Payday Loans

Keresés

A legújabb

GOLDING: A legyek ura PDF Nyomtatás E-mail
Pozitív és negatív utópiák - Pozitív és negatív utópiák: irodalom/bölcselet

legyek-ura

GOLDING
A legyek ura
(1954)



Ahogy a realisztikus eszközökkel megformált szigettörténetet olvassuk, melyben minden a helyén van a szó robinsoni értelmében is - a szemüveggel való tűzgyújtástól a hajítógép megszerkesztéséig -, egyre erősebben érezzük, hogy az eseménysornak van egy mélyebb, jelképi szférája, mely arra figyelmeztet, hogy a modern polgári társadalom embertelen káoszából és küzdelmeiből az ember lesüllyedhet a ténylegesen vademberi állapotba.
(KRISTÓ NAGY ISTVÁN)

Az ún. szigetregények sorát a világirodalomban Defoe Robinson Crusoe c. műve nyitotta meg. Gyerekhősök a XIX. század közepétől jelentkeznek világsikerű alkotásokban. A nevelési célzatú, romantikus kalandregényekben a felnőttektől elszakadt fiatalok fényes diadalt aratnak a civilizálatlan világon, az ősi, vad környezeten, a természeti erőkön. Lelkesítő példázatok ezek az alkotások a gyerekek helytállásáról, az emberi képességekről és lehetőségekről, a civilizáció kiterjedéséről és újjászületéséről (Ballantyne: Korallsziget, 1857; Stevenson: A kincses sziget, 1883; Jules Verne művei stb.). 
A gyermekszereplős szigetregények témaköre többnyire azonos: milyen magatartás és kapcsolatrendszer alakul ki a gyermekcsoportban, milyen közösségek jönnek létre, milyen törvényekkel? Milyen eszközöket, de inkább tudást, tapasztalatot, beidegzéseket hoznak magukkal, melyekre támaszkodnak, melyeken lépnek túl? Milyen természeti-társadalmi jelenségekkel találják szemben magukat, hogyan sikerül rajtuk úrrá lenni? Milyen tudatformák vezérlik magatartásukat?
A századforduló körül, majd az első világháború megrázó élménye után új kérdéscsoport fogalmazódik meg az előzőek mellett: megmenthetik-e a válságba jutott modern kultúrát a legifjabb generációk, megvan-e a kicsikben a jövő záloga, avagy eleve az emberben rejlenek a barbár erők?
A legyek ura gyerekcsoportja (6-12 esztendős fiúké) is egy lakatlan szigetre kerül (amely valami korallszirt a tengeren" - a fordítás Göncz Árpád munkája). Néhány jelzésből megtudhatjuk, hogy körülöttük, a hátrahagyott felnőttvilágban a második világháború tombol. Az a repülőtér, ahonnan az ő gépük felszállt, kevéssel utóbb atomtámadás vagy más katasztrófa áldozata lett. A cselekmény során egy halott ejtőernyősre bukkannak a kisfiúk - rémítő látványa a gyermeki hiedelemvilág alakulásában is szerepet játszik. A mű végén, a legvégső pillanatban érkező megmentő felnőtt egyenruhában, revolverrel magasodik a földön fekvő Ralph fölé. Kérdése (Remélem, senkit sem öltetek meg+") sok élettapasztalatot sűrít. A háttérben egy matróz a csónak tatján géppisztolyt tartott".
Milyen világot építhettek fel ezek a fiúk?
Az új környezetben a gyerekek eleinte magától értetődő természetességgel, neveltetésük nyomaként, a demokratikus rend alapjait igénylik és kezdik alakítani, beidegzésekkel és - a legérettebbek részéről - némi tudatossággal. Külön kasztot alkot a kórus, ők vasfegyelmet hoznak magukkal (még a rekkenő hőségben sem vetik le köpenyüket). A formálódó, öntevékeny közösségnek Ralph lesz a vezéralakja, a legidősebbek egyike, természetes vezető, jó kiállású, fizikailag is kiemelkedik, határozott és céltudatos egyéniség, kezdettől felelősséget érez és vállal az egész csoportért. Röfi gyakorlatiassága és szellemi érettsége az első időszakban aranyat ér, kövérsége azonban hamarosan a közös gúny céltáblájává teszi. 
A demokratikus renddel szemben, ellenpólusként agresszív ösztönök lépnek fel, amelyekhez a talajt a hatalomvágy teremti; Jack Merridew korábban kórusvezető volt, és most alig viseli el a hegemónia elvesztését. Ösztönei hamar jelentkeznek: vérpezsdítő, őrjítő" izgalom keríti hatalmába, a hús ígérete". Először még ő maga is megdöbbenve fedezi fel magában a különös, ellenállhatatlan indulatot, mely arra késztette, hogy űzőbe vegyen valamit, és megölje." A brutalitás első kitöréseit még megfékezi, félretereli az erkölcsi önkontroll: elképzelhetetlenül szörnyű dolog lett volna lesújtani a késsel [+], a vér látványa" még egyelőre visszariaszt, az előkerülő kést a fiú ekkor még belevágta egy fatörzsbe".  
A harmadik meghatározó tényező a szorongás. A kicsikben - az otthon elvesztése miatt, a kiszolgáltatottság érzete következtében - megnevezhetetlen ijedelmek" lépnek fel, eluralkodik a félelem, elsősorban éjszaka, alvás közben tör rájuk, álmukban beszélnek és sikítoznak." Azt az erőt, amit az elhagyott otthonban mindig maguk fölött tudtak, most az alig néhány évvel idősebb nagyfiúk képtelenek pótolni. Nincs a biztonságot adó felettes tényező, amely a belső indulatokat, hangulatokat és érzelmeket kordában tartsa.
