Payday Loans

Keresés

A legújabb

Heller Ágnes: A „zsidókérdés” megoldhatatlansága PDF Nyomtatás E-mail
Magyarok zsidó szemmel

judaizmus

Heller Ágnes: A „zsidókérdés” megoldhatatlansága (2004/1-2)


„Nos, Apion elég arcátlan volt azt állítani, hogy a zsidók szentélyükben szamárfejet helyeztek el, ezt tisztelik és veszik körül nagy áhítattal… Mi mindenkor ugyanazon törvényekhez ragaszkodtunk, melyekben kezdettôl fogva éltünk, és bár... háborúban legyôztek és elfoglalták a szentélyt, semmi ilyesmire ott nem bukkantak rá, csupán a legtisztább vallásosságot tapasztalhatták. …Minálunk a szamárnak csak az a szerepe, mint más értelmes népek körében: teherhordó állatok… Apion tehát vagy még a hazugságok összetákolásában is különlegesen otromba, vagy legalábbis valahonnan elkezdve a dolgot, nem képes azt célba juttatni, hiszen nincs egyetlen rágalma sem velünk szemben, mellyel fel ne sülne.
Apion elbeszélte egy görög ember történetét, akit »egy templomba bezárva mindenfajta élelemmel bôven elláttak«. Eleinte jólesett neki ez a váratlan kedvesség, késôbb gyanút fogott, ez rettegéssé fokozódott, míg végül az ételeket hozó szolgáktól megtudta a zsidók kimondhatatlan törvényét, melynek kedvéért táplálták, amelyet minden évben meghatározott idôszakban hajtanak végre: elfognak egy görög idegent, azt egy évig felhizlalják, majd egy erdôbe hurcolva megölik, testét a saját rítusuk szerint feláldozzák, húsából mindnyájan esznek. …El kell ismerni, ebben a mesében nemcsak a görög tragédiák minden szörnyûsége van meg a legnagyobb mértékben, de bôvelkedik kegyetlen pimaszságban is… Hogyan képzeli el Apion, hogy valamennyi zsidó összegyûl az ilyen áldozathoz, s sok ezren fogyasztják ennek az egyetlen embernek a húsát… Mindenki, aki még látta, ismeri templomunk szerkezetét és tudja, milyen áttörhetetlen módon ôrizzük tisztaságát és gáncstalan voltát… Ezeket a szörnyû dolgokat, melyekrôl szó volt, csakis az irántunk való gyûlöletkeltés végett találhatták ki.”
Az idézeteket Josephus Flavius Apion ellen címû, több mint 1900 évvel ezelôtt kelt vitairatából vettem. 
2000 esztendô nem sokat változtatott a szövegeken. Legfeljebb a szamárfej imádatának vádja ment ki a divatból, hogy a helyét a Cion bölcseinek mítosza, azaz a zsidó világ-összeesküvés fantazmagóriája foglalja el. A két elmeszülemény funkciója egy ’s ugyanaz. Mindkettô a zsidók titkáról és titkos praktikájukról szól, s az ebbôl eredô mágikus hatalmukról. Mert ugyan mi mással tudná tízmillió zsidó az emberiség milliárdjainak tetteit és lépéseit irányítani? Isten segedelmével bizonyára nem, tehát akkor az ördöggel kötött szövetségben. Ez az ördög megjelenhet a szamárfej vagy a tôke alakjában – teljesen mindegy. Utóvégre szamarak is léteznek, akárcsak a csúnya tôkések, de a szamár vagy a tôke imádta s az ezzel megszerzett hatalom ettôl függetlenül megmarad irracionális mítosznak.
Josephus Flavius felvonultatta Apion ellen összes racionális érvét. Ahogy azóta is megtették ugyanezt még sokan mások. Mindez mit sem számított azonban, ahogy ma sem. A racionalitás minden koncepciós per esetében csôdöt mond. A sztálinista elhitte a Buharin-per minden szavát, ahogy Lovas István vagy Csurka István hívei is hisznek vezéreik fantáziatermékeiben. A zsidók elleni koncepciós pernek azonban van egy kitüntetô sajátossága. Kétezer éve folyik. Így nem csupán a mítoszok funkcióját tudja az egyik generáció a korábbitól megörökölni, hanem gyakran a mítoszok tartalmát is.
A Josephus Flaviustól idézett második történet kegyetlen rémdrámát ad elô, s benne tudat alatti félelmeket allegorizál. Mindannyian ismerjük Jancsi és Juliska történetét a Grimm testvérek gyûjtésében. A mesében a gonosz boszorkány – a mese eredeti variációjában talán maga az édesanya – azért hizlalja fel a két gyermeket egy ketrecben, hogy miután a kisdedek kövérre kerekedtek, megsüsse és felfalja ôket. E történet pszichoanalitikus irodalma egy egész könyvtárat is tölt meg. Az elemzôk egy része megfordítja a történetet és azt vágyteljesítésként értelmezi. A vágy „titokzatos tárgya” az anyagyilkosság, amely a rémtörténetben a jogos önvédelem színeiben jelenik meg. A megfôzést és felfalást persze metaforának lehet tekinteni, de erre most nem térek ki. Csak azt kívánom jelezni, hogy a zsidóellenes fantázia-csokrokban a tudat alatti agresszív vágyak mindig jelentôs szerepet játszanak.
Apion azzal vádolta a zsidókat, hogy minden évben egy görögöt hizlalnak fel és tálalnak fel ceremoniálisan. A görög mitológiában valóban gyakori az emberhús fogyasztása. Ezek többnyire bosszú történetek – mint például Atreuszé, aki egy nagy lakoma keretében felszolgálta fivérének a fiai húsából készült lakomát. A zsidó Bibliában semmilyen formában nem szerepel a kannibalizmus. Nem csodálatos tehát, hogy Apion, ahogy a Jancsi és Juliska meséjének névtelen szerzôje is, visszájára fordítja a tudat alá szorított vágyat. Egyrészt a görög fantáziavilágot vetíti ki a zsidóságra, másrészt saját gyûlöletét és pusztítás-vágyát. Méghozzá abban a formában, hogy annak szenvedô tárgya egy görög ember teste és vére legyen. Josephus Flavius tanakodik azon, hogy az állítólagos áldozat miért éppen görög? A mai analitikus a következôképpen válaszolna neki: azért, mert Apion görög szeretett volna lenni, de nem volt az.
Ez a történet is szervesen továbbélt, kevés változtatással. Apion görögjét gyakran szûz lány helyettesíti, mint például a tiszaeszlári vérvád esetében. Idézzük fel Solymosi Eszter történetét. Honnan eredt az ôrült gondolat, hogy a zsidók, akiknek vallásuk még az állatok vérének fogyasztását is szigorúan tiltja, éppen egy szûz lány vérét fogják a szent ünnepük étkében felhasználni? Persze áttetszik ezen a vádon a Kômíves Kelemenné vérfagyasztó története is. Mindkét mítoszban megjelenik a frusztrált férfiak tudat alatti vágya a szûz lányok deflorálására, illetve saját feleségük meggyilkolására. Hiába érvelt Eötvös Károly, hiába állapította meg a magyar bíróság a vérvád alaptalanságát, ma emlékmûvet állítanak Tiszaeszláron Solymosi Eszternek. A kirakatper örök.
Említésre méltó, hogy hasonló vádak érték a korai kereszténységet is, s sokan közülük a kannibalizmus vádja miatt szenvedtek mártíriumot. Nem mintha a transz-szubsztanciáció keresztény dogmája nem lett volna érthetô a görög filozófián edzett elmék számára, de akit a gyûlölet vezet, az nem érdekelt a megértésben. Megismétlem: a koncepciós perek nem ritkák, s áldozataik az eretnekektôl Rajk Lászlóig felsorolhatatlanok. De hol ezek, hol pedig amazok lesznek a koncepciós perek áldozatai. Ma például Európában már nem égetnek eretnekeket. A zsidóság ellen azonban legalább 2000 év óta mindig és folyamatosan folynak koncepciós perek. Miért? Mi okból és mi célból? 
