Az utópia és a politikai racionalizmus kapcsolata
Kotek Péter

Politikai filozófia kurzus
2005-2006 II. félév
Kurzusvezető G. Fodor Gábor
Széchenyi István Szakkollégium

Tartalomjegyzék

Absztrakt 2
1. Bevezetés 3
2.1 Politikai racionalizmus 3
2.2 Az utópia mibenléte 5
2.3 A konzervativizmus utópia-kritikája 6
3. Politikai racionalizmus és utópia 8
4. Az Állatfarm 10
5. Összegzés 11
Felhasznált irodalom 13



1. Bevezetés

A konzervatív politikai gondolkodók határozottan elvetik mind az utópiák, mind a politikai racionalizmus koncepcióját, mert szerintük alapvetően javíthatatlan és káros gondolati konstrukciók. A két gondolatrendszer felépítésében hasonló, erre a konzervatív filozófusok kritikái is rávilágítanak.
A beszámolóban arra keresem a választ, hogy milyen kapcsolat áll fent a politikai racionalizmus és az utópia között. A konzervatív politikai gondolkodók szerint mindkét konstrukció alapvetően hibás, a racionalitás nem alkalmazható a politikára, mert nem vesz tudomást a tudás technikai és gyakorlati jellege közötti különbségről.
A dolgozat első részében felvázolom a politikai racionalizmust és kritikáját Oakeshott nyomán, majd ismertetem az utópia mibenlétét és Kolnai kritikáját.
A dolgozat második részében megpróbálom felfedni a párhuzamokat racionalizmus és az utópikus gondolkodás között, és megkísérlem meghatározni a kapcsolat irányát.
Végül Orwell Állatfarmjában keresek példákat a kapcsolat létezésének illusztrálására.

2. 1 Politikai racionalizmus

A politikai racionalizmus elvét Oakeshott (2003) fogalmazta meg, a racionalitás alapelveit alkalmazva a politikai gondolkodásra. Meglátása szerint a racionalisták álláspontja alapvetően tarthatatlan és a politikai gondolkodásba nem átültethető, mert nem vesz tudomást a világ komplexitásáról.
Oakeshott (2003) értelmezése szerint a racionalisták gondolkodásmódjának magja, hogy mindenre mint megoldandó és megoldható problémára vagy problémák összességére tekintenek. Ha a cselekvő egyén nem képes megoldani a problémát, biztos abban, hogy az saját hiányosságából és nem a probléma feloldhatatlanságából fakad.
A problémák megoldásában a racionalista csak saját értelmére támaszkodik. Az ügyek mérlegeléséből kizárja a hagyomány és a tradíciók által közvetített tapasztalatot, amennyiben mégis a tapasztalatra támaszkodik, a hagyományokat lecsupaszítja és visszafejti olyan megállapításokra, melyeket a racionális elvek alapján mérlegel és beépít saját gondolkodásába. A racionalista egy magányos hős, aki megpróbálja a világot egyedül megérteni és saját képére formálni. Minden gondolatáért megküzd, szélmalomharcot vív a világ ellen. Ez jelentős hátrány a racionalisták számára, mert az erőforrások mindig korlátozottak (főképp az idő), ezért a világ teljes megértésére soha nem lehetek képesek.
A racionális attitűd hiányossága Oakeshott (2003, pp. 130-132) szerint abból ered, hogy a racionális gondolkodás nem fogadja el a tudás kettős természetét. A technikai és a gyakorlati tudás közti határmegvonódás nélkül torz és hibás a világról alkotott bármilyen kép. A technikai tudás a racionalizmus eszköztárával is feldolgozható és megmagyarázható, tartalmazza a tevékenységnek azokat a vetületeit és szabályait, melyek megfogalmazhatók és a fogalmak megtanulása révén elsajátíthatók. A gyakorlati tudás ezzel szemben a tevékenységek megfogalmazhatatlan szabályaiból áll. A gyakorlati tudás reflektív, folytonosan változó, elsajátítani csak egyfajta „inaskodással” lehetséges. A tudás kettős természete jellemző minden emberi tevékenységre, a kétféle tudás megtanulása nélkül nem válhat tejessé a tevékenység ismerete.
A racionalizmus azonban tagadja a gyakorlati tudást, mert az nem formalizálható. A gyakorlati tudás maga a tradíció, a tapasztalat átadása, amit a racionális gondolkodás babonának bélyegez. A gyakorlati tudással szemben a technikai tudás legtöbbször racionális érvek koherens, zárt rendszerét alkotja, mely teljes bizonyossággal tölti el az embert. A racionalista célja pedig a bizonyosság elérése, mert a bizonyosság jelenti a világ megértését.
A racionális gondolkodás szerint minden problémának létezik tökéletes megoldása. A racionális gondolkodó ezért csakis a tökéletesre törekedhet, nem állhat meg a második legjobb megoldásnál. A tökéletesség azonban egyformaságot szül, mert a tökéletes megoldás alkalmazandó az összes azonos típusú problémára. A falansztereknek például mindenhol ugyanolyannak kell lenniük. A legjobb közösség mindenhol a legjobb közösség, bármilyen kulturális vagy egyéb különbségektől függetlenül.
A tökéletes megoldás megvalósításához legtöbbször radikális változtatásokon át vezet az út. A racionális gondolkodás, a sajátosságaiból eredően, eltörli az addig elfogadott alapelveket és tapasztalatokat. Így a racionalista alkotó tevékenysége szükségképpen rombolással kezdődik, mert csak biztos -azaz saját maga által ellenőrzött- alapokra akar építkezni. A babonákkal, hagyományokkal átszőtt alap megingathatja a racionalitás eszmerendszerét, a racionalisták szerint ezért el kell törölni.
Oakeshott tehát (2003, pp. 130-132) abban látja a racionalizmus problémáját, hogy a racionalisták nem veszik figyelembe a világ összetettségét és a tudás két aspektusát. A racionalizmus alkalmazása a politikában pedig nem csak helytelen, de veszélyes is. A politikai racionalizmus alapvető hibái -túlzott leegyszerűsítései- a politika sokrétű világában katasztrófákat gerjeszthetnek. A világ többmóduszú, azaz több szemszögből írható le, de csak több móduszon keresztül értelmezhető. A politikai racionalizmus viszont tagadja a többmóduszú értelmezést, csak saját szemszögéből értelmezné a világot. Ezért alapvetően hibás gondolati konstrukció, ami nem is javítható meg, mert elpusztítja a gyakorlati tudást.
Párhuzamot vonhatunk a politikai racionalizmus és az utópiák gondolatmenete között. A következő fejezetben az utópiákat írom le.