A születő demokrácia gyengesége, a növekvő agresszivitás és hatalomvágy, valamint a szorongás együttes következményeként anarchia üti fel a fejét, amelynek két szélső változata a céltalanság és a gátlások levetkőzése. A kicsik naphosszat a homokban játszanak, Roger és Maurice pedig átlépnek egy rendkívül jelentős határt: szétdúlják a homokvárat, Roger dobálni kezdi a kis Henryt. Az író, akinek elbeszélői alapmagatartása az egész műben a tárgyilagosság, most megszakítja az objektív közlésmódot, és értékelő, értelmező mondatokkal figyelmeztet: A guggoló gyerek köré a szülők, az iskola, a rendőrök s a törvény erős védelmező kört vontak. Roger karját egy civilizáció fegyelmezte, amely mit sem tudott róla, s maga is már romokban hevert." A gát átszakadt, és csak idő kérdése, hogy mikor uralkodik el a nyílt erőszak. Az elvadulási folyamat később is Roger magatartásában jelentkezik a legélesebben; Jack alvezérévé züllik, és ő indítja útjára a végzetes szikladarabot, amely aztán halálra zúzza Röfit.
Az apróságok megmagyarázhatatlan rettegése konkrét célpontot keres magának, és a kis Phil úgy látja: valami mozog a fák között, valami óriási". A fantáziája kígyónak láttatja a fákon élő kúszónövényeket (vagy talán az ejtőernyőt?). A mű kulcsmondata: van itt valami szörny". A kiszolgáltatottság állapota, a szorongás érzete és a belülről is felszabaduló, kívülről is fenyegető agresszivitás ölt testet ebben a kollektív képzetben. A csoport tudatában egy valóságfölötti lény alakja körvonalazódik - bár a fiúk alig beszélnek róla -, amelyben vallás, animizmus, mágia és totemizmus elemei jelentkeznek.
A konfliktus (a demokratikus rend, valamint a vele szemben jelentkező erőszak, a hatalomvágy és a rendet belülről is megbontó félelmek ellentéte) hátterében szellemi-ideológiai motívumok is felbukkannak. A demokráciát belülről gyengítő erőnek bizonyul a nacionalizmus: Elvégre is nem vagyunk vadak. Angolok vagyunk, az angol meg mindenben az első, tehát vigyáznunk kell arra, hogy csak helyes és jó dolgokat csináljunk" - hangzik el, nem véletlenül Jack szájából. A felelősségtudat is visszájára fordul, ha önhittséggel, nemzeti gőggel párosul. Röfi ezzel szemben a ráció, a gyakorlatiasság és a humánum szószólója. Gyerekes stílusban megjegyzi: az élet ma tudományos". Testalkata és sorsa különccé, koraéretté tette, most is gyorsan átlátja, hogy nem játszhat vezérszerepet, de tanácsadóként Ralph jobbkeze marad. Kedves lenézéssel szól társairól: mint a gyerekek". Olykor kevés szóval is a legmélyebbre mutat: nincs mitől félni, [+] hacsak az emberektől nem." Mi jobb: kifestett, ostoba vadakat játszani, vagy értelmesnek lenni, mint Ralph?" Azonnal fellépő idegenkedése Jacktől idővel beigazolódik, baljós előérzetté és rettegéssé súlyosbodik. A humánum képviselőjének nincs fegyvere a gátlástalanná váló erőszakkal szemben. Szemüvegétől megfosztva már a biztos haláltudatban él, brutális meggyilkolása a mű folyamatosan növekvő feszültségének tetőpontját jelenti.
A humánum és a demokrácia mártírjává válik Simon is. Kórustag, de külön utakon jár, érzékeny és fogékony a természeti szépségek iránt. Képzelete gazdag, gyertyabimbókat" lát, illatuk kifröccsent az éjszakába." Metaforikus szemléletmódja az egész regény stílusának kulcsa, azonos az íróéval (erről később még szólunk). Simont lenyűgözi a természet gazdagsága, a mélyen átélt élmény önkívületi állapotba juttatja. ž is alapvető tanulságokat fogalmaz meg: lehet, hogy azért mégis él, itt egy állat [+], talán bennünk van".
A konfliktus a felelősségérzet, az értelem és az emberiesség, valamint az ösztönvilág, a vágyak nyers kiélése között fokozatosan éleződik. A gyerekek a törvényes rend kiépítése és a hazatérés lehetőségének állandó fenntartása irányába indulnak el (Jack akkor még egyedül marad anarchisztikus törekvéseivel), de aztán átbillen a mérleg nyelve az állat és az ember leigázása, a természet pusztítása, a hatalmaskodás oldalára. Ekkor már Ralph van egyedül - közvetlen és halálos fenyegetésben. A küzdelmet az billenti a vadászok oldalára, hogy a létfenntartáshoz elengedhetetlenül fontos az étel, a hús". Az éhség parancsa ellenállhatatlan erőket szabadít fel. A csoport gyorsan kialakított munkamegosztása néhány napon belül felborul, az állatok elejtésének kényszere hozza magával a brutalitást. A civilizáció és a demokrácia szintjéről ezért indul el kivédhetetlenül egy elvadulási folyamat, amely a józan észt és a felelősségérzetet egyszerűen elsöpri. A cselekménysor így voltaképpen nem más, mint egyfajta visszafejlődési folyamat, a kultúra leépülése, a modern civilizációból a történelem előtti idők irányába. 
