkozása után érdeklődik: bányász, pénzügyi előadó, étteremvezető, mérlegkezelő, mezőgazdasági dolgozó, orvos. „Munkások, parasztok, értelmiségiek, váll váll mellett” – lelkesedik az ezredes. Arról nem beszél, hogy nő a testületen belül az értelmiségiek aránya, mennyi a munkásőr a minisztériumok berkeiben, s hogy még a tudományos intézetek munkatársai közt is akad.

Érdekes „munkásfordulat” következik be a volt szerszámlakatos, az erdélyi Nagybúnyban született Borbély Sándor országos parancsnokká kinevezésével. Borbély a moszkvai pártiskola elvégzése után, 1957-ben lett a KISZ KB, majd a budapesti bizottság első titkára. 1962-től – amikor is a párt elvégezte a „szocializmus alapjainak lerakását” – a kirakat-gyáróriás, a Csepel Művek párttitkára, aztán pedig a kerület, majd megint a gyár párttitkára lesz. Az 1968-ban elkezdett, a kapitalizmus elemeit felhasználni akaró új gazdasági mechanizmus egyik legszívósabb ellensége Biszku Bélával együtt – aki kétszer is Kádár székére tör –, s amikor 1976-ban a Központi Bizottság titkára és a Gazdaságpolitikai Bizottság tagja lesz, Kubinyi Ferenc szavaival, „súlyos felelősség terheli Magyarország gazdasági tönkretételében”. A XII. kongresszus után – bár kimarad a KB titkárságából – meglepetésre kinevezik a Munkásőrség parancsnokává, amelynek 1980-tól 89-ig, megszüntetéséig vezérőrnagyként, majd altábornagyként parancsnoka marad. A XIII. kongresszus után hiába unszolják Kádárt, hogy „csapjon le a pártütőkre”, ehhez a Munkásőrségnek már nem volt ereje.

Szimbolikus, hogy a párthadsereg megszüntetését is magában foglaló négyigenes népszavazásnak két olyan SZDSZ-es élharcosa volt, akiknek szülei az ÁVH-ból életük dele táján a Munkásőrséghez igazoltak át. A nagy munkáshad pedig szétszéledt, ki nyugdíjba, ki őrző-védőnek, ki portásnak. Némi malíciával azt is hozzá tehetnénk, hogy a rendszerváltás utáni első években az ötvenes évek mindent jelentő házmestere helyébe a mindenről tudó vállalati portás lépett.
Tamáska Péter