Payday Loans

Keresés

"Az életforma forradalma" - kommuna PDF Nyomtatás E-mail
Egykori ideálom: Heller Ágnes

magyar hippik

Heller Ágnes a felejthetetlen évről
Heller Ágnes: az életforma forradalma kell



A filozófusprofesszor, a hatvanas években – részint Lukács György tanítványaiból – szerveződő Budapesti Iskola tagja 1968 negyvenedik évfordulója kapcsán azt mondja: az akkori új baloldali mozgalmak megváltoztatták a világot. Arról is beszél: ma semmilyen eszméje nincs a baloldalnak. KARÁCSONY ÁGNES interjúja. (168 óra online)


Egyik írásában úgy fogalmazott: 1968 felejthetetlen év volt az ön számára.

Az első olyan esztendő volt ’56 után, amikor – ha szkepszissel is, de – reménykedni kezdtünk. Januárban bevezették az új gazdasági mechanizmust. Próbált valahogyan utat engedni a piacnak a gazdaság.

Ahogyan írta: „Amikor felfedeztem, hogy a szimpla fekete az egyik eszpresszóban 10 fillérrel drágább, mint a másikban, ujjongtam. Íme, itt a verseny!”

De tudtuk: ez még önmagában semmi – politikai változás nélkül.

Lukács György akkoriban úgy gondolta: a gazdasági reform maga után vonhatja a politikai reformot.

Igen, ebben bíztunk. Leginkább a prágai tavasz idején véltük úgy: Magyarország és Csehszlovákia politikailag talán szinkronizálódhat. Legalábbis ebbe az irányba mutatott a mi új gazdasági mechanizmusunk, a cseheknél pedig a sajtócenzúra eltörlése. Valóban hittem, hogy a rendszer megreformálható. Kicsit hasonlóan vélekedtem, mint Bibó István ’56-ban: szabad választás lesz, egyfajta „kombinált rendszer” jön létre, a parlamenti pártok mellett valamiféle tanácsi szisztéma alakul ki. Azt is gondoltam akkor: nem szükséges erőszakosan, forradalommal megdönteni a rendszert, az lassanként magától összedől, és szépen „átúszunk” egy demokratikusabb világba. Ennek az „ideálnak” a prágai bevonulás vetett véget augusztus 21-én, és csak 1989 mutatta meg: mégsem volt teljesen abszurd az elképzelés.

Rainer M. János történész szerint a kommunista rendszer története során talán 1968-ban volt legközelebb ahhoz, hogy elmozduljon egy nyitott társadalom és egy annak megfelelő politikai rendszer felé. Ezt a nyitási esélyt veszítettük el ’68 augusztusában?

Igen. Nem volt nagy eltérés ’56 és ’68 céljaiban, de a hozzájuk vezető két út nagyon is különbözött. Másrészt 1968-ban az is kiderült: egyik sem járható. A Szovjetunió nem engedhette meg az „alternatív szocialista” kísérleteket, ezzel ugyanis saját legitimitását kérdőjelezte volna meg. Ebben az összes kommunista párt összefogott, szövetséget kötött. Végül befulladt az új gazdasági mechanizmus, a demokratikus reformok reménye szertefoszlott.

Amikor a Varsói Szerződés erői 1968. augusztus 21-ére virradóra megszállták Csehszlovákiát, a korculai nyári egyetem résztvevői – köztük ön és a budapesti iskolabeli filozófustársa, Márkus György – manifesztumban ítélték el a szovjet beavatkozást. Miután hazatértek, fegyelmit kaptak, útlevelüket bevonták.

Aztán nem telt el öt év, és kirúgtak az állásomból, a Szociológiai Intézetből. Nemcsak engem persze.

Visszamenőleg a korculai tiltakozás miatt?

Igen. Megvárták Lukács György halálát. Amíg élt, nem mertek elbocsátani minket. Tudták: ő mellénk állna, és akkor nem tudják kisajátítani a lukácsi örökséget. Márpedig az MSZMP szerette volna maga mellé állítani őt, a párt „díszkatonájának” megtenni. Sűrű időszak volt.

Franciaországban, Németországban és Amerikában viszont elindult az „új baloldal” mozgalma. Sokak szerint ez radikálisan átrendezte a háború utáni Nyugat-Európát és Amerikát.

Kétségtelen: semmi sem maradt olyan, amilyen volt. Egy nagyon heterogén mozgalom részmozgalmai voltak ezek: a nők vagy a homoszexuálisok egyenlőségéért vívott küzdelem, vagy a francia diáklázadás, amelyhez a munkások is csatlakoztak, Amerikában a vietnami háború-ellenes megmozdulások, illetve a feketék polgárjogáért folytatott harc. De a hippik, a szexuális forradalom, a kommunális életforma is mind új baloldali „találmányok” voltak.

Vehetjük úgy: modernizáló mozgalom volt?

Abszolút. Amit ma posztmodernnek nevezünk, az ’68-cal kezdődött. Minden átalakult: a politika, a gyermeknevelés, a szexuális szokások, a hivatali viselkedés, az öltözködés, az iskolák és az egyetemek szerkezete, a tanrendek, a művészet státusa. Hogy liberálisabb, felszabadultabb lett az élet – ez mind ’68-nak köszönhető. De nincs jó rossz nélkül. Jó, hogy a diákok azóta beleszólhatnak az egyetem ügyeibe, ám sajnos az oktatás színvonalának a süllyedése is akkor kezdődött. Ami pedig a legnegatívabb oldala volt 1968-nak: a kábítószer elterjedt az ifjúság és a művészek körében is. Az új baloldal tulajdonképpen a globalizáció első jele volt. Azért volt „új”, mert – szemben a régi baloldallal – nem az volt a célja, hogy megszerezze a hatalmat.

Hogyan ítélték meg az új baloldalt a Budapesti Iskola tagjai?

Eltérően. Vajda Mihály és én örömmel fogadtuk. De például Márkus György nagy kétségekkel nézte, afféle „romantikus” mozgalomnak tartotta.

És Lukács?


Pozitív forradalomnak vélte. Szerette, hogy a lányok rövid szoknyát kezdtek hordani. És azt mondta: lehetetlen, hogy „a hosszú ruhák visszajönnek”, mert az embereket már nem lehet manipulálni.

Ugyanakkor ön azt írta egy visszaemlékezésében: az új baloldali események akkor még nem hatottak a Kádár-rendszer baloldali ellenzékére. Példaként hozta fel: Dalos Györgyöt és Pór Györgyöt mint maoistákat állították bíróság elé ’68-ban.

Pórék maoista mozgalma tökéletes „őrülmény” volt. Szuperdogmatikus. Hogy úgy mondjam: Kádárt balról bírálták. Mivel házi őrizetbe kerültek, védelmükben férjem, Fehér Ferenc írta meg a levelet – Lukács nevében – Kádár Jánosnak. Azt mondtam Ferinek: „Persze hogy a védelmükre kell kelni, de azért borzalmasak ezek az eszmék!” Erre Feri Adyt idézte: „Ma még tán egymást összetévesztjük, holnap egy leszünk, észre sem vesszük.” És igaza volt.

Amennyiben?


Észre sem vettük, s mindnyájan liberálisok lettünk. Amúgy az új baloldal külső hullámai – az a bizonyos „eksztázis héttől tízig” – csak később érték el hazánkat. De begyűrűztek, és hatottak az ifjúságra, a művészekre. Példaként említhetők az alternatív színházak, képzőművészeti csoportok vagy a magyar rockzene is. Persze mindennek volt politikai vonatkozása – anélkül, hogy kimondtuk volna. Amikor az Illés-együttes azt énekelte: „hódító katonának én nem állok, testvéreim gyilkosává én sohasem válok”, akkor mi a prágai tavaszra s annak leverésére is asszociálhatunk. De visszatérve 1968 eszméihez: valóban úgy találtam, hogy azok az én eszméimnek felelnek meg. Vagyis ahhoz, hogy másként éljünk, nem politikai forradalom kell, hanem az életforma forradalma. Naiv az ember.

Mi volt benne a naivitás?

Hogy az ilyesmi sokáig tart. Akik annak idején elutasították a fogyasztói társadalom „bőségkultúráját”, mára a legkiválóbb fogyasztóivá váltak.

Orbán Viktor tavalyi tusnádfürdői beszédében arra a következtetésre jutott: lezárult a régi európai politika, amely 1968-ban vette kezdetét. Hozzátette: a ’68-as korszellem mára okafogyottá vált. Ön szerint?

Valószínűleg igaza van annyiban, hogy a ’68-as célokból a legtöbb már megvalósult. És ami megvalósult, azért többé nem kell harcolni. Nem újdonság. Másfelől az egykori új baloldali mozgalomnak ma már semmiféle eredményét nem tekintjük baloldalinak. Egyszerűen természetesnek vesszük őket.

Honi balos értelmiségiek mostanában egyre többször bírálják a mai magyar politikai baloldalt: nincs eszméje, nem találta meg történeti gyökereit, így viszont a jövője is kétséges.

Miért beszélünk csupán a magyar baloldalról? Az egész európai baloldalt az „eszmegyengeség” jellemzi. Nézze meg, mindenütt győz a jobboldal, és épp ezért. Nekik nincs szükségük új eszmére. A „haza”, a „család” mind régiek, s élnek tovább. A baloldalnak azonban mindig új eszmékkel kell előjönnie, ilyen volt az „új baloldal” vagy a „jóléti állam”. De nem féltem a baloldalt: bizonyosan erőre kap majd, s kialakítja magának az új eszméit. Hiszen egy modern demokráciának a pluralizmus a lényege.