A regény tárgyi világában többletjelentéssel bíró elemek egész sorával találkozunk. Maga a sziget": a civilizálatlan természetet jelenti, a végtelen gazdagságot, ugyanakkor a próbatétel színhelyét és a bezártságot is. A kagyló": az élő, ősidőktől létező természet jelképe, a bezártságnak is szimbóluma, de a szépségé és a tökéletességé is, csodálatos hangja mintha varázserővel bírna; mindezeken túl a gyerekek a közösségi élet eszközévé és szimbólumává választják. Az állat" egyrészt célpont, maga az elejtendő vad, de ugyanakkor a félelem tárgyiasulása is, sőt fokozatosan totemisztikus képzetek kapcsolódnak hozzá. A kunyhó" bensőséges létformát jelez - szemben a másik oldal kő"-várával (az őskor megidézőjével). Hasonlóképpen gazdag többletjelentésekben a szemüveg" motívuma, amely elsősorban a könyvkultúrára utal, rajta keresztül a kulturális hagyományok egészére, de pl. Röfi szemüvege segítségével jutnak a gyerekek az életfenntartáshoz elengedhetetlen tűz"-höz is; ez is alapmotívum. Már az első órákban tűzvészt okoz a gondatlanság - egy apróság eltűnik -, és ez előrevetíti a tragikus végkifejletet. A tetőponton az indulatok elhatalmasodásának külső párhuzamaként az egész sziget lángba borul. A füst" eleinte a hazatérési szándék, 
a felelősségtudás jele - aztán a sziget teljes pusztulásáé. A szemüveg" ellentéte a 
vadak oldalán a kifestett arc" (ijeszt, de főként a saját ijedtséget takarja, a személytelenségben a gyarlóságok is lepleződnek), valamint a bicska", a kés" és végül a kihegyezett bot, a lándzsa". A tenger" közrefog és óv, elválaszt a külvilágtól és magába fogadja az áldozatokat (Simont és Röfit, valamint az ejtőernyőst). A törvény" kulcsszó (Ralph: Nincs egyebünk, csak a törvényeink!" - Jack: Fütyülök a törvényekre! Erősek vagyunk+ vadászok vagyunk"). A szinonimák is jelentéstöbbletet hordoznak: Ralph vezér" lesz a gyerekek élén, Jack főnök".
A képsor nem csupán költőiséget kölcsönöz a műnek, hanem ez teremti meg a kapcsolatot ember és természet között, és így az egész regény belső, metaforikus vázát alkotja. A tárgyi elemek egy-egy szereplő jellemét is tükrözik és kifejezik. (Ilyen kölcsönös összefüggésben áll Ralph a kagylóval és az őrtűzzel, Jack a késsel és a kihegyezett bottal, Röfi a szemüveggel és a malac"-cal, Simon a pillangó"-val stb. - H.S. Babb megállapítása.)
Az elvadulás fokozatait a vadászének változatai is szemléltetik. Ez a szertartássorozat a mágikus látásmód eluralkodását, a racionalitás fokozatos eltűnését, a hordaszellem felülkerekedését is mutatja. Az első versváltozat elhangzásakor, amikor Robert játssza az állat szerepét, a vadászélmény elmondása mágikus rítussá fejlődik, 
de a vészjósló pillanatoknak véget vet a mégiscsak felülemelkedő józanság. Később, Simon bekerítésekor a mágikus pszichózis már elbódítja az egyéni tudatot, csak a 
hordatudat és az agresszív ösztönök működnek, a vadászok" közül senki nem veszi észre, hogy egy társukat mészárolják le. Golding itt a csoport nézőpontjából szól: Az állat a kör közepén térdelt+" A mágikus tudat mindent magába gyűjt és legyőz: a félelmet, a kísérteties időjárás rendkívüli élményét, a sötétséget, a tánc és ének extázisát stb. Pedig Simon kulcsfontosságú felismeréssel rohant le a társai közé a hegyről. A folyamat azonban ekkor már megfordíthatatlan. Egy iszonyatos, személytelen hatalom" veszi át az uralmat a szigeten.
A szereplők motivációja aprólékos, a viselkedések és magatartások rugóit mindegyikük esetében megismerhetjük. A negatív jellemek kevésbé összetettek, a másik oldalon viszont egyértelműen pozitív hőst nem találunk. Az értékeket legtovább megtartó, hősiesen harcoló fiú Ralph sem hiba nélküli jellem. ž is gúnyolja (elárulja) Röfit, őbenne is jelentkeznek az agresszív ösztönök. Több alapvető felismerést másoktól vesz át, elsősorban Röfitől és Simontól. žk ketten a legérzékenyebbek, a legfogékonyabbak, de mindketten kevésbé életképes szereplők - betegek (Röfi asztmás, Simon epilepsziás). Sem a lelkiismeretes, előretekintő, határozott kiállás, sem a humánus magatartás, sem a lelki gazdagság, sem a pozitív tényezők egymást segítő összefogása nem képes megállítani a civilizáció válságát. A legyek ura érezhetően magán viseli az alig egy évtizeddel korábban véget ért világháború okozta döbbenetet. A megmenekülés ebben a regényben csak deus ex machina" jellegű megoldással lehetséges, a mű végső kicsengése pesszimisztikus, felkavaró, keserű.
Golding könyve nagy művészi fegyelemmel rendezett, világos felépítésű" alkotás (Trócsányi Miklós). Áttetsző cselekménye, művilága mögött allegorikus-szimbolikus utalások, keresztény és mitológiai vonatkozások sora húzódik. A címadó legyek ura" kifejezés a héber Belzebub" név fordítása, az ördög bibliai nevéé. Az emberiség története a rossz szellem hatalomra jutásával fenyeget, győzhet az elátkozottság, a bűn, a testvérgyilkosság.
William Golding (1911-1993) Nobel-díjas angol író többi regényében is az ösztönvilág és az intellektus konfliktusát tárja fel, egyén és közösség kapcsolatrendszerét elemzi, különleges szituációba került hősök viszontagságai kapcsán.