Miért éppen a zsidóság a koncepciós perek kiválasztott népe?
*
Nem kívánom felsorolni az évezredes koncepciós per közismert vádjait. Azzal kezdôdött, hogy „a zsidók” ölték meg Krisztust, azaz az istengyilkosság vádjával – egy váddal, amely egyetlen, még csak viszonylagosan elfogulatlan bíróság elôtt sem állta volna meg a helyét. Folytatódott kútmérgezéssel, járványok szándékos okozásával, az ellenséggel – a mindenkori ellenséggel – cimborálással. Mindeközben a zsidónak „a bôre alatt is pénz van”, amelyet fondorlatosan a keresztények zsebébôl lopott ki, s majd minderre hajazott rá a világ-összeesküvés elmélet. Az ellenérvek nem segítettek. Fel lehetett róni a vádaskodóknak a rossz logikát. Így például azt, hogy ha a felsô tétel – propositio major – „egyes” vagy „némely”, akkor a következtetés nem lehet „minden”, s hogy a „némely” nem helyettesíthetô „mindennel”. Ha azt mondom, hogy némely zsidó uzsorás, abból nem következik, hogy „a zsidók” uzsorások, s attól, hogy némely zsidó gazdag, a többségük még olyan szegény lehet, mint a templom egere. Ez volt például a helyzet Horthy Magyarországán. Meg lehet cáfolni a vádaskodókat, úgy, hogy empirikus tényekre hivatkozunk, szövegeket is beleértve.
A zsidók nemcsak majdnem kivétel nélkül a befogadó ország hûséges alattvalói voltak, de saját hagyományuk értelmében annak is kellett lenniük. Jeremiás próféta arra intette az elsô számûzetésben élô honfitársait, hogy tartsák be mindenekelôtt annak az országnak a törvényeit, melyben laknak, hogy keressék a befogadó ország javát, mert az most már az ô javuk is. Philo ugyanezt majd’ fél évezreddel késôbb, ugyancsak megismételte. Jeremiás nem tudta, és Philo is csak félig-meddig sejtette, hogy a történet a következô kétezer évben nem így fog alakulni. A zsidók mindig készek voltak annak az országnak a javán munkálkodni, melyben éppen éltek, akár magukénak érezték azt az országot, akár idegen testnek tudták magukat benne – de mindennek dacára az ország java ritkán, vagy csak kivételesen, vált az ô javukra is.
Miért? 
Nem tudom itt felsorolni a fôbb válaszokat, csak kiemelem azok négy típusát. Itt van elsônek az elôítéletek teóriája, s ehhez kapcsolódva a bûnbak-elmélet. Ezek az elméletek jól írják le a zsidógyûlölet, s különösen a modern antiszemitizmus mûködési mechanizmusát. Ha a modern antiszemitizmus társadalmi funkciója érdekel, akkor az elôítélet és a bûnbak-elmélet plasztikus magyarázatot nyújt. A modern társadalom elégedetlen, mindenki frusztrált benne, mert elvileg minden tagja mindenné lehet, de valójában mégsem – s ezért a többség semminek érzi magát a keretei között. A társadalom tagjainak többsége ezért saját tehetetlenségének vagy akár a világ igazságtalanságának okát keresve talál rá a zsidóságra. Saját bûneit vagy bûnösnek tûnô vágyait vetíti ki a zsidóságra. Olcsó megoldás, nem kell gondolkozni, gyûlölni viszont annál inkább, sôt: muszáj. Ha az antiszemita elbukik a vizsgán, ez a zsidók miatt történik, ha tönkremegy a boltja, akkor ez a baj is miattuk szakad rá, nemkülönben, ha a szomszédnak jobb lakás adatott, mint neki, annak is a zsidó az oka. Az elôítélet, a frusztráció és bûnbakkeresés körül mozgó elméletek szokták az antiszemitizmust elsôsorban a kispolgárság és középpolgárság vagy akár a tudatlan tömeg (a „hülyék”) szocializmusának tekinteni.
Az elméletek második típusa a befogadó ország természetében, s annak különleges, nemzeti komplexumaiban keresik az antiszemitizmus gyökereit. Freud elmélete, melyet Franz Rosenzweig is megismételt, az ôsi germán törzseket vérrel, vassal, erôszakkal térítették át a kereszténységre. Tudatalattijukban mindmáig tiltakoznak a kereszténységnek a profán élvezeteket korlátozó, szigorú járma ellen. A zsidóság gyûlölete a kereszténység elleni tudat alatti gyûlölet kifejezôdéseként jelenik meg. Az agresszió így egy meg nem engedett csatornát megkerülve egy megengedett csatornába terelôdik, és ott kiélhetôvé válik. Ez magyarázná meg az antiszemitizmus vulkanikus szenvedélyességét, nem pusztán kispolgári, hanem mûvelt körökben is. Freud ezt az elméletet a germánokra vonatkoztatta, míg Pap Károly Zsidó sebek és bûnök esszéjében azzal a prolongáltan frusztrált traumával kezdi a zsidó-magyar viszony elemzését, amely a magyar népet érte a Szent István-i térítéssel során, amikor a szabad magyarok tetemes részét legyilkolták vagy szolgaságba kényszerítették a kereszténység felvételének érdekében. 
A teóriák harmadik csoportja a zsidók és keresztények viszonyában kutatja az antiszemitizmus okát, hiszen az antiszemitizmus majdnem kizárólag keresztény országokban eleven. (Azóta a helyzet némiképp megváltozott.) E magyarázat szerint a kereszténységnek zsidó komplexusa van. Érthetetlen számukra, hogy miután Krisztus elhozta az igazságot, miért léteznek még mindig zsidók? Anomáliának tekinti, hogy a zsidóság még ma is Isten kiválasztott népének hiszi magát, holott már kétezer éve nem az. A zsidók – ugyanezen az alapon – különbeknek hiszik magukat a kereszténységénél, ôsiségük nemességére hivatkozva, holott semmivel sem jobbak, mint a többi nép. Ez az interpretáció bizakodó, mivel abban bízik, hogy az ökumenikus gondolkodás, s elsôsorban a katolikus egyháznak a zsidósággal kapcsolatos új állásfoglalása, lassan interiorizálódik a hívôkben, s ennek nyomán a keresztények és zsidók megtanulnak egymással, és nemcsak egymás mellett élni.
A negyedik típus a következôképpen gondolkozik. Mivel a zsidóság ellen minden korban folytak koncepciós perek, a zsidóság elleni ellenszenv okát magában a zsidóságban kell keresni. Persze a „magában a zsidóságban” kifejezés nem az elôtéletekre, a fantazmagóriákra, a mítoszokra utal, hanem valami racionális kiváltó okra.
Ennek az elméletnek az érdekessége, hogy hullámokban jelentkezett és hogy bár egyetemesnek vallotta magát, de facto mindig historizál.
Nemcsak a nem zsidók, de maguk a zsidók is gyakran a zsidóságban keresték a rendhagyó jelenség okát. Ha egy nép, egy embercsoport kétezer éven keresztül rendre koncepciós perek áldozataként szerepel, ha nem bíznak a hûségében, ha állandóan becstelenséggel, valamint különlegesen rafinált bûnök elkövetésével vádolják ôket – muszáj ebben a népben valaminek lennie, ami ezeket a negatív érzéseket, bizalmatlanságot, ellenszenvet, utálatot, gyûlöletet kiváltja. Mi lehet ez? Aki okokat keres, az racionalitást keres és talál, azaz semmiképpen nem fogadja el az irracionális vádakat. Nem a vádaskodások tartalmát veszi alapul, hanem az érdekli, hogy hogyan és miért fogadják el meglehetôsen sokan ezeket a minden alapot nélkülözô fantazmagóriákat?