___________________________________________________

Családforma és kommunizmus 1

– részletek –


Az életforma forradalma

Marx – az utópistáktól eltérõen – nem törekedett a kommunista társadalom részletezõ leírására; hiszen elméletének lényegéhez tartozott, hogy az emberi viszonyokat maguk az emberek alakítják, e viszonyok formái tehát az emberi tevékenység, a társadalmi harcok során alakulnak ki. A jövõ konkrét struktúrájának elõzetes rögzítése egy eszménynek a valósággal való szembeállítását jelentette volna. Ebbõl azonban nem következik, hogy Marx ne tételezett volna olyan értékeket, melyek realizációja nélkül kommunista társadalom elképzelhetetlen. Ezek az értékek tagadásai az elidegenedett társadalmi-emberi viszonyoknak, de nem egyszerûen negativitások; a fennálló társadalmi viszonyok tagadása Marxnál pozitív értéktételezésekre épül. A cél nem egyszerûen az össztársadalmi struktúra létezõ formáinak másokkal való helyettesítése; minden ilyen irányú változás célja az egyének és kapcsolataik humanizációja.
Számára nem volt kétséges, hogy a magántulajdon megszüntetése, az állam elhalása szükségképpen együtt kell hogy járjon az elidegenedett mindennapok szervezési központjának, a monogám családnak a felbomlásával. A polgári családok többsége ma már nem a termelés, hanem a fogyasztás körül szervezõdik a modern kapitalizmus szerkezetében végbement változások következtében. Így a család ökonómiai funkciója a modern kapitalizmus keretei között is leszûkül. Minden valószínûség szerint ezzel függnek össze azok a jelenségek, melyeket „a család bomlásaként”, a „családforma válságaként” szoktak jellemezni.
Melyek ezek a jelenségek?
1. A szigorú értelemben vett monogámia megszûnése. A válás de jure (vagy legalábbis de facto) mindenütt bevett jelenség, ha ennek társadalmilag negatív vonásaira – nem is minden vonatkozásban jogosulatlanul – fel is figyeltek. E jelenség legélesebb megnyilvánulási formája a házasság jogi eltörlésére vonatkozó javaslat Svédországban és Dániában.
2. A férfi házasságban betöltött hatalmának de jure majdnem teljes megszûnése és de facto csökkenése. Ez összefüggésben van a nõk úgynevezett emancipációjával, a nõk számára nyitva álló pályák körének folyamatos bõvülésével, a nõk politikai egyenjogúságának létrejöttével stb.
3. A szexualitásra vonatkozó erkölcsi normák átalakulása, ami priméren újfent a nõk szituációján változtat elõnyösen, s visszahat a válások szaporodására.
4. A többgenerációs család gyakorlatilag teljes megszûnése; a családnak az úgynevezett „nukleáris családra” való szûkülése.
Az emberi kapcsolatok szabadon választottságának, mint alapvetõ értékkritériumnak szempontjából ezt a folyamatot pozitívnak kell tekintenünk, még akkor is, ha szerintünk megoldhatatlan konfliktusokhoz vezet. Olyanokhoz, melyekkel szemben a társadalom még abban az esetben is tehetetlennek bizonyul, ha szervezetten törekszik ezek kiküszöbölésére.
Az egyik ilyen alapvetõ konfliktus a válás szabadságának és a gyermeknevelésnek az ellentmondásából fakad. Az itt jelentkezõ anyagi természetû problémák a társadalom anyagi gazdaságának bõsége esetén minden további nélkül megoldhatók. Nem is elsõsorban ezekre gondolunk, hanem arra, hogy a válás a gyerekek többségének életében egy semmiképpen sem önmaga által megválasztott szituációátalakulást eredményez.
A bomlásjelenségek eredményeképpen jelentkezõ másik alapvetõ probléma a magányosságé. Már a nukleáris család önmagában is csökkenti az intenzív sokoldalú kapcsolatok lehetõségét (természetesen csak olyan társadalmakban, melyekben a családon kívüli emberi kapcsolatok majdnem kivétel nélkül funcionálisak). Fokozottabban jelentkezik a probléma az egyedül maradt öregek esetében. A családok többségére az jellemzõ, hogy amennyiben az öregek együtt élnek a nukleáris családdal, annyiban vagy szolgálják ezt a nukleáris családot, vagy tehertétellé válnak; amennyiben nem élnek együtt azzal, akkor fizikailag is teljes magányosságra vannak kárhoztatva. Hasonlóan jelentkezik a magányosság-probléma az elvált házasfelek (elsõsorban a nõk) esetében, különösen ha gyermekeikrõl való gondoskodás hárul rájuk, ami megakadályozza õket új kapcsolatok kiépítésében.
A szexuális forradalom mint jelszó és mint mozgalom részben kifejezi, részben elõsegíteni kívánja ezt a bomlási folyamatot. Lényegében szabad emberi kapcsolatok kialakítása a célja. Ennek érdekében a polgári család teljes felbomlasztására törekszik. Az természetesen igaz, hogy a szexuális kapcsolatok szabad megválasztása és állandó szabad újraválasztása – mint minden emberi kapcsolat esetében – az individualitás kialakulásának és általánossá válásának alapvetõ feltétele. A szexuális forradalom koncepciója ugyanakkor leszûkíti az emberi kapcsolatok megújításának programját a szexuális kapcsolatok szabad választhatóságára. Nem veszi tekintetbe – illetve nem elemzi ezzel kölcsönhatásban – az intenzív kapcsolatok más formáit, elsõsorban a felnõttek és a gyermekek kapcsolatát. Nem kínál semmiféle megoldást egy új társadalom új alapsejtjének kialakítására. Véleményünk szerint az általa egyedül vizsgált szexuális kapcsolat vonatkozásában is egyoldalú: abból kiindulva, hogy a történelmileg kialakult szexuális kapcsolat-típusok nem szabadok, preferálja a promiszkuitást, nem veszi tekintetbe, hogy a legtartalmasabb, legintenzívebb és sokoldalúbb intim emberi kapcsolatok mégis csak a páros együttélésben jöttek létre (szerelem, barátság stb.).
A szexuális forradalom jelszava mögött az az elméleti meggondolás rejlik, hogy a szexuális kapcsolatok és családi kapcsolatok összetartozása mindenképpen a „normális” szexualitás elfojtásával jár, hogy a szexualitást „ki kell szabadítani” minden egyéb társadalmi kapcsolatnak való alárendeltségébõl. Ez valóban forradalmi jelszó a keresztény hagyománnyal szemben, mely a szexualitást a gyermeknemzésre kívánja korlátozni. Véleményünk szerint azonban a két problémára (szexualitás, illetve család) csak együttesen lehet megoldást találni.
A polgári család autoritariánus jellegû, nem közösség. A családok nagy többségében ma is (össztársadalmi szituációja és a hagyomány következtében) a férfi az autoritás, függetlenül attól, hogy autoritatív hatalmát milyen mértékben és milyen eszközökkel gyakorolja. Ma már léteznek olyan családok is, melyekben társadalomban elfoglalt helyénél vagy személyisége súlyánál fogva a nõ az autoritatív hatalom. Ez sem változtat azonban azon, hogy a családban autoritatív hatalom mindenképpen létezik. Ennélfogva a mai család nem alkalmas arra, hogy a gyermek megtanuljon közösségben élni és cselekedni. Feltéve, de meg nem engedve, hogy a két szülõ minden kérdésben, minden lépésben tökéletesen egyetért, összehangolt életük és cselekvésük semmiféle társadalmi együttélés, magatartás modelljévé, tehát elõiskolájává sem válhat, mivel ez kivételes és nagyobb társadalmi egységekben elvileg el sem képzelhetõ. A legharmonikusabb szülõi kapcsolat sem jelentheti tehát a gyermekek pszichikumának a demokratikus társadalmi cselekvés számára való elõkészítését.
Ez a struktúra elõkészíti a gyerekeket a társadalomban tanúsított autoritariánus magatartásra. A fentiekbõl következõen ez még az egyáltalán nem autoritariánus ideológiájú családokban is természetes, hiszen ahhoz, hogy a felnõttek saját életüket élni tudják, szükségképpen alapértékké válik a gyermekek „engedelmessége”; a „jó” gyerek szinonimmá válik a „szófogadó” gyerekkel. A szülõk elleni vétségekért „bocsánatot kell kérni”, akár belátta a gyermek igazukat, akár nem. A büntetés és jutalmazás (akár igazságtalan, akár igazságos) a gyermek számára úgy jelenik meg, mint melyet az „erõ pozíciójából” hoztak. Ugyanígy természetesen családon belül a munkamegosztásban elfoglalt hely autoritatív kijelölése.
A proletárcsalád eredetileg nem polgári család, nem az még Marx korában sem, mivel a proletariátus számára adott anyagi körülmények lehetetlenné teszik a polgári család „normális” életfeltételeinek kialakulását. A proletárcsaládnak – ebben a korszakban – nincs önálló lakása. Nemcsak a felnõttek, hanem a gyermekek is dolgoznak és saját jövedelmükbõl élnek. Nincs tehát mód arra, hogy a családfenntartó e funkciójának megfelelõen automatikusan autoritariánussá váljék. A tizenkét-tizennégy órás munkaidõ nem is ad lehetõséget arra, hogy a kisgyermek kötõdése a szülõkhöz kialakuljon; a pszichikus karakter kialakulása ennélfogva nem elsõdlegesen a családban történik. (A gyerekek az „utcán” nõnek fel.) A proletariátus életkörülményeinek fokozatos javulása lehetõvé tette, hogy a proletariátus családstruktúrája „polgárosodjék”, s így azonosuljon a társadalom uralkodó családformájával, a polgári monogám családdal. Bernstein ezt nagyon jól látta, igenelte ezt a folyamatot (mindenkibõl „polgárt” kell nevelni), s jól látta ennek összefüggését is a munkásmozgalmak reformista tendenciáinak kialakulásával. Aki polgári módon él, az nem kívánja a polgári társadalmat egy alapvetõen más típusú társadalommal felváltani, hanem magán ezen a társadalmon belül kíván olyan reformokat megvalósítani, melyek a saját, az õ családja, az õ nemzete életlehetõségeit magasabb anyagi szinten biztosítják. A kispolgári családban felnövõ proletár még abban az esetben is, ha nagyobb társadalmi válságok tömegméretekben taszítják osztályát a nyomorba, többnyire lázadóvá és nem forradalmárrá válik. Ilyen emberekbõl adódott a fasizmus munkás-tömegbázisa is. A munkásosztály egy része kispolgári pszichológiájának kialakulása nélkül a fasizmus nem juthatott volna hatalomra.
A marxi kommunizmus nem utópia: az értéktételezéseinek megfelelõ társadalmi viszonyok megvalósításának lehetõségét a fennálló társadalomban jelen lévõ tendenciákra alapozza. A kommunista társadalom adekvát családformájára vonatkozó elképzelések is csak akkor illeszthetõk be a marxi felfogás kereteibe, ha nem az általunk elképzelt „ideális” társadalom követelményeibõl vezetjük le õket, hanem létezõ társadalmi igényeket – még ha ma még nem is tömegméretekben jelenlevõket – elégítenek ki. Az eddigiekben azt törekedtünk bizonyítani, hogy a polgári család alkalmatlan számos, részben már általánossá is vált szükséglet kielégítésére. De léteznek a családforma átalakítására irányuló pozitív igények is. Egyértelmûen erre mutatnak az egyre szaporodó, legkülönbözõbb típusú kommuna-kísérletek. Hogy ez az igény csak olyan körökben vált és válik tudatossá, ahol a mindennapi kenyérgondok nem léteznek, távolról sem jelentik azt, hogy másutt ez az igény ne léteznék, s a kibontására irányuló társadalmi mozgalom ne tehetné explicitté.