http://olvasokucko.tvn.hu/main.php?do=olvas&konyv=13

_______________________________________

William Golding

( 1911 - 1993)




William Golding negyvenhárom éves volt, mikor első regénye A legyek ura (Lord of the Flies, 1954) megjelent, s vele rögtön a legnevesebb angol írók sorába emelkedett. Igaz, jobbat azóta sem írt, bár többi műve sem marad el sokkal az első mögött. Minden regénye kitapinthatóan része egy nagyon is határozott, valóságfölderítő írói tervnek, amelyhez évtizedek fölkészülése és gazdag élményanyag kellett. A haditengerészetnél szerzett megrendítő háborús élményei, a halállal való mindennapi szembenézés nélkül a vidéki tanár aligha szánta volna magát a lét végső kérdéseinek búvárlására, s még kevésbé tudott volna ennyire nem kiagyalt, élményszerű válaszokat adni, melyekben ott munkál ugyan a keresztényi és egzisztencialista absztrakció és spekuláció is, ám a való élet ereje végül mindig erősebbnek bizonyul. Mik tehát írói pályája bázisai? Érzékeny, etikus lelkület, költői hajlamok; Oxfordban szerzett klasszikus műveltség, s nem egészen harmincéves kortól öt éven át a haditengerészet nehéz szolgálata cirkálókon, rombolókon, aknaszedő hajón; harc a tengeralattjárókkal, repülőkkel és a németek legfélelmetesebb hadihajójával, a Bismarckkal, végül pedig: részvétel a franciaországi partraszállásban. Aztán: vidéki iskola a klasszikus "kelta" tájon, Salisbury közelében, békés családi élet s rejtett becsvágyak, nagy koncepció, és mindehhez - tehetség, s ami még több : szívósság, a mesterségbeli tudás el- sajátítása és a dolgok végiggondolásának meg nem alkuvó igénye. Az első mű, A legyek ura, az angol regény legerőteljesebb hagyománytörzséből nő ki : az "utazás"- és "sziget"-regény- ből, melynek annyi változatát olvashattuk Defoe-tól és Swift- től Stevensonon és Ballantynon át Huxleyig. És ha A legyek urának lényegére akarunk ráérezni, talán leghasznosabb az alapregénnyel, Defoe Robinsonával összevetnünk. A Robinson Crusoe-ban már ott van a "sziget-regények" két alapvető motívuma. Az egyik: a lakatlan szigetre vetődött angol polgár hihetetlen nehézségek ellenére is helytáll, megőrzi magában az otthoni társadalom normáit; és szigetén sikerrel építi fel a "hazai" élet modelljét. A másik: a jó szándékú, tanulékony, bár primitív "vadember" alakja, akit emberséges ura lassan magához és társadalmához emel. Nos, a Robinson és Péntek kettősből idővel az utóbbi került ki győztesen. A "vadember", "bennszülött" önállósult, karriert csinált, s a burzsoá önhitt optimizmusának bírálójává, sőt ellenpólusává: új ideállá nőtt. A tőkés fejlődésben való csalódást követőleg, Rousseau óta, sok kiváló gondolkodó nem a polgárin túli fejlődés felé, előre nézett, hanem a primitívebb élet idilli szépsége, embersége és belső harmóniája vonzotta tekintetét. E vonatkozásban - mutatis mutandis - nincs döntő elvi különbség a romantika, a szecesszió és szürrealizmus népiessége, a Gauguini idill, vagy a magyar népi írók, Giono stilizált francia parasztjai, Huxley Szép új világa vagy Islandje, s Faulkner néger-rokonszenve között. Golding azon kevesek közé tartozik, akik az "egy- szerűség = emberség" képletét meg merik kérdőjelezni. Előszöris: szigetének fiatal angoljai nem tudják megvalósítani a robinsoni programot; nem sikerül az otthoni társadalom újra- fölépítése, bár a fiúk legjobbjai épp ezért harcolnak hősiesen. Csakhogy az otthoni ideálok (vagy ideák?) ehhez nem nyújtanak elég segítséget. A polgári formák által megőrzött általános humanizmus kevés, és sem a keresztényi (Simon az író szándéka szerint afféle Messiás-típus), sem a racionalista elvek megtestesítője (Röfi), sem a különösebb meggondolásokkal nem élő, "eredendően" becsületes Ralph nem képes arra, hogy a fiatal falka elembertelenedését megakadályozza. Golding a Nietzsche óta kísértő s Jungnál hatalmas apparátussal igazolni szándékolt mágikus "ősemberi" ideálját a polgári gondolkodás sablonjaitól eltérően meri végiggondolni, és megmutatni azt, hogy ez a szépnek vélt "természeti emberség" igenis alacsonyabb fok, s éppúgy embertelenné tehet, mint a kapitalizmus... Emellett még az "ősi"-vel rokonított, romlatlanná és játékossá idealizált "gyermeki" leleplezésére is vállalkozik, mintegy Cocteau és Hughes korábbi gyermek- (illetve kamasz-) ábrázolásának folytatásaként. És nem is pusztán erről van szó. Ahogy a realisztikus eszközökkel megformált szigettörténetet olvassuk, melyben minden helyén van a szó robinsoni értelmében is - a szemüveggel való tűzgyújtástól a hajítógép megszerkesztéséig -, egyre erősebben érezzük, hogy az eseménysornak van egy mélyebb, jelképi szférája, mely arra figyelmeztet, hogy a modern polgári társadalom embertelen káoszából és küzdelmeiből az ember lesüllyedhet a ténylegesen vademberi állapotba. Az olvasó önkéntelenül a fasizmusra gondol. De akárcsak Camus Pestisében, a hiteles valóságábrázolásban rejlő szimbolikus tartalom nem csupán a fasizmusra utal, hanem az egész életre. Míg azonban Camus-nél filozófiai általánosításról van szó, Golding politikai általánosításra vállalkozik: a célzás félreismerhetetlen - így alacsonyodhat hordává az egész emberiség egy új atomháború után. Golding tehát az elvadulás ábrázolását nem csupán a kapitalista anarchia belső bírálatának, a fasiszta "lelkiség" jellemzésének szánja, hanem az emberi világ teljességére céloz, persze a konkréttól már szükségtelenül elszakadó, öncélú polgári-humanista absztrakcióval - a