|
SWIFT
GULLIVER UTAZÁSAI
FORDITOTTA
KARINTHY FRIGYES
TARTALOM
SWIFT
ELSŐ RÉSZ.
Utazás Liliput-ba.
ELSŐ FEJEZET.
(Szerző bemutatkozik és beszél családjáról. Mi inditotta utnak először? Hajótörést
szenved, uszással menekül, Liliput-tartományban biztonságosan partravetődik.
Elfogják, majd az ország belsejébe hurcolják.)
MÁSODIK FEJEZET.
(Liliput császára a főnemesség kiséretében meglátogatja szerzőt. A császár személye
és öltözéke. Tudósokat megbiznak, hogy szerzőt tanitsák ki a nép nyelvén szólani. Szelid
modorával kegyes hangulatot idéz fel. Zsebeit kikutatják, kardját és pisztolyait elveszik.)
HARMADIK FEJEZET.
(Szerző egészen szokatlan módon mulattatja őfelségét és a mindkétnembeli nemességet.
A liliputi udvar szórakozásainak leirása. Szerző bizonyos feltételek mellett visszakapja szabadságát.)
NEGYEDIK FEJEZET.
(Mildendo, Liliput fővárosa, a császári palotával. Beszélgetés szerző és egy államtitkár között,
az államügyekről. Szerző felajánlja szolgálatait a császárnak háboru esetére.)
ÖTÖDIK FEJEZET.
(Szerző sajátságos haditervvel megakadályozza a támadást. Magas cimmel és ranggal tüntetik ki.
Blefuscu nagykövete békét kér. A császárné lakosztálya kigyullad: szerző megmenti a palota felét.)
HATODIK FEJEZET.
(Liliput lakói. Törvényeik, szokásaik. Hogy tanitják gyermekeiket? Hogyan élt a szerző
ebben az országban? Szerző tisztára mossa egy magasrangu hölgy hirnevét.)
HETEDIK FEJEZET.
(Szerzőt értesitik, hogy árulással akarják vádolni. - Blefuscuba menekül. - Ott szivesen fogadják.)
NYOLCADIK FEJEZET.
(Szerencsés véletlen következtében szerző módot talál rá, elhagyni Blefuscu-t, némely
nehézségek után egészségesen visszatér hazájába.)
MÁSODIK RÉSZ.
Utazás Brobdingnag-ba.
ELSŐ FEJEZET.
(Nagy vihar a nyilt vizen. Csolnakot küldenek vizért, szerző a csolnakkal megy, hogy az
országot kitapasztalja. - Ott felejtik a parton, egy benszülött megragadja és hazaviszi. -
Hogyan fogadják - több esemény történik közben. - A benszülöttek leirása.)
MÁSODIK FEJEZET.
(A bérlő leánya. - Szerzőt elviszik az országos vásárra, onnan a fővárosba. - Mik történtek utközben.)
HARMADIK FEJEZET.
(Szerzőt látni óhajtják az udvarnál. - A királyné megveszi szerzőt a bérlőtől és odaajándékozza
a királynak. - Szerző őfelsége nagy tudósaival vitázik. - Az udvarnál szerzőnek lakosztályt
rendeznek be. - Szerző nagy kegyben áll a királynőnél. - Szerző hazája becsületéért helyt áll. -
Szerző civódása a királyné törpéjével.)
NEGYEDIK FEJEZET.
(A város leirása. - Javaslat uj térkép készitésére. - A királyi palota és a főváros. -
Hogy utazik a szerző. - A főtemplom leirása.)
ÖTÖDIK FEJEZET.
(Szerző néhány kalandja. - Egy bünöst kivégeznek. - Szerző a hajózás tudományában jeleskedik.)
HATODIK FEJEZET.
(Szerző a király és királyné mulattatására mindenféle mókát eszel ki. - Ügyeskedik a zenében. -
A királyt Anglia állapota érdekli, szerző felvilágositja néhány pontban. - A király erre
vonatkozó megjegyzései.)
HETEDIK FEJEZET.
(Szerző hazaszeretete. - Ajánlatot tesz a királynak, melyet visszautasitanak. - A király
politikában való tudatlansága. - A Brobdingnag-beliek tudatlansága és korlátoltsága. -
Törvények, katonai állapotok, pártok.)
NYOLCADIK FEJEZET.
(A király és királyné leutazik a határra. - Szerző elkiséri őket. - Részletes elbeszélése annak,
hogyan hagyja el szerző az országot. - Szerző visszatér Angolországba.)
HARMADIK RÉSZ.
Utazás Laputába, Balnibarbiba, Luggnaggba, Glubbdubdribe és Japánba.
ELSŐ FEJEZET.
(Szerző megkezdi harmadik utját. - Kalózok elfogják. - Egy holland ember rosszakarata. -
Szerző szigetre jut. - Laputába felszedik szerzőt.)
MÁSODIK FEJEZET.
(A laputabeliek jellemzése. - Szerző beszámol a nép müveltségéről. - A király és udvara. -
Hogy fogadják szerzőt? - A bennszülöttek félénkek és nyugtalanok. - A benszülött asszonyok.)
HARMADIK FEJEZET.
(Egy jelenség, a modern bölcsészet és asztronómia világitásában. - A laputabeliek nagy
fejlettsége az utóbbi tudományban. - Hogy nyomja el a király a felkeléseket?)
NEGYEDIK FEJEZET.
(Szerző elhagyja Laputát. - Utazás Balnibarbiban. - A főváros. - A főváros és vidékének leirása. -
Szerzőt egy magasrangu ur barátságosan fogadja. - Szerző vitája ugyanezzel.)
ÖTÖDIK FEJEZET.
(Szerző megtekinti a Lagadói nagy akadémiát. - Az akadémia részletes leirása. -
Mivel foglalkoznak az akadémia tudósai.
HATODIK FEJEZET.
(Az akadémia további leirása. - Szerző több tökéletesitést ajánl, amit elismeréssel megfogadnak.)
HETEDIK FEJEZET.
(Szerző elhagyja Lagadót és Maldonádaba megy. - Hajót nem talál. - Rövid utat tesz
Glubbdubdribe, ahol a kormányzó fogadja.)
NYOLCADIK FEJEZET.
(Glubbdubdrib további ismertetése. A megjavitott régi és modern történelem.)
KILENCEDIK FEJEZET.
(Szerző visszatér Maldonádába. - A luggnaggi királyság. - Szerzőt becsukják s az udvarhoz
szállitják. - Hogyan folyt le a kihallgatás. - A király nagy kegyessége alattvalóihoz.)
TIZEDIK FEJEZET.
(A Luggnaggbeliek dicsérete. - A Struldbrugok életének részletes leirása. -
Beszélgetés e tárgyban szerző s több kitünő személy közt.)
TIZENEGYEDIK FEJEZET.
(Szerző elhagyja Luggnaggot s Japánba vitorlázik át; - onnan egy holland hajón
Amsterdamba és Amsterdamból hazájába tér vissza.)
NEGYEDIK RÉSZ.
Utazás Hauhnhnm országba.
ELSŐ FEJEZET.
(Szerző, mint kapitány utra kel. - Legénysége összeesküszik ellene, fülkéjébe csukják
s ismereten vidéken partra teszik. - Behatol az ország belsejébe. - A Yehuk, egy
sajátságos állatfajta. - Szerző találkozik két Hauhnhnm-el.)
MÁSODIK FEJEZET.
(Szerző egy Hauhnhnm saját házába viszi. - Hogy fogadják szerzőt. - A Hauhnhnmok tápláléka. -
Szerző busul, hogy nem kap hust. - Végre megnyugszik. - Mit eszik szerző ebben az országban?)
HARMADIK FEJEZET.
(Szerző az ország nyelvét tanulmányozza. - Hauhnhnm gazdája támogatja a tanulásban. -
Az ország nyelve. - Számos magasállásu Hauhnhnm kiváncsiságból eljön megnézni szerzőt. -
Szerző röviden elbeszéli utjait gazdájának.)
NEGYEDIK FEJEZET.
(A Hauhnhnmek fogalma igazságról és hamisságról. - Szerző előadását hitetlenkedve
fogadja gazdája. - Szerző részletesebben beszámol önmagáról és utjainak eseményeiről.)
ÖTÖDIK FEJEZET.
(Szerző gazdája kivánságára az angol álladalomról beszél. - Mi az oka az európai
háboruknak. - Szerző kezdi elmagyarázni az angol államszervezetet.)