A kommuna mint a kommunista társadalom családtípusa

A következõkben szeretnénk felvázolni, hogy milyennek képzeljük el a kommunista társadalom családtípusát. A részletek kidolgozása természetesen értelmetlenség lenne, mert – mint mindenütt – a jövõ szervezetei itt sem elõzetes „terveket” fognak megvalósítani. Továbbá: mint ahogy a monogám polgári családnak is számtalan típusa létezett, bizonyosak vagyunk abban, hogy a „kollektív család”, a kommuna is igen sok, különbözõ típus realizálását teszi majd lehetségessé. Minthogy bonyolultabb, összetettebb struktúráról van szó, mint a monogám polgári család esetében, a variációk száma bizonnyal még nagyobb lesz.
Az általunk elképzelt kommuna kifejezetten a polgári család „utóda”. Így nem a kommunista társadalom gazdasági vagy politikai alapsejtje. Az össztársadalmi organizáció egésze teljesen független a kommunától; az utóbbi a mindennapi együttélés szervezõ központja. Elképzelésünknek tehát semmi köze nincsen a fourieri falanszterhez és más hasonló, termelõegységként funkcionáló kommunákra vonatkozó tervekhez, úgyszintén a sokszor ugyancsak „kommunáknak” nevezett lakóhelyi egységekre épülõ közösségekhez. Éppen, mert csak a család funkcióját tölti be, széles körû megvalósulása nem lehet független az össztársadalmi politikai szituációtól, a kommunizmusnak a társadalom minden szintjén való megvalósításától. Úgy gondoljuk azonban, hogy hozzásegít egy össztársadalmi szinten realizálódó kommunista átalakuláshoz, amennyiben kitermelni segít az ehhez adekvát embertípust és mindennapi életkereteket. Közvetlen funkciója tehát a fent említett konfliktusok megoldása, közvetetten azonban megteremti a feltételeit annak, hogy a gazdasági és politikai struktúrában végbemenõ kommunisztikus változások irreverzíbilissé válhassanak. Ez nem annyit jelent, hogy „meg kell várni” a kommunák szervezésével, amíg össztársadalmi szinten a kommunisztikus átalakulások legalábbis radikálisan beindulnak, ellenkezõleg, a két folyamatnak együttesen – párhuzamosan – kell beindulnia. Az is lehetséges, hogy – amennyiben a szituáció inkább ennek kedvez – a kommunákra való áttérés idõben megelõzi az összfolyamatot.
A kommuna szabadon választott közösség. Tagjai közé azok tartoznak, akik tagjai akarnak lenni, s akiket a közösség minden tagja mint ilyet elfogad. A kommunába egyének lépnek be; a belépõ családok minden egyes felnõtt tagja, mint egyén lesz kommunatag. A létszámnak természetesen biztosítania kell azt, hogy a kommuna ügyeit közvetlen demokratikus formában lehessen intézni.
A kommunában az egyének individualitását minden formában tiszteletben kell tartania. Három követelmény van, melynek betartása nélkül nem tartjuk elképzelhetõnek a kommunaforma mûködését. Ezek: 1. Munkakötelezettség (a kommuna minden munkaképes felnõtt tagja dolgozik; részt vesz a társadalmi munkamegosztásban). Így például mai szituációt tételezve sem fogadható el a kommunán belül, hogy a jól keresõ férfi a hozzá tartozó nõt eltartsa. 2. A társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely senkit sem mentesít a kommunán belüli közösségi feladatok ellátása alól. 3. Mindenkinek valamiféle formában kötelessége foglalkozni a kommuna gyermekközösségével, akár vannak „saját” gyermekei, akár nem.
Ezenkívül semmi másba – érintse az emberek életformáját, munkabeosztását, szabadidõ-töltését, emberi kapcsolatait – a kommuna közössége bele nem szól. Persze lesznek a kommunában – mint minden közösségben – optált emberi magatartások. Az erkölcsi optálás azonban nem csap át erkölcsi imperativusba, kivéve határeseteket. Ilyen esetben azonban a kommuna kizárja az illetõt.
Elképzelésünk szerint a szexuális kapcsolatok vonatkozásában a kommunának nincsenek értékpreferenciái. A szexualitásra vonatkozó értékpreferenciák ugyanis az eddigi civilizált társadalmakban lényegében két tényezõbõl fakadtak. Az egyik a tulajdon- és a tulajdonosság- tudat (a nõ a férfi magántulajdona, illetve „modernebb” felfogásban: férfi és nõ egymás tulajdonai). A másik a gyermekekrõl való gondoskodás szükséglete. Miután a kommuna a magántulajdonosi viszonyok tagadására épül, az elsõ tényezõ természetszerûen esik el. A második tényezõ vonatkozásában pedig éppen a kommuna hozza a megoldást. A kommuna akkor is gondoskodik a kommunában megszületett, illetve odatartozó gyerekekrõl, ha szüleik idõközben más partnert választanak, esetlegesen egyik vagy másik ki is válik a kommunából.
Mit jelent konkrétan az, hogy a kommunában nincs értékpreferencia szexuális vonatkozásban? Hogy ezen belül elképzelhetõ egy életre szóló páros kapcsolat éppen úgy, mint a promiszkuitás, méghozzá egyazon kommunán belül is. Hangsúlyozni szeretnénk, hogy a promiszkuitást a kommuna nem teszi kötelezõvé. Erre éppen azért fektetünk súlyt, mert az elmúlt években alakult hasonló szervezetek egy részében nemcsak hogy optálták a promiszkuitást, hanem egyenesen arra épültek. Ez azonban éppen úgy az individuum szabad önkifejlõdésének korlátozását jelenti, mint a monogámia optálása.
Ilyen feltételek mellett valamely páros kapcsolat felbomlása nemcsak a gyerekek életformáját hagyja változatlanul, hanem a válás jelenlegi negatívumait a felnõttek vonatkozásában is csökkenti. Nem a fájdalom csökkentésérõl van szó, hiszen ez nem életforma kérdése, hanem arról, hogy a kapcsolat megszûntével az elvált felek megmaradhatnak eredeti közösségükben, nem lesznek egyedül.
A kommuna a magányosság-problémát nemcsak a válás esetében oldhatja meg. Mindenekelõtt: vannak egyedülálló emberek, akik ezzel közösségre találnak. Továbbá: a jelenlegi családforma mellett párok is lehetnek magányosak, hiányozhat számukra az emberi kapcsolatok sokfélesége és sokoldalúsága, amin sok esetben akkor sem tudnak segíteni, ha lennének olyan emberek, akikkel szívesen tartanának fenn kapcsolatot. (Nagy elfoglaltság, távol esõ lakóhely stb.). Természetszerûen szûnik meg az öregek magányossága és „feleslegesség”-érzése.
A kommunaforma elõsegíti azt, hogy csökkenjenek a puszta megszokáson, rutinon alapuló emberi kapcsolatok. Igen gyakori a jelenlegi családforma körülményei között, hogy emberek csak azért élnek egymás mellett, mert megszokták, mert jobb megoldást maguk számára nem tudnak elképzelni, s ennélfogva nem kívánják viselni a válással járó tényleges nehézségeket. A kommunán belül ilyen probléma egyáltalában nem is létezhet.
A kommuna nem egy befelé zárt egység abban az értelemben, hogy akadályozni vagy lehetetlenné tenné a kommunán kívüli gazdag emberi kapcsolatokat. Ezek szükségképpen létre is jönnek, minthogy a kommuna sem nem termelési, sem nem politikai egység. Amennyiben a kommunák nagyszámúak, természetesnek tekinthetõ a kommunák közötti fluktuáció is, magának a kommunának az újraválasztása.
Természetesnek tekintjük, hogy a kommunáknak általában nincs mintegy „hivatalosan” deklarált közös világnézeti álláspontjuk. De éppoly természetes, hogy az egymást szabadon választó emberek közössége rendelkezik valamiféle közös világnézeti alappal, annál is inkább, minthogy – legalábbis a jelen feltételek mellett – a kommuna az élet egy alapvetõ vonatkozásának forradalmi átalakítását jelenti. Szinte bizonyosnak tekintjük ennek következtében, hogy világnézeti problémák a kommunák belsõ konfliktusainak forrásaivá lehetnek. (A kommunával kapcsolatos konfliktuslehetõségekrõl a késõbbiekben még lesz szó.)
A jelenlegi gazdasági és technikai feltételek mellett a háztartási munka alól való „felszabadulás” elõrelátható jövõben nem valósulhat meg. A szolgáltatóipar önmagában nem megoldás, a szolgáltató személyzet számának növekedése ellenére sem (ami önmagában sem problémátlan jelenség össztársadalmi szinten). A háztartás modernizálása is csak könnyíti, de meg nem oldja a problémát. Nos: a kommunában lehetõség van arra, hogy az adott gazdasági és technikai feltételek mellett is jelentõsen csökkenjen a háztartás ellátására fordított idõ. Magától értetõdõ, hogy a nagy háztartás sokkal ökonomikusabb, és jobban kihasználhatóvá teszi a gépi erõket is.
Már ez önmagában is növeli a szabadidõ mennyiségét. Ugyanakkor a szabadidõ felhasználásában is forradalmat idézhet elõ a kommuna. Míg a páros családban a felnõttek – amennyiben kisgyermekeik vannak – házhoz vannak kötve, itt ez a házhozkötöttség megszûnik. Ugyanakkor a „ház” már önmagában is lehetõséget ad sokoldalú szabadidõ-felhasználásra. Lehetõséget ad arra, hogy a szabadidõ-felhasználás – „házon belül” is – ne elsõsorban a fogyasztásra korlátozódjék, hanem aktív legyen, kulturált, személyiségfejlesztõ. Ennek formáit természetesen nem lehet elõre meghatározni. De kétségtelen, hogy a közösség „felhúz” kulturális vonatkozásban. Ezt bizonyítják olyan történelmi példák is, mint a régi munkásmozgalmi szakszervezeti közösségek kulturáló hatása. Ez a „felhúzás” természetesen csak akkor következik be, ha a közösség nem korlátozza az individualitást. Ezt azonban eleve tételeztük.
A kommuna legalapvetõbb elõnye azonban – mint ezt jeleztük – a gyermekek vonatkozásában jelentkezik. Mindaz, amit az eddigiekben elmondottunk, már a „kész” egyedek ügye. Számukra biztosítja eddig is létezõ problémáik megoldását. Mi azonban azt mondottuk, hogy a polgári család megszüntetése azért alapvetõen fontos, mert kiküszöböl számos, a pszichikai karakter kialakulását döntõen befolyásoló negatív elemet. Vizsgáljuk meg ezeket.
Mielõtt azonban ezeket áttekintenénk, vázolnunk kell a kommuna-gyerekközösségre vonatkozó elképzelseinket. A kommunában nem a felnõttek nevelik „közösen” a gyerkeket, hanem a kommuna reális gyermekközösséget, illetve gyermekközösségeket hoz létre. A gyermekek magatartásának a megítélése, a gyermek munkamegosztásba való beállítása, jutalmazása és büntetése, a gyermekek egymás közötti viszonyának a szabályozása meghatározott életkor elérése után nem a felnõttek, hanem a gyerekközösség feladata. Ez nem jelenti azt, hogy a gyermekek és felnõttek kapcsolata ne lenne sokoldalú és szoros. Csakhogy nem olyan egyértelmûen autoritatív viszony, mint a polgári családban. A gyerekek úgy közelednek a felnõttekhez, hogy tudatában vannak annak: saját sorsukról számos alapvetõ vonatkozásban maguk döntenek. Minthogy a demokratikus „készségek” ennélfogva igen korán kialakulnak, a gyerekek viszonylag fiatal korban léphetnek át teljes jogú tagként a felnõttek közösségébe.
Az egész kisgyermek szempontjából is – ahol a felnõtt-gyerek viszony autoritatív jellege kiküszöbölhetetlen – döntõ változás, hogy nemcsak a „vér szerinti szülei”, hanem a kommuna minden egyes felnõtt egyede és idõsebb gyermekegyede is foglalkozik vele. Így tehát már születésétõl fogva nincsenek fix vonzalmi preferenciái. Felnövésének folyamán a gyermek egyre inkább maga választja meg azokat a felnõtteket, akikhez inkább vonzódik, akikhez bensõségesebb kapcsolat fûzi. De ez fordítva is így áll. A felnõtt kommunatagok sem szükségképpen saját gyermekeikhez kötõdnek leginkább; bizonyos fokig kiválasztják maguknak azokat, akiknek vérmérséklete, karaktere, intellektusa számukra a „legrokonszenvesebb”, „legközelibb”. Gyermekre és felnõttre egyaránt áll, hogy senkit sem kell szeretnie, különösképpen senkit sem kell a legjobban szeretnie. A szeretet – mint minden más érzelem is – szabad választás következményeképpen rögzõdõ kapcsolat. Ez ugyanakkor az „enyém”-„tiéd” kategóriát érzelmi alapjaiban megrendíti.
A gyermekkel belépõ kommunatagok esetében az érzelmek szabad választása természetesen illuzórikus; nem az azonban a kommunán belül született gyerekek vonatkozásában. Hogy a családstruktúrán belül felnõtt emberek esetében ez konfliktusokat eredményezhet, azt nem kívánjuk tagadni; mégis hivatkozunk arra a nagyon is általános tapasztalatra, hogy az emberek érzik: ezt vagy azt a gyereket mint „sajátjukat” tudnák szeretni, ha az õ környezetükben növekedtek volna fel. Másrészt: felnõttek gyakorta azért nem mernek szembenézni saját gyermekeik mély emberi hibáival, mert félnek, hogy ha ezt feltárják, „mi marad nekik”. Sokgyermekes családoknál ez ma sem feltétlenül van így.
A kommunák közösségének természetesen megvannak a gyermekközösségre vonatkozó követelményeik is: ezek ugyanazok, mint amelyeket a felnõtt tagokkal szemben támasztanak. Tehát: munka (tanulási) kötelezettség, kötelezõ részvétel a közösség közös munkáiban. Amennyiben itt a fel*?* közösség autoritariánus hatalomként kénytelen fellépni, akkor sem a családfõ védelmében az; ugyanis elsõsorban ugyanolyan típusú kötelességek elvégzését kéri számon a gyerekközösségtõl, mint a felnõttektõl.
Az érzelmi preferencia vonatkozásában megemlítettük az „enyém”-„tiéd” tudat kihalásának problémáját. De a magántulajdonosi pszichológia kialakulását a gyermekközösség más vonatkozásban sem segíti elõ. A gyermeki világban ugyanis – szemben a felnõttek világával – minden személyi tulajdon közös, tehát megszûnik a személyi tulajdon. Hogy ez nem illúzórikus, azt a ma létezõ gyerekközösségek példája is mutatja.
A fent leírt körülmények között felnõtt gyermekek pszichikus karaktere véleményünk szerint alkalmassá teszi az embert a demokratikus együttélésre. Az itt felnõtt gyermekek számára soha sem lehet természetessé, hogy szavuk sincs saját sorsuk irányításában. Ugyanakkor nem alakul ki igényük más ember akaratának elnyomására. Ellenünk vethetnék, hogy a ma létezõ gyerekközösségek nagy részére éppen a kegyetlenség jellemzõ. De ezek monogám polgári családban felnõtt gyermekek közösségei, akik éppen itt akarják „kiélni” a családban kialakított és ugyanakkor elfojtott hatalmi ösztöneiket. Súlyosabb az az ellenvetés, hogy vajon ezek a gyermekközösségek nem akadályozzák-e az individualitás kialakítását. Hogy ez ne következzék be, a kommunának természetesen meg kell teremtenie a feltételeket, melyek lehetõvé teszik, hogy a közösséggel szembeni kötelességeik ellátása esetén minden gyermek – akárcsak a felnõttek – a saját ízlését, vágyait követhesse. Azt játszhasson, amit akar, azt olvasson, amit akar, úgy töltse el szabad idejét, ahogy ínyére van.
Másrészrõl a szabad individualitás kialakulását véleményünk szerint rendkívüli módon elõmozdítja, hogy a gyerekek igen nagy számú felnõttel vannak konfrontálva – ha ugyanazt tételezzük, mint a nukleáris család esetében, hogy ugyanis e *?* alapjában morálisan pozitív karakterûek – ez ahhoz a következményhez vezet, hogy a gyermekeknek módjuk van választani mindennapi magatartás-eszményképül azt (vagy azokat) a felnõtteket, akinek (akiknek) pszichikai és morális élettere „megfelel” az õ partikuláris kívánságaiknak.
A fentiekbõl is következik, hogy a társadalmi funkciójukat jól ellátó kommunák létrehozásának meghatározott anyagi feltételei vannak. Már említettük, hogy a kommuna nem lehet zárt, azaz minden egyes kommunatag számára biztosítani kell, hogy bármikor kiléphessen a kommunából. Ugyanakkor a közösségnek is meg kell hogy legyen a joga a kommunatagok esetleges kizárásához. Ennek feltételei a társadalomban biztosítva kell legyenek. Szabad lakásoknak kell rendelkezésre állniuk, melyeket a kilépõ vagy kizárt kommunatagok bármikor elfoglalhatnak.
Magának a kommunának a normális funkcionálásához is szükség van az anyagi bõség bizonyos fokára. A „nyomor-kommunák” – legalábbis európai körülmények között – szükségképpen felbomlanak. Ugyanakkor azonban nem szükséges valami különleges „gazdagság” sem a kommuna megalapításához. Már csak azért sem, mert a kollektív háztartás, közös könyvtár, közös gyermeknevelés stb. az egy fõre jutó alapköltségeket jelentõsen csökkenti.
Itt jegyezzük meg, hogy mindaddig, amíg a kommuna árutermelõ társadalom keretei között mûködik, különös gonddal kell szabályozni az anyagi kérdéseket, hogy az minél kevesebb konfliktus forrásává váljék.
E probléma tényleges megoldását – minthogy a kommuna nem szigetelhetõ el a társadalom egészétõl – csak a jövedelemkülönbségek össztársadalmi szinten végbemenõ csökkentése eredményezheti. Mindaddig, amíg a jövedelem kérdésének kommunisztikus megoldása létre nem jön, a kommuna is reprodukálhatja az e téren össztársadalmi szinten jelentkezõ konfliktusokat.
Utópisták lennénk, ha azt hinnénk, hogy a kommuna önmagában a legalapvetõbb társadalmi problémák megoldását eredményezheti. Nincs a társadalomnak olyan szintje, szektora stb., legyen az gazdasági vagy politikai, amelyek izolált átalakítása kommunisztikus irányban önmagában végleges lehet, és megaladályozhatná a társadalom régi struktúrájának reprodukcióját. Így például az üzemi demokrácia is könnyen eltorzulhat, alakulhat át manipulált látszatdemokráciává. Mint láttuk, nem kivétel ez alól a családprobléma elszigetelt megoldása sem. Sõt, amennyiben a család forradalma elszigetelt marad, bizonyosra vehetjük a kommunaforma eltorzulását is. Ezért is a kommunatagok alapvetõ társadalmi feladata, hogy elõsegítsék a kommunisztikus átalakulások bekövetkezését a társadalom minden területén. Ugyanakkor újra hangsúlyozzuk, hogy a család forradalma nélkül a kommunizmus irányában történõ össztársadalmi struktúraváltozások nem lehetnek irreverzíbilisekké. Az új típusú pszichikus karakter kialakulása ugyanis csak itt következhetik be. Csak itt növekedhetnek fel tömegméretekben olyan egyedek, akik nemcsak nagy társadalmi megrázkódtatások idején vesznek részt aktívan az egész társadalom ügyeinek intézésében, hanem folyamatosan, „hétköznapjainkban” is, akik soha nem közömbösek.