figyelmeztetés jogosságát azonban, a hidrogénbombák árnyékában, még a mi oldalunkon sem vonhatjuk kétségbe... A sziget-történet két évszázados hagyománya után Golding következő művében az angol regény legfontosabb XX. századi módszerbeli vívmányát használja fel: joyce-i mintára tudatregényt ír, végtelen filmszalagra vagy magnótekercsre veszi fel hősei gondolatait. E módszernek tudvalevőleg egyik gyengéje, hogy a tudatban felhalmozódó rengeteg érzéklet, emlékkép, asszociáció, érzelem stb. tömegéből nehéz a jellemzőt, fontosat kiválogatni s hangsúlyossá tenni; a másik pedig, hogy eleve kevés az olyan tudat, amely tartalmának ilyen részletes bemutatására érdemes volna. Mann Lottéjában Goethe ébredése, vagy Broch Vergilius-regénye azért lett igazi írói remekléssé, mert ilyen hősök agyába valóban érdemes bepillantani, s a két német író ezt művészileg is meg tudta oldani. Golding a nehézség konzekvenciáit másképp vonja le: a végsőkig redukál. S ez nem pusztán írói fogás, hanem tudatos alkotói szándék. A vademberré alacsonyodás regénye után most azt írja meg: miként lesz a vademberből ember. Itt már nincs szó szimbólumvilágról, többféle gondolati síkról. Az ábrázolás egészen közvetlen, ezért nincs is annyi művészi fel- hangja, mint A legyek urának, de amire vállalkozik, azt éppoly tökéletesen valósítja meg. Az 1955-ben keletkezett The Inheritors (Az örökösök) a vademberi állapotot belülről ábrázolja, mégis történeti táv- latból, s a fejlődés nem kellemes, noha elkerülhetetlen folyamatát is érzékelteti. Egy neandervölgyi fokon élő "homo primigenius" közösség életének és végnapjainak leírása a regény. Tanúi leszünk az őskommunizmus békességének, a természettel vívott kemény harcnak, érzékeljük a csoporton belüli hierarchiát, mely már nem a testi erő, hanem a nagyobb tapasztalat és élénkebb képzelet függvénye, s ennek kapcsán az értelem lassú nyiladozásának, az absztrahálás, fogalomalkotás, célképzet erősödésének. Golding az ősemberi közösség egy, ereje teljében levő, ám nem túl okos férfi tagjának tudatát választja reprodukálásra. Ez az ősember a puszta érzékelés fokán áll, igaz, e tekintetben gazdagabb is a modern embernél: szagélményeinek leírása önmagában is párját ritkítja a világirodalomban. De már vannak fölidézhető képei (így is beszél róluk: "Van egy képem"), emlékképek, melyek tapasztalatokká sűrűsödnek, képzetté lesznek. Mindez eleinte túlterheli a művet, hiszen már Joyce úttörő Ulyssesével szemben egyik jogos kifogásunk, hogy homályos, kaotikus, s ráadásul : egészen átlagos tudat tükröződése - itt meg éppenséggel egy vadember tudatszintjére kell leszállnunk, s vele együtt erőlködve kibogozni zavaros képeinek és képzeteinek jelentését. Még szerencse, hogy vannak nála okosabbak is, elsősorban egy asszony (Golding szokatlan írói gesztusa, hogy az évezredes konvencióval ellentétben itt "a teremtés koronája" nem a férfi, hanem egy nála okosabb nő) - csakhogy ő sem érti a váratlanul megjelent idegeneket, kiknek már csónakjuk, fegyverük, mágiájuk van, megszervezik a munkájukat, bőbeszédűek, sőt a szeszes ital ismeretében szokatlan mámor részesei is lehetnek. Értetlenség, a kapcsolatteremtés képtelensége - ez jellemző mindkét csoportra. A primitívebbekből árad a jó- indulat, - az újak, a homo sapiens messziről idehajózott képviselői viszont félnek tőlük, állatinak, sőt ördöginek érzik sündörgő, leselkedő érdeklődésüket, ezért minden rosszindulat nélkül - megölik őket. Golding különös jelképiségében mind- ez figyelmeztetéssé lesz, hogy a más, a primitívebb nem okvetlenül rosszabb, s veszedelmes, ha magasabb kultúra részese- ként vakhitek s elfogultságok rabjai leszünk, - másrészt a fejlődés szükségszerűségének, a vademberi létből való kiemelkedés nehéz útjának fölemelő megmutatása. A műnek tudományos-történelmi-biológiai-pszichológiai hitele is van : szinte tudománynépszerűsítő könyvként is fölfogható : ábrázolása megfelel annak, amit a marxista ősrégészet tanít az emberréválás fokozatairól. Ám ez a "tudományos pontosság" teher- tétel is : a mű emiatt nem éri el A legyek ura vagy a későbbi Ripacs Martin és a Free Fall sodró erejét. Az 1956-ban közzétett Ripacs Martin (Pincher Martin) nemcsak fölkavarja, hanem zavarba is ejti olvasóját, mert e kis remekmű kapcsán - bármily iskolásan hangzik is - nehéz kitérni a kérdés elől: "mit akar az író mondani?" Azt-e, amit Camus s más egzisztencialisták, vagy akár több mint száz évvel ezelőtt Madách : "Ember küzdj !" - mely fölszólítás mellől azóta többnyire elmarad a "bízva bízzál"; vagy épp azt, hogy minden küzdelem hiábavaló, mert magad vagy, - s ez a "magad" megint többféleképpen értelmezhető : nem segít az isten, s nem segít a többi ember. Golding könyve másképp hat a pesszimista "beállítottságú", magányos, gátlásos, introvertált vagy istenes emberre, mint arra, aki sokféle szállal kötődik másokhoz, a társadalomhoz. De minthogy igaz mű, épp az utóbbira nem hathat másként, mint megerősítően, fölemelően, mozgósítóan. Hiszen katartikus hatása van. Alátámasztásul pár szót a "történetről". A háború alatt hajótörést szenved egy tengerésztiszt, s a hullámok egy sziklára sodorják. Kezdetben úgy látszik, megmenekül. Eszével és önbizalmával fölébe kerekedik a hatalmas-ellenséges őstermészetnek. De aztán megbetegszik, megzavarodik, s nyomorultul elpusztul. A regény kilenctizede a puszta létért való emberfeletti küzdelem eposza, amit át- meg átszőnek a hős jellemzésére szolgáló