A legáltalánosabb, s ugyanakkor természetesnek tûnô, érv a következô. A kisebbséget a többség mindig elôítéletek szemüvegén keresztül látja. Zavarja a kisebbség, mert annak életformája megkérdôjelezi saját életformájának természetességét, igazságát, mert folyamatosan arra figyelmezteti, hogy másként is lehet gondolkozni, hinni, élni. Az ebbôl a létbizonytalanságból származó szorongást vetíti ki a kisebbségre. A kisebbség mérgezi meg a többséget, az okozza a járványokat, fertôzi meg a lelkeket, a kisebbség vagy gonosz, vagy nevetséges, esetleg mindkettô. Amíg a keresztények kisebbségben voltak, ôk játszották el a bûnbak szerepét. Miután a kereszténység többségi vallássá vált Európában, az ellenük irányuló elôítélet is megszûnt. Azaz a koncepciós perek idôben korlátozottak voltak. Nemzeti kisebbségek is lehetnek elôítéletek áldozatai, de míg másutt ôk élnek többségben, így az ellenük irányuló elôítélet térben korlátozott. Csak egyetlen példát ismerünk az európai történelemben egy olyan kisebbségre, mely évezredeken keresztül mindenütt kisebbség maradt, sosem vált többséggé, ugyanakkor nem is szûnt meg létezni, s nem olvadt be teljesen – épp ellenkezôleg: markáns különállásával mindig jelen volt és van. Ez a zsidóság. Mivel örök kisebbség és mindenütt kisebbség, nemcsak mindig bûnbak lesz és marad, hanem a rá vonatkozó elôítéletes sztereotípiák is felhalmozódnak, hogy generációról generációra továbböröklôdjenek. 
Erre az érvre azt lehetne válaszolni, hogy léteznek olyan folyamatosan létezô kisebbségek, amelyeket többnyire tisztelet övez, s amelyek csak kivételes történelmi pillanatokban válnak elôítélet tárgyaivá, esetleg áldozataivá. Mint például a fônemesség vagy a katolikus klérus. A zsidóság azonban olyan kisebbség, melynek nincsen hatalma. Egyes zsidók ugyan el-elnyernek hatalmi pozíciót, de a zsidóság mint masszív kisebbség soha. S így voltaképpen senki sem tart tôlük. Akitôl félünk, azt tiszteljük is, akitôl nem félünk, annak a hátán is táncolhatunk, s még azt is a nyakába varrhatjuk, hogy ô a világ tulajdonképpeni ura. 
Már említettem, hogy az elmélet, amely a zsidók helyzetében, ha nem is természetében, véli felfedezni a zsidóellenesség kulcsát, historizál. Miután a kérdés nem merült fel a felvilágosodás kora elôtt, a kérdésekre adott válaszok is a felvilágosodás kora utánra tehetôk. Ha deklaráljuk, hogy minden ember szabad és egyenlô, joggal merül fel az a kérdés, hogy a zsidó miért nem az? Abban a mértékben, ahogy a zsidóság emancipációja elôrehaladt, úgy vetôdött fel az ehhez kapcsolódó kérdés, hogy a politikai emancipációt miért nem követte a társadalmi emancipáció? Hiába vették be a zsidó embert az alkotmányba, a zsidóellenes hangulat, propaganda, azaz a zsidók kirekesztése folytatódott, helyenként erôsödött. 
Azok, akik a zsidók helyzetében látják ennek az ellentmondásnak fô okát, vagy okait, különbözô javaslatokkal álltak elô a helyzet megváltoztatására. Ezek történelmi sorrendben: az asszimiláció és a cionizmus. 
*
Röviden tekintsük át mind a két mozgalom fôbb érveit.
Az asszimilációba torkolló zsidó felvilágosítás fôbb érvei a következôk:
Nem lehet elvárni a gazdanéptôl, hogy maguk közé tartozónak lássanak, ha mi elkülönülünk, és továbbra is gettókban élünk, ha csak egymással érintkezünk, s a nemzet nyelvét nem beszéljük, a magunk körén kívül nem étkezünk, nem házasodunk, valamint vallási hagyományainkat mások orra alá dörgöljük. Az antiszemitizmus fô oka a gettószemlélet, valamint egy középkori valláshoz, de különösen annak középkori megnyilvánulásaihoz, történô ragaszkodásunk. A férfiak borotváltassák le a pajeszt meg a szakállt, az asszonyok vegyék le a parókát meg a fejkendôt, öltözködjünk végre modern módra. Jesiva helyett járjunk gimnáziumba és egyetemre, a Talmud helyett tanulmányozzuk a matematikát és a fizikát, felejtsük el a jiddis nyelvet, vegyünk részt a politikai pártok és mozgalmak életében, járuljunk hozzá nemzetünk – mely már nem gazdanemzet, hanem a mi nemzetünk – kultúrájához. Mert mi is idetartozunk, mi is ôk vagyunk. Elsôsorban franciák, németek, lengyelek, magyarok. Akár ki is keresztelkedhetünk, hiszen a zsidóság ma már, a felvilágosodás és nemzetállamok korában, semmit sem jelent. Persze megmaradhatunk zsidónak is, ha kedvünk tartja, „Mózes-hitû” németeknek, oroszoknak, magyaroknak is, de ezt ne tegyük nyilvánosan, legyen a magánügyünk, hiszen a vallás ma magánüggyé vált.
Nem kell történelemkönyvekben kutatnunk, sem saját tapasztalatainkra hivatkoznunk, elég csupán I. B. Singer regényeit olvasnunk, hogy szembesüljünk e jóindulatú – liberális vagy szocialista – felvilágosítók öncsalásának horderejével. A „jó” tanácsra hallgatva, és persze saját ösztöneiket is követve, a zsidók Oroszországtól Angliáig, meghatározó többségükben, az asszimiláció útjára léptek. Az egyesek számára – s ezek az egyesek sokan voltak – ez a felszabadulás útját jelentette. Kibontakoztathatták képességeiket, lehettek bankárok és forradalmárok, matematikusok és zeneszerzôk – minden lehetôség nyitva állt elôttük. Csak az irántuk érzett gyûlölet nem csitult. Épp ellenkezôleg, egyre hangosabbá és veszélyesebbé vált. Hol hamarabb, hol késôbben. Az emancipáció idején öltött a zsidóellenesség egyre inkább fajelméleti színezetet – már jóval Hitler elôtt. Ekkorra már nem a magatartás, nem a vallás s nem a kultúra, hanem a származás „kérdésévé” vált a zsidókérdés. Igaz, nem elôször a történelemben. A fajelméleti kiszorítósdi a modern világgal kezdôdik, Ferdinánd és Izabella Spanyolországában.
Az erre adott európai kisebbségi zsidó válasz volt a disszimiláció. Azért kisebbségi, mert a többség asszimilációs mozgalmán belül mint kivétel, pontosabban mint ellentendencia jelentkezett. Ennek a disszimilációs törekvésnek nem volt ideológiája, hanem inkább méltósága. Az volt a tétjük, amit késôbb Hannah Arendt körülbelül úgy fogalmazott meg, hogy ha mint zsidót szidalmaznak, nem válaszolhatok azzal, hogy én valójában ember vagyok vagy német vagyok, hanem csak úgy, hogy igenis, zsidó vagyok. Gondoljunk Proust regényhôsére, Swannra, az elôkelô körökben járatos, a walesi herceggel ebédelô úri mûgyûjtôre, aki a Dreyfuss-per idején felfedezi zsidóságát és ezzel az öntudattal lép a politikai porondra. Mégegy kultúrtörténeti példát említek. Schönberg még fiatalon evangélikusnak tért ki, hogy a 20. század harmincas éveinek kezdetén visszatérjen a zsidó hitre.
Köztudott, hogy a Dreyfuss-per ihlette Herzl Tivadart A zsidó állam megírására, amelyben ez a vizionárius újságíró a zsidókérdésnek egy teljesen újszerû megoldását vetette fel. Megoldása egyszerûnek hangzott. A zsidóság ne éljen többé kisebbségként gazdanépek közepette, hanem teremtse meg saját otthonát, saját hazáját, lehetôleg Palesztina területén, de ha nem ott, akkor másutt. A lényeg, hogy létezzen egy zsidó nemzeti otthon, ahol a zsidóság lehet modern anélkül, hogy másokhoz asszimilálódnia kelljen, s anélkül hogy kitenné magát a többség soha meg nem szûnô gyûlöletének.