HATODIK FEJEZET.
(Az angol állam további leirása. - Milyen egy miniszterelnök.)
HETEDIK FEJEZET.
(Szerző határtalan hazaszeretete. - Gazdája megjegyzéseket tesz az angol államszervezet
és közigazgatás állapotáról, melyet szerző példákkal és megfelelő esetekkel ábrázol. -
A gazda észrevételei az emberi természetről.)
NYOLCADIK FEJEZET.
(Szerző folytatja a yehuk jellemzését. - A Hauhnhnm-ek nagy erényei. -
Hogy nevelkednek ifjuságukban. - A Hauhnhnmek gyülekezete.)
KILENCEDIK FEJEZET.
(Nagy vita a Hauhnhnm-ek országgyülésén és a vita eredménye. - A Hauhnhnm-ek
müveltsége. - Épületeik. - Temetkezés. - A Hauhnhnm nyelv tökéletlenségei.)
TIZEDIK FEJEZET.
(Szerző gazdaságos és boldog élete a Hauhnhnm-ek között. - Hogy javul meg és hogy
izmosodik erkölcse a velök való társalgás folyamán. - Néhány társalgás. - Szerző gazdája
végre elárulja, hogy szerzőnek távoznia kell az országból. - Szerző bánatában elalél, de aztán
megadja magát. - Csolnakot szerkeszt egy szolga segitségével s a tenger kényére bizza magát.)
TIZENEGYEDIK FEJEZET.
(Szerző kalandos utja. - Uj-Hollandiába ér, reméli, hogy ott kiköthet. - Egy bennszülött
nyillal megsebesiti. - Megfogják s erőszakkal portugál hajóra teszik. - Az udvarias kapitány. -
Szerző megérkezik Angliába.)
TIZENKETTEDIK FEJEZET.
(Szerző megbizhatósága. - Mit akart elérni jelen mű kiadásával. - Szerző igen elitéli
azokat a szerzőket, akik eltérnek az igazságtól. - Szerző igazolja és tisztázta magát. -
Válasz egy ellenvetésre. - Uj gyarmatpolitika. - Az angol korona joga mindama földekhez és
országokhoz, melyeket szerző leirt. - Az elfoglalás nehézségei. - Szerző utoljára bucsuzik el
olvasójától: jövendő életmódjáról beszél, néhány szives tanácsot ad s befejezi müvét.)
_____________________________________________________________________________
SWIFT
Aki végigolvassa Swift Gulliverjét, és ez az, amit el kell az irásai közül olvasni, az hetekre megundorodik önmagától. A Gulliver utazásairól szóló könyv a leggyilkosabb pamflet az emberiség ellen és csak a história csodálatos iróniája tehette ezt az irást gyerekek kalandos könyvévé. A felnőtt ember, aki nem a külső kalandokat látja, hanem belülről olvassa ezt a könyvet, kétségbeeséssel, tiltakozással, gyülölettel és undorral ismer rá benne az emberre, és ez a rettenetes, az emberben önmagára. Ha az emberiség valaha egyetlen kollektiv megundorodással öngyilkosságot követne el, akkor tenné csak, amikor igy látná önmagát, ahogy Swift látja őt. Swift olvasása után az ember nem mer enni, mert látja, hogyan eszik, nem mer járni, mert látja, hogyan mozog, nem mer érezni és nem mer gondolkodni, mert látja egész külső és belső mivoltát, látja, ahogy csak más, rajta kivül álló valaki láthatja - és szégyenli magát és gyülölő undorral undorodik magától.
Talán három nagy utazó, kutató ember van, aki igazi reprezentálója az emberiségnek. Az egyik a Goethe Faustja, aki ég és pokol, tudomány és élet között vándorol, a kutatás olthatatlan szomjuságával. A másik a De Foe Robinsonja, akit az emberek társadalmából vihar vet el a puszta szigetre és aki egy egész emberi világot teremt a két kezével. A harmadik a Swift Gulliverje, aki törpék és óriások, tudósok és állatok birodalmait kalandozza be és kiközösiti magát az emberi világból. Faust naiv meséből emelkedett Goethéhez, Robinson és Gulliver De Foetól és Swifttől leszállt a gyerekek meséihez. Csodálatos, hogy ez a két könyv egyforma sorsra juthatott. Egy sorsra vitte őket a kalandos külsejük, pedig szöges ellentét mindenképpen a belsejük. Swift Gulliverje egyre emberek, egész nemzetek, népek, fajok közt van, de mindig csak szemlél, rajtuk kivül élő marad. De Foe Robinsonja egyes-egyedül áll az egész mindenségben és ahelyett, hogy világok tárulnának elébe, el van zárva minden más embertől, de folyton cselekszik, egészen összeolvad a környezetével. Gulliver az ember harca a társadalommal és az ember harca az emberrel, Robinson az ember harca a természettel. Robinson nagy harc és nagy megbékélés, Gulliver rettentő diszharmónia. Robinson is, Gulliver is röviditett, csonkitott, rontott kiadásokban lekerült a századok során a gyerekirodalomba, mint a hogy az arisztokrata divatok lekerülnek századok során a néphez. Robinsont a maga teljességében is oda lehetne adni a gyerekek kezébe: az élettel, a természettel való birkózásnak, a szivós energiának gyönyörü példaadása. De Gulliver, az igazi Gulliver, ahogy Swift elképzelte, nem a gyerekek kedves hőse, hanem a legvéresebb, legkinzóbb föllázadás az emberek közt élés ellen. A legnyugtalanitóbb, a kétségek szakadékáig korbácsoló könyv. Robinson a puszta szigeten, a magányosságban is az emberi társadalom barátja lesz, Gulliver a különböző társadalmak közepette is undorral tölt el minden emberi együttélés ellen.
Megmutatja Swift, milyen félszeg, furcsa, ostoba, őrült, természetellenes, ész ellenére való állat az ember. De ezt nem filozófiai okoskodásokkal vagy erkölcsprédikációkkal teszi, hanem azzal, hogy a megszokottság mázát lekarmolja az emberi dolgokról és más viszonyokba helyezi őket. Az uralkodót körülhizelgő bizantinizmus, a kormányzás bünei és zsarnokságai olyan bünök, amiket meg tud mutatni a filozófus is, a szociális élet kutatója is, de csak elméletben. Swift hüvelykujjnyira törpiti az embert és a liliputi államon mutatja meg, milyen pukkasztóan nevetséges, milyen képtelenül kicsinyes, milyen elképesztően barbár az emberi uralkodás világa. Meg akarja mutatni, milyen a nyers erő, milyen az emberi kinyalt-kivasalt szépség, hát toronymagasnyira óriásitja az embert és megmutatja kasza-kapa nagyságura nőtt késével és villájával evés közben, feneketlen lyuknyira bővült pórusaival szerelmeskedés közben. A császár a liliputiaknál csak egy körömnyivel nagyobb, mint a többiek és ez már elegendő ahhoz, hogy döbbenő tisztelettel teljenek el iránta a többiek. A minisztereknek kötéltáncosoknak kell lenniök ebben az országban és a pénzügyminiszternek egy hüvelyknyivel magasabbat kell ugrania a táncfigurákban. Egy kifeszitett zsebkendőn gyakorlatoztat vitéz lovas katonákat, véres, évtizedes háborukat vivnak azért, hogy melyik végén kell feltörni a tojást evés közben, a politikai pártok ellentéte a cipősarok magasságának külömbsége.