2. 2 Az utópia mibenléte

Mit is jelent az utópia? Mórus Tamás képzeletbeli szigete, társadalomkritikus írás, világmegváltó terv a legjobb társadalmi berendezkedésre vagy a totalitárius állam rémképét előrevetítő gondolati konstrukció? Az utópiaértelmezések korszakfüggők, más célból készültek és más mércével mérendők. Platón állama nem hasonlítható össze Mandeville vagy Swift társadalomkritikus utópiáival, nem is beszélve az utópikus szocialisták elképzeléseivel. A huszadik századi utópiákban a pozitív jövőképek helyett túlsúlyba kerültek a negatív utópiák, vagy más néven disztópiák veszélyeivel foglalkozó írások, ennek oka valószínűleg a totalitárius diktatúrák kialakulása volt. Meg kell tehát határoznunk, mit is értünk utópia alatt.
Az utópiák mindig valamilyen fennálló rend ellen fogalmazódnak meg, kialakulásuk egyfajta „ellenhatásként” is értelmezhető (Kiss, 2004). Fichte megfogalmazása szerint „Az ember nem azáltal ébred öntudatára, hogy mi is ő, hogy mit is akar, hogy gondolkodik. Az öntudat az ellenállással való találkozással alakul ki.” (idézi Kiss, 2004) Platón is az Athén számára vereséggel záruló peloponnészoszi háború után írta meg Az Államot, valamint Robert Owen is a munkások sanyarú életkörülményei miatt dolgozta ki a new lanarki falansztert.
Mannheim (1985, p. 192) meglátása szerint az utópikus az a gondolatrendszer, amely összeegyeztethetetlen azzal a valósággal, amiben létezik, és le akarja rombolni a létező rendszert. Ha sikerül azt megdöntenie, a világot többé-kevésbé az utópia kívánt világállapotára formálja. Ideológiának nevezi azt a gondolatrendszert, amely szintén összeegyeztethetetlen a valósággal, de a valóságtól annyira elrugaszkodik, hogy soha nem sikerül megvalósítani. Az ideológia továbbá nem szándékozik megdönteni a fennálló rendet. A fenti tipológia alapján ideológia például a keresztény egyház által hirdetett testvéri szeretet eszméje a középkorban, mert szemben állt a feudális renddel, de nem valósult meg soha, mert a katolikus egyháznak nem állt érdekében felborítani a létező rendet. Utópia és ideológia közti különbéget a valóságtól való eltávolodás adja, tehát elkülönítésük a valóság meghatározásától függ (Mannheim, 1985, pp. 194-196).
Kolnai, Huoranszki és Oakeshott, a konzervatív gondolkodók írásaikban a mannheimi tipológia szerinti utópiát kritizálták. Az utópia konzervatív kritikája nem csak a totalitárius államok kritikája. A konzervatív gondolkodók az utópia gondolatát és alapvető struktúráját támadták meg, mert szöges ellentétben állt a világról alkotott képükkel.