A cionizmus ideológusai fôleg a Kelet-Európából származtak. Ôk nem elsôsorban a zsidók kisebbségi helyzetének tulajdonították a zsidógyûlöletet és a zsidók elleni pogromokat, hanem annak is, hogy a zsidó nem olyan, mint a többi nép. Bizonyára nem saját hibájából, hanem történelmi kényszer hatására lett olyan, amilyen – s mindehhez még hozzájárultak a gettók szokásai, mint amilyen a Talmud állandó tanulmányozása, a már teljesen elavult és haszontalan agytornákon való folytonos részvétel, a kiüresedett ôsi törvényekhez történô ragaszkodás. Mindenki szemét szúrja, hogy a zsidók között olyan kevés a testi és kétkezi munkás, s ezzel ellentétben olyan nagyszámú körükben a tisztviselô, a bérlô, s általában az olyan ember, aki szellemi munkából él. Nem elég tehát, ha a zsidóság nemzeti otthont alapít és ott nem lesz kisebbségben többé, hanem az ebben a nemzeti otthonban tömörült zsidóságnak olyanná is kell válnia, mint amilyen a többi nép. Természetellenes, hogy a zsidók közül olyan sokan menjenek szellemi pályára, s oly kevés közülük a mesterember, s még kevesebb a földmûves. Ha normális nép kíván lenni, akkor a zsidóság nagy többségének földmûveléssel kell foglalkoznia, valamivel kevesebbeknek kellene iparra adnia magát, s még kevesebbnek illene kereskedést ûznie, s aztán a legparányibb csoportjuk maradhatna közülük szellemi pályán. Tehát a zsidóságnak nem a gazdanéphez, hanem a népek közösségéhez kell tartoznia, mint hasonló és egyenlô entitásnak. A zsidónak többé nem szabad görbe hátúnak, sápadtnak és rövidlátónak lennie, hanem nagyra kell nônie. Legyen erôs, izmos, minden munkára alkalmas – és fôképp legyen harcraképes. Erre és néhány hasonló gondolatmenetre utalt Gershom Scholem, amikor az éppen akkor megszületôfélben levô zsidó állammal kapcsolatban az asszimilációról beszélt. A zsidóság most tehát nem a gazdanéphez, hanem a többi néphez asszimilálódik. 
Csak azt kell mindehhez hozzátennünk, hogy ebben a viszonyban is kisebbségben maradt.
Mondanom sem kell, hogy ha értékekrôl, erkölcsrôl, emberségrôl, jóságról vagy bûnösségrôl beszélünk, akkor a zsidó nép mindig is éppen olyan volt, mint a többi nép – sem jobb, sem rosszabb. Az egyes zsidó lehet kapzsi és nagylelkû, jó és kôszívû, ahogy lehet jókedvû és melankolikus, hasonlóan az egyes keresztényhez. A jó és rossz százalékaránya mindig kiszámíthatatlan, és nem jön számításba. Az üldözöttség nem tesz jobb emberré, ahogy rosszabbá sem. Akik a „kiválasztott nép” bibliai üzenetét úgy értelmezik, hogy mi jobbak vagyunk a többi népnél, azok nem olvasták a zsidó Bibliát. Hadd hivatkozzam ismét Singerre. Amikor elsô novelláját leadta közlésre egy lengyel jiddis lapnak, a szerkesztô azzal adta vissza neki, hogy nem közölhetô, mert túlságosan sötét színben tünteti fel a zsidóságot, s azt ajánlotta neki, hogy ábrázolja hitsorsosait melegebb rokonszenvvel. Mire Singer ellenajánlatot tett a szerkesztônek, nevezetesen azt, hogy olvasgassa a Bibliát.
Arra a kérdésre kerestük a választ, hogy miért mutat olyan meglepô folytonosságot a zsidógyûlölet legalább kétezer esztendeje, s hogy hogyan próbáltak magyarázatot keresni és találni erre a meglepô jelenségre? A kérdés abban állt: „mi az oka?” és „miért?”. A válaszok közül utoljára azokat érintettük, amelyek a zsidóságban keresték a zsidógyûlölet okát anélkül, hogy a zsidógyûlölôk egyetlenegy érvét is elfogadták volna. A miértekre adott válaszok így hangzottak: „mert” a zsidók elzárkóztak, s erre adott választ az asszimiláció. Majd, egy késôbbi fázisban: „mert” a zsidók asszimilálódtak, de rosszul, s erre adott választ a cionizmus. Ami ezekben az érvekben feltûnô, hogy a zsidó vallás, mint vallás, semmi szerepet nem játszott bennük – vagy ha igen: inkább a kellemetlen akadályok egyikeként sorolták fel. Persze nagy számban éltek mindez a folyamat alatt hagyományôrzô, vallásos zsidók is, de ôk vagy teljesen kívül maradnak az egész – az elôbbiekben röviden rekonstruált – diskurzuson, vagy pedig azt az ortodoxiával való szakítás konfliktusaiban élték meg. Mint említettem, a disszimilánsok esetében a zsidósághoz való visszatérés mindenekelôtt a hûség és becsület gesztusa volt, és csak ritkán járt együtt a vallási hagyománnyal való gondolati számvetéssel.
*

A holokausztnak nem voltak „okai”, s így azokra hiába is kérdeznénk. De voltak körülményei és elôzményei, majd utórezgései is. Az a bizonyos, hogy a 2000 esztendô, a maga egészében, az elôzményekhez tartozik. Arról pedig, hogy milyen körülmények között vált lehetôvé az elképzelhetetlen – errôl már 60 esztendeje vitatkoznak. A vita kimeríthetetlen, mivel akármeddig folytatjuk is, sosem jutunk el ahhoz a határhoz, amit Leibniz „elégséges alapnak” nevezett.
A ható okok felsorolásával ugyanis nem jutunk el az elégséges alaphoz. A ható okok maguk gyakorlatilag végtelenek. Minden ható oknak magának is végtelen sok ható oka van, s így minden magyarázatra következik egy másik magyarázat. Az elégséges alap leírásához a cél-okra is szükség van, méghozzá nem pusztán egy egyéni, szubjektív cél-okra – minden emberi cselekvônek vannak ugyanis céljai –, hanem az események dinamikájában benne rejlô cél-okra, amely el is vezet a célhoz. A cselekménysor azonban csak akkor racionális, ha a cél maga határozza meg a cselekvést, az események menetét és sorát, illetve ha mindezek a cél mozgatásának, vonzásának következtében valósulhatnak meg.
A holokausztnak az volt a célja, hogy a „zsidókérdést” véglegesen megoldja, azaz a zsidókat az utolsó zsidó gyermekig kiírtsa. Azaz: a világ „zsidótlanítása”. Nemcsak hogy nem érte el célját, de nem is érhette el. Páratlan pusztítást végezhetett, kiirthatta az európai zsidóság nagy részét, az összes nagy európai zsidó kultúrát, de a „zsidókérdést” nem oldhatta meg. Mert – s erre még visszatérek – a zsidóság elpusztíthatatlan.
A cionizmus célja is a zsidókérdés végsô megoldása volt. Nem a halállal, de az élettel történô megoldása. De ez a cél sem valósult meg, és nem is valósulhat meg. Mert – s erre még visszatérek – a „zsidókérdés” is elpusztíthatatlan. Az „elégséges alapot”, az objektív célt valahol másutt kell keresni, ha egyáltalán lehet vagy érdemes a zsidóság sorsával kapcsolatban objektív célszerûségrôl, elégséges alapról beszélni. Ha egyáltalán meg akarjuk valahogyan érteni.