De nemcsak ez van meg benne. Még nem ez az igazi Swift, a gyökerei sokkal mélyebben vannak. Nemcsak a társaság félszegségeit, nemcsak az állam büneit, a társadalom ellentmondásait, nemcsak a királyok, kormányzók, katonák, udvari emberek, papok nevetséges voltát mutatja meg, nemcsak a ruhában, a különféle kosztümökben, az állam, a vallás, a nevelés, a társadalom intézményeiben megjelenő embert csufolja meg, hanem - és ez az igazi és legmélyebb nagysága - magát az embert, a meztelen embert is. Mintha valami más csillagról nézvé valaki az embereket, ugy nézi Swift szeme az emberiséget. Irtózatos objektivitással tud kivetkőzni az emberi bőrből. Mintha csak a ruháit hányná le magáról. Ha Shakespeare nagysága az, hogy egészen, tökéletesen bele tudta magát élni az ember testébe és lelkébe, ha Goethe nagysága az, hogy mint ember, pillanatokra fölül tudott emelkedni az ember földi mivoltán, ha Heine nagysága az, hogy mint ember tudott csufolódni az emberrel, hát Swift nagysága az, hogy sem testben, sem lélekben, sem fölemelkedésben, sem csufondárosságban nem érez együtt az emberrel. Nem mint ember nézi az embert, nem mint Földlakó a Föld lakóját, hanem ahogy valami más világ értelme nézhet le ennek a világnak a tébolyára. Ahogy az angol ember meglátja a kontinens félszegségeit, ahogy az árja ember hallja a vadember károgását, ahogy a fehérember különállónak, tőle másnak érzi a szines ember szagát, ahogy az ember nézi és másnak, alantinak, hozzá semmikép közelállónak látja az állat életét, ugy nézi Swift az embernek, az emberi fajnak az életét. Swift nem az egyes emberek, nem a jó vagy rossz ember, szegény vagy gazdag ember barátja vagy ellensége, nem az emberi nemzetek csufolója, nem is az emberi társadalmak szatirikusa. Mind ennél több - magának az emberi nemnek a szatirikusa. Ha volt valaha ember, aki kivül állott az emberiségen, akkor Swift volt az. Ő nem azt csufolja, ami egyéni, osztály vagy nemzeti, vagy történelmi előitélet, bornirtság, hanem magának az emberi fajnak a bornirtságait. Minden más szatirikus speciális bornirtságok szatirikusa, Swift az univerzális bornirtság kicsufolója. Az ő szemében nem a sánta vagy pupos ember a torz, nem a fösvény vagy a részeges a csufolni való, nem a selypitő vagy a rosszillatu az utálatos, hanem magát az emberi testet látja borzalmasan torznak, magát az emberi gondolkodást tartja állatinak, aljasnak, magát az emberi beszédet hallja ugatásnak, magától az emberi szagtól ájul el undorodva. Amig Gulliver csak a törpék társadalmát, az óriások birodalmát, a tudósok országát látja, addig csak az emberi háboruk és királykodások, emberi haszonlesések és gonoszkodások jelennek meg előtte leleplező világossággal, addig csak az emberi társadalom meglévő formáját, az emberi szokások és gondolatok egy fajtáját érzi alantinak, csapnivalónak és kipusztitásra érettnek. De mikor aztán már a mai társadalomból nem más emberi társadalomba, hanem egy állati, egy csodálatos módon uralomra jutott és fönnálló állati társadalomba jut, amikor először kikerül az emberek közül, akkor magát az embert utálja meg. Emberi érzéssel rettenetes olvasni, ahogy megmutatja a lovak nemes, nyugodt, szenvedélytől mentes, élni tudó, haláltól nem félő, hazugságot nem ismerő, tulajdonon nem civódó, testben-lélekben egyensulyozott társadalmát és velük szemben az embereknek az állati, mocskos, civódó, aljasságtól és hazugságtól tulcsorduló, koncon marakodó csordáját. Az ember, a lovak fölényesen becsmérlő elnevezésével, a Yehu, ahogy Swift megmutatja, a legrettentőbb, a legvéresebb sértésü tükör, amit valaha az emberiség elé tartottak. És Swift nemcsak elébe tartja a tükröt, de mikor fölhördül a meggyalázástól, még fejéhez is csapja és rajta töri szét. A legirtózatosabb szatirája az emberi testnek, érzésnek és gondolkodásnak. Gulliver, aki a yehuk között az egyetlen "kullur"-yehu, görcsös kapaszkodással iparkodik a lovak társadalmába. Boldog, ha a nemes paripák szóbaállnak vele és mindent megpróbál, hogy átalakuljon az ő képükre. Olyan nemesen akar gondolkodni, mint a lovak, ugy akar járni, ugy próbál beszélni. Mikor aztán végül a lovak társadalmából, akik nem tartják mégsem maguk közé méltónak, ujra visszakerül a yehuk társadalmába, majd megőrül a fájdalomtól és az irtózattól. Inkább puszta szigeten akar élni egyedül, mint ujra a mocskos, aljas yehuk között. Mikor a felesége és gyerekei meg akarják ölelni, visszatántorodik és elájul az undortól - megérezte rajtuk az emberszagot.
Ennél messzebbre nem szakadhat el már senki az emberiségtől, ennél jobban kivülre nem kerülhetett már ember az emberi társadalmon, az emberi közösségen, ennél gyötrelmesebb és korbácsolóbban kinzó hatása nem lehet irónak. És Swift kinzó hatásától nem is lehet máskép, csak egyetlen módon szabadulni. Ez az egyetlen ellenméreg pedig az, ha megmagyarázza az ember, hogy hogy teremtődött ez az emberi agyba sürüsödött pokol, mik a gyötrelmeinek motorjai. Meg kell magyarázni, hogy milyen emberi világ volt, amelyben ilyennek lehetett látni az embert, meg kell magyarázni, micsoda emberi társadalom volt az, amely ilyen irtózattá torzulhatott egyik tagjában. Meg kell mutatni, hogy ez a sátánember is csak földi anyától származik, asszonytejet szopott, meg kell találni azt a köldökzsinórt, ami minden kénkő, szurok és lóláb ellenére is összeköti a nagy emberi anyaméhhel.
*
Swift azért tudott ennyire kibujni az emberi bőrből, mert maga az emberiség is többször vedlett a szemeláttára. A tizenhetedik és a tizennyolcadik század Angliája jelenti Swift számára az emberiséget. Az az Anglia tehát, amely akkor roppant válságok rázkódásait küzködte keresztül, amely akkor háromszor vedlette egész politikai és szociális bőrét. Swift Jonathan 1667-ben született, 1745-ben halt meg és Angliában 1648-ban roppant forradalom viharzott föl, amely 1649-ben elsöpörte a király fejét és vele az egész monarchiát, amely megteremtette a köztársaságot és Cromwell katonai diktaturáját. De már 1660-ban elkövetkeztek a restauráció napjai, a Stuartok uralma visszatért, hogy aztán 1688-ban, a "dicsőséges" forradalommal örökre lebukjon. Háromszor változott meg gyors pergésben az egész világ. Osztályok estek és osztályok emelkedtek a harcok során. Alkotmányok és parlamentek állandósága kérésszé lett. Szociális és politikai intézmények háromszor fordultak ki sarkaikból. És maguk az emberek is háromszor változtak. Ma csillogó arisztokraták, holnap puritán polgárok, holnapután üzletes kalmárok. Ma hosszufürtü gavallérok, holnap kerekre nyirott fejü puritán harcosok. Ma parancsos szavu nagyurak, holnap orrhangon beszélő vallásos rajongók. Ma szabadszáju, istent tagadó léha szoknya- és szarvasvadászok, holnap a próféták és az ótestamentum szavaival beszélő fanatikusok. Az emberi társadalom háromszor változott meg, megmutatta tehát, hogy mi benne a változó és mi benne az állandó. Az emberek lelke és teste, beszéde és ruhája, tekintete és mozdulata háromszor változott meg, megmutatkozott tehát, hogy mi benne a belső ember és mi benne a szokás, az előitélet, a konvenció alkotása. A lángész, abból, ami változott és ami állandó maradt az emberen, megteremthette az ember, a kortól, társadalomtól elvonatkoztatott ember alakját. Az ember annyiszor öltözött át, annyi szerepet játszott a história komédiájában, hogy kitanulhatta valaki, mi csakugyan az ő teste a ruha alatt, mik azok a grimaszok, amiktől sohse tud szabadulni, mik azok a hanglejtések, amik mindig visszatérnek a deklamálásában. A mélyen egyszer sem változó középkor irója sohasem juthatott volna el odáig, hogy meglássa, mi van az emberben állati, mi van benne a vallás, a társadalom, a szokás maszkja alatt, mert mindig csak egyazon vallás, társadalom és szokás változatlan kosztümjében látta az embert és azt hitte, hogy mindez eltéphetetlenül hozzá tartozik a testéhez és lelkéhez, ahogy a lovak társadalma, amig nem látta levetkőzötten Gullivert, azt hitte róla, hogy a ruhája és cipője is a testéhez nőtt test. A világ forrongó változásai Swift idejében még nem adtak elég anyagot ahhoz, hogy kialakulhasson a fejlődés gondolata, de ahhoz már elegendők voltak, hogy kialakulhasson a fejlődés eszméjének első állomása és látszatra ellenkező pólusa: az ember, az általános emberi absztrakciója.