Kortárs, 1970.
Heller Ágnes
Vajda Mihály



________________________________________________________________________

UNGVÁRY RUDOLF

Mit ér a hit, ha politikai?



Elég sokan voltak egykor a fasizmus, késõbb meg a reális szocializmus hívei. Mára tûvé kellene tenni az országot utánuk.

Budapesten az 1944–45-ös ostrom idején két fegyveres SS hadosztály is harcolt az oroszok ellen. A túlélõk közül volt, akivel találkoztam. Se antiszemitizmusnak, se fasiszta magatartásnak nem tapasztaltam nyomát, pedig az õ esetükben erre meglehetõsen kihegyezetten figyel az ember. Feltételezem, hogy õk is tudták, mennyire figyeltem akkori szavaikat. Az SS-rõl úgy beszéltek, ahogy a katonaságban eltöltött idõrõl szokásos: „Soldaten wie alle anderen” (katonák, mint akárki más).

Nem mindenki vonult be önként, meggyõzõdésbõl az SS-be. Akik Magyarországról és Erdélybõl származtak, népi németként még csak választani se nagyon tudtak: õket eleve ide sorozták be. Lehet, hogy közöttük sokan akkor sem azonosultak e szervezet céljaival. Nem tudhatom, hogyan gondolkodtak akkor. De mérget vehetek rá, hogy ha az akkori politikai szóhasználatnak megfelelõen fogalmaztak, azt ma sem lehet másként érteni. Nyilván azért, mert a fasiszta szövegek nem tartalmaztak semmit, ami a zsidó-keresztény humanizmus szempontjából védhetõ volna.

Nem láthatok a veséjükbe azoknak sem, akik a kommunista pártállam nyelvén fogalmazták meg korabeli írásaikat. Közülük feltûnõen sokan állítják, hogy szövegeik marxista-leninista fordulatai korántsem úgy értendõk, mintha a politikai rendszerrel, netán a diktatúrával is egyetértettek volna. Ez az értelmezésük írásaik alapján valóban nem zárható ki, mert a szocialista szövegek valahol mindig tartalmaznak valamit az európai humanizmus eszméibõl, s adott esetben hivatkozni lehet rá, hogy ez a humanista tartalom a helyes olvasat.

A fasizmus vagy a szocialista pártállam látszólagos vagy valódi híveinek lelkében valaminek feltehetõen történnie kellett. Lehet, hogy ma sokan közülük csak hazudnak, és önmaguk elõtt is letagadják egykori gondolataikat. De lehetnek olyanok is, akik akkor se hazudtak, ma se hazudnak, csak éppen megváltoztatták a véleményüket. Ez bonyolultabb folyamat, mint ha csak hazudnának. Hogyan játszódott le ez a lelkük mélyén? Látnak-e okot arra, hogy szégyelljék magukat, amiért lélekben legalábbis olyasmi mellett törtek lándzsát, ami másoknak szenvedést okozott?