A holokausztot magát nem tudom sem megmagyarázni, sem megérteni, de valamennyire meg tudom érteni és magyarázni a holokauszt utóéletét, vagy inkább utóhatását. Ez egy lassan kialakuló, majd azután egynéhány évtizedig utórezgéseiben még érezhetô, sokkhatás volt. Csak Európára szorítkozom, és jó okom van erre. A holokauszt ugyanis az egyetlen olyan „esemény”, tapasztalat, sokk vagy trauma, melyben egész Európa osztozik. Hogy mennyiben esemény, mennyiben tapasztalat, sokk vagy trauma, azt embere, országa, világnézete válogatja.
A holokauszt Európában történt meg, itt mindenütt megtörtént, és ugyanakkor ez sehol másutt nem történt meg. A világháborúkban Európa osztozik Ázsiával, Afrikával, Amerikával és Ausztráliával. De ami a holokausztot illeti, az egészen európai. S ezért lesz a zsidósághoz való viszony az a bizonyos lakmuszpapír, amely hûen megmutatja a mai egyesült vagy nem egyesült Európa arculatát.
Németországban, Lengyelországban, Csehszlovákiában alig találunk zsidókat a holokauszt után. Magyarország zsidó lakosságából körülbelül félmilliót gyilkoltak meg, de – szintén körülbelül – kétszázezren visszatértek. Hadd mondjak néhány szót a hazatérés pillanatáról.
Nagyon kevés Auschwitzból visszatérô szomszédot fogadtak tárt karokkal. A legtöbbjüket betolakodónak tekintették, s azt is éreztették, hogy jobban szerették volna, ha ôk is, mint a többi zsidó, füstté váltak volna. Tehát a holokausztra adott elsô spontán válasz a zsidógyûlölet új hullámaként jelent meg. Ezt annak idején úgy értelmezték, hogy az eltulajdonított zsidó javakat nem akarták visszaadni, s egynéhány hónap alatt már megszokták, hogy övék a megôrzésre kapott holmi és a zsidók lakásai, amelyekbe beköltöztek. Megjegyezném, hogy késôbb a kitelepítésbôl hazatérôk is gyakran találkoztak hasonló reakcióval.
Talán az „ismétlés” miatt, de nem elsôsorban ezért, én másképp – is – értelmezem a holokauszt után közvetlenül feltámadt zsidógyûlöletet. Szerintem ugyanis ez a gyûlölet a bûntudat feltámadása jeleként értékelhetô. Ha valakinek régi jó szomszédját, iskolatársát családostul egy nap gettóba zárták, eldeportálták, s majd az egész családból csak egyetlen ember – gyerekek nélkül – tért vissza, az a szomszéd menthetetlenül bûntudatot érez, ha rendelkezik egy csipetnyi lelkiismeret-furdalással is. S ennyi: többnyire mindenkibe szorult ebbôl az érzésbôl. Éz a szomszéd érezte, hogy segíthetett volna, de azt is pontosan tudta, hogy másfele nézett, s nem tagadhatja, hogy úgy tett, mintha nem történt volna semmi, mintha mindez természetes lett volna. Az ember nem szereti viszontlátni a gyengesége vagy bûnössége tanúit. Hogy önmagával tudjon együtt élni, ezért bûnét másra kell kivetítenie. Azt hitette el magával, hogy azok, akiket ô csúful cserbenhagyott, megérdemelték, amit kaptak. Az 1945–47 közötti antiszemita hullám ezért egy traumára való neurotikus reakciónak tekinthetô, amely további, máig érô láncreakciót indított el. Az új antiszemita hullám miatt hagyta el többnyire a zsidók egy része ebben az idôben Magyarországot. Míg az itthon maradtak elég nagy százaléka ugyanettôl a félelemtôl indíttatva csatlakozott a kommunizmushoz, azzal a hamis feltételezéssel, hogy majd a kommunisták védik meg a zsidókat. Az is kétségtelen azonban, hogy az erôszakszervezetekhez csatlakozók egy részét nemcsak a félelem, hanem a bosszúvágy is vezette.
Az elkövetkezô évtizedekben, az akkor éppen demokratikussá alakuló Nyugat-Európában, nem a pszichológia, hanem a politika és az etika kezdte játszani a fôszerepet. Elkezdôdött a számvetés a holokauszttal. Az abban viselt felelôsséggel. Elsôsorban Nyugat-Németországban, de másutt is. A tudatos szembenézés volt azt egyetlen eszköze annak, hogy a bûntudat traumáját a felelôsség viselésének racionális magatartása foglalja el. Ettôl kezdve törvények tiltották az antiszemita megmozdulásokat – Németországban törvény tiltja a holokauszttagadást is –, a rasszizmust, a kisebbség elleni uszítást és a diszkrimináció minden formáját. De a törvény nem elég! Ezek a törvények ma már a túlnyomó többség konszenzusára támaszkodhatnak. Antiszemitának lenni ma Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban szalonképtelen, egy nyílt antiszemita kijelentést tenni körülbelül úgy esik latba, mint a szoba közepére szarni. Úgy tûnik, teljesen megalapozatlan kijelentést tettem, mikor azt mondtam, hogy a zsidógyûlölet kiirthatatlan s ugyanakkor racionálisan meg nem okolható. De nincs az a törvény, mely megtilthatja vagy megszüntetheti az irracionalitást. Ha kidobod az ajtón, visszajön az ablakon. Ez történt és történik most is.
Az antiszemitizmus új megjelenési formája az Izrael elleni gyûlölet. A zsidó állam létrejötte nemcsak hogy nem szüntette meg az antiszemitizmust, ahogyan ezt a cionizmus annak idején ígérte, hanem annak egy új hullámát váltotta ki. Pontosabban szólva nem Izrael váltotta ki ezt az új hullámot, hanem a zsidóellenes ressentiment és gyûlölet keresett magának egy új csatornát a régi, ma pillanatnyilag járhatatlan megnyilvánulási forma helyett. Izraelt szabadon lehet gyûlölni, szabadon lehet rágalmazni, vérváddal illetni, s ezen keresztül az erkölcsbíró magas és igazságos szerepében tetszelegni.
Nem arról a már sokak által elemzett jelenségrôl akarok beszélni, hogy egyesek Izraelt mondanak és zsidót értenek alatta, mint Csurka vagy Lovas, és általában a szélsôjobboldali antiszemiták. Ugyanis ez egy igen egyszerû, hagyományos eset. Nem akarok a palesztinokról sem beszélni, hiszen az ellenséget általában gyûlölni szokták, s senki sem követelte még egyetlen néptôl sem, hogy a vele háborúskodót igazságosan ítélje meg. Persze ezt az izraeliektôl sem illene elvárni. Az elsô furcsaság, amit említenék, hogy a palesztinoktól senki sem vár el mást, míg az izraeliektôl igen. Éppen azt várják el, amit nem ismernek el kétezer éve: a kiválasztottságot. Azt, hogy jobb legyen, mint a többi nép. Hát nem az! 
Nem akarok továbbá az iszlámról sem beszélni. Nem tekintem meggyôzônek, amikor az iszlámot, mint vallást, teszik egyértelmûen felelôssé mind a közel-keleti háborúkért, mind pedig a terrorizmusért. Nemcsak azért nem, mert szerintem Bassam Tibinek, a liberális muzulmánnak van igaza abban, hogy az iszlám és az iszlámizmus – tehát az iszlám mint politikai ideológia – közé nem lehet egyenlôségjelet tenni, hanem azért sem, mert az elméletet empirikusan sem látom igazoltnak. Nem kívánok egy másik bûnbakot keresni. Engem itt is, mint ebben az egész tanulmányban, az európai antiszemitizmus érdekel. Tehát nem a palesztinok, vagy a szírek, vagy akár az izraeliek válasza erre a konfliktusra, hanem az európai „nézôk” reakciói. A nézô az ítélkezô helyzetében van, neki módja van racionálisan gondolkozni, igazságosan ítélkezni. Módja van mindkét fél meghallgatása után kiegyensúlyozott, a végsô igazságra igényt nem tartó, ideiglenes véleményt alkotni. De ma Európában nem éppen ezt látjuk. Tévedés ne essék, nem mindenkirôl beszélek Európában, esetleg nem is a többségrôl, de mindenesetre a közvéleményt „csinálók” egy tekintélyes hányadáról.