emlékképek és meditációk. Az egész mű egy hatalmas belső monológ, melyben az író páratlan pszichológiai fölkészültséggel érzékelteti a különböző tudati rétegeket; a szinte állati tengődésben a tudat nem más, mint valami, a szervezeten belüli idegcentrum (the centre), de az átgondolt tervezés s a múltat idéző emlékezés számtalan hajszálere fonja át. Páratlan annak az ábrázolása is : miként különíti el a tudat önmagát a léttől, s mindattól, ami tőle függetlenül létezik. Ám a hős mégis több puszta tudatnál, amely létéért küzd. Az Ember jelképévé nő - Prométheusszá és Sziszüphosszá. Golding tehát, épp mert az egész emberiséget akarja szimbolizálni, e két őstípust egy személyben mutatja be; a két típust, mely korunk ideológiájának is középpontjában áll, lévén egyik az alkotó, a másik az önérvényesítés heroizmusát valló egzisztencialistának eszményképe... A krisztusi ideál - hiányzik. Azaz hogy... Golding a végén visszájára fordítja az egész történetet. Kiderül, hogy hősünk minden emberfölötti s mégis nagyon emberi (mert a puszta vegetálásból gondolkodással fölmerülő) önérvényesítő küzdelme nem más, mint a tudat fantáziálása - a pusztulás előtti remény illúziója, a haláltusa kétségbeesett, reménytelen élet-ábrándja. Most nem szólok arról, hogy ez pszichológiailag, sőt fiziológiailag abszurdum, hiszen elképzelhető, hogy valaki halála pillanatában egész múltját és annak döntő pillanatait újraélje, az is, hogy reménykedik, de hogy egész cselekvési folyamatokat, készségeket és újrakezdéseket, külső körülményeket minuciózus aprólékossággal mintegy előre kiszámítson, s a legföljebb néhány perces képzelgésbe még a vak véletlent is bele- kombinálja, az lehetetlen. Az író azonban mindezt el tudja hitetni, s az utolsó oldalak kiábrándító sokkhatása az írói szándék kiszámított, diadalmas fölényét tanúsítja. De a befejezés hatása végül is függetlenedik az írói szándéktól. Mert lehet; hogy Golding azt akarja mondani : bármily hősi s szép, mégis hiábavaló a küzdelem, ha nincs rajta Isten áldása, - hiábavaló az egyes emberé, vagy akár az egész emberiségé (melynek éppúgy szimbólumává nő Martin, a tengerész, mint A legyek urának gyerekfalkája); de lehet, hogy azt: az életnek és helyt- állásnak egyszerűen nincs értelme, reménye s tartalma, csak tartama, az is relatív; vagy pedig azt, hogy mindez így a magányos emberre érvényes. Ez utóbbi esetben Golding nyilván arra gondol, hogy az eleve kudarcra ítélt magányból csak Istenbe kapaszkodva lehet kiemelkedni, s alighanem ilyesféleképpen rezonálnak a műre keresztény olvasói is. 
A három év alatt közzétett három kitűnő regény után kétévi szünet, majd a színház világába való kirándulás következik. A The Brass Butterfly-jal (1958 - A rézpillangó) Golding bebizonyítja, hogy a Brecht-Camus-Dürrenmatt-féle, történetfilozófiai nézetek illusztrálására szolgáló, ál-történelmi drámának is mestere. Szellemes, mulatságos, mégis elgondolkoztató vígjátékot ír, a klasszikus műveltségű író történelmi és filozófiai tájékozottságával, bár korántsem törekszik az antik- vitás hiteles "fölidézésére". Capri szigetén a római császárnál megjelenik egy feltaláló: elhozza a kukta-fazék, a gőzhajó és rakétafegyver terveit. Bár az életet bölcsen élvező császárt csak a konyhaeszköz érdekli, a körülötte összecsapó, hatalomra törő erők hasznosítják a másik két találmányt is, - s visszájára fordítva helyes társadalmi alkalmazásukat, majd- nem a jó ügy, azaz a bölcsebb életvitel bukását okozzák. Keresztényi humanizmus és szerelem együttesen győzedelmeskedik ugyan, de a feltaláló hitét, hogy ti. az emberi életet ész- szerűséggel s a természettudomány felhasználásával boldoggá lehet varázsolni : senki nem teszi magáévá. "Semmit sem kértem az emberektől, csak jóakaratot és józan észt. Meghódítottam az univerzumot, s most hangyák győztek le." Az író szócsöve, a császár szerint azonban "semmi baj az emberi intelligenciával. Az ember természetével van baj." S erre az ókor jövőt idéző materialistája nem képes a kézenfekvő helyes érvvel megfelelni, miszerint még több tudásra és intelligenciára van szükség, s nemcsak a természet, hanem a társadalom ismeretére is. Nem az író sziporkázó párbeszédeinek véletlen elakadásáról van szó : pontosan itt vannak ideológiája határai. Végül mégis mintha olyasmire utalna, hogy az emberiségnek meg kell érnie arra, hogy élni is tudjon a legjobbak gondolataival és egyéni eredményeivel. Ez talán nem reménytelen, - de vajon ma már csakugyan eléggé érettek vagyunk arra, hogy a természettől szerzett tudásunkat megfelelően használjuk fel, s a rendelkezésünkre álló technikával helyesen éljünk? A következő évben Golding ismét regénnyel jelentkezik. Címe Free Fall (1959 - Szabadesés). Szuggesztív erőben nem vetekszik sem A legyek urával, sem a Ripacs Martinnal, de Golding többre vállalkozik benne, mint eddig bármikor : szabadság és helytállás egész problematikáját próbálja egy emberi sors ábrázolásába sűríteni. A korábbi regényekkel szemben lényeges különbség, hogy azok hősei kissé az írói szándék eszközei voltak, akárcsak az egzisztencialista írók műveiben : alkotójuk eleve kiagyalt "kísérleti" szituációba helyezte őket, s ha tehetségének eredményeként meg is elevenedtek, mégis- csak a "tétel" demonstrálását szolgálták. A Free Fall hőse azonban "öntörvényű" figura - az eredmény mégsem meg- nyugtató. Mégsem - vagy talán épp ezért? A mű fölkavar, megrendít, de a fölvetődő kérdésekre nem ad választ.




