Luzitán dal Vajda János 1867
Midőn vezéreik a rómaiaknak meghódoltak
I
Hazám, hazám, minő uton jársz? Mit tartsak immár felüled? Szeresselek-e ezután is? Megengedi a becsület?
Szerettelek gyász-napjaidban, Amig szerencsétlen valál. El nem riasztott oldaladtól, Bár rémitett börtön, halál.
Szegény valál bár, koldus és rab, De bár maradtál volna az; Szenvedtünk volna még tovább is, Nem jött ajkunkra vád, panasz.
Mert ami szint' oly drága, mint te, Mi szentebb még tán, mint magad, Mi nélkül hitvány rongy az élet, S haszontalan minden javad:
Megvolt egy kincsed, egy jutalmad, Egy csodatévő bűvszered, Mi ismét mindent helyrehozhat, Mikor már minden elveszett.
Becsületed - e legfőbb kincsed, Mit vissza nem hoz semmi sem! - Eszeveszetten oda dobtad A szabadulás perciben!
Legjobbjaid hiába kértek, Hogy várakozz még keveset: "Nincs veszve semmi sors alatt az, Ki soha el nem csüggedett".
Nem hű fiaid hagytak cserbe, Te hagytad cserbe azokat. Ellökted őket, s felölelted, Akik szerezték gyászodat.
És elcserélted özvegy fátylad, Mit tisztelet, dics övezett, A mennyezettel, haj! ahonnan Elköltözött a becsület...!
- Oh, én hazám, boldogtalan hon! Bukott hölgy, eltévedt anya! Hősök szülője, elkerített A sok hazudozó banya!
A keblet, mely tejével táplált, Fertőzi undok idegen; S ne fussak a födél alól, mely Szégyent, gyalázatot terem!? .................................... Oh, én hazám, minő uton jársz, Mit tartsak immár felüled? Szeresselek-e ezután is?... Megengedi a becsület?...
(1869)
II
Oh, honfi, aki leborulsz Az oceáni partokon, Felénk tekintesz és gyötör A hazavágyó fájdalom;
Kit nem csábítnak el ama Szebb, jobb világnak bájai, Hogy ne ohajtsd, köztünk, velünk Bilincseinket hordani;
Kinek keblében a remény Elfáradt, a hit megtörött; Ki itt nem életet keressz, Csak véreid közt sírgödört;
Oh, honfi, immár légy nyugodt, S ha menhelyed, újabb honod A föld legmostohább zuga; Ne hagyd el azt és halj meg ott!
Öljön meg ott a fájdalom, Mert itt a szégyen ölne meg. A hon, melyért szived sovárg, Az a hon - volt, nincs, elveszett!
A nép, amelyért vérezél, Megtagadá önnönmagát. Nem hordja már rabláncait, Mert szolga lett és hord igát.
S ha tán a mult emléke hí, Azt is hijába keresed. E meggyalázott földbe' már Apáid hamvát sem leled.
Mert nem nyughattak abban ők! Az ősök, a nagyok, dicsők, Fölkeltek sírjaikbul és Most szerteszét bolyongnak ők.
Bolyongnak éjjel nyugtalan, Keresve egy-egy szent helyet, Hol jeltelen temetve van A számüzött honszeretet.
És amikor rájok virad, E földbe rejtik arcukat, Hogy meg ne gyúljanak azok A szégyen és harag miatt...
Oh, honfi, csak bolygj, hontalan S ti koporsótlan szellemek, Ha már elég nagy átkotok, Még vissza se tekintsetek.
Ne lássatok nagyobbat itt: A megőrült becsületet, Mit a helóta ivadék Gúnykacaja közé temet...!
|