2.3 A konzervativizmus utópia-kritikája

Az utópikus gondolkodás a baloldal jellegzetessége. Nem létezik konzervatív utópia, mert a konzervatívok a jelent tartják a természetes állapotnak, számukra a legfontosabb a „van” és nem a „legyen”. Az utópia ezzel szemben összemossa a „van” állapotát a „legyen” állapotával. A konzervatív gondolkodók, mikor az utópiát kritizálják, saját gondolatrendszerük jogosságát bizonyítják.
Az utópia legerősebb kritikáját Kolnai Aurél fogalmazta meg. Az utópiák alapvető magját kritizálta, megkérdőjelezve létjogosultságukat.
Az utópiák célja általában a társadalom vagy egy embercsoport körülményeinek, életszínvonalának, azaz jólétének javítása, alapvetően jó és üdvözlendő célok. Kolnai (2003) cáfolja az utópia alapvetően jó természetét, mivel

A `világmegváltó krédók´ (vagyis az Utópia `világi vallásai´) nem `az ember legnemesebb indítékaiból´ születnek, hanem egy szerfölött túlhajtott szellemi eltévelyedésből, amely, mivel semmi köze nincs az anyagi mohósághoz, a hatalom- és dicsvágyhoz, megtévesztő hasonlóságot mutat és ezért könnyen összetéveszthető `a legnemesebb indítékokkal.´ (p. 160)

