Payday Loans

Keresés

A legújabb

A muzsika és a zsidókérdés PDF  Array Nyomtatás Array  E-mail
Zsidókérdések Magyarországon - Zsidókérdések Magyarországon

wagner2

A muzsika és a zsidókérdés

Ünnepelt zongoraművészünk és zeneköltőnk, Liszt Ferenc jól megérdemelt trónjáról tekint alá a Zeneakadémia épületéről. Tisztelt és elismert művésze ő a magyarságnak, akinek megadatott a csoda, hogy életében is elismertté válhatott. Liszt az előkelőségek között dolgozhatott, meghívást kapott a legelőkelőbb társadalmi körökbe, a legválasztékosabb társaságokba. Már életében ünnepelték, tehetsége révén pedig elnyerte a kor másik nagy zeneművészének barátságát; Liszt Ferenc és Richard Wagner kölcsönösen nagy hatást gyakoroltak egymásra.
Ludwig van Beethoven, a zene másik óriása szintén Wagner személyes ismerőse volt. Az ő és Chamberlain beszámolója szerint is gyakran tett zsidóellenes kijelentéseket, de az antiszemitizmus terén Wagner sem fogta vissza magát. Ő még arra is vállalkozott, hogy a zsidóság muzsikára mért hatását is tanulmányozza, így jelent meg Judaizmus a zenében című munkája, melyben a következőket is olvashatjuk:

Nem csupán a művészet – különösen a zene – tisztelete indít arra, hogy megmagyarázzam a nép körében a mai napig élő, zsidó természet iránti ellenszenvet. Hajlamosak vagyunk könnyedén túllépni e politikai és vallási jelenségen. A szó szoros értelmében vett politika mezején sohasem mertünk konfliktusba keveredni a zsidókkal. Sőt, megadtuk nekik a Jeruzsálemi Királyság felemelkedésének lehetőségét, később pedig már megbántuk, hogy Rothschild úr túlságosan is éles elméjű volt ahhoz, hogy önmagát a zsidók királyának kiáltsa ki, előnyben részesítve – mint jól tudott – azt, hogy »a királyok zsidaja« maradjon.”

Wagner azonban tovább is ment, azt is megvizsgálta, miért képtelenek a zsidók a valódi művészet átérzésére és művelésére jó kommunikáció képességük dacára:

„A zsidók – akiknek közismerten saját istenük van – mindenekelőtt már külső megjelenésükkel zavart keltenek a mindennapjainkban. Az ilyen külső, függetlenül attól, hogy melyik európai nemzethez tartozunk, valahogy kellemetlenül idegen minden nemzetnek. Ösztönösen úgy érezzük, hogy semmi közünk nem lehet valakihez, aki így néz ki. (…) Ami még súlyosabb, sőt talán a legdöntőbb vizsgálódásunk szempontjából, az a hatás, amelyet a zsidók beszédei okoznak. Ez az az alapvető pont, ahonnan ráláthatunk a zsidók zenei befolyására. A zsidó annak a nemzetnek a nyelvét beszéli, amelynek körében generációk óta él, s mégis olyan, mintha valamilyen idegen nyelven szólna. (…) Ha egy zsidót hallgatunk beszélni, önkéntelenül is érezzük az egész emberi kifejezőkészség megsértését beszédében; e sajátságos fecsegés hideg közönye soha sem képes egy magasabb, szívből jövő szenvedély lelkesedéséig emelkedni. (…) Az elmondottak nyomán úgy vélem, hogy a zsidó tulajdonképpen képtelen a művészet szavaival kifejezni az érzéseit (…), a zene világában mért lehetőségei pedig, éppen ezért, határtalanul alacsonyak. A dal a leghevesebb szenvedélyeket ébreszti föl: a zene e szenvedély kifejezésére alkalmas nyelv.”


Wagner a zsidók művészetidegenségével kapcsolatban jóval megelőzte a nemzetiszocialista Németország Führerének eszméjét, aki Wagnerhez hasonló módon hívta föl a figyelmet az entartete Kunst (elfajzott művészet) általában zsidó képviselőire vagy támogatóira. (Elég csupán az olyannyira érthetetlen és élvezhetetlen minimalista, dadaista stb. művészeti ágakra vagy a közelmúlt nagy vihart kavart „művészeti” eseményeire gondolnunk: megkínzott, megölt állatok, fajtalankodó gyermekek, nemi szervek pornográfiába hajló ábrázolása, mind-mind a hamis művészet oltárán.)