A forradalmak és ellenforradalmak megtanitották Swiftet arra, hogy a kor emberében meglássa az embert, a kapitalizmus és népe elnyomása pedig megtanitotta arra, hogy gaznak, hitványnak és állatinak lássa az embert. Angliában éppen Swift korában kezdődött nagy arányokban a kapitalizmus urrá levése. Ekkor kezdtek fölgyülni azok a roppant tőkék, amelyek később az ipar és kereskedelem világraszóló urává tették Angliát és a világ első munkásságává az angol proletárságát. De első hatásában ez az "ursprüngliche Akkumulation" a profit állatjaivá sülyesztette a burzsoáziát és a robot állatjaivá nyomta le a proletárságot. A tőke világrajövésének szülési fájdalmai rettenetesek voltak, de még rettentőbb volt, amikor éppen a Swift korában végre világra jöhetett a feudalizmus méhéből és megjelent, ahogy Marx mondja, tetőtől-talpig minden pórusából vért és mocskot izzadva. Mintha a pokol szakadt volna a világra. A pénz ült az emberi szivek helyére, az asszonyok bestiákká, a hat esztendős kis gyerekek igavonó munkásokká lettek.
A tizenhatodik század ifju kapitalizmusa még Morust, a nagy humanistát, akinek korában a juhok fölfalták az embert, az emberek pedig huszanként lógtak az akasztófákon, emberszeretővé tette, egy uj társadalom, a szocializmus álma felé sodorta, a tizenhetedik és tizennyolcadik század kapitalizmusa már Swiftet az emberek ellenségévé és minden emberi társadalom ellenfelévé tette. Morus idején a kapitalizmus még csak bontakozott. Az emberekben még élt a középkor paraszti robusztus ereje, de Swift idején már évszázados gyötrés törte meg őket, megroppant a renaissanceban oly erős gerincük, a protestantizmusban oly kemény fejük. A feudális bünök még nem multak el és már minden erejükkel megjelennek a kapitalista gyötrelmek. Swift huszonhét esztendős, mikor megalapitják az Angol Bankot és a "Kapital" pörölycsapása állapitja meg: "Az idő tájt, mikor Angliában abbahagyták a boszorkányok égetését, elkezdték a bankóhamisitók égetését." Gyerekvérből vagyonokat préseltek ki és gyerekek nyomora az égre kiáltott. Swift egyik leggyilkosabb politikai röpiratában nagyszerü megoldást, közgazdasági, szociális és kereskedelmi szempontból kitünő megoldást ajánl arra, hogy a szegények gyerekei ne legyenek szüleik és a köz terhére. Meg kell enni őket, hiszen gyönge, rózsás husuk vetekszik a fiatal malac husával. El lehetne késziteni őket sütve, kirántva, főzve, frikasszénak vagy ragoutnak. A százhuszezer gyerekből huszezret meg kell tartani a faj szaporitására, százezret pedig el kell adni az ország előkelő és gazdag embereinek. Persze az anyát mindig idején figyelmeztetni kell, hogy az utolsó hónapban jól szoptassa a gyerekét, hogy elég husos és kövér legyen az előkelő asztalok számára. Egy gyerekből két tál étel telne ki vendégségek alkalmán, ha pedig a család egyedül van, négy tál kitünően tápláló étel. Már azért is meg kellene honositani a gyermekek evését, mert hiszen, ha a gyermekeket jó áron el lehetne adni, ez nagy ösztönzés volna a házasságra és növelné az anyák gyöngédségét és gondosságát gyerekeik iránt. És végül bizonykodik, hogy neki nincs magánérdeke a dologban. Nincsenek már apró gyerekei, a legkisebb is kilenc éves, a felesége meg már tul van azon a koron, hogy gyereket szülhessen.
És az az ember, aki igy meg tudta látni a szociális nyomoruságot, akinek igy fájt az elesettek ügye, mégse tudott szive szerint is odaállni az elnyomottak mellé. Egész életén át bátran és kiméletlenül küzdött az elnyomás ellen és nemzetének, a leigázott, angol gyarmattá taposott ir népnek nincsen nála hatalmasabb szavu szószólója, - de Swift, ha gyülölte is az angol urakat, mélységesen megvetette az ir rabszolgákat is. Hires pamfletjeiben villámokat szór az angol uralomra és a hatalmas és gőgös lordok reszkettek, ha tolla hegyét látták, de azért Swift igy ir a saját népéről is: "Évről-évre, vagy inkább hónapról-hónapra egyre inkább hajlok a gyülölet és a bosszu felé és dühöm oly alanti, hogy annyira sülyed, hogy visszhangozza annak a rabszolga-népnek a tébolyát és aljasságát, amely közt élek."
Az ir nép elnyomása éppen Swift idején volt a legfeneketlenebb. Az ir história különben is a legborzalmasabb fejezete az emberi történelemnek. Olyan hideg itéletü történetiró, mint Kautsky, mondja róla: "A hóditóháboruk és a feudalizmus négyszáz éves borzalmait követték a vallási fanatizmus rettenetességei, amelyek másfélszázadon keresztül Irországban több kint és nyomort szórtak el, mint a harminc éves háboru Németországban, a hugenottaháboruk Franciaországban, az inkvizició Spanyolországban." Az irek forradalmat forradalom után állottak, a zöld sziget minden füszála már ir vértől piroslott, de végre is belefáradtak a megtizedelésbe. Még 1641-ben az ir fölkelés robbantja ki az angol forradalmat, de aztán belefásult az ir nép a harcba és hiába volt minden hivó szó, többé évtizedekre nem mozdult meg. Az elnyomott irek annyi bátor fölkelés után, egészen elsatnyultak, mindent türtek és közömbösségükben egészen elállatiasodtak. A viszályok tovább civódtak Anglia és az ir gyarmat között, de az ir nép elfásult és Macaulay szavával, annyira nem érdeklődött már ezek iránt, mint ahogy az indiánok nem érdeklődtek Ó-Angliának és Uj-Angliának a bélyeg-actról való vitája iránt.
Amerre csak nézett Swift, mindenütt bestiákat és barmokat, pénzért, hatalomért való gazembereket és a nyomortól és elnyomástól megtört tömegeket látott. Sehol semmi, se égen, se földön, se a "pénz, rang és gőg" által megrontott vallásokban, se az emberi társadalomban, semmi reménye sem mutatkozott a változásnak, a haladásnak, a javulásnak. A középkor mennyországa szétoszlott, a renaissance földi emberisége elpusztult, mintha mindenből csak a pokol maradt volna meg az embereknek nevezett állatok gyötrésére. Ezt a világot látta Swift és egészen keresztül látott rajta. Nem csoda hát, ha nem halhatott meg ép elmével. Az élete végén caesari gőgje, szive vérét epével keverő szatirája tébolylyá fokozódott. Swift megbolondult, de ez az őrültség nem volt egyéb, mint a világ disszonanciáinak egyetlen koponyába sürüsödése.
Pogány József.
http://mektukor.oszk.hu/08300/08351/08351.htm
____________________________________________
Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 5. szám
Dánielné Lengyel Laura: Swift Jonathán
Angliában pár hónappal ezelőtt nagy ünnepségek zajlottak le Swift Jonathán emlékezetére. Ezeknek az ünnepségeknek tulajdonképpen semmiféle aktualitása sem volt, csak úgy spontán keletkeztek, egypár lelkes íróember essayje, tanulmánya, cikke után, melyben Swift hervadhatatlan aktualitását s az örök má-ba való kapcsolódását magyarázzák. Mindegyik író a maga módján próbálta meglelni a titok kulcsát: hogyan van az, hogy ez az óriás, ki nemcsak hazájától, fajától, de az egész emberiségtől elfordulva öntötte formába gondolatait, álmait, ma talán még aktuálisabb, és jobban az élő, eleven világba kapcsolódó, mint saját korában? Holott jól tudjuk, Swift sohasem tartozott a félreértett geniek keserűen groteszk, gyötrelmesen érdekes fajtájához. Talán kegyetlenség is kimondani, de az alkotóra, ki nem bír találkozni korával, mindig valami furcsa, szomorú idegenkedéssel nézünk. Talán azért, mert tudjuk, hogy azért az elmulasztott találkozásért soha, semmiféle kárpótlást nem nyerhet, nem kaphat. A hálás utókor megértéséről semmit sem tudhat, mert ha tudna, akkor lenne csak igazán keserű a szájaíze. Ha valahol, valami relációban igaz az a keserű mondás, hogy minden hírnév a fokozatos félreértések halmazata, úgy a «hálás utókor» viszonylatában válik vérbemenő, rettenetes igazsággá.