Nekem nem az a legfontosabb problémám, hogy valaki a pártállam idején hazudott; ez az emberi nyomorúság ismeretében viszonylag könnyen megmagyarázható és menthetõ. Az én problémám azzal van, aki valamit egykor õszinte hittel vallott, különösen pedig azzal, aki megváltoztatta ugyan a felfogását, de magára az akkori hitre, mint valami erkölcsi értékre továbbra is hivatkozik. Az én problémám azzal van, aki valamiféle erkölcsi felmentést talál abban, hogy hitte, amit akkor vallott.

1970-ben nyomban a megjelenésekor megdöbbentett Heller Ágnes és Vajda Mihály Családforma és kommunizmus címû tanulmánya, melynek félelmetes mondanivalóján elsõsorban azért nem tudtam se akkor, se ma túltenni magam, mert az a mondanivaló kétséget kizáróan nem a fennálló politikai hatalom akaratából született meg, éppenséggel azzal szembehelyezkedett, ugyanakkor mégis az a vágy, remény, akarat éltette, mely egykor ezt a hatalmat az íróasztalok mellett szellemileg elõkészítette vagy legalábbis inspirálta. Mintha tetten érhettem volna a forrását annak, ami – intenciójának „nembeli lényegét” tekintve – akkori életem politikai nyomorúságát is okozhatta. Ha úgy tetszik, ontogenetikailag.

Heller nemrég röviden reflektált az akkori publikációs módszerekre, melyeket nemcsak õ alkalmazott. Summázata: valamennyit hazudni kellett marxista–leninista nyelven, hogy azt fogalmazhassa meg, amiben ténylegesen hitt, de szövegeinek lényegi részében „nem volt egyetlen szó sem, mely a rendszert vagy annak csak egyetlen intézkedését is támogatta volna”. Nekem nem a hazugság, hanem az az igazság volt a botránykõ, melyet a szerzõk õszintén vallottak.

Mielõtt rátérnék az 1970-ben megjelent tanulmányra, vázolni szeretném az elõzményeket. 1962-ben, jóformán még „az akasztófák árnyékában”, nyilvános vita kezdõdött a nemi erkölcsrõl. Heller mostani, rövid reflexiójában pozitívumnak tartja, hogy a vitában – a forradalom leverése óta talán elõször – az említett publikációs módszernek hála, több álláspont fogalmazódhatott meg. Valójában a jól ismert, egy évszázada létezõ két tábor vitája volt ez, ma úgy mondanánk, hogy a jobboldali-nemzeti ütközött „megint” össze a baloldali-liberális táborral. A megjelenés érdekében mindkét fél vehemensen szocialista, leninista, kommunista mezbe öltözött. Képzeljük el ebben a szerepben a rendszert kiszolgáló békepap, de valójában mégiscsak keresztény-konzervatív Dezséry László evangélikus püspököt és az inkább népi-konzervatív S. Nyírõ József szerkesztõt. Velük szemben pedig Gyurkó Lászlót, Huszár Tibort és Heller Ágnest.

Két dologról nem történt említés Heller említett reflexiójában. Az egyik, hogy a vita a mai szemmel jobboldali-konzervatív nézeteket képviselõkkel szemben lényegében az õ gyõzelmükkel végzõdött. Nem abban az értelemben, hogy ettõl kezdve az õ nézeteik érvényesültek állami szinten, hanem abban az értelemben, hogy vitapartnereikkel szemben az utolsó szó valamiképpen az övék volt. Mégpedig azért, mert a pártállami ideológia legalapvetõbb indítékainak – így például a forradalmi szükségszerûség vagy a proletárhatalom elvének – nagyon is hiteles letéteményesei voltak, és ezen az ideológiailag alapvetõ téren senki velük igazán versenyre nem kelhetett.

Ezen semmit sem változtat, hogy „állami” szinten (ha a nemi élet normáival kapcsolatban valami államiról egyáltalán beszélni lehet), amúgy suttyomban inkább a konzervatív nézetek érvényesültek továbbra is. És az se változtat, hogy mindazok, akik – hozzá hasonlóan – balról próbálkoztak a rendszer kritikájával, a hatalom birtokosaival szemben ugyanúgy tehetetlenek és kiszolgáltatottak voltak, mint akárki más. A kevésbé tájékozott közvélemény, még kevésbé a vitában velük szemben álló felek számára ez nem játszott valami fontos szerepet. Hiszen a „nem szakmabeliek” meg a „reakciósok” (ez utóbbi voltam akkor én is) szemében õk is csak baloldaliak, kommunisták voltak. Magyarán: Dezséryrõl akkor is tudta mindenki, hogy a szocialista mez valamiképpen csak hazugság. Hellerrõl és partnereirõl viszont mindenki joggal hihette, hogy baloldaliak, ezért az õ „leninelvtársozásuk”, „szocializmusozásuk” egyáltalán nem csengett hiteltelenül.

Nekem Dezséry meg Nyírõ nemi erkölcsrõl vallott nézetei akkor sem kellettek, de a „kommunista hitelességük” miatt a másik táborral sem tudtam az égvilágon semmit sem kezdeni.

Még valamirõl nem történt említés. Arról, hogy egyik fél sem mondhatta ki világosan, mi a véleménye a másikról: a vitában nem hangozhatott el nyíltan, hogy itt konzervatív-nemzeti nézetek ütköznek baloldali-liberális nézetekkel. Mivel azonban a rendszer baloldalinak számított, s mivel az utolsó szó (mindig, mert a „nembeli lényeg” miatt szellemileg közelebb voltak a rendszerhez, mint a másik fél) azé a baloldali táboré volt, amelyikhez Heller is tartozott, a konzervatív-nemzeti felek (és velük a „nem szakmabeli”, a kulturális életet nem annyira ismerõ „laikusok” jelentõs része is) nem úgy élték meg a dolgot, mintha egyenrangú felek vettek volna részt a vitában, hanem hogy a „rohadt kommunisták” megint belefojtották a szót azokba, akik mukkanni mertek.

Ezért nem egyedül a pártállam volt a felelõs. Ebben a felelõsségben legalábbis cinkos volt mindenki, aki a kommunista „hit” jóvoltából így vagy úgy, de a nyilvánosság elõtt az utolsó szót mégiscsak kimondhatta. Hiszen a teljes politikai jogegyenlõség a szükségszerûségre hivatkozva ebbe a hitbe sem fért bele, akárcsak a pártállamba.

Ezzel pedig ugyanott vagyunk, ahol 1919-ben és 1945–48-ban. Noha a magyar történelmi osztályok pocsék politikája volt felelõs azért, hogy sor került a Tanácsköztársaságra meg a második világháborús részvételre, de az erre adott – ugyan érthetõ, de ettõl még szörnyû – tanácsköztársasági és késõbb kommunista/szovjet válasz végzetes következményekkel járt. Olyan mértékben erõsítette meg a gyûlöletet 1919 után, illetve csapta agyon 1945 után a konzervatív, a nemzeti demagógiára fogékony jobboldali tábort, hogy az képtelen volt normálisan, az európai változásokkal együtt fejlõdni. Ennek következményeit tapasztalhattuk az 1989-es rendszerváltás óta tartó, „nemzeti” alapon folytatott kirekesztésben és gyûlölködõ liberálbolsevistázásban. A Heller által említett 1962-es vita az erkölcsrõl csak egyik jelentéktelen, kulturális eleme volt ennek az agyonvágásnak.

Az akkori – Antall József volt miniszterelnök szavával „alámerült” – konzervatív-jobboldali vagy nép-nemzeti erõk nem érezhették magukat egyenrangúnak politikailag a másik tábor tagjaival, és erre az „igaz” kommunisták és számos más „igaz” baloldali „hite” csak rátett egy lapáttal, hiszen a jobboldaliak politikai jogegyenlõségét – finoman szólva – õk se tekintették a demokrácia feltételének. Más szóval nem csak a fasisztákét, a rasszistákét, hanem minden jobboldaliét, amibõl az is következett, hogy a nyílt jobboldaliság minden válfaját kizárták a hatalomra kerülés jogából. A pártállam idején hibernált jobboldal (mégpedig nemcsak a fasiszták) nem ismerhette meg a politikai egyenrangúság ízét a „zsigereiben”, és ezért a politikai ellenfelek egyenrangúsága nekik se olyan magától értetõdõen természetes dolog. Akárcsak egykori kommunista elnyomóik, a legszívesebben õk is magukat tekintenék a demokrácia és a nemzet egyedüli letéteményesének. Mivel a demokráciában a jobb- és baloldali erõk elkerülhetetlenül váltogatják egymást, számítani kell rá, hogy Magyarországon elõbb-utóbb olyan jobboldal kerül megint hatalomra, mely történelmileg ilyen hatások alatt fejlõdött.

Mindebbõl nem következik, hogy a mai Magyarország politikai osztályának a pártállami nómenklatúrából kinõtt részét ne jellemezné hasonló demokrácia-deficit. Ezeket a kölcsönös deficiteket fokozatosan, csak a legnyíltabb politikai küzdelemben lehetséges felszámolni. Ennek fényében Magyarországon valójában nem túl heves, hanem éppen elégtelen a politikai konfrontációk mértéke. Ez feltehetõen éppen azért van így, mert a felek maguk is tudatában vannak ennek a demokrácia-deficitnek: mindenki túlzottan fél, hogy felborulhat az egyensúly. Ezért inkább vállalja a „tocsikolás” kölcsönös és hallgatólagos elfogadását, amivel viszont a harmadik világ felé sodródik az ország.

Az egykori fegyveres SS tagjainak évtizedek óta van egy folyóiratuk, a Der Freiwillige (Az önkéntes) „für Einigkeit und Recht und Freiheit” („az egységért és jogért és szabadságért”) alcímmel. Nagyon szép, fényes papíron, sok-sok korabeli katonai fényképpel, mai civil portrékkal, olykor metszett gótikus betûkkel. A skarlátvörös címlapon baloldalt fent, fehér alapon mélyfekete, kemény kontúrú, fekete, egyenlõ szárú német hadikereszt. Néhány százezer év múlva, amikor aligha lesz magyar, aki akár hetedíziglen is emlékezne Dunába gyilkolt elõdeire, amikor talán senki sem fog már tudni fasisztákról és kommunistákról, zsidókról és árjákról, Auschwitzról, Vorkutáról, Hitlerrõl és Sztálinról, valaki rápillant majd erre a címlapra, ugyanazt találja mondani, mint Leni Riefenstahl filmjének, az Akarat diadalának a nürnbergi képeirõl: – Szép! – Talán még azt is: – Erotikus. (Mert furcsamód valóban van bennük valami ilyesmi.) – Ha meg kezébe kerül valamelyik kommunista párti sajtótermék, teszem azt a Szikra Lapnyomda kopott téglapirosas fedelû, az ötvenes vagy hatvanas években makulatúra papírra nyomtatott politikai kiadványa, akkor meg úgy érezheti, soha ennyire „aszexuális” megjelenésû, herélt benyomást keltõ, kiagyalt intellektualizáltságot sugárzó alkotást nem látott.