„A zsidók művészet iránti érzéketlensége sohasem engedte meg, hogy képzőművészek nőjenek ki közülük; szemüket örökké a gyakorlatiasabb dolgok kötötték el, mint a formák világának szépsége és spirituális tartalma. A zsidó veleszületett tulajdonsága, hogy képtelen kifejezni magát a művészet szintjén (…), így sohasem volt képes arra, hogy szellemet vigyen a zenébe, és befolyásolhassa a zenei közízlést.”

Wagner nem nevezhető mai korunk divatjának megfelelően fasisztának vagy nácinak, hiszen 1883-as halálakor ezek a fogalmak nem is léteztek. Fröcsögő antiszemita, bigott vagy gyűlölködő sem lehet az elismert zeneszerző, hiszen ezen írásában sem olvashatunk gyűlölettől eltorzult mondatokat. Valójában Wagner csak a korában komoly problémát jelentő kérdéseket, így a zsidókérdést is vizsgálta, éppen úgy, mint a magyarok között Babits Mihály, Berzsenyi Dániel, Bethlen István, Csoóri Sándor, Illyés Gyula, Kodolányi János, Kossuth Lajos, Kosztolányi Dezső, Kölcsey Ferenc, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, Szabó Lőrinc, Széchenyi István, Vörösmarty Mihály, stb. stb. A sort sokáig folytathatnánk. Ezek az elismert gondolkodók mind fennmaradt szavaikkal bírálták a zsidókat, az pedig, hogy nem kortársak mindannyian, csak bizonyítja a probléma állandósult jellegét. Sértő Kálmán Petőfi és a zsidók című versében azt állítja, hogy a zsidóság azért kedveli úgy Petőfit, mert nem zsidózott, mert akkor még nem látta át a zsidóság veszélyét. Pedig a még oly visszafogott költőóriás is megengedett magának néhány kemény megjegyzést a zsidókra nézve Széphalmon című versében, de 1847-ben ezt is írta:

„Mert ha az ember már egy hete csak zsidó kocsmában hentereg. – Emberbarátok egyike vagyok, de a zsidókat csak kikergetném a világ végére. Mert, ami ronda, az csak ronda kérem.”
Petőfi Sándor: Útilevelek Kerényi Frigyeshez

Ilyen emberek mind problémát láttak az egyre növekvő hatalmú és gonosz szándékú zsidóságban, ám korukban még nem jelentett lemoshatatlan bélyeget, ha valaki őszinte szót követelt a zsidósággal kapcsolatban. Az idézetekből látszik, hogy itt (és valóban hosszú oldalakon keresztül lehetne egyre-másra újraközölni magyar és nemzetközi írók, költők szavait, mondatainak százait) egyáltalán nem faji kérdésről, hanem morálról, erkölcsiségről van szó. Ahogyan a Francia Akadémia nagyszótárának első öt kiadásában (több mint száz éven keresztül!) a „Juif”, azaz zsidó szó melletti magyarázat: „olyan ember, aki sóvárog a pénz után, uzsorakamatra ad kölcsönt vagy túlzóan magas árakon kínál”. Nem lehet véletlen, hogy Wagner a pénz és a zsidó kapcsolatáról is értekezik:

„Társadalmi evolúciónk ama fordulópontjától kezdve, mikor a pénz egyre kevésbé palástolt módon a nemesség virtuális szerepébe emelkedett, a zsidók – akinek a tényleges munka nélküli pénzcsinálás, vagyis az uzsora maradt az egyetlen foglalatosságuk – (…) nem tagadhatták meg többé az új társadalom elismerését, amelyhez semmi másra, csupán aranyra volt szükség, amit magukkal hoztak a zsebeikben. (…) Egyvalamiben biztos vagyok: az a befolyás, amit a zsidók mentális életünkre gyakorolnak, legmagasabb kultúrairányaink eltérítésében és meghamisításában jelentkezik. Noha kultúránk bukását csak az akadályozhatja meg, ha erőszakkal kiközösítjük a romboló idegen elemet, képtelen vagyok dönteni, mivel ez olyan erőket követelne meg, amelyek létezéséről nincs tudomásom. (…) Abba a helyzetbe kényszerültünk, hogy a zsidóktól való szabadulásunkért kell küzdenünk. (…) Gondolják el, hogy egyetlen módszer létezik az önöket terhelő átok leküzdésére: Ahasvérus megváltása – a megsemmisítés.”