Az alkotó erő ilyenkor tehetetlenül áll szemben a közvéleménnyel. Sem magyarázni, sem igazolni nem bírja immár a félreértések halmazatát. Még azért sem könyöröghet, hogy inkább felejtsék el végképpen, semhogy így és ilyennek ismerjék. Anatole France egy kis irodalmi anekdotában megmondja e dologról véleményét.
- Akadémiai ülés után a Szajna partján sétáltam. A gyűlésen a szegény jó Renant adtuk át a halhatatlanságnak és a hálás utókornak. Itt a Szajna partján pedig körülöttem gyerekek hancuroztak, szerelmesek egymáshoz símultak, fiatal asszonyok szeme ígért, biztatott, ajándékozott vagy megtagadott. Férfiak pillantása kért, könyörgött vagy hálálkodott, - ime itt volt hát előttem a «hálás utókor» és egészen bizonyos vagyok benne, hogy egyik sem gondolt a jó öreg Renanra.
Anekdoták nem az igazság megvilágítására való fáklyák, legfeljebb egy gyufaszálnyi föllobbanásban mutatják az ösvényt, melyen az igazság keresésére el lehet esetleg indulni. De egészen bizonyos, hogy nincs szánandóbb, s egyben idegenkedést jobban felkeltő alak, mint az az alkotó, ki semmiképpen sem bírt korához, jelenéhez hozzáférni.
Swift Jonathán nem tartozott ezek közé a szerencsétlenek közé. Irodalmi, társadalmi és politikai hatásának ereje talán még művei értékét is felülmulja. Pedig Swift a legelőkelőbb írói erők közé számíttatik. Stílusának vizuális erejét az angol esztétika ma is felülmulhatatlannak mondja. Tudjuk, hogy Swift alkotásaival egész író-, politikus-, művész- és filozófus-generációt nevelt fel; azzal, hogy elsőnek állította fel irodalmi munkásságában azt, amit a modern filozófia és szociológia szinte dogmaként hirdet: a relativitás elméletét. Mikor Gulliver-jében a liliputiak között megmutatja az öldöklő, vérengző háborút, mely egy kiterített zsebkendőn, Gulliver jobb tenyerén zajlik le, mikor a martiriumba menő hitet, a vértanuságot relativálja és a dogmáért, hogy a tojást a vastagabb, vagy a hegyesebb felén kell-e feltörni, meggyujtatja a máglyákat, hogy pusztuljanak az eretnekek, kik a tojást nem a helyes végén törik fel. És mikor már az összes hitetlenek elégtek, üldözőbe veszik azokat, kik ugyan ragaszkodnak a szabályhoz, de szívükben szeretnék a tojást a hegyesebb végén feltörni. Mikor az óriások gereblye- és kasza-evőeszközeit szemlélteti, méternyi mélységű póruslyukaikat rajzolja, és a szörnyű bűzt, mit szerelmes öleléseik közben terjesztenek, stb. stb. Swift volt, ha nem is az első, de a legélénkebben megérzékítő erő, ki megmutatta, hogy csak az arányokat kell másképpen felosztani és a megszokottságból azonnal kibontakozik az emberiség benső ábrázata.
Kortársai teljesen tisztában voltak Swift írói értékével. Míg élt, egyik legnépszerűbb regény- s egyben legrettegettebb röpirat- és pamfletíró. Voltaire-re és az encyclopédistákra való hatása döntő jelentőségű. Voltaire írói s emberi fejlődése egész más irányban halad, ha Angliában Swiftnek és baráti körének hatása alá nem kerül. Gondoljunk csak Voltaire egyik legplasztikusabb hasonlatára, mely teljesen analógiája a Swift képének, melyben a tojás vastagabb és hegyesebb felével illusztrálja a hitbeli harcokat. «Egy cserebogár és egy vakondok, - meséli Voltaire, - összetalálkoztak. A cserebogár fölkiált: «Jaj, micsoda gyönyörű világ! Igazán hatalmas cserebogár lehetett, aki ezt teremtette!» A vakondok ekkor szembefordul vele: «De hát milyen ostoba Ön! Hát még azt sem tudja, hogy ezt a világot egy vakondok formálta?!» Most megkezdődik a harc és a háború, melyben az összes cserebogarak és vakondokok résztvesznek. A vakondokoknak sikerül a cserebogarakat legyőzni és elfogadtatni a még életbenmaradottakkal az ő dogmájukat. Most már azt hinnők, hogy csönd és béke van. De tévedés, mert most azokat kezdik üldözni, kik elfogadták ugyan a vakondok-dogmát, de szívükben mégis azt gondolják, hogy a cserebogár volt az igazi. És újra megnyílnak a kínzókamrák és lobognak a máglyák s kirepül a tokjából a hóhér bárdja, mert hogy ember, állat, cserebogár és vakondok, mind a maga képére formálja meg az Istenét, azért is nem lehet az Isten különb, mint amilyen. »
Ime, szinte lemásolása Swift képének.
Az encyclopédisták munkáin egyenes vonalban kimutatható Swift hatása.
Az ír fajta, mely évszázadokon keresztül halálos gyűlölségtől fuldokolva vergődött Anglia acél ujjainak szorítása alatt, melyet vallás, szokás, erkölcsök, világszemlélet, mind élesen elválasztottak a brit fajtól, igen nagy talentumokkal ajándékozta meg Angliát. Hogy irodalomnál maradjunk, Swift Jonathánon kívül még csak Wilde Oszkárra és Shaw Bernhardra kell hivatkoznunk. Sem Swiftet, sem Wilde-ot, sem Shaw-t nem lehet nacionalistának nevezni, mégis ez a faji nacionalizmus ott él mind a három íróban. Az elsőnél undorba fuló, semmi által le nem szerelhető gyűlöletbe, a másodiknál groteszk, néha fantasztikusan mulatságos cézári pózokba, a harmadiknál gyilkosan elmés iróniába burkolva - ott leljük az angol szellem, erkölcs és világszemlélet ellen való fordulást.
Minden ócska, kopott frázisban hallatlanul nagy erő van. Ha nem így lenne, nem is tudna ócskává, kopottá és frázissá válni. Mire az ember megöregszik, rájön az igazságra, hogy a világ összes bölcsei együttvéve sem voltak olyan okosak, mint Don Quijote jeles fegyverhordozója Sancho Panza, ki mindig olyan közmondásokban fejezte ki gondolatait és érzéseit, melyeknek igazsága mellett többek közt az is bizonyságot tett, hogy több ezer esztendő óta forgalomban vannak.
«Az ember társas lény.» Van-e ennél ócskább, elkoptatottabb és egyben igazabb frázis?! Az ember lelke nem bírja a magányosságot, az emberiségtől való elszakadást elviselni. Nem bírta ezt eddig még ki senki, soha, még maga Swift Jonathán sem, ki beleőrült, mikor megpróbálta.
Első szatírája, mely az egyházak (a katolikus, protestáns és presbiteri egyházak) ellen egyaránt irányult, még nem mutatja az igazi Swiftet. Papi pályára készült s karakterében rejlett, hogy mindenütt meglássa a bajt, a züllést és a visszásságot. Hivatásánál fogva bepillanthatott az egyházak életébe. Akkor még azt hitte, hogy csak itt van a baj. Első szatírája, «Tales of a Tub» úgy viszonylik későbbi munkáihoz, mint valamelyik kis toscanai kőfaragó édeskés figurája Michelangelo Mózes-éhez. Irország érdekében, Anglia elleni röpirata: Drapier's Letters már inkább swifti hangok.
Aztán otthagyja a papi pályát, politikai író, vagy mondjuk ki nyiltan, pamfletszerző lesz. Írt a toryk és whigek ellen és mellett. Nem árulásból vagy érdekből, mint ellenségei állították, hanem mert valahova be akart kapcsolódni, valahol el akart lelkileg helyezkedni. Mert a tudat alatt talán már érezhette, hogy jön a rettenetes, a soha más ember által át nem élt katasztrófa: az emberiség közösségéből való kiszakadás. Ez ellen keresett menedéket minden politikai pártban, - egyiknél sem tudta megtalálni. És mert sehol, semmiféle viszonylatban nem bírta megtalálni, el kellett következnie a világirodalom egyik legérdekesebb és legrettenetesebb munkájának: a Gulliver utazásai-nak.