Véleményem szerint a Kolnai által megfogalmazott „túlhajtott szellemi eltévelyedés” nem oldja meg az utópiák totalitásba hajlásának vagy kudarcba fulladásának valódi okát. A világállapot, amit az utópia felvázol, teljes egészében soha sem valósítható meg, az utópia ugyanis mindig idealizált képet mutat a jövőről. Az utópia egyes aspektusai megvalósíthatók, ezáltal azonban az ideális felé vezető úton rekedünk meg egy köztes állapotban, fél-utópiában. A félúton megrekedt utópia általában rosszabb, mint a kezdeti világállapot, vagy teljesen instabil és darabjaira esik. Hatalom nélkül nem dönthető meg a létező hatalom (Kiss, 2004), és lehet, hogy a születő köztes állapotban még nagyobb elnyomás lesz, mint a kezdeti. Az utópia meglátásom szerint ezért nem a szellemi túlhajtottság miatt, hanem a fél-utópia létezése miatt válik zsarnoksággá vagy esik szét.
Mivel az utópia megvalósíthatatlan a jelenlegi világállapotban vagy rendszerbe, az utópia felépítésének első lépése a fennálló keretek lerombolása. Az utópia azonban nem tudja tökéletesen eltörölni a hagyományokat, melyek a fennálló rendszer lerombolása után is meghiúsíthatják az utópia megvalósulását. Popper fogalmazta meg, hogy a „tábla tisztára törlésének ideája lehetetlenség”, mert a múlt teljes megsemmisítése magában foglalja az utópisták eszméinek eltörlését is (idézi Kolnai, 2003, p.161).
Az utópia célja a társadalmi összhasznosság maximalizálása. Az összhasznosság megállapítására az utópisták a benthami jólétfüggvényt alkalmazzák (Huoranszki, 1999, p. 39). Jeremy Bentham úgy magyarázta a társadalmi jólétet, mint az egyének hasznosságának összegét. A benthami elvek hiányossága, hogy sokszor vezet igazságtalan társadalmi berendezkedéshez. Előfordulhat, hogy ha az erőforrásainkat szegényeknek adjuk, kisebb társadalmi összhasznosság-növekedéssel jár, mint ha egy gazdagnak adnánk. Például elvesszük száz éhezőtől a falat kenyeret, hogy egy milliomosnak kaviárt vásároljunk, mert neki a kaviár nagyobb hasznosságnövekedést jelent, mint a szegényeknek a kenyér. Nem a benthami elmélet adja az utópia legnagyobb problémáját, hanem az az egyszerűsítés, hogy az egyéneket egyformának tételezi fel, és nincs tekintettel az egyéni preferenciákra.
Az utópiák túlzó egyszerűsítéssel dolgoznak az egyéni preferenciákra vonatkozóan. Az utópiák alkotói önkényesen határozzák meg, mi adja az emberek boldogságát, azaz meghatározzák az egyén eleve adott preferenciáit. Az utópia ráerőszakolja egységesített emberképét az egyénekre. Ez az emberkép általában egy ügy körül épül fel, mint például a népuralom, a faj tisztaságának megőrzése, jólét maximalizálása. Az utópia felteszi, hogy minden egyének ugyanaz a cél adja a legnagyobb hasznosság-növekedést, így a legmagasabb összhasznosságot (Kolnai, 2003). Az emberek céljai azonban sokrétűek és különbözőek, nem szűkíthetők le egy problémára.
Továbbá az utópikus gondolkodás szerint ha ezt az egy adott célt elérjük, az utópiába való átmenet befejeződik, megszületik az új ember. Az új ember jellemzője, hogy minden tekintetben tökéletes, és mivel csakis egyetlen legjobb állapot van, mindenki egyforma. Az utópia létrejötte természetesen nem lehetséges, ha mégis létrejönne, akkor Kolnai (2003) szerint az utópikus ember már teljesen azonosulna az utópia emberképével, minden különbözőség elmosódna.
Az utópikus társadalom új embere vagy szent, vagy vadember. Az erkölcsök eltörlésével minden cselekedet jónak nyilvánítható, mert kívül esik az erkölcs hatáskörén. Az erkölcs korlátozza a szabad akarat kibontakozását és a racionalizmus kiteljesedését, ezért meg kell szabadulni tőle (Kolnai, 2003 pp. 171-175).
Az utópia megvalósulásának lehetetlenségét jelzi, hogy az utópiák megalkotói is csak ködös elképzeléseket fogalmaztak meg a végállapot elérésére. Marx szerint a kommunizmus eljöveteléhez szükséges új ember a forradalom tüzében edződve lép elő az elnyomásból, majd megalakítja az eszményi társadalmat. Mi történik azonban, ha mégsem születik meg a tökéletes ember? Akkor Marx egy köztes államot ültet a forradalmárok nyakába, a proletárdiktatúrát vagy a pszeudo-kommunizmust, ami lehet, hogy még jobban elnyomja őket, mint az azt megelőző rendszer, de megteremti az új embert. A köztes állam létezésének időtartama azonban határozatlan.
Az utópia egyfajta történelem vége-állapotot teremt. Ha a lehető legjobb berendezkedést hozta létre, nincs szükség további fejlődésre, a történelem értelmét veszti.
Az utópiát így azért is tartják természetellenesnek a konzervatív politikai gondolkodók, mert megtagadja a világ természetes rendjét. Mannheim fentebb ismertetett megállapítása szerint azonban sem a világ természetes rendjének sem a valóságnak a meghatározása nem egyértelmű. A status quo fenntartói minden olyan nézetrendszert utópikusnak nyilvánítanak, ami nem egyeztethető össze a fennálló renddel (Mannheim, 1985, p. 196).
A konzervatív filozófusok több ponton is megcáfolták az utópikus gondolatot, többnyire a politikai racionalizmus kritikájának mintájára. A következő fejezetben a kritikák párhuzamosságával foglalkozom.