Hm, micsoda kemény szavak a zene óriásától... Pedig még nem is ismerkedtünk meg a Wagner által mélyen tisztelt Hans Sachs mesterdalnokkal, akinek Wagner A nürnbergi mesterdalnokok című zeneművében emléket állít. Sachs több mint 6200 darabjának jelentős része a zsidókkal foglalkozik, általában pedig sarlatánoknak és gonosztevőknek nevezve őket.

458px-liszt-munkacsy


A Wagnerrel fűződött szoros barátság miatt már sejthető is, hogy Liszt is hasonlóan vélekedett a zsidókról. Des Bohémiens et de leur musique en Hongrie című munkájában a Wagneréhez hasonló végkövetkeztetéshez jutott: a zsidóság teljes kirekesztése mellett tört lándzsát. Liszt vallotta, hogy a vallásos zsidóság esztelen kereszténygyűlölete miatt a „szerencsétlenség tanyájává” akarják tenni a világunkat azzal, hogy „dögvész mérget lövellnek ki”. Legfőbb céljukról így vall Liszt Ferenc:

„A félelemnek, hogy ne mondjuk a babonás aggodalomnak egy neme akadályozza őket abban, hogy egy oly földön, amely nem az ő örökük, az ekét a kezükbe vegyék (…), másokat azonban szívesen hagytak szántani s napszámosaikat örömest tanították, hogyan kell barázdát húzniuk. Persze a föld nem adja meg az ipar gyors nyereményeit, sem a kereskedelem roppant nyereségeit. A zsidók azonban csak nyereséget akarnak és sehol sem elégszenek meg a mezei gazdászat csekély, fáradságos, mérsékelt kilátásaival. Hisz a 2%, a 3% jó lehet a bennszülötteknek, az ország fiainak, »Isten népének« azonban 200%, 400% kell, hogy valamit szerezhessen, aminek segítségével a szerencsétlenséggel dacolni lehessen, ha egy válság pillanatában a rablott vagyont ki kell neki adni. A zsidó önszántából sohasem hagy el valamely országot, amelyben még egy fűszál szakítható le, amelyben még egy rézpeták szedhető fel a földről.”
A zsidóságot parazitának, ártó, idegen éknek vagy sáskarajnak tekinteni régi szokása volt a gondolkodó elitnek. Ha évszázadok, sőt ezer évek során nem történt változás (hiszen ugyanúgy vélekedett a zsidóságról Claudius az I., Celsus a II., I. Gergely az V., Immanuel Kant a XVI., Bonaparte Napóleon a XVII. és Winston Churcill a XX. században stb.), fölmerül a kérdés, hogy lehetséges-e változást, javulást remélni egy ilyen tömör kővé száradt néperkölcsben? Liszt vonatkozó meglátásai:

„E nemzetnek lényege egy paránnyal sem változott – valóságos zsidók ma is ugyanazok, akik voltak valaha. Mindenütt látjuk őket komoran a mesterkélt beszédesség álarca alatt, mindig ugyanolyan rosszakaratúak, gyűlölségesek, színre azonban szolgálatkészek, ármánnyal teltek, de alázatosak, dacára minden esküvel való bizonyítgatásnak s dacára tettetett közeledésnek, valódi jellemüket megőrizve, komorak, ellenségesek s mindamellett vonzók, mint ama mesebeli baziliszkusz fénytelen, halált hozó tekintete.”

Már Liszt is ismerte bizonyos szakmákban a zsidóság a társadalomban megszokott számához képest meglepően nagyarányú jelenlétét:

„(...) az irodalmi termelés és kritika minden mezejére bevessék magukat. Birtokba vették a szépirodalom és az újságírás terét. Mint sáskasereg rohanták meg a sajtót, hatalmukba kerítették az időszaki iratokat, magukhoz ragadták a gondolatok vezérlését s megfészkelni látszottak magukat a közvélemény-árulásban. Végre a keresztények kezdték belátni, hogy ők saját országukban a gazdaság és hatalom mindkét fő forrásától el lettek űzve: a pénzkereskedéstől, a bankoktól s az eszmék kicserélésétől, a sajtótól, elűzve lettek pedig azok által, akik francia, angol, német stb. polgároknak nevezték magukat s továbbra is zsidók maradtak.”