Ez a könyv a legrettenetesebb vádirat. Nem az erkölcsök, állapotok, társadalmi viszonyok, hanem maga az ember ellen. Swift itt már nem az egyházat, nem az állami berendezkedést, nem a zsarnok, kétszínű Angliát, még csak nem is a világ folyását támadja, hanem magát az emberiséget. És ebben a dologban egyedül áll nemcsak a világirodalomban, de a világhistóriában is.
A próféták, az emberiség előtt új ösvényt mutató lángelmék, Jézus, Buddha, Konfucse, mind csak az ember belső lelki struktúráját akarták megváltoztatni, új alapra helyezni. A társadalmi helyzetével, szociális elhelyezkedésével, hatalmi poziciójával, az osztályok elkülönödésével vagy egybeforrásával nem sokat törődtek. Még Jézus is csak általánosságban mond példabeszédeket a gazdagról s a szegényről és azoknak üdvözülhetési eshetőségéről és lehetőségéről. De sem prédikációiban, sem tanításaiban társadalmi reformot e földön nem követel. Mózes és Mohammed kivételek, mert ők nemcsak próféták, de államot formáló politikusok és hadvezérek. Ezek egyaránt birtokukba akarják venni az ember lelkét és testét. Benső életét és külső elrendeződését. Swift mindenféle eddigi világfelfogásnak ellene fordul és elszakad az egész emberiségtől, melyet sem megjavítani, sem átalakítani érdemesnek nem tart. Az emberiségtől, mely szerinte fizikumában förtelmes és ellenszenves, lelkében szennyes, erkölcsében pedig még a józan belátás törvényeit sem ismeri, szokásaiban a tűrhetetlenségig undorító, az emberiségtől a szép, a jó, a nobilis, az etikai alapon álló, esztétikai formát megbecsülő állatokhoz, a lovak társadalmához kell fordulnia annak, ki nem akar «jehu» lenni, azaz az emberi csordához tartozni.
Ilyesmit emberi agyvelő nem álmodhatott meg büntetés nélkül. Akire ráméretett, hogy megálmodja, az a kétségbeeséstől beleőrült.
Mert hiszen mindnyájan tudjuk, hogy vannak törvények, melyek egy-két nemzedék számára készültek. Ezekről a törvényekről mondja Macaulay, hogy az emberek kocsijuk formájával és a ruhájuk szabásával változtatják őket. Ezek azok a törvények, amelyeket a szükség, az adottság, a politikai viszonyok teremtenek és ugyanazok az erők el is törlik őket. És megint vannak aztán változhatatlan, isteni törvények, melyek a teremtés hatodik napja óta érvényben vannak, melyeket halálos bűn megszegni, mindaddig, míg az utolsó emberre ráborul majd a kiégett nap örök sötétsége.
Twain Mark, Huckleberry Finn című regényében hervadhatatlan fénnyel konkretizálja ezt az absztrakciót. Huckleberry, a tizenhárom éves kis csirkefogó egy Jim nevű négert rejt el bárkáján. Jim rabszolga volt és kegyetlen gazdájától megszökött. Katonák keresik a szökött rabszolgát, hogy visszavigyék és Huckleberry elrejti előlük Jimet. Ezek után pedig így elmélkedik a kis csirkefogó:
«Tudom, hogy elveszett ember vagyok, nem érdemlem meg, hogy a nap reám süssön. Örök gyalázatba estem, fehér ember létemre egy néger pártjára álltam. De hát eszembe jutott, hogy az öreg Jim milyen jó volt hozzám, milyen önfeláldozással ápolt betegségemben és arra gondoltam, hogyha átadtam volna Jimet a katonáknak, vajjon nyugodtabb volnék-e? Nem bizony. Éppen úgy forognék fekhelyemen, mint ahogy most hányom-vetem magam. Miután pedig az ember így is, úgy is nyugtalan természetű, legokosabban teszi, ha úgy cselekszik, ahogy jól esik neki.»
Twain Mark kis csavargója mindnyájunknál sokkal közelebb jutott az igazsághoz, mely így szól: ha az emberi, a társadalmi törvények összeütközésbe kerülnek az isteni örök törvényekkel, tegyük azt, amit az isteni törvény parancsol. Rabszolgát szöktetni csak addig bűn, amíg rabszolgák vannak. De hálátlannak, embertelennek, könyörtelennek lenni mindig halálos bűn volt és az is marad.
Swift azonban azt mondja, hogy az emberi csorda nem képes sem azokat a törvényeket megtartani, melyeket fékentartására, leigázására, rendbehozására hoztak, sem azokat, melyeket Isten adott nekünk, hogy saját lelkiismeretünk ellenőrzése mellett betartsuk őket. Az emberi csorda, a «jehu» semmire sem való. Aki ér köztük valamit, annak ki kell menekülni a csordából, be az állatok okos, észszerű, erkölcsös, nobilis társadalmába, - vagy az őrültek házába.
Itt talál menedéket Swift Jonathán, miután megírta hervadhatatlan írásait. Hogy ezekre teljes világosság vetődjék, látnunk kell a kort, melyben Swift élt és dolgozott.
1667-ben született és a hosszú hetvennyolc esztendő alatt, melyet itt töltött az általa annyira gyűlölt embercsordában, nagy földrengések rázták meg a világot. Születése előtt húsz esztendővel a nagy angol forradalom vérpadra viszi a királyt, utána jön Cromwell köztársasága. Még meg sem született Swift és már visszahozzák a Stuartokat. Tizenegy éves, mikor II. Jakabbal örökre kikergetik őket és a király veje, orániai Vilmos, elfoglalja trónját. Mi minden történt az állandó földrengés alatt. Hogyan lett becstelen áruló, ki az előző korszakban még dicső hazafi volt, hogyan üldözték a puritánok alatt a Stuartok híveit, és hogyan gyötörték a restauráció alatt a kerekfejűeket, - ezt mind maga előtt láthatta Swift. Látta az emberi lelket meztelenre vetkőztetve, látta a hitet, meggyőződést, vallást, uralkodót, királyt, szabadságvezért megtagadva, felemelve, vagy újra elárulva, amint ezt az érdek, a számítás, vagy csak a puszta életbiztosság hozta magával. (A mi történelmünkben a Mohács utáni korszakot lehetne ezekhez az időkhöz hasonlítani.) Swift az emberiséget a saját korának torztükrén keresztül szemlélte. Ő, akinél az elme ereje és fénye szinte emberi mértéket meghaladó, nem bírta azt az egyszerű, régi, szinte Sancho Panza szájába való igazságot megérteni, hogy a süllyedés okát sohasem az emberekben, hanem a viszonyokban kell keresni.
Iránytű és - a Cromwell diktaturáját kikapcsolva - vezetés nélkül hánykolódik az ország hajója. A folytonos földrengésben nem az emberiség igazi lelke jelenik meg, csak szerencsétlensége és hitványsága.
Emberutálatban és az emberi közösségből való kiszakadásban senki sem hasonlítható ehhez az ír származású angol íróhoz. Strindberg próbálja néha utánozni, de milyen mérhetetlen magasságból néz le erre a svéd íróra az óriási angol, valahonnét az Olympus tetejéről. Egyebekben pedig családi élete, a nőkhöz való viszonya éppen olyan gyökerében megmérgezett, mint a Strindbergé. Két nővel élt egyszerre furcsa bigámiában, kik gyűlölködve pusztították egymást és az írót. Ezt a fantasztikus, halálosan keserű bigámiát Goethe erősen felhigítva és limonádéval leöntve írta meg Stellá-jában.
Swift aktualitása örökéletű, mint maga az emberi nyomorúság, szenvedés, - és megváltás után való kínzó sóvárgás. Ez a sóvárgás talán sohasem volt olyan erős és intenzív, mint most, a mi időnkben. S talán ebben gyökerezik Swift égő, a má-ba annyira belekapcsolódó aktualitása.
___________________________________________________________________________
SWIFT
Gulliver utazásai
(1726)
"Minden újabb műtét után világosan megállapítottam, hogy mennél tovább haladunk, a hibák számban és terjedelemben annál inkább növekszenek. Mindebből méltán vontam le magamnak azt a következtetést, hogy az a bölcselő vagy feltaláló, aki a természetben jelentkező repedéseket és szakadásokat össze tudja forrasztani és fércelni, sokkal nagyobb szolgálatot tesz az emberiségnek és hasznosabb tudományra tanít bennünket, mint az, aki ma köztiszteletnek örvend, s aki feltép és leleplez minden hibát, akárha valaki a bonctant tartaná az orvostudomány végső céljának."