Azt vethetnék ellenembe, hogy tévedek, amikor „nézôkrôl” beszélek. Európa jobb- és baloldali elkötelezettségû polgárok világa, ahol mindkét politikai szárny hordozza a maga hagyományát. A baloldal egy kisebb része még nem is olyan régen azért a Szovjetunióért rajongott, amely az arab államokat támogatta Izrael ellenében. Számukra mindenki baloldalinak számított, aki a Szovjet birodalom oldalán állt, így természetesen az arab államok is. Az „új baloldal” egy része is hasonlóan gondolkozott, bár más motivációkkal. A hatvanas években vált ugyanis divatossá az úgynevezett „harmadik világ” ideológia, s ezek az újbaloldaliak a palesztinokat és az arabokat tekintették a „harmadik világ” képviselôinek Izraellel, a rohadt kizsákmányoló nyugati kultúrát képviselô herével szemben általában – a sejkeket és dollármilliárdosokat beleértve. Hogy már ebben a mozgalomban is erôteljesen jelen volt az alig leplezett antiszemitizmus, az más kérdés. Engem azonban nem érdekel sem a jobboldal, sem a baloldal „öröksége”. Ami esetleg érdekel, hogy a bal- és a szélsôjobboldal együtt tüntet Izrael ellen, hogy összetartja ôket az Izrael-ellenesség, valamint az Amerika-ellenesség. Ez az együttmûködés fogalma szerint teljes mértékben apolitikus – ami, legalábbis a baloldal részérôl, a politikai gondolkodás csôdjét jelzi. Ezért az európai Izrael-gyûlölet politikai okaira sem szeretnék a továbbiakban rákérdezni.
Izrael ma Európában a zsidóságot „képviseli”. Az Izrael-ellenes retorika egyszerûen megismétli vagy inkább elismétli 2000 év zsidóellenes eszmerendszerének minden sztereotípiáját, gondolatmenetét, trükkjét – méghozzá hiánytalanul.
Az ENSZ évtizedeken keresztül folytatta a kirakatpereket Izrael ellen. Ezen „perek” egyike-másika éppen olyan „megalapozott”, ahogy az volt a tiszeszlári per is. Azzal a különbséggel, hogy Izraelt majdnem kivétel nélkül, bizonyos monoton egyöntetûséggel elmarasztalták. Persze az ENSZ nem Európa. De amíg ezeket a sorokat írom, éppen a hágai bíróság tûzött napirendre egy hasonló kirakatpert. Kirakatpernek ebben az esetben is azt a pert nevezem, ahol az ítéletet eldöntötték, mielôtt a per megkezdôdött volna. Nos a hágai bíróság már az elsô meghallgatás elôtt eldöntötte, hogy el fogja ítélni az Izrael által épített védelmi kerítést. Nem azt, hogy itt vagy ott építik, ami racionális vita tárgya lehetne, hanem úgy, hogy Izrael-ellenes tanúként felvonultatták és figyelmesen meghallgatták többek között Kubának, ennek a politikailag teljesen szalonképtelen diktatúrának a hivatalos képviselôit. 
A terrorral kapcsolatban az érvelés többnyire így hangzik: rendben van, a terrorizmus „rossz”’ dolog, de az ellene folyó terrorcselekmények sorozatának Izrael az oka, mert elfoglalta a palesztinok földjét. Ez az okoskodás olyan korábbi érvek ismétlése, mint mondjuk: rendben van, rendben van, a pogrom rossz dolog, de a zsidók adtak rá okot, amikor elvették a keresztények üzletét, amikor hangosan beszélnek, amikor gyermekeinket elragadják tôlünk. (Szeretném tudni, hogy ki fogadna el egy érvelést, mint: rendben van, rendben van, a betlehemi gyermekgyilkosság rossz dolog, de Heródesnek megvolt az oka rá, hiszen uralmát veszélyeztették, vagy rendben van, rendben van, a bolognai pályaudvar felrobbantása rossz dolog, de hát a bolognaiak mind kommunisták, s így ártalmasak Olaszország jövôjére… stb.) Ismétlem, egy véres konfliktusban egymás ellen harcolók valóban így szoktak – szofisztikusan – érvelni, s a történelmet ábrázolandó, így is jelenítik meg a farkas és a bárány történetét – de a kívülálló harmadik személy, a nézô, nem így szokott gondolkozni.
Nem Izrael politikájának kritikájáról van szó. A harmadik, a „nézô” többnyire különös szenvedélyesség nélkül kritizál, hol igazságosan, hol igazságtalanul ítélkezik, hol így, hol úgy, de ez most mindegy. Az Izrael ellen elhangzott kritikáknak azonban gyanúsan erôs emocionális töltete van. Izraelt nem ebben vagy másban marasztalják el, mint más államokat hasonló esetekben, hanem gyûlölettel és monoton ismétlôdéssel mindig csak elmarasztalják. Ez az emocionális töltés, ez a szenvedély az árulkodó. Miért olyan szenvedélyesek az európai „nézôk”? Miért kiabálnak, handabandáznak, miért vörösödik ki az arcuk? Miért mondják, hogy Izrael a maga kevesebb, mint hatmillió lakosával a világbékét leginkább fenyegetô ország? Ki találta ki ezt az észbontó hülyeséget? Miért hisz ebben az észbontó hülyeségben Európa színe-java? Pontosan azért, amiért olyan sokan hittek a zsidóság titkos világuralmában. Az évezredes zsidóellenesség az a máglya, melyen az Izrael elleni szószt melegítik.
Mindezzel nem az Izrael és a palesztinok közötti konfliktust akartam értelmezni. Különben ebben az esetben is, mint minden más esetben, csôdöt mond az okokkal való magyarázat. Mindkét fél fel tud sorakoztatni ezer okot a saját igazolására és minden oknak megvannak a maga okai stb. A vita örökké folytatható. Mint mindenütt, a cél-okra van szükség ahhoz, hogy eljussunk az „elégséges” okhoz. Nos, a palesztinok politikai képviseletének célja Izrael elpusztítása, Izrael állam célja saját fennmaradása, s egyes politikai irányzatainak ezenfelül a palesztinok lakta egyes területek birtoklása. Elképzelhetô, hogy végül, bár ki tudja, mikor, a palesztinok feladják ezt a célt, s tudomásul veszik, hogy Izrael létezik és létezni is fog, elképzelhetô az is, hogy Izrael politikai pártjainak túlnyomó többsége belemegy a területi kompromisszumokba. Remélni lehet. De mi lesz azután?
Tony Judt írt nemrégen sok vitát kiváltó cikket a New York Review of Booksban, melyben a zsidó nemzetállamot egy elavult koncepció utolsó mohikánjának írta le : Izrael mint anakronizmus. Csatlakozom azokhoz, akik Judt ajánlatát, egy zsidó palesztin binacionális államot teljesen irreálisnak tekintik. De mégis úgy hiszem, a helyzet leírásában Judtnak igaza van. A teljesen szuverén nemzetállamok kora lejárt, a republikánus birodalmak korát éljük már most is, és a közeljövôben is. Az Európai Unió is egy ilyen, nemzetállamokból építkezô republikánus birodalom. Mi lenne Izrael számára a normális út, amelyen megôrizheti a nemzeti identitását és feladhatja anakronisztikus teljes különállását? Melyik az a köztársasági birodalom, melynek kultúrája, életformája, politikai szerkezete rokon az övével? Csak az Európai Unióhoz csatlakozás útja lenne a normális út, ahogy az volt más mediterrán államok, mint például a szintén kétnemzetiségû Ciprus vagy Málta számára is. Valóban, csak ez lenne „normális”. S ennek a normális megoldásnak útjában nem az áll, hogy palesztinok és izraeliek harcoltak egymással, hiszen ezt tették a görögök és törökök is, hanem az, hogy Izrael zsidó állam.