Szörnyű bélyeg manapság, ha valakit antiszemitának neveznek, de elfeledkeznek a nagy gondolkodók és művészek szemitaellenes megnyilvánulásairól. Nem lehet, hogy ennyi elismert egyéniség mind véletlenül éppen ugyanazt a népcsoportot találja károsnak, s mindannyian tévedjenek. Akárhogyan is próbálják elmosni az antijudaista kijelentések eredeti céljait és valódi jelentőségét, az évszázadok során túl sok bizonyíték és forrás maradt ránk, melyekből láthatjuk, hogy a probléma valós és ősi: megfelelő kezelésének, a nyílt beszéd lehetőségének hiánya miatt pedig romló.

„A zsidók a művészetet is ápolták, hogy azt legtávolabb teréig hatalmukba kerítsék. (…) Ők sohasem tudták azt, miképp termett a művészet inspirációk által. (…) Az izraeliták új dallamokat nem tudtak feltalálni, mert ők sohasem a maguk érzelmeit dalolták. (…) Ők sem építészetet, sem zenét nem teremtetettek. Ők sem dalokat, sem költeményeket nem hozta létre, amelyeket mint nemzetieket lehetne tekinteni. Ők csak utánoztak másokat.”

A zsidók művészeti sivárságát Wagnerhez hasonlóan Liszt is érzékelte. Szintén markáns véleménye volt a liberalizmusról:

„A bölcsészet azt képzelte magában, hogy az egyenlőség, testvériség a zsidó gyűlöletet lefegyverzi, hogy a zsidó megszűnik zsidó lenni, hogy franciává, németté, olasszá legyen. Ezek egyike sem lett. A bölcsészeti filantrópia a vaknak naivságával bír. A héberek, akiknek ősei nem évszázadok, hanem évezredek szerint számítanak, nem alázták meg magukat annyira, hogy franciákká, németekké, olaszokká legyenek. Izrael fiai maradtak ők, s ez a tény problémává lett, egy oly nép ez, amely mindig készen van az egyesek, a kormányok gonosz ösztöneit kizsákmányolni, azokéit, akik engedelmeskednek, s azokéit, akik parancsolnak. A törvényhozók, akik nem hisznek a pszichologikus tényekben, amelyeket számba venniük kell – azt gondolták, hogy az európai állam polgáraivá lett zsidó megszűnik a középkori uzsora, a családfiaknak pestise, az ellenséges tábor kéme, a népnek magát folyton teleszítt vámpírja, minden kereskedelmi ág monopolizálója, a háborúknak láthatatlan rugója s bíró a békében lenni.”

Liszt szavai megegyeznek a ma antiszemitának nevezett szereplők szavaival: síkra száll velük az adósrabszolgaság kiépítése és az üzleti monopolizálás ellen. Liszt ismeri a média zsidó befolyásoltságát, a tőkeerős érdekek nemzetellenes, sőt életellenes jellemét. Liszt Ferenc és sokan mások, akikről ma tereket neveznek el, szobrokat avatnak, éppen azt gondolta, mint mi; ha pedig ma élne, szinte biztosan szívesen publikálná írásait éppen ezen az oldalon.

„A zsidó nem szűnt meg a pénzt monopolizálni, sőt odáig ment, hogy valamely országot a veszély pillanatában megfojthat azzal, hogy a pénzeszacskó zsinórját előre megfontolt szándékkal össze- vagy széjjelhúzhatja, mint Pandora szelencéjét. A hajdani kisipart, a kereskedelmet a nagykereskedéssel, a bankiparral váltotta fel, amelyeknek megdöbbentő gyorsasággal korlátlan urává lett.”

Nálunk is sokszor vizsgált jelenség a tőkemachináció, mely a magyarság történelmét sajnos más népeknél súlyosabban terhelte. A szabadkőművesség világállamának megteremtéséért folytatott harcában a totális banki és kereskedelmi hatalom megszerzése a pénz révén válik elérhető céllá.