3. Politikai racionalizmus és utópia

Az eddig elmondottakból látszik, hogy az utópiák filozófiája a politikai racionalizmus kritikája között szoros kapcsolat áll fenn.
Mindkét gondolati konstrukció a feltételezi a tökéletes megoldás létezését. A politikai racionalizmus szerint létezik a politikai berendezkedésnek egy lehető legjobb fajtája, ami szükségképpen utópikus gondolat. Megfordítva, az utópia feltételezi, hogy minden probléma megoldható a társadalmi tervezés és mérlegelés alapján, azaz racionális módszerekkel. Az utópia és a politikai racionalitás is elveti a tudás kettősségének elvét, csak a technikai tudást létezését ismeri el. Mivel egyik meggondolás sem veszi figyelembe a világ sokrétűségét, szerintük a tökéletes állapot eléréséhez elég egyetlen adott problémát megoldani, és máris elértük a kívánt végállapotot.
Hogy kitűzött célját elérhesse, mind a politikai racionalista, mind az utópista először pusztít, csak azt követően alkot. A racionalitás és az utópikus látásmód darabjaira szedi a világot, majd újra felépíti azt, saját nézőpontjából. A rombolás elengedhetetlen, mert csak biztos alapokon nyugodhat a végállapot. A rombolás feladata a tapasztalat és a hagyomány eltörlése.
A tökéletességre való törekvés a racionalitás és az utópia esetén is az egyformaságot hozza el.
A párhuzamosságok fennállása nem kérdéses, de a kapcsolat iránya annál inkább. A politikai racionalizmus utópista vagy az utópikus gondolkodás racionális?
Az utópikus gondolkodásmód például abban a tekintetben mondható racionálisnak, tudatos társadalmi tervezést foglal magában, születése nem evolutív, hanem forradalmi úton történik (Groys, 1995, p. 35). De hogyan dönthető el, hogy az előbb megemlített jellemzők nem az utópia alapvető jellemzői és a racionalizmus utópikus természetű? Mert a racionalizmus is utópikus abból a szempontból, hogy utópikus elgondolása van a tudás megszerezhetőségéről, amit nem evolutív úton, hanem néhány kérdés azonnali megválaszolásával ér el. A hasonlóságok felvázolásából csak körben forgó állítások fogalmazhatók meg, a kérdés a tyúk vagy a tojás dilemmájára hasonlít. A kapcsolat iránya nem határozható meg egyértelműen.
Lehetséges, hogy az utópikus gondolkodásmód tekinthető racionálisnak, mivel az utópikus elméletek nem állnák meg a helyüket a racionális érvek támogatása nélkül, a széles körben elfogadott racionalitás elvei alapján már „szalonképesnek” tűnhetnek. A politikai racionalizmus azonban diszkreditálódna, ha az utópiából eredeztethetőnek bizonyul, mert az utópia napjainkban már nem a `világmegváltó krédók´ hanem a totalitárius zsarnokság szinonimájává vált.
Véleményem szerint a politikai racionalizmus az utópikus gondolkodásmód alapja, de a politikai racionalizmusra visszahat az utópia eszméje. Nem képzelhetők el tehát egymás nélkül.
A konzervatív filozófusok kritikáin látható, hogy azonos kérdéseket kifogásoltak a politikai racionalizmus és az utópia kapcsán, ezért formai rokonság áll fenn a két elmélet között. A politikai racionalizmus és az utópia kapcsolatát Orwell Állatfarmján mutatom be.

4. Az Állatfarm

George Orwell utópiái disztópiák, az utópikus eszme visszásságait mutatják be. Az Állatfarm a sztálini rendszer kritikája, de megtalálhatjuk benne az utópikus gondolatmenet alapvető vonulatait.
Az Állatfarm utópiáját az öreg Őrnagy fogalmazza meg az állatokhoz intézett beszédében. Jones gazda zsarnoki uralma alatt sínylődő állatok utópikus vágyakozásait fogalmazza meg az Őrnagy. Az utópia negatív meghatározása ez, a jelenlegi helyzet kritikája által (Kiss, 2004). Az Őrnagy a fennálló rend tagadása révén határozza meg az eljövendő utópiát.
Az Őrnagy elgondolása a mannheimi meghatározás szerint utópia, mert megvalósítása csak a jelenleg fennálló rendszerben lehetetlen és magában foglalja a rendszer megdöntésének gondolatát.
Az utópia megvalósulását és a tökéletes állapot elérését egyetlen probléma megoldásában, az ember uralmának megdöntésében látja. A farmon élő állatok annak ellenére, hogy rengeteget dolgoznak és termelnek, nyomorognak. Az Őrnagy megfogalmazása szerint