Nézzünk ennek a ténynek idejekorán a szemébe!
Európa kész börtönbe zárni antiszemitákat, de nem kész egyenlô partnernek elfogadni egy zsidó államot, még akkor sem, ha kétnemzetiségû. Remélem, hogy tévedek. De ha tévednék, a zsidóellenesség akkor megint csak mutálna egyet, azaz új formát öltene, amelyben az összes régi sztereotípiák megôrzôdnének.

*
Arra a következtetésre kell tehát jutnunk, hogy a kérdés megválaszolhatatlan. Mióta zsidóság létezik, létezik zsidógyûlölet. A gyûlölködôk ugyanazokat a vádakat ismétlik kisebb változtatásokkal, s a vádak egytôl egyig fantasztikus kotyvalékok, amelyeknek a kiváltó „okaik” avagy gyökereik legfeljebb a tudattalanban keresendôk. Minden racionális válasz – azaz racionálisnak tûnô válasz – erre a gyûlöletre, lett légyen az elkülönülés, asszimiláció, disszimiláció, cionizmus, mind és mind hatástalannak bizonyult. Ugyancsak csôdöt mondott minden magyarázat, minden megértés, az értelmezésre irányuló minden racionális kísérlet.
Már említettem, hogy akkor jutunk el az „elégséges alaphoz”, ha meg tudjuk ragadni a cél-okot is, s hogy ez a cél-ok nem lehet azonosítható egyes emberek céljával, még csak nem is egyes népcsoportokéval. Valamely „objektív” célt kell találni. Egy olyan célt, amely megvalósulásának állapotából visszafelé értelmezhetô. Ilyen a hegeli „történelem célja”. Hegel szerint maga a jelen világállapot a történelem célja, s így a világtörténelem, a jelenbôl visszafelé racionálisan értelmezhetô. Ha azonban a hegeli megoldást fogadnánk el, akkor még kevesebbet értenénk meg a zsidógyûlöletbôl és annak folytonosságából, mint a részleges és viszonylagos ható okok felsorolásával. Persze azt sem mondhatjuk, hogy a történelemnek nincsen célja, mivel akár van, akár pedig nincs, azt nem ismerhetjük. Magam részérôl még Kant reménykedô megoldását, mely szerint az emberi természet végtelenül fejlôdik a transzcendentális szabadság felé, azaz a cél felé, sem osztom. Az üdvtörténetet ugyanis bajosan lehet csak racionalizálni. Hegel egyszerûen összemossa a történelmet és a megváltástörténetet. Kant tudja, hogy üdvtörténetrôl beszél, de annak célját a történelem remélhetô céljaként és immanens végpontjaként gondolja el.
Vannak kérdések, melyekre csak az üdvtörténet ad választ. Az üdvtörténet racionalizálása azért problematikus, mert az üdvtörténet sem irracionális, csupán más logikája van, mint az immanens történelmi folyamatok megértésének.
Azzal kezdtem ezt a fejtegetést, hogy zsidógyûlölet ameddig világ a világ létezik, s nemkülönben a zsidók, akik szintén mindig és mindig létezni fognak. 
Maurice Blanchot is valami hasonlót állít az elpusztíthatatlanságról szólva. A zsidógyûlölô szerinte az abszolút tagadás, amely mindig újra és újra létrehozza, azaz konfirmálja a zsidó-lét végtelenségét. Értelmezésében teljes és abszolút tagadásról beszél, amely a végtelenre, azaz a zsidó-létre vontkozik. Magyarázatában a zsidógyûlölet folyamatossága a zsidóság „végtelenségének” igazolása. Mindkét állítás csak egy üdvtörténeti gondolatmeneten belül értelmezhetô. Keresünk egy objektív célt, melyet úgy értelmezhetünk, mint az elôbbi két állításban foglaltak elégséges okát. Ezt az objektív célt nem lehet a történelmi jövôben keresni. Ugyanis a történelmi jövôre, mint történelmi jövôre, vonatkozó kijelentések se nem igazak, se nem tévesek nem lehetnek. Tehát egyik gondolatomat sem tudom igazolni, legfeljebb a múlt történetét tudnám a jövôre extrapolálni, amit már azért sem szeretnék, mert empirikus tényekbôl mindenki saját reményeitôl vagy félelmeitôl vezetve extrapolál. Az egyik azt mondja, Auschwitz többé nem lehetséges, a másik szerint Auschwitz megismételhetô.
Mostantól fogva tehát úgy elemzem a két kijelentést – zsidógyûlölet mindig lesz, a zsidók ameddig emberi történelem létezik mindig létezni fognak –, mint amelyek a üdvtörténethez tartoznak. Mégsem akarok azonban a legbonyolultabb teológiai kérdésekbe belekontárkodni. Így megkísérlem elkerülni az eszkatológiát, a messianizmust. Mentségem, hogy a zsidóság esetében az üdvtörténet nem üdvözülés történet, s nem is okvetlenül kapcsolódik a messianizmushoz, bár ahhoz is fûzôdhet. A zsidóság lényege mindenekfelett a Kinyilatkoztatásban gyökeredzik, a Törvényben, a Szerzôdésben – és a kiválasztottság, azaz a küldetés tudatában.
A küldetés, mint az Istennel kötött eltéphetetlen szövetség, a zsidóság szimbolikus testébe írott törvény. 
Azt vethetnék ellenembe, hogy a zsidók többségét ez a törvény nem vezérli.
Erre azt is válaszolhatnám, hogy a Törvény betûi nem mindig láthatók, olvashatók.
Hihet valaki a kategorikus imperatívuszban, azaz az erkölcsi törvényben. Vagy hogy a messianizmusról szóljak, Marxnál például a proletariátus játszotta a kiválasztott nép szerepét, mely arra rendeltetett, hogy önmagát felszabadítva bevezesse az egész emberiséget abba a tejjel és mézzel folyó kommunizmusba, ahol majd a bárány és a farkas békésen együtt legelészik.
Az is feltûnhet számunkra, hogy alig él ma több zsidó a világon, mint Jézus születésekor. Pedig ha a természetes – és a zsidóknál magas arányú – szaporodást vesszük tekintetbe, akkor azt kell feltételeznünk, hogy legalább annyi leszármazottja él ma a zsidóságnak, mint Európa egész lakossága. Egyedül a pogromokkal és autodaféval nem lehet ezt a különleges tényt magyarázni. A zsidóság ugyanis állandóan és növekvô mértékben azáltal fogyott, hogy azok, akik nem érezték testükbe-lelkükbe vésve, akár tudat alatt is, azt a bizonyos isteni törvényt, mindig is felszívódtak a gazdanép soraiban. Igaz, az is elôfordult, s nem is olyan ritkán, hogy zsidók leszármazottai ugyanezen elhivatottság tudatában megújították a keresztény vallásokat, mint például a katolicizmust, mint ahogy azt Avilai Szent Teréz vagy tanítványa, János tette. Aki megmarad zsidónak – s ez mindig a zsidóság kisebbsége –, az, ha csak szimbolikusan is, de mindig körül van metélve. Azaz magában hordozza az Istennel kötött szövetséget. Ezt Franz Rosenzweig fejezte ki így, én csak megismétlem.
Mindez azonban látszólag nem tartozik az üdvtörténetre, azaz a kiválasztottság történetére, legalábbis nem közvetlenül, pontosabban szólva nem az a bizonyos objektív cél-ok, melyet szem elôtt tartva megérthetnénk, hogy miért gyûlölik és üldözik 2000 év óta a zsidóságot. S így nem igazolja, ahogy nem is szavatolja annak a két jövôre vonatkozó mondatnak az igazságát sem, mely szerint mindig lesz zsidógyûlölet, ahogy zsidók is mindig lesznek. Ahhoz, hogy a törvény általi körülmetéltség gondolata beilleszkedjék egy üdvtörténetbe, értelmeznünk kell a kiválasztottság gondolatát is. Azt kell vallanunk, hogy a törvénnyel történô szimbolikus körülmetélés az üldözöttségre való kiválasztást jelenti. Hogy a zsidóság éppen azzal és azáltal „kiválasztott” nép, hogy mindig üldözik és mégis elpusztíthatatlan.