Liszt szerint a zsidóság számáras a trón az első s csak aztán következhet az oltár, azaz a politika a vallás elé kerül. Annyiban szorul pontosításra ez a felismerés, hogy a judaizmusban a kettő össze is forr a cionizmusban. A Die Israeliten-ben így ír:

„Ők, a zsidók, meg sem érzik, ha pár milliócskát elrabolnak tőlük vagy egy-két palotájukat felgyújtják! A Rue Lafitte felégetésének ötletén csak kacagnak; a petróleum parfümként hat csőreiknek, a dinamit robbantása finom melódia füleiknek! Ki rabolhatja el tőlük az ő Tórájukat meg Talmudjukat? Nincsenek-e ők ahhoz szokva, hogy mindenükből kifosztassanak, hogy azután minden kincseket és hatalmat újra meghódítsanak?”

A párizsi Rue Lafitte 21. a Rothschild Bank címe, a nemzetközi zsidó pénzügy egyik főhadiszállása. Az 1848-as párizsi vörös forradalom idején (amely mögött ismerten főleg zsidókat találunk) a csőcselék felgyújtotta és kifosztotta Párizs több utcáját, a Rothschild-paloták és bankjaik azonban érintetlenek maradtak. A kommunisták legfőbb anyagi támogatója egyébként nem meglepő módon James Rothschild volt.

Zeneszerzőnk a társadalombomlasztó zsidó alakját is ismeri:

„Ők azok, akik a társadalom minden megrázkódtatása mögött megbújnak, valamint minden erkölcsi epidémia alakját is ők képezik. (…) Nem mintha ők saját személyükben küzdenének, ehhez csak az eszközöket adják. Megszerzik a háború nervusát, olajat öntenek a tűzre tinta alakjában. Ők írják és fizetik ama hadi gépeket, ama modern katapultákat, amelyek a hit és az evangéliumi morál citadelláit szétrombolják. Jól tudják, hogy az erkölcstelenség választóvize erre legerősebb adagjának csakúgy, mint a tökéletes értelmi demoralizáció halált hozó enervációjának semmiféle társadalom sem állhat ellen.”

A hasonlóan gondolkodók ismerik az eretnek történelmet, a történelemkönyvek apokrif iratait, melyeket nem tanítják az oktatók: tudják, hogy milyen gazdasági megfontolások, milyen nevek állanak a világháborúk vagy akár a trianoni tragédia mögött. Az ősi divide et impera elvét, a viszályok keltését, az összezavaró hazugságok terjesztését senki sem értette meg és használta jobban, mint a Liszt által is megvetett zsidó nép.

„Semmi kétség, minekután ők sokáig védelmezték magukat, most maguk támadnak. Ez a dolog természetében és a rendeltetésének szükségszerűségében fekszik. Másrészt viszont a keresztényeknek joguk van tőlük telhető módon magukat e bajtól megóvni. Erre pedig csak egy mód van, hazát kell szerezni a zsidóságnak. Ajánlatos dolog nekik visszaadni Palesztinájukat és Jeruzsálemüket. (…) A dolog természetével ellenkezik ugyanis, hogy egy nép élősdi állat módjára, más nép rovására éljen, annak belei redői közé fészkelje magát. A végzet azt akarja, hogy a keresztények ezt az idegen fajt keblükből letépjék, őket valódi országukba visszavigyék. Ha a zsidók vonakodnának, akkor erőszakkal kell őket odaszállítani, szükség esetében pedig a határáig hajtani őket.”

Liszt Ferenc ugyanazt vallotta, mint a későbbi Magyar Antiszemita Párt alapítója, Istóczy Győző vagy maga Joseph Goebbels. Egyikük sem sejthette, hogy évekkel később, a II. világháború után Izrael néven megszületik ez a haza, de a zsidó mentalitáson mit sem változtat. Kétezer év mocskát nem mossa le a régen várt saját ország, mert a pénzrajongás, mai korunk falloszimádata hatalomvággyá aljasul.

„A pillanat nincs messze, amelyben valamennyi keresztény nemzet, amellyel a zsidó ma együtt lakik, felismeri, hogy rájuk nézve az egészség vagy az örökös betegség, a társadalmi béke vagy a folytonos senyvedés kérdésévé, az élet és a halál kérdésévé vált a zsidókat maguknál megtűrni vagy pedig elkergetni.”

Lisztet a történelem később csak látszólag igazolta: szavai még ma is éppen olyan aktuálisak és fontosak, mint első papírra vetésekor.

http://www.debrecen-megmaradas.hu/content/view/1876/9/1/0/