(SWIFT: HORDÓMESE C. ÍRÁSÁBÓL)
A mű az utaztató regények sorába illeszkedik, melyek a nagy felfedezések korától rendkívül népszerűek voltak, de azoknak egyúttal torzított tükre, paródiája is. Gullivernek, a kalandvágyó hajóorvosnak négy fantasztikus útját írja le ebben a regényben Jonathan Swift (1667-1745), de ezúttal nem a kalandok érdekessége adja a mű magvát, hanem sokkal inkább a belőlük és általuk megfogalmazódó, megfogalmazható tanulság. Az első két utazás végpontja a törpék, illetve az óriások országa; ezekben elsősorban a különböző társadalmi rendszerek megítélésére van módunk. A harmadik könyvben az emberi szellem tévelygéseit teszi nevetségessé az író, az utolsó részben pedig már maga az ember lesz a mind élesebb kritika tárgya.
Gulliver szenvedélyes utazó, képtelen hosszabb időn keresztül otthon maradni. Világjárási vágyát nagy mértékben az otthoni szűkös megélhetés ébreszti, továbbá viszolygása az orvoskollégák kétes jövedelemszerzési módjaitól. Źgy hát időnként tengerre száll. Hazájából egyre erősebben elkívánkozik, de idegenben eleinte még lelkesen dicsőíti Angliát (és Európát), idővel azonban egyre inkább meghasonlik vele.
Gulliver első két útja
A regény első két könyve a törpék országába, Lilliputba, illetve az óriások szigetére, azaz Brobdingnagba (az előszó helyesbítése szerint: Brogdingragba) vezérli Gullivert. Olyan képzelt világokat alkot tehát Swift, amelyekben minden méret kisebb, illetve nagyobb az emberi világ normájához képest. Swift ezzel arra figyelmeztet, hogy minden viszonylagos. Fogalmaink, ítéleteink csupán a saját megszokott nézőpontunkból látszanak egyértelműnek és logikusnak; a tágabb valóságban azonban a nézőpontok sokfélesége lehetséges, egy új dimenzióból való szemlélés minden ítéletünket módosíthatja.
A viszonylagosság hangsúlyozásával és a kicsi-nagy dimenzió középpontba állításával a komikus helyzetek sokasága jön létre. A méretbeli kicsinység-nagyság egyben azt is felveti, mi a valóban nagyszerű, mi a jelentéktelen, illetve milyen személyek, jelenségek látszanak nagynak, esetleg csupán akarnak nagynak látszani.
Az aránykülönbségek tanulsága, hogy a kicsi fél a nagytól, de félelmét pózolással, képességeinek tolakodó fitogtatásával, fellengzős gesztusokkal leplezi. Lilliput császára a világ legvégső határain is túl uralkodik; minden királyok fölött király", kinek lábai alatt a föld legmélyebb mélye a zsámoly". A törpe lilliputiak agresszívek, a hozzájuk képest óriási Gulliver viszont jámbor, türelmes, és végül nem lesz hajlandó részt venni az ellenlábas ország, Blefuscu (a világmindenség másik óriása") földig rombolásában. A valódi nagyság nem szorul minduntalan bizonygatásra, egyszerűen létezik.
Az első két kötet a kicsinyesség, az önzés, az erőszakosság és az önelégültség megnyilvánulásaira sorol fel számos példát. A törpe lilliputiak azonnal megkötözik
a tengerparton alvó Emberhegyet, és íjjal-nyíllal felfegyverkezve hatalmaskodnak hősünk fölött. Brobdingnagban viszont Gulliver a törpe, ő ajánlja fel lelkesen a bölcs királynak technikai tudását", a puskaport, nem véve észre a király leplezetlen megdöbbenését.
A törpék, illetve az óriások politikai élete és államszervezete is számos tanulsággal szolgál. Lilliput urai a belső ellenzék támogatása miatt tekintik ellenségüknek a szomszédos Blefuscut, a két ország egyébként békében élne egymás mellett. Brobdingnagnak nincs szomszédja, mégis fenn kell tartania hadsereget (a közelmúlt zavargásai miatt), mert még ebben a harmonikus társadalomban is szükség van a rend fenntartására (az arisztokrácia folyamatosan küzd a hatalomért, a király az egyeduralom fenntartásáért, a nép pedig a szabadságért). Az állam létének elengedhetetlen tartozéka az erőszak.
Brobdingnag életét mégis a bölcsesség, a tudomány hatja át. A józan ész, a tiszta értelem, az igazságosság és megértés uralmát, a gyors és célratörő ügyintézést a bölcs király mellett tanácsadó tudósok biztosítják. Lilliputban ezzel szemben angliai típusú parlamentáris királyság működik, annak visszásságait mutatja be Swift. Brobdingnagban visszaszorítják ugyan a korrupciót, de az emberi önzést és lelketlenséget nem tudják kiküszöbölni (pl. Gulliver első gazdája a végsőkig kiszipolyozza a parányi emberkét). Látszatra Lilliputban is a józan gyakorlatiasság és az erkölcsösség uralkodik (pontosan kiszámítják pl. az Emberhegy fejadagját, az ármánykodást és a csalást szigorúan büntetik), de a felszín mögött, alattomban ott munkálkodik a kegyetlenség (kivégezzék-e óriás vendégüket, avagy csupán megvakítsák és halálra éheztessék).
A harmadik és a negyedik utazás
Brobdingnagban, az ún. felvilágosult abszolutizmus államában a királyi bölcsesség már jelentős szerepet játszik. Gulliver harmadik útján a felvilágosodás vezéreszméje, a racionalizmus egyértelműen a középpontba kerül, de sajátos, szatirikus módon.
A több kis utazásból összeálló harmadik úton a tudományosság uralkodik egyénen és társadalmon egyaránt. Ez a tudomány azonban nem az ember kiteljesedését és szabadságát szolgálja, hanem egyrészt a hatalom szolgálójává silányul, másrészt elszakad a gyakorlattól. A tudományoskodó butaság különféle változatait látjuk a repülő szigeten (Laputában), az ennek elnyomásában élő alsó tartományban (Balnibarbiban, ennek Lagadó nevű fővárosában) és a két szomszédos szigeten (Glubbdubrib és Luggnagg területén).
A bámulatunkra méltó fizikai és matematikai tudás révén készített repülő sziget
(a mágnesességet hasznosítva) képes a levegőben úszni, de mindez csak azt a célt szolgálja, hogy a király és tisztviselői az alsó tartományt féken tartsák. Az elméletben (a matematikában és zenetudományban, valamint a csillagászatban) lenyűgözőek az eredmények, de gyakorlatban a termékek, a gyártmányok mindig félresikerülnek. Aki virágzó gazdálkodást vezet, az ebben a világban csodabogár, sőt közellenség. A sokféle groteszk tudományos munkálkodás" (pl. a napfény kivonása az uborkából) egyfelől a gúnyolódó Swift kegyetlen fantáziájának terméke, másrészt gyakran feltűnően emlékeztet normális emberi" világunkra (pl. a besúgókról szóló részben).
Észre kell vennünk, hogy Gulliver ezeket az élményeket már meglehetős egykedvűséggel éli át. Hősünk ekkorra már kiábrándult a keresztény civilizációból, amelyet korábban még buzgó naivitással dicsőített. A lagadói Királyi Kitalátorok Akadémiájában pedig végül még ő is gunyoros javaslatokkal toldja meg az ott látott és hallott idétlenségeket. Az emberi kapcsolat és a kommunikáció ellehetetlenül ebben a torzult világban. Már a házaspárok sem figyelnek egymásra, az emberi beszéd egyszerűsítésére, sőt kiiktatására pedig máris vannak elképzelések és módszerek.
Gulliver szemlélődése Glubbdubrib szigetén, a boszorkánymesterek vagy mágusok" társadalmában folytatódik. A világjáró hajóorvos elsősorban az ókor jeles személyiségeit idézteti maga elé. Az emberi kultúrtörténet legdicsőbb személyiségeinek felsorakoztatása üde színfoltot jelent a kegyetlen iróniájú műben. Rendkívül figyelemre méltó, hogy az ókori nagyságok mellé Swift az azóta eltelt századokból egyedül Sir Thomas More-t állítja; az Utópia szerzőjének, a műfaj atyjának és a szellemi elődnek adózik ezzel a Gulliver utazásai írója. Arisztotelész szájából azt halljuk, hogy a tömegvonzás elve (Newton tana) és a matematikai alapú világkép (Descartes elmélete) nem lesz hosszú életű. Ebben a részben már közvetlenül a felvilágosodás kritikusaként ítélkezik Swift. A legteljesebb kiábrándultsággal pedig a modern történettudományról szól az író.