Ha csak a cél, azaz a vég a pont az i-re, ha csak a vég-ok, azaz a cél ismeretében lehet egy történetet megérteni, akkor meg kell kérdeznünk, hogy mi lehet az összefüggés a cél-ok és a Szövetség népe között? Mi lehet a jelentôsége annak, hogy azok, akik a Szövetség letéteményesei – a rosszak a jókkal együtt, a boldogok a boldogtalanokkal együtt – pusztán azáltal, hogy hûek maradnak valamihez, amirôl gyakran azt sem tudják, hogy micsoda, s talán azt sem, hogy miért maradnak hûek hozzá, mindig és mindenkor gyûlölet és gúny tárgyai, de soha el nem pusztíthatók?
Talán nem árt megint egy pillantást vetni a Bibliára, s arra a szerepre, melyet a Szentírásban a hátráltatott cselekmény játszik. Méghozzá egyes-egyedül a kiválasztott népre vonatkoztatva. Isten megígérte Noénak, hogy utódai be fogják tölteni a földet, s ez így is történt. Az ember, a homo sapiens szaporodott, sokasodott és immár beölti a földet. Isten megígérte Ábrahámnak, hogy utódai be fogják tölteni a földet. De Sára magtalan volt, Rebekka és Ráchel hosszú ideig magtalan maradt. Azt az ígéretet, melyet Isten Ábrahámnak tett tehát másként kell értelmeznünk, mint amit Noénak tett. Nem térben, hanem idôben. A mindig-létezés így nem a földi tér, hanem a földi idô betöltése.
A hátráltatott cselekvés a bibliai történet egészét áthatja. Így pl. Isten kiszabadította Izraelt Egyiptomból és neki ajándékozta Kánán földjét, de a népnek negyven évig kellett vándorolnia a pusztában, hogy elérje a pusztán néhány napi járótávolságra esô területet.
Azt felelhetik erre, hogy a hátráltatott cselekvés az epika sajátossága, s a Biblia úgy él ezzel, mint minden epikus költemény. Mivel Izrael a fôszereplô, a hátráltatott cselekvés mindenekelôtt Izraelre vonatkozik. A különbség azonban szembeötlô. Az Íliászban Tróját a végén elfoglalják és az Odüsszeiában Odüsszeusz végül hazatér. A zsidó Bibliának azonban nincs iránya, nincs beteljesítô célja. A Gondviselés nem viszi-vezeti Izraelt a cél felé, mert már elérte a Célt, ugyanis a Törvény maga a cél. A Föld a törvényért van, és nem fordítva.
Valami más, a többi epikai költeménnyel nem rokon különös dinamikáról van itt szó. Izrael mindig a pusztulás határpontjára érkezik, mígnem a Gondviselés a legveszélyesebb pillanatokban megmenti a pusztulástól és elpusztítja ellenségeit. Úgy, ahogy ez azóta is történik. Hámántól Hitlerig. A Gondviselés nem a beteljesüléshez vezet, nem a tökéletesedéshez, nem az igazság gyôzelméhez, hanem „csak” minden alkalommal újra meg újra megakadályozza azt a bizonyos Véget. Ez a dinamika az, ami állandóan ismétlôdik nemcsak a Josephus Flavius óta eltelt majdnem 2000 esztendôben, hanem azokban az ôt évszázadokkal megelôzô történetekben is, melyet Zsidó régiségek címû mûvében újra elbeszélt. Josephus Flavius a jeruzsálemi Szentély lerombolása, Jeruzsálem pusztulása idején élt. Mindennek élô tanúja s népének árulója volt. Ebben a perspektívában is olvashatjuk Apion ellen írott szenvedélyes vitairatát. Úgy tûnt, mintha elérkezett volna a Vég, de nincs Vég, mert az halasztódik. Halasztódik mindaddig, amíg vannak Apionok, akik gyûlölettôl vezettetve rágalmazzák a zsidókat, akik el akarják ôket pusztítani. Ilyenkor a Gondviselésnek be kell avatkoznia, mind az Ábrahámnak tett, mind a Noénak, azaz az egész emberiségnek tett ígéret nevében. Nem lesz újabb vízözön, sem tûzözön, nem tûnik el a világegyetembôl az emberi nem, amíg a kevesek, a jók, hûségesek és a nemesek, együtt a Josephus Flaviushoz hasonlókkal, az opportunistákkal, az árulókkal, mégis folytatják a számukra elrendelt történetet.

.
*

Ha ez így van, ahogy itt elbeszéltem és összefoglaltam a zsidógyûlölet parttalan történetét, pontosabban szólva, ha így érthetô vagy legalább így is érthetô, akkor mi a probléma az antiszemitizmussal? Ha a zsidó nép az üldözöttségre van kiválasztva, akkor végül az antiszemitákat Isten ügynökeinek is lehet tekinteni. De vajon felmenti Júdást az, hogy Jézus kínhalála Isten elrendelése volt?
Mielôtt még visszatérnék a jelenlegi Európához, meg szeretném jegyezni, hogy nem a zsidógyûlölet tartja a zsidóságot életben, hanem az arra adott válasz. Ha vallásról beszélünk, akkor amúgy is kapitális hiba azt pusztán tagadás útján meghatároznunk. Ez így van a kereszténység esetében is. Magyarországon például a „keresztény” nem azt az embert jelenti, aki hisz a három nap vagy az inkarnáció misztériumában, és Jézus tanításának szellemében él, hanem azt az embert, aki nem zsidó. Nem attól lesz az ember zsidó, hogy utálja az antiszemitizmust és fél tôle. Attól az ember inkább keresztény lesz, felvilágosodott, tisztességes, racionális, józan, megértô és sok minden más.
Hadd térjek tehát vissza Európához. Meg kell ismételnem, hogy Európa egyetlen közös tapasztalata a 20. században a holokauszt. Ez az, ami mindenütt Európában megtörtént, s ami sehol másutt nem történt meg, mint Európában. Ezért mondtam, hogy a zsidósághoz való viszony az a lakmuszpapír, amelyen az európai kultúra szubsztanciája, pontosabban szólva, értéke lemérhetô. Nem az a kérdés, hogy van-e vagy lesz-e antiszemitizmus vagy hogy milyen formákat ölt vagy fog ölteni, hanem az erre adott válasz.
Európa alaphangulata ma szkeptikus és cinikus. A szkepticizmus jótékony lehetne, mert megvéd attól a racionalista illúziótól, hogy a történelem problémákból áll, melyeket elôbb vagy utóbb meg lehet oldani. A cinizmus azonban csak az a vékony zománc, mely az önpusztító gyávaságot elfedni hivatott.
Valaha Max Weber azt mondta, hogy annak, aki a lehetségest akarja idônként, a lehetetlenre kell törekednie. Persze csak idônként – ügye válogatja. E gondolat parafrázisaként úgy fogalmaznék, hogy vannak olyan esetek, mikor azok, akik a lehetetlent akarják, tudva, hogy a lehetetlent akarják, mégis törekedhetnek erre a lehetetlenre. A mi esetünk is ilyen. A lehetetlenre való törekvés persze szubjektív cél, még akkor is az, ha a nagy többség célja, s így nem „elégséges” cél-ok. Azaz nem elégséges ahhoz, hogy a zsidógyûlöletet megakadályozza. 
Ugyanakkor azonban, ha feltesszük, hogy az európai népek méltóságának megôrzése objektív cél, akkor a lehetetlen akarása elégséges cél-ok ahhoz, hogy ezek a népek a huszadik század arcpirító szégyeneit megbánva, de el nem felejtve helyreállítsák ezt a méltóságot.

LAST_UPDATED2