Ám rögtön fölmerül az obligát kérdés is: mily mértékben kívánunk közvetlen, közérthető, teljes megoldást egy-egy művészi alkotástól? A regény cselekménye röviden a következő : Samuel Mountjoy a legalja lumpenrétegből származik; anyja nyilván maga sem tudja, ki a gyereke apja. Gyermekkorának első fele a szó legszorosabb értelmében a szennyben telik el, derűs, fél-állati szabadságban. Az érzékeny alkatú fiúra különösen nagy hatással van egy barátja, aki afféle mefisztói szerepet tölt be életében; ő viszi bele az ösztönösen becsületes kisfiút mindenféle csínyekbe, amikből a végén magamagát mindig ügyesen kivonja, míg amaz ráfizet. Mindez azonban nem jár tragikus következményekkel - a kisgyermek épp egy balul sikerült csíny következtében lesz a jámbor lelkész fogadott fiává; ettől kezdve az gondoskodik neveltetéséről. Az iskolában megint többféle, ellentétes hatás éri: egy öregedő, bigott tanárnő (aki gyűlöli, mert a pap, ahelyett hogy feleségül vette volna őt, adoptálta a kisfiút) örökre elriasztja a vallástól. Egy másik tanára viszont - valóságos szent, csakhogy az ateizmus, a mechanikus-természettudományos materializmus "szentje" - helyes erkölcsi-világnézeti indítást ad neki, csak éppen a kamaszkor nemi problémáiban nem tud segítségére lenni. E két remekül ábrázolt figura két ideológiát személyesít meg : a vallásosságot és az ateizmust. Mountjoy szívvel-lélekkel s racionálisan is az utóbbit választja. Mégsem képes később megtartani gyermeki becsületességét és szabadságát, mert közben a konformista társadalom befonta, megfélemlítette, s az egyetlen lehetőség amit számára nyújt, saját egyénisége kibontakoztatására - a művészet -, szintén csak Mountjoy közvetlen céljait - az érvényesülést, pénzt -, s nem emberségét szolgálja. Mountjoyból tehát festő lesz - Golding nagyszerűen láttat- ja a vizuális tehetség kibontakozását -, ám művészeténél fontosabb számára egy lány meghódítása, s ez némi rafinériával, túljátszott érzésekkel sikerül is neki. De ekkor találkozik az "igazi"-nak vélt nővel, habozás nélkül magára hagyja kedvesét, s az utóbbit veszi feleségül. E választásban éppúgy saját belső gyöngesége nyilvánul meg, mint politikai magatartásában : belesodródik a munkásmozgalomba, részt vesz a párt- munkában, de engedi, hogy mefisztói barátja kiábrándítsa. A háború alatt, német fogságban eszmél rá véglegesen saját gyöngeségére, amikor a félelmetesen intelligens és kegyetlen Gestapo-tiszttel szemben lelki defenzívába szorul, nem tudja megőrizni belső tartását. A kiszolgáltatottság e fejezetei - bár a német "doktor" figurája szintén írói telitalálat - nem eléggé hitelesek, kissé spekulatívak, "túl vannak írva". - A nagy megrendülés után otthon újabb vár reá: egykori szerelmét az őrültek házában látja viszont. Megrázó jelenet: az ideggyógyászat abban a kertben van, ahol gyermekkorának csodálatosan szép kalandjában volt része - itt találja hajdani kedvesét, szinte elállatiasodva, közben éreznie kell saját felelősségét, s ugyanakkor életének csődjét is, amit még inkább tudatosít benne, hogy az elmegyógyintézet orvosa feleségének a szeretője... Íme a csőd - a regény tulajdonképpen itt kezdődik, a sikerei teljében levő művész erről a pontról pörgeti vissza éle- tét, megvizsgálva annak sorsdöntő, determináló pillanatait, s keresve : hol veszítette el "ártatlanságát", emberségét, szabadságát. A végső válasz, az egyetlen ellenszer a világ rontásával szemben : hűnek kell lennünk önmagunk emberségéhez, erősnek kell lennünk a rossz hatások visszaverésében. A könyv végén megtudjuk, hogy hősünk "Mefisztója" miniszter lett; a sors goldingi iróniája azonban - hogy kettejük "sikere" a gyűlöletes vénkisasszony tanárnő szemléletének, nevelői mód- szereinek "igazolásaként" hat -, a választ korántsem teszi egyértelművé. Golding külső és belső ábrázolása néha megrendíti, néha mesterkélt, fanyar, itt-ott ellenszenves is, filozófiája talán a mai Sartre-éhoz áll legközelebb, csakhogy Golding jobb író, de kevésbé képzett filozófus. Válaszának tisztaságát és egyértelműségét az is zavarja, hogy helyenként - nem annyira szavakban, mint e részek érzelmi hangolásában - a munkásmozgalommal szembeni szkepszise fejeződik ki, noha a mű legrokonszenvesebb, legpozitívabb hőse a tanár, akitől Mountjoy a legtöbb jót kapja - épp csak nem eleget. Egészen egyértelmű a fasizmus elitélése - ám túlontúl absztrakt az ábrázolása : A faléra és a Temetetlen holtakra emlékeztet: a szituáció csak ürügy bizonyos gondolati képletek fölállítására. Golding azon nagyon kevés író közé tartozik, akik nem ismétlik önmagukat. Minden művének más a témája, mondanivalója, és más a stílusa is. A legyek ura figyelmeztetés volt, hogy a vademberi állapot, amit Defoe és Rousseau óta annyiszor visszakíván a civilizált ember - nem kellemes, nem jár együtt "természetes" emberi jósággal és józansággal. Figyelmeztet, hogy a civilizált emberből is újra vadember válhat, valóban vad, már-már alig-ember... 
A Ripacs Martin a létért vívott küzdelem iszonyú eposza, a Free Fall a rossz választások beláthatatlan következményeinek rajza, végül A torony (The Spire, 1964) a voluntarizmus mélyenjáró kritikája. Mindegyikben föllelhetők vallásos utalások. A toronyban még misztikus elem is akad - mégsem katolikus művek ezek, nem is egzisztencialisták: egy hidegen mérlegelő, ám félelmetes mélységekbe leszálló, minden érzelem fölidézésére képes írói agy tisztán elemző munkái. A torony középkori hőse megszállott, vallásos hit fűti, megszállottságának mégsem ez a valódi tartalma. Mindent az ő szemével látunk, az ő zaklatott, őrült agyával, s ennek megfelelően az írói megformálás is szenvedélyes, látomásszerű - Golding fölényes biztonsággal használja fel az expresszionizmus, szürrealizmus hagyományait, s emellett a középkori gondolkodást belülről sikerül rekonstruálnia. Hány és hány könyv szólt már arról, hogy önfeláldozó hit és munka mindenre képes. És ezek a művek erőt is adhattak az emberiségnek, főként ha az általuk propagált ,;hit" nem valamiféle túlvilágba, hanem az ember