Luggnagg szigetén struldbrugok", azaz halhatatlanok is élnek, ők mentesek az emberi természet egyetemes tragédiája" alól. Gulliver a felvilágosodás eszmerendszerének alapján lelkesen kifejti, hogy az örök élet ajándékát mire használná fel: minél nagyobb tudást felhalmozva a tudás és bölcsesség eleven kincsesbányája" szeretne lenni, jótékonykodna és közösségi életet élne, fáradhatatlanul figyelmeztetve és felvilágosítva az emberiséget [+] az emberi természet állandó elfajulásának" növekvő veszélyeiről. Ezzel a nemes célkitűzéssel szemben azonban az öregség Luggnaggban a halálnál is nagyobb katasztrófa, hiszen az emberek fizikai, szellemi, sőt erkölcsi leépülésének nem vet gátat a halál.
Az utazás a nyihahák" országában ér véget. Gulliver itt már arra kényszerül, hogy feladja kilátástalanná váló törekvését, azaz: Anglia, a keresztény európai kultúra és az egyetemes emberiség védőjének szerepét. A bölcs lovak emberségében(!) és életrendjének harmóniájában nem lel hibát (sőt maga is ellenállhatatlanul közéjük kívánkozik). Az undorító, emberszerű jehu csőcselékkel pedig képtelen azonosságot vállalni. Ebben a részben mesél a legtöbbet hazája társadalmáról Gulliver a vendéglátójának - és itt hull le a hályog a szeméről. Részletesen ecseteli az emberek politikai, gazdasági és kulturális életének visszásságait, részletezi az igazságszolgáltatás visszaéléseit, a háborúk okait, az orvosok kuruzslásait, a miniszterek viselt dolgait. Az ostobaság és erkölcstelenség, az aljasság és kapzsiság megannyi példájára emlékezik Gulliver; a nyihahák társadalmában viszont a tiszta szellem uralmára talál, a valódi felebaráti szeretetet és az őszinte jóakaratot tapasztalja, a mértékletesség és a szorgalom diadalát. Az optimális társadalmi formát kereső Gulliver eljut tehát a bölcs lovak valódi bölcsességgel vezérelt parlamenti demokráciájába, ahonnan azonban ő mint jehu végül is kirekesztődik.
A negyedik könyv parabolája azt sugallja, hogy az ember jehu"-vá, azaz ösztönlénnyé korcsosul. Az emberiségnek az ész és az értelem összhangját nem sikerül megvalósítani. Az emberi faj menthetetlen. Az utolsó keserű fintor: a meglátogatott országok hollétét a főhősnek el kell titkolnia az angol hatóságok elől, hogy megmentse őket a civilizáció" gyarmatosításaitól".
A regény elején olvasható bevezető levelek a mű kulcsmozzanatait értelmezik.
A címszereplő Gulliver a kiadóhoz (barátjához és egyben rokonához) szólva többek közt arról ír, hogy mélységesen kiábrándulva bocsátja közre művét, és hogy minden oka megvan az elkeseredésre". A nyughatatlan hajóorvos útjainak tanulsága - Swift véleménye a világról és az emberről - valóban kegyetlenül keserű, és nehezen fogadható el. A XIX. század kritikus szemléletű írója, Thackeray is tiltakozott ellene: Swift sárba rántja az emberiséget." Gulliver kiábrándító, sőt kétségbe ejtő tapasztalataival azonban Swift nem kiábrándítani szándékozott, hanem sokkal inkább felrázni, felébreszteni, kijózanítani az önelégültségből, leküzdetni megszokásainkat és előítéleteinket, rávilágítani emberközpontú világképünk torzulásaira. Megjegyezzük, hogy Swift már ezzel az 1726-ban megjelenő szatirikus regényével a kultúrpesszimizmus alapelvét mondja ki, megelőzve Rousseau 1750-es híres írását (Értekezés az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól). Megfogalmazza azt a végletesen keserű tételt, hogy maga az ember a földi világ legkicsinyesebb, legalantasabb, ugyanakkor legkérkedőbb és legártalmasabb lénye. Ezért nevezhető joggal a könyv a világ legkeserűbb szatírájának" (Szerb Antal).
A bevezető levél az ellen is tiltakozik, hogy a leírtak valóságos, megtörtént voltát bárki kétségbe vonja. A regény legfőbb sajátossága épp a valósághoz való sajátos viszonya. Jóllehet a kalandok a tapasztalati valóság határain túl játszódnak, mégis mindvégig emlékeztetnek a normális" emberi világra, és az is könnyen belátható, hogy a torzítások és túlzások ellenére az egész művet az igazság szelleme hatja át" (olvashatjuk a kiadónak tulajdonított, a bevezetőben szintén közölt válaszlevélben). A fantasztikum és az abszurdig fokozódó túlzás szerepe ebben a regényben éppen az, hogy az emberi valóságban meglévő, de a benne élők részéről észre nem vett torzulásokra felhívja a figyelmet. Ezért is tesz Gulliver minden útjáról hazatérőben rendkívüli erőfeszítéseket arra, hogy kalandjait elhitesse honfitársaival.
A regény azt is sugallja, hogy egy minden eddiginél teljesebb megértés volna szükséges ember és ember között ahhoz, hogy az emberiség ne járjon tévúton. Gulliver azonban nemcsak arról panaszkodik a bevezető levelében, hogy a fiatal tengerészek nyelvét már nem érti, hanem arról is, hogy a londoni látogatóval képtelenek voltunk gondolatainkat egymás számára érthető módon közölni". A kalandvágyó hajóorvos mindenütt hamar megtanulja vendéglátóinak nyelvét, hazatérte után azonban egyre kevésbé tud szót érteni embertársaival, s a legutolsó útja után már otthon érzi leginkább idegenül magát.
A Gulliver utazásaiban a következő pozitív értékek állnak az értékrend csúcsán: ésszerűség, erkölcsi tisztaság, igaz emberség, emberi méltóság. Gulliver életrevalósága (maga az élet) is hangsúlyos szerepet kap, de életének görcsös védelme ővele is olykor elfeledteti pl. az emberi méltóságot (életveszélyben hajlandó e magasrendű eszmék feladására). A regényben különös hangsúlyt kap az állandó értékelés és újraértékelés. Ennek direkt (nyersen gúnyos) formájával a lilliputiak politikai kötéltánc-gyakorlatának leírásakor találkozunk, közvetett formájával pedig Gullivernek az óriáspatkánnyal folytatott hősies" küzdelme leírásakor. Groteszk hatást kelt az értékek keveredése pl. a törpekirálynő palotájának tűzoltásakor: Gullivernek ez a tette a gyakorlatiasság és ésszerűség diadala, sérti azonban az illendőséget és a törpekirálynő gőgjét.
A regény közlésmódja csaknem mindvégig a hagyományos epika keretén belül marad: párbeszédek nem kerekednek ki, a szereplők esetleges (monológszerű) szövegei függő beszédként illeszkednek Gulliver mondataiba, mindent a címszereplő beszél el. Ez a közlésmód ott kap különös jelentőséget, ahol a hős véleményének torzulását sejti meg az olvasó (pl. Anglia elvakult magasztalásakor). A közvetett jellemzésnél gyakrabban folyamodik Swift a nyíltabb gúny eszközeihez. A kor vezető publicisztikai műfaja a pamflet, Swift is több gúnyiratot ír a Gulliver utazásai mellett (pl. Hordómese; A könyvek csatája stb. címmel).
Swiftnek ez a regénye a szatirikus, utópisztikus, illetve ellenutópiaszerű művek hosszú sorát nyitotta meg. A magyar irodalomban a legkiválóbb követői Karinthy Frigyes kisregényei (Capillária, ill. Utazás Faremidóba - Gulliver ötödik, illetve hatodik utazásaként), a világirodalomban Huxley Szép új világ c. könyve.
Az idézeteket Szentkuthy Miklós fordításában közöltük.
(könyvkuckó)
|