Az említett lap elején többnyire vezércikk található az európai politikáról, ezt térképes hadtörténelmi tanulmány követi, melyben részletesen tárgyalják a második világháború valamelyik eseményét. A lap második felében látszólag jelentéktelenebb dolgokkal foglalkoznak: veterántalálkozókkal, temetõkkel, egyéni sorsokkal. Itt található egy-egy személyes visszaemlékezés is arról, hogyan élték meg mondjuk Dnyepropetrovszk városközpontjának bevételét, vagy a visszavonulást Tuniszból. És végül a keresõszolgálat következik: néhány mondatos szövegek tájékoztatnak arról, hogy például Jacques Naujoksot, a 9. „Hohenstaufen” SS hadosztály francia Sturmscharführerjét utoljára a gomeli rendezõpályudvar északi szélén látták, amint az égõ vagonok fedezékében délkeleti irányban kilõtte a két közeledõ T 34-es páncélos közül a közelebbit – ki tud róla? Egy-egy történet dióhéjban, olykor fényképpel illusztrálva, melyrõl szõke, kék szemû germán, fekete kelta dinári francia, vagy széles, szláv arcú baltikumi néz a világba, gallérján az SS-rúnákkal. És legeslegvégül a hirdetések, ugyancsak fényképpel. Muskátlis-erkélyes, kinyúló tetejû többszintes alpesi parasztház valahol a Fekete-erdõben, alatta a szöveg: családi nyaralásra meghitt, megértõ, baráti környezet. A hirdetõ panziótulajdonos neve után rövid monogramszerû három betû: LAH. Akikhez a hirdetés szól, mind tudja, mit jelent: a „Leibstandarte Adolf Hitler” SS páncélos hadosztályt (Hitler testõrségét).

Sietek fölvilágosítani mindenkit, aki már-már a szívéhez kapna abban, hogy ez az idill a fasizmusé: ez az idill az emberi személyiség tiszteletén alapuló polgári demokráciáé. Amelyben az állam polgára szabad, és ebben a szabadságban a jogegyenlõség alapján mindenki, aki a törvényeket betartja, osztatlanul részesül. Lehetséges, hogy a lapban szereplõk között egykori tevõleges gyilkosok is vannak, és több mint valószínû, hogy többségük világnézete jobboldali, antiszemiták is akadhatnak köztük szép számban, meg olyanok, akik visszasírják a Harmadik Birodalmat. De ötven éven keresztül demokráciában éltek, és ötven éven keresztül éltek úgy, hogy nap mint nap megélték állampolgári egyenrangúságukat, melyben nem kényszerültek hazug szövegek szajkózására annak érdekében, hogy tanulmányaikat vagy foglalkozásukat szabadon megválaszthassák. Ha „moderálták” magukat, azaz nyílt fasiszta nézeteket nem hirdettek, akkor publikálhatták a maguk jobboldali, legfeljebb áttételesen a múltra bandzsító nézeteit. Nem vagyok olyan ütõdött, hogy azt higgyem, ettõl kitisztult az agyuk és megvilágosodott az elméjük – de ötven éven keresztül a demokrácia volt az élményük, meg a személyiség tisztelete. Gyûlölködésük mértéke, jellege, „szaga” mindenesetre nem olyan indulati, mint amit itt Magyarországon tapasztalok.

Mindezt azért mondom el, mert már az 1962-es vita idején borítékolhattam volna: mindazok, akik nem baloldaliként voltak kénytelenek az elmúlt évtizedekben Magyarországon alulmaradni, például Heller Ágnessel szemben, az esetek jelentõs részében nemcsak azért gyûlölhették õt, mert vitapartnerük baloldali, hanem azért is, mert nekik politikailag nagyobb mértékben kellett lapítaniuk. Õk semmiféle mértékben nem lehettek azonosak önmaguk politikai lényegével, szemben a másik oldallal, amely legalább büntetlenül vallhatta, hogy baloldali. Nem akarok ezzel senki jobboldalit felmagasztosítani. Mióta 1990-ben elkezdõdött a magyar politikában a „nemzeti” szájtépés és küszöb alatti zsidózás, még inkább eltávolodtam tõlük. De nem tudom letagadni, hogy politikai megalázottságomban évtizedekig együtt voltam velük. És ezért át tudom élni az akkori állapotukat, átélni meg érteni vélem borzalmas megrekedtségük okait. És a sors különleges adományának tekintem, hogy én nem gyûlölöm azt és azokat, amit és akiket õk gyûlölnek.

Az 1970-ben megjelent tanulmányról 1 Heller ma – csupán a teljesítmény szempontjából mérlegelve – azt írta: Családforma és kommunizmus címû közös írásunkat akkor az újbaloldal egyik hazai krédójának tekintették.” Benne – saját szavaival – elragadtatással üdvözölte az életformák forradalmát. A dolog erkölcsi oldalával nem foglalkozik: „…újabban rájöttem, hogy az efféle szimpátiák vagy antipátiák inkább az ember kedélyével, mintsem politikai meggyõzõdésével függnek össze.” Annak ismeretében, hogy tanulmányában a család visszafordíthatatlan megszüntetését tartja szükségesnek, ez a kedélyállapotra való mai hivatkozás egy ilyen, minden emberi életet fundamentálisan érintõ kérdésben talán még félelmetesebb, mint maga a cél volt.

Tanulmánya látszólag nagyon elvi, nagyon elméleti alapvetés, de számomra – sajátos összhangban azzal, amit ma a kedély szerepérõl írt – inkább a lélek legmélyén rejlõ vágyról árulkodott. Arról a vágyról, hogy – ha kell, erõszakkal is, de – meg kellene váltani a világot. Filozófiailag minden úgy fest, mintha a szerzõk mindig csak az eszmékbõl következetesen levezetett gondolataikat közölnék. Azt, amire õk vágytak – a kommunizmus irányába terelendõ világot –, szükségszerûnek tekintették. A bizonyossághoz azonban minden jel szerint nem volt elég az elméleti levezetés; meglehetõs mennyiségû „hit” is kellett, hogy el lehessen takarni vele azt, ami mélyebben van az elméletnél, és ami az elméletet valójában generálta: a vágyat a megváltott világ iránt, mely szenvedéllyé vált, és éppen az elmélet az, mely ennek a vágynak a lehetõ legpraktikusabb – mert felmentõ, „megtisztító” – formát adta. Az összekötõ kapocs pedig aközött, ami az érzéki, vággyal teli mélyben rejlik, és aközött, ami verbálisan az elméletbõl szükségszerûen következik, a „hit”.

Ebben az értelmezésben magamból indultam ki. Nekem is voltak vágyaim, csak én óvatosabb voltam velük, mint Heller meg Vajda, és elhallgattam õket. Úgy érzem, nem volna igazságos, ha most is ezt tenném, ezért magamon kezdem. Az én esetemben ez azt jelenti, hogy meg kell kérdeznem magamtól, mennyire vagyok fasiszta? A „fasiszta” politikai kifejezés, ezen a helyen valójában nem ebben, hanem metaforikus, lélektani értelemben használom. Így is fogalmazhatnék: mi van bennem, aminek vetületei valamiféleképpen felismerhetõk a fasiszta késztetések, gondolatok mélyén is?

A lelki életembõl származó, a vágyaimmal összefüggõ jelenséggel próbálom a dolgot megvilágítani.

Körülbelül tízéves koromtól kezdve gyötrõ problémát okozott, hogy a szomszéd államokban élõ magyarok, akiknek a nyelvét beszélem, a kultúráját a német mellett a legjobban elsajátítottam, más nemzetek elsõbbsége alatt, az erõszakos asszimilációnak kitéve élnek. 16–17 éves koromig azt is megpróbáltam, hogy rávegyem magam ennek a realitásnak az elfogadására, de ez megoldhatatlannak bizonyult. A veszteséget nem bírom tudomásul venni, azt, hogy a szomszéd államokban folyó erõszakos asszimiláció következtében egyre kevesebben beszélik a nyelvemet, ezért egyre jobban beszûkül a hazám.

Nem használt annak tudatosítása sem, hogy ezért történelmileg elsõsorban a saját nemzetem felelõs. Ennek nagyon egyszerû a magyarázata: azért nem segített ez igazán, mert a szomszédos államok nemzeti politikája a nagyhatalmak ajándékaként kapott határaik között jottányival sem volt erkölcsösebb. Ezekben az államokban valójában nem azért tekintették igazságosnak a „büntetésünket”, amiért erkölcsileg megérdemeltük, hanem azért, mert korábban õk nem tehették azt, amit addig mi tehettünk: a nemzetállam torz eszméje alapján asszimilációra kényszeríteni másokat. A mi gyalázatunkat tetézték az ugyanolyan gyalázattal.

A feszültséget, melyet a helyzet elviselhetetlensége okozott, csak egyetlen formában oldhattam fel: titkos, bûnös ábrándokat kezdtem szõni arról, hogyan pusztíthatom ki valamelyik szomszédos nemzetet oly módon, hogy azt a világ ne a magyarok, hanem a kipusztult nemzet számlájára írja, és ezáltal megszûnjék az asszimiláció veszélye. Az már nem is volt fontos, hogy az ország, amelyben ily módon már csak magyarok élnek, egyesüljön Magyarországgal, hiszen a lényeg megtörtént: a kulturális szemantikai-kommunikációs tér megõrzése. Az ábrándnak számtalan megoldási vázlatát dolgoztam ki az évtizedek során – nem részletezem. De mindig tudtam, hogy nekem erre azért van szükségem, mert másképp nem bírom ki, és hogy mindennek semmi, de semmi köze nem lehet a valósághoz. Hogy mindez valójában tilos.

Mondanom sem kell, hogy mélyen hallgattam róla egész életemben. Tudtam, hogy valamiféle értelemben bûnt követek el, még ha nem is olyat, mely a jog eszközeivel megragadható. Azt is mondhatnám, hogy kitaláltam valamit, mert arra vágytam, hogy jó legyen a nemzetnek. Kitalálásom áldozatokkal járt, és képzeletben engedélyeztem is ezeket az áldozatokat.

Miközben felnõtt lettem, elolvastam számos tanulmányt a fasiszta politikusokról, és arról, hogyan képzelték el az új európai rendet. Heinrich Himmler például ugyancsak kiszínezte, hogyan válik németté a Visztula és a Volga közötti Kelet-európai-hátság a letelepített SS-ekbõl kialakuló parasztságával, robusztus, gótikus-germán stílusban épült új városaival. Én belülrõl, a vágyak világából tudom, mirõl van itt szó, és azt is tudom, hogy az egyetlen mentségem, ha soha nem engedem meg magamnak, hogy a nyilvánosság elõtt megfogalmazzam, amirõl képzelegtem. Hogy még igazi ábrándok se legyenek…

Mikor a hetvenes évek elején Nádas Péterrel megismerkedtem, az egész éjszakát végigbeszélgettük. Végül azt mondta nekem, mintegy összegezésként: – Persze, mert te fasiszta vagy. – Én meg arra gondoltam, hogy valahogy megérezhette bennem a titkos ábrándozásaimat, melyekrõl pedig soha senkinek sem beszéltem. Úgy éreztem, hogy lehettem volna fasiszta, csak valahogy megúsztam.