Akkor hát miért élünk ilyen nyomorúságosan? Mert a munkánk szinte minden gyümölcsét ellopják tőlünk az emberek. Ez a válasz, elvtársak, minden problémánkra. Ezt a választ egyetlen szóban összegezhetjük: Ember. Az Ember az egyetlen igazi ellenségünk. Tüntessük el az Embert a színpadról, és az éhség és az agyondolgoztatás legfőbb okát egyszer s mindenkorra megszüntettük. (Orwell, 2001, p. 10)
Az utópiák és a politikai racionalizmus jellemzője, hogy egy kérdésre szűkítik le a probléma megoldását. Az utópia kivitelezése tehát a politikai racionalizmus eszközével történik. Őrnagy nem veszi figyelembe a világ többmóduszúságát, mikor az ember elüldözésében látja mindennek a nyitját. Az ember lesz az állatok „ellenembere” (Gegenmensch). Az „ellenemberben” (Kiss, 2004) tömörül össze minden rossz, ami a társadalmat visszatartja az utópikus állapot elérésétől.
A jó társadalom születését a közös ellenség elpusztítása hozza el, az ember ellenséggé nyilvánítása megteremti a konfliktust és a harcot. Az Őrnagy által megjósolt forradalom határozatlan idő múlva jön el, nem tudni, hogy meddig tart, de végül biztos győzedelmeskedik.
A hatalom azonban csak hatalom által dönthető meg, ezért a forradalom után szükségszerűen megszületik az újabb rezsim. Az ember elüldözése után fellépő hatalmi vákuumot szükségszerűen betöltik a forradalmat irányító disznók, az utópia tehát alapvetően nem valósulhat meg olyan módon ahogy az Őrnagy tervezte. A köztes állam születik meg, nem az utópia.
Az Állatfarm születése a racionális elvek nyomán folyt: a disznók „magányos hősként” alkották meg az Állatizmus tanait, nem támaszkodtak az ember vagy más állatok tapasztalataira. A terv kidolgozásához csak a technikai tudást vették alapul, a gyakorlati tudást nem használták fel.
Jones gazda elüldözése után az állatok felépítették társadalmukat. A disznók kezdetben következetesen megtagadták a régi rendet, Jones gazda holmiijait a szemétdombra vitték. A disznók a tökéletes megoldást és társadalmat építették fel, a hagyományok eltörlése után megfogalmazták koherens, technikai tudáson alapuló eszmerendszerüket.
A tökéletes megoldásból ered, hogy az Állatfarm megpróbálta elterjeszteni eszmerendszerét: galambokat küldtek a többi farmra, hogy a forradalom ott is törjön ki és terjedjenek egész Angliában az Állatizmus tana. Owen ezt az utópia történelmi paradoxonának nevezte, mert „ha az ő gyárában javulnak is a viszonyok, alapvetően mit sem változtat, hiszen ez a gyár mindenképpen a tőkés struktúra foglya marad. ” (Kiss, 2004)
Az állatfarm természetesen nem érte el az utópikus végállapotot, csak a fél-utópia megvalósulásáig jutott el. Az Állatfarm példáján illusztráltam, hogy a politikai racionalizmus elvei alapján kifejlődhet az utópia.

5. Összegzés

Az előbbiekben láthattuk, hogy az utópia és a racionalizmus közös elméleti alapokon nyugszik és szoros kapcsolatban áll egymással. A politikai racionalizmus eszköztárának segítségével valósíthatók meg az utópikus koncepciók. A politikai racionalizmus gondolkodásmódjából levezethető az utópiák kialakulása és működése. A konzervatív politikai gondolkodók szerint mind az utópia, mind a politikai racionalizmus hibás gondolati konstrukció, ezért eredendően torz eredményre vezetnek a világ megismerésében és a jó társadalom megalkotásában.




Felhasznált irodalom

Groys, B. (1995). A földalatti mint utópia. In Sebők Z. (szerk.), Az utópia természetrajza. (pp. 35-46). Budapest: Kijárat Kiadó.

Huoranszki F. (1999). Filozófia és utópia. Budapest: Osiris Kiadó.

Kiss V. (2004). Az utópia védelmében. Egyenlítő, 2(1), 60-67.

Kolnai A. (2003). Az utópia kritikájának szükségessége. In Balázs Z. (szerk.), Kolnai Aurél (pp. 157-176). Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó.

Mannheim, K. (1985). Ideology and Utopia (ford. Wirth, L. és Shils, E.). New York: HBJ Publishers.

Oakeshott, M. (2003). A politikai racionalizmus. In Molnár A. K. (szerk.) Politikai racionalizmus (pp. 123-151). Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó.

Orwell, G. (2001). Állatfarm. Budapest: Európa Könyvkiadó.