erejébe, akaratába vetett hit volt. Golding könyve azonban leleplezi ezt a világ- szerte elterjedt filozófiai féligazságot. Akarás, hit, munka ugyanis önmagában nem elég, realitásérzék és hozzáértés is kell a sikerhez. Maga a történet egy székesegyház építésének műhelynaplója, - a lenyűgöző szakmai hozzáértés már meg sem lep, hiszen Golding mindig vigyáz arra, hogy a műnek meglegyen a reális miliője, mesterségbeli hitele. Tulajdonképpen erről szól A torony: szilárd alapok, mesterségbeli tudás nélkül nincs mű; hit és akarat önmagában mit sem ér. Legutolsó műve (The Pyramid, 1967 - A piramis) nem ér fel az előzőkhöz. Kifejezésmódját tekintve nem "tudatáram- fényképező" regényeihez (The Inheritors, Ripacs Martin, A torony), hanem hagyományos formájú művei sorába (A legyek ura, Free Fall) tartozik. Az ő "régi", részletező pszichológiai realizmusa, mint minden művében, most is különbözik a múlt elbeszélő stílusától : lényegre törő, fontos csomópontokat kiemelő, szűkszavú, sűrített előadásmód, mégis inkább leíró jellegű, mint az "újrealisták" - Hemingwaytől Salingerig és Böllig -, filmszerű, pusztán képekkel, mozgással, dialógusokkal operáló stílusa. Minderre nem véletlenül térek ki: alighanem ez a stílusprobléma a kulcsa a The Pyramid sikerületlenségének. Golding műve megírása közben jöhetett rá, hogy az egyes részletek alapos kibontása túlságosan terjengőssé s "ódivatúvá" tenné regényét. Így készült el három novellisztikus epizód, melyek fölöttébb lazán függnek össze. Megközelítésük, nézőpontjuk is más, nem lesznek egyetlen szerves alkotássá. A mű felét kitevő első rész sokkal inkább személyes, szubjektív jellegű, mint a korábbi Golding-írások. Az érettségin épp túljutott kamasz férfiváérésének élményét mondja el, s nem meglepő, ha kevés újat tud hozzátenni e sokszor visszatérő témához, legföljebb az első szeretkezés párját ritkító merészségű, de kétségtelenül művészi leírását. A csinos, de a fiúnál társadalmilag alacsonyabb fokon álló, s mind szabadosabban élő falusi kislány erkölcsi megrokkanásának rajza sem igazán új. Az, ahogyan az író szenvtelen előadásmódja ellenállhatatlanul kiváltja az együttérzést az olvasóból, a modern próza olyan vívmánya, amelyben nem Goldingé az úttörő érdem (talán Evelyn Waugh-é volt), de ő is kétségkívül mesterien él vele. Ez a részvétet részvéttelenül kiváltó ábrázolás The Pyramid egészén végigvonul. A regény fő hibája, amire az imént már utaltunk, a megközelítés esetlegessége. A sajnálatra méltó vidékiséget az első részben belülről mutat- ja meg az író, a második részben egy műkedvelő előadás során már kívülről, sőt felülről nézi, egészen új szereplők középpontba állításával; e részben még a hős anyjának már korábban exponált alakja is olyan új vonásokat ölt, melyek nem következnek logikusan az előbb fölvázolt portréból. A harmadik részben pedig, bár megvan a szándék az első rész motívumaihoz való visszakanyarodásra, s így a mű szerkezeti lezárására, még inkább a második részre jellemző "kívülről- felülről" való ábrázolás érvényesül, s az időjáték sem tesz jót a szerkezetnek, bár tulajdonképpen írói bravúrra adhatna alkalmat. E záró részben visszamegyünk a főhős gyermek- korába, s most gyerekszemmel figyeljük a középpontba állított zongoratanárnő alakját. Hogy az öregedő zenetanár- hősnő reménytelen szerelmének, lelki és anyagi kifosztatásának, egy ügyeskedő technikus sikeres boldogulásának társadalmilag s pszichológiailag egészen pontos ábrázolását kapjuk, az megint kevés, különösen, ha csak túlméretezett epizódja - egy végül is meg nem írt nagyregénynek. Az első rész főhőseként induló fiú fejlődését itt sem követhetjük nyomon, csak közlést kapunk arról, hogy immár végzett oxfordi diákként az úri társadalom egyenjogú tagja lett, elszakadt a vidéktől, az ott rekedteket némi együttérzéssel bár, de lenézi, s épp a számára legtöbb örömet és emberséget ígérő zenét zárta ki az életéből. A rengeteg kitűnő részletmegfigyelés, lélektani árnyaltság, az egész művön átvonuló részvét nem elég ahhoz, hogy összefércelt regényrészleteknél többé tegye Golding könyvét. Az utolsó mű sikertelensége nem jogosít fel arra, hogy Golding "hanyatlásáról" beszéljünk. A The Pyramid egyes nagyszerű részletei arra vallanak, hogy legfeljebb pillanatnyi megtorpanásról vagy éppen erőgyűjtésről van szó. De ha Golding ezentúl egyetlen jó sort sem írna le - ami nem valószínű -, akkor is a század legnagyobb angol prózaírói között volna a helye. Minden műve az ember közösségi mivoltából eredő létkérdéseket feszeget, anélkül, hogy ismételné önmagát, mint pl. a szintén zseniálisan indult Huxley. Golding műveit nem ismétlés, hanem következetesség és folytonosság jellemzi: mind a hat regénye a személyiség érvényesítésével és morális felelősségével foglalkozik, csakhogy a francia egzisztencialisták vagy a dogmatizmus írói módszerétől eltérően, művei nem valamilyen eszmei elgondoláshoz közvetlenül kapcsolódó konstrukciók, tétel-illusztrációk, hanem mindig cselekvés és tudati állapot képszerű és feszülten drámai ábrázolásai. Golding a másik ember, másik személyiség szabadságához, sőt az egész társadalomhoz való viszony vonatkozásait sem mellőzi, nem is kerüli meg, nem absztrahálja, mint az egzisztencialisták, akikhez különben eszmei tekintetben a legközelebb áll. Ő maga ugyan a keresztényi humanizmus híve, de talán nem tévedünk, ha a humanizmusra, s nem a kereszténységre tesszük a hangsúlyt - az utóbbi inkább csak művei bonyolult szimbolikájában van jelen, ha egyáltalán föllelhető, hiszen a túlbonyolított szimbolika Kafka óta igen sokféleképpen értelmezhető. Viszont az írói szándékon innen és túl, s erre Kafka óta megint sok nagy író a példa, többek között Faulkner és Greene, lehet az ábrázolásnak egy olyan közvetlen evidenciája, mely mindennél erősebb, épp azért, mert az életet, a valóságot a maga bonyolultságában, monumentalitásában tükrözi vissza, és ez az, ami Golding műveit is feltétlenül maradandó értékké teszi. 

copyright © László Zoltán 2004 - 2010
e-mail: Literatura.hu

LAST_UPDATED2