Heller és Vajda tanulmánya, amelyrõl szó van, és amelybõl a továbbiakban idézni fogok, egy másik írással együtt mintegy politikai betetõzése volt Heller korábbi, 1962-ben is megfogalmazott gondolatainak a szexuális erkölcsrõl. Nem azzal foglalkozom, mit hazudhattak benne a szerzõk a megjelenés érdekében. Azzal sem foglalkozom, hogy erkölcsös volt-e egyáltalán részt venni „a politikai szabadság teljes napfogyatkozásának világában” egy olyan vitában, mely a szabadságot a szerelemben vagy a kommunákban védelmezi. Azzal foglalkozom, ami nem hazugság ebben a tanulmányban, és amivel kapcsolatban a viszonyát ma is azzal jellemzi, hogy hitt abban, amit írt (noha saját bevallása szerint azért konzervatív lett sok mindenben és – mint mondta volt – inkább a kedélye vezérelte). Idézem a szerzõket:

„…a termelés viszonyainak kommunisztikus átalakítása, továbbá a hatalmi struktúrák össztársadalmi és helyi igazgatási struktúrává való átépítése csak úgy mehet végbe, ha tudatosan forradalmi intencióink egyszersmind a mindennapi érintkezési formák átalakítására is irányulnak. …

A polgári család társadalmi alapfunkciója… a polgári társadalom mûködését… biztosító személyiségtípus alakítása. … A polgári család autoritariánus jellegû, nem közösség. … nem alkalmas arra, hogy a gyermek megtanuljon közösségben élni és cselekedni. …semmiféle társadalmi együttélés, magatartás modelljévé, tehát elõiskolájává sem válhat… A legharmonikusabb szülõi kapcsolat sem jelentheti tehát a gyermekek pszichikumának a demokratikus társadalmi cselekvés számára való elõkészítését. … A családon belül történik a létfenntartás ösztönének bírásvággyá, a bírás »ösztönévé« való alakítása. … A mai család tehát teremti a tulajdonosi tudatot…”

Mindez halálos fenyegetés mindazoknak, akik családot akarnak. Akkori káprázatuk egyik félelmetes jele, amit a korai proletárcsaládról írnak: „A proletárcsalád eredetileg nem polgári család…, mivel… az adott anyagi körülmények lehetetlenné teszik a polgári család »normális« életfeltételeinek kialakulását. A proletárcsaládnak – ebben a korszakban – nincs önálló lakása. Nemcsak a felnõttek, hanem a gyermekek is dolgoznak és saját jövedelmükbõl élnek. Nincs tehát mód arra, hogy a családfenntartó e funkciójának megfelelõen automatikusan autoritariánussá váljék. A tizenkét-tizennégy órás munkaidõ nem is ad lehetõséget arra, hogy a kisgyermek kötõdése a szülõkhöz kialakuljon; a pszichikus karakter kialakulása ennélfogva nem elsõdlegesen a családban történik. A gyerekek az »utcán« nõnek fel.”

Annak alapján, amit az utcán felnövõ gyerekekrõl és az ott uralkodó ököljogról tudunk, és annak alapján, hogy a szerzõk nem nagyon ismerhették meg saját bõrükön, milyen is az az „utcai” nevelés, ezeknek a gondolatoknak az alapja aligha lehet más, mint a szerzõk dogmáknak áldozatul esõ vágya a megváltott világ iránt. E világhoz természetesen kell valami, amit megvált – és ez a proletár. De miféle vágy az, mely ilyen mértékben semmibe veszi a proletár realitást? Még egy – az egésszel persze szorosan összefüggõ – oldalág a korai szovjet államvédelmi szervezet, a CSEKA által igényelt embertípus pedagógusáról: „A kor legpregnánsabb terméke ebben a vonatkozásban az Új ember kovácsa, a kollektív életmód és pszichikum-alakulás összefüggéseinek ezen gyönyörû dokumentuma. Igaz, a kísérlet sikerességéhez – mint ezt már elemezték – hozzájárult, hogy Makarenko közösségébe olyan gyermekek kerültek, akik eleve nem polgári családban nõttek fel.” Heller ma joggal óvja kritikusait, nehogy túlságosan egyszerûen írják le „azt a szerkezetet, ami az ember” . Egyszerûnek valóban nem tekinthetõ az a lelki szerkezet, melynek erre a „belügyes” káprázatra van szüksége, de valahogy talán mégis megmagyarázható (akárcsak az a szörnyûség, ami az én ábrándjaim mögött leselkedik). „Az általunk felvetett problémák megoldását… csak a család radikális átalakításával tartjuk elképzelhetõnek. … Egy ilyen megoldást keresünk abban az új családtípusban, melyet ettõl fogva kommunának fogunk nevezni. …[A kommuna] hozzásegít egy össztársadalmi szinten realizálódó kommunista átalakuláshoz, amennyiben kitermelni segít az ehhez adekvát embertípust… megteremti a feltételeit annak, hogy a … kommunisztikus változások irreverzíbilissé válhassanak. …Ugyanakkor újra hangsúlyozzuk, hogy a család forradalma nélkül a kommunizmus irányában történõ össztársadalmi struktúraváltozások nem lehetnek irreverzíbilisek.”

Nem térek ki az olyan, részletekben is megnyilvánuló rémületes elképzelésekre, hogy „a felnõtt kommunatagok sem szükségképpen saját gyermekeikhez kötõdnek leginkább; bizonyos fokig kiválasztják maguknak azokat, akiknek vérmérséklete, karaktere, intellektusa számukra a »legrokonszenvesebb«”. Ezekre Bozóky Éva hónapok múlva adhatott rövid, áttételesen megfogalmazott választ.

Engem alapvetõen egyetlen jellemzõ foglalkoztat ebben a gondolatmenetben. Az, amirõl a szerzõk következetesen hallgattak. Nincs közvetlen utalás arra, hogy önkéntes-e a kommunákba való belépés, van-e joguk másoknak polgári családban élni, vagy sem? A szöveg elemzése alapján, az implicit tartalmakból nem lehet másra következtetni, mint arra: valahol a mélyben arról van szó, hogy erre a társadalmat így vagy úgy, de rá kell kényszeríteni. Lehet, hogy nem adminisztratív eszközökkel, lehet hogy úgy, hogy ez a kényszert senki észre nem veszi, és senki kényszernek föl nem fogja, hanem önként és dalolva teszi, mert majd lesz kommunista tudatuk. De az hogyan lesz? Én is úgy színeztem az ábrándjaimat, hogy majd maguk a románok teszik meg, hogy elpusztítják magukat, nehogy már a magyarok felelõssége legyen ez a dolog.

Erre a rejtett vagy nyílt kényszerre elsõsorban az „irreverzíbilis” jelzõ utal, és az az alapkoncepció, hogy a polgári család – ha annyiban hagyják – folyton csak azt az autoriter személyiséget termeli újjá, aki fütyülne a kommunára és a család átalakítására. Van aztán egy másik mondat is: „Természetesnek tekintjük, hogy a kommunáknak nincs mintegy »hivatalosan« deklarált közös világnézeti álláspontjuk.” [Feltehetõen ezt kell úgy érteni, hogy a szerzõk szembehelyezkedtek a pártállammal, ahol mindig van hivatalos álláspont.] „De éppoly természetes, hogy az egymást szabadon választó emberek közössége rendelkezik valamiféle közös világnézeti alappal, annál is inkább, minthogy … a kommuna az élet egy alapvetõ vonatkozásának forradalmi átalakítását jelenti.”

De mi legyen azokkal, akik mégse rendelkeznek ezzel a közös világnézeti alappal? Akiknek nem kell ez a forradalmi átalakítás? A kommunáknak egyrészt a tudatos forradalmi intenciók alapján az egész társadalom kommunisztikus átalakítását kell elõsegíteniük (tehát nem maradhat ki belõle senki), másrészt ez az átalakítás forradalmi (mi mást jelenthet ez, mint baloldali forradalmat, mi több: kommunista forradalmat). Aligha hihetõ, hogy az ilyen forradalmi átalakulásnak az volna a célja, hogy a jobb- és baloldali nézetek képviselõinek teljes demokratikus egyenrangúságát biztosítsa – például a polgári család fenntartásában.

Ennek az elképzelésnek a fényében semmi jelentõsége nincs az olyan betéteknek, mint „biztosítania kell az individualitás kibontakozását”, mert egy jobboldali nézeteket valló reakciós személy az irreverzíbilitás körülményei között aligha küldheti majd el a kommunákat melegebb éghajlatra, hiszen ezzel kerékkötõje lenne annak, hogy az egész társadalomra vonatkozzék a dolog, és hogy forradalmi legyen. De még a polgári demokrácia liberális híveinek sincs itt semmi keresnivalójuk.

Ez eddig „rendben is van”, hiszen a korszak Magyarországán sem volt mit keresniük. Csakhogy a korszak Magyarországán a családhoz nem nyúltak. Ha elképzeljük, hogy a családhoz az irreverzibilitás szándékával, a szerzõk íróasztalnál kigondolt jövõterve – és kedélyállapota – alapján hozzányúlnak, akkor a keletkezõ, a társadalom minden porcikáját immár maradéktalanul átható tragédiákhoz és gazdasági katasztrófákhoz képest a mezõgazdaság kollektivizálásával járó borzalmak zenés-táncos örömünnepek voltak.

Olyan halálos ez az irreverzíbilitás azok számára, akiket érint, ahogy az én ábrándjaim lennének halálosak milliók számára.

Vagy hihetõ lenne, hogy ezt az egészet a szerzõk úgy képzelték el, hogy az állam csak lehetõséget teremt a kommunákra, és az emberek szabadon döntik el, polgári családban vagy kommunában akarnak élni? Legalább egy szóval utalhattak volna rá, ettõl még senki nem vonta volna kétségbe szocialista meggyõzõdésüket. Ha úgy gondolták volna, akkor mi akadályozta meg õket abban, hogy az önkéntességet meg is fogalmazzák? Egy ilyen néhány mondatos kiegészítéstõl tanulmányuk publikálása aligha vált volna lehetetlenné, hiszen a szövetkezetekbe való belépést is mindig úgy emlegették akkoriban a pártállami politikusok, mint az önkéntesség elvének maradéktalan érvényesülését. Ha pedig ettõl a kiegészítéstõl lehetetlenné vált volna a publikálás, akkor egy ennyire fontos erkölcsi kérdésben szabad lett volna kompromisszumot kötni és a megjelenés érdekében lemondani errõl a kiegészítésrõl? Hiszen itt tartalmi kérdésekrõl van szó, melyrõl minap azt írta: „Nem a mondandóm lényeges tartalmában alkalmazkodtam a játékszabályokhoz…”

Fel se merem tételezni, hogy Heller ma is egyetértene akkori mondandójával. Más a problémám. Ma azt írja akkori gondolatmeneteirõl: „…én hittem abban, amit írtam… hogy a távoli jövõben megvalósul az a társadalom, melyben megszûnik az elidegenedés… nem lesz többé állam, se erõszak, se kizsákmányolás. Ezt nevezte Marx kommunizmusnak… Hülyeség volt? Naivitás?”

Az a problémám, hogy mi értelme van ma a hitet egyáltalán szóba hozni, ha az, amit õszinte hittel javasolt egykor, maga a borzalom? Számít ez valamit is annak fényében, hogy a hite alapján mit írt le? Nem inkább arról van szó, hogy ennek a hitnek a mai hangsúlyozásával elhatárolja magát erkölcsileg azoktól, akik nem hittek, csak hazudták. Ez a fontosabb neki? Hát számít az valamit, hogy valaki a borzalmat õszinte hittel vagy hazudva javasolja? Felmenti a filozófust a „hit”, ahogy a katonát a „parancsra tettem”? Hiszen a hitnek az volt a feladata, hogy feloldozást adjon, amiért a kifejtett gondolatokban mérhetetlen kegyetlenségek rejlenek, és az akkori hitre való mai hivatkozásnak se más a szerepe. Mit érnek Heller erkölcsrõl írott filozófiai mûvei, ha a hit félelmetes funkciójával való szembenézés helyett megelégszik azzal, hogy a „hülyeséget”, vagy a „naivitást”, sõt a „kedélyt” emlegeti? Mikor néhány napja elõször elolvastam a már idézett mondatát a kedélyrõl, elõször azt gondoltam, nem tudja, mirõl beszél.

Ha megírtam volna, hogy a magyarság érdekében egy másik népet valahogy föl kellene számolni, akkor blaszfémia volna utólag a „hülyeséget”, a „naivitást”, a „hitet” vagy a „kedélyt” emlegetni, ahelyett, hogy azt mondanám: ez szörnyû. Vagy csak annyit: szégyellem magam.

Erre az általam alkalmazott párhuzamra talán az a válasz: nem lehet összevetni a család visszaszorítását egy nép elpusztításával? Az elsõ javaslatot Heller ösztönfelfogása szerint talán az objektiváció, az ember „második természetébõl” a „nembeli lényeg beépítése” inspirálja, a másodikat legfeljebb a frusztráció, vagy az érdek motiválta agresszió. Elismerem: az én ábrándjaimnak a gyökerei aljasak voltak, akár Hitleré és Himmleré, mert védteleneket eleve csak elpusztítani akartam. Akik viszont a családot akarták megszüntetni, ezt nem aljas indokból, hanem valamiképpen az érintett emberek javára akarták elkövetni. De a „hit”, a „hülyeség”, vagy a „kedély” késõbbi emlegetése azért ebben az esetben sem annak a jele, hogy valaki igazán a szeme közé nézett ennek a dolognak. Hiszen a polgári család irreverzíbilis megszüntetése nyomán is pusztulás járt volna. Vagy Kambodzsában nem ez történt? Ér valamit is ilyenkor a hit?

A vágyakból született meg például 1534-ben az anabaptisták nõközösséget is hirdetõ rémuralma Münsterben. És amilyen iszonyatosak ezek a sokszor nagyon tiszteletreméltó indítékú vágyak, olyan rémületes a megtorlás is, mely megvalósításuk nyomában jár. A nyomorgó proletárok sorsának kétségtelenül jobbító vágya okozta, hogy a Tanácsköztársaság idején a polgári lakásokba prolikat telepítettek, de ezzel a társadalmi igazságosság helyreállítása helyett a társadalmi igazságosság eszméjének gyûlöletét sikerült végzetesen elterjeszteni. A nyomorgó prolik vállán, az õszinte hit lelki védõpajzsa mögött egy õserdei ösztönökre – „kedélyükre” – hallgató, messianisztikus, egyre totálisabban szervezõdõ értelmiségi és pártfunkcionárius csoport törekedett a teljes hatalomra 1919-ben is és 1945 után is.

Kétségtelen, hogy Heller és Vajda hátrányosabb helyzetben voltak nálam: sérelmeik jellege miatt abban a hitben éltek, hogy nem bûn kommunistának lenni. Az én helyzetem szerencsésebb: a fasizmusról, ami engem fenyegetett, tudtam, hogy bûn.

1970-ben Heller és Vajda tanulmányának olvasásakor valójában saját magammal szembesültem. Azzal a szörnyûséggel, amit én is magamban hordozok. És azért éreztem akkor irányukban olyan engesztelhetetlen indulatokat (melyek bizonyára ebben a mai szövegemben is valamiféleképpen visszahatnak), mert önmagammal szemben kellett engesztelhetetlennek lennem.

A történetnek már rövid a folytatása. Megpróbáltam 1970-ben Heller és Vajda tanulmányára válaszolni, de publikálása még csak szóba se jöhetett. Valószínû, hogy a rendszer iránti ellenszenvem erõsebb volt, mint mondjuk Dezséryé, mert azokban az évtizedekben képtelen voltam közölhetõ kritikai szöveget létrehozni. Bozóky Éva szelídebb lélek lehet nálam, az õ válasza hónapok múlva – egyetlenként – megjelent (noha õ se hivatkozott Leninre, és nem emlegette bírálóan a burzsoá, kispolgári nézeteket, ahogy ezt állítólag tenni kellett).

Bennem még egy évtized múlva is forrt a méreg. Amikor a hetvenes évek végén megszületett a kéziratos Napló, az egyik fordulójában 1982 nyarán nekirohantam Hellernek (már el is felejtettem, hogy Vajda a szerzõtársa volt), és szörnyû dolgokat írtam róla, melyek közül a „fasiszták méltó ellentettje” és az „eszmények csecsét szopó szörnyeteg” a legenyhébb kifejezések voltak.

Válaszként akkoriban néhányan, köztük Radnóti Sándor is, közölték, hogy olyan Naplóba, ahol ilyesmi elhangozhat, nem írnak többé. Ezt nagyon bántam. Nem sokkal ezután, 1983 elején a Napló meg is szûnt. De már elõtte is tudtam, hogy én vagyok a demokratikus ellenzék fasisztája, amiben nem voltam ártatlan. Pap Mari mesélte, hogy Csalog Zsoltnak olykor szinte habzott a szája, ha rólam volt szó. Rosszul is éreztem magam ettõl, meg nem is. A „fasiszta” jelzõ szinte tetszett. Az is, ahogy a pártállamitól elhatárolt (új)baloldaliságukat akkoriban, amikor a pártállam még javában fennállt, provokálhattam. Élvezet volt, noha azt nem élveztem, hogy ezért nem szeretnek.

Viszont egyáltalán nem haragudtam rájuk. Ezt nem viccként említem, hanem tényként. Nem is lett volna jogos a haragom, hiszen én voltam, aki provokálta õket és aki úriemberhez nem illõ jelzõket használtam. Ebbõl gondolom, hogy a gyûlöletem, mely akkortájt kavargott bennem minden baloldaliság és minden politikai „hit” ellen, talán nem volt annyira „zsigeri”, mint ahogy feltételezték. Emlékszem Radnóti vagy Csalog tekintetére, amikor olykor találkoztunk. Mintha csodálkoztak volna, hogy nem viselkedem barátságtalanul; ez igaz is volt, mivel mindig is kedveltem õket.

Ma már nem úgy érzek, mint egykoron. Ha csak futólag is, de találkoztam Heller Ágnessel is meg Vajda Mihállyal is. S noha pontosan emlékeztem rá, mit váltottak ki bennem egykori gondolataik, ama mélyrõl jövõ lelki késztetések alapján, melyeket követve emberek között választani szoktunk, meg kellett állapítanom, hogy közelebb állnak hozzám, mint a rendszerváltás után ismertté vált jobboldali politikai gondolkodók Pokol Bélától Tõkéczki Lászlóig és tovább. (Tudom, hogy ez az összevetés nem méltányos, mert a mai magyar politikai jobboldalon valójában nincs hozzájuk fogható teljesítménnyel rendelkezõ személyiség. Ennek egyik okára – a jobboldal háború utáni teljes szétverésére – már utaltam.) Áthangolódásomhoz bizonyára az is hozzájárult, hogy elviselhetetlennek érzem, ahogy „liberálbolsevistának” gyalázzák õket, és kétségbe vonják, hogy baloldai nézeteikkel ugyanúgy magyar érdeket képviselnek õk is, akárcsak jobboldali, magukat nemzetinek minõsítõ politikai ellenfeleik, mert ennek a képviseletnek senki sem letéteményese. De amikor elolvastam Heller legutóbbi visszaemlékezéseit, felkaptam a fejem.

Ilyen egyszerûen azért ne intézzük el azt az akkori dolgot.

A hit – akárcsak a jó szándék – a politikában a pokolhoz vezetõ út „kövezete”. Csak arra való, hogy elleplezze a szembenézést saját világmegváltó vágyaink – ha tetszik: kedélyünk – irracionális, önzõ (ha tetszik: szubjektív) indítékaival. Az erõszakos szélsõbaloldali társadalmi megváltás politikai hite manapság kevésbé eleven, mint jobboldali változata. A mai szélsõjobboldali cikk- és tanulmányírók (akik saját bevallásuk szerint se nem antiszemiták, se nem a diktatúra hívei), ha párthíveikkel netán hatalomra kerülnek, talán megint – mint már annyiszor, akárcsak az egykori baloldaliak – megpróbálják majd az íróasztaloknál kigondolt jobbító gondolataikat valamilyen irreverzíbilisnek képzelt formában a nemzet javára valósággá változtatni. Szerencsés idõket élünk. Sem egy Harmadik Birodalom, sem egy Szovjetunió nem áll ma a potenciális gyilkosok háta mögött. Ezért nem eleve reménytelen, hogy vágyaik politikai megvalósításával nyíltan szembeszegüljünk.



JEGYZETEK

Heller Ágnes, Vajda Mihály: Családforma és kommunizmus. In: Kortárs, 1970. október, 1655–1665. o.

Heller Ágnes: Vita az erkölcsrõl és a dogmákról, avagy hogyan kell a sorok között olvasni. In: Beszélõ, 1997. április, 98–100. o.

Heller Ágnes: Kedves Detti, kedves András. In: Beszélõ, 1997. május, 121–123. o.

1968. In: Beszélõ, 1997. november, 70–79. o.

Heller Ágnes: A nemek közötti kapcsolatok jövõjérõl. In: Kortárs, 1970. június, 301–308. o.

Heller Ágnes: Kedves Detti…, pp. 122.

Bozóky Éva: Törzs? Kommuna? Matriarchátus? In: Kortárs, 1971. február, 333–336. o.

Heller Ágnes: Kedves Detti…, 122. o.
Mivel csak Hellertõl olvastam, hogy hogyan látja akkori akkori nézeteit, ezért ebben a vonatkozásban csak rá hivatkozom, Vajdára nem.

Heller Ágnes: Kedves Detti…, 121. o.

Visszatérés a történelemutániságba. Möller van der Bruck alteregóiként a Nulladik Birodalom nyomában. Válasz Heller Ágnesnek és Vajda Mihálynak. 1970. november. [kézirat]


LAST_UPDATED2