Payday Loans

Keresés

A legújabb

Ahasvérus és Shylock PDF  Array Nyomtatás Array  E-mail
Zsidókérdések Magyarországon - Zsidókérdések Magyarországon

radnoti1

Sükösd Mihály 
A “zsidókérdés” Magyarországon

(A Mozgó Világ internetes változata: 2000 június, huszonhatodik évfolyam, hatodik szám)

Ahasvérus és Shylock címen Ungvári Tamás megírta a magyar zsidóság történetét a múlt századi reformkortól napjainkig. Nem a részletes eseménytörténetét persze, hanem az ideológiatörténetét és mûvelõdésszociológiáját. Lényegében egyetlen alapkérdés határozza meg vállalkozását: mikor, milyen okból és kik támogatták vagy tiltották a magyarországi zsidók beilleszkedését a nemzettestbe. A folyamat elemzéséhez két jelképes figurát talált a zsidóság egyetemes legendakörébõl. Az egyik Ahasvérus, aki a mítosz szerint nem adott vizet inni a Golgotára vánszorgó Jézusnak, s ezért többé nem lelé nyugtát a földön, örökös bolyongással vezekelt. (Vö. a nevezetes viccel. Kérdés: miért van annyi kiválóság a zsidó származású hegedûmûvészek között? Válasz: mert a zongorát nem hurcolhatták mindenhová magukkal.) A másik Shylock, Shakespeare drámájából, A velencei kalmárból. Õ a pénzcsináló uzsorás, aki kését a keresztény szívre köszörüli, miként azt bizonyos idõben Németh László többször is hangsúlyozta. E jelképeknél kevésbé színes Hannah Arendt meghatározása, aki az újkori zsidóság történetében két klasszikus típust lát. A felfelé törekvõ, mindenképp beilleszkedni kívánó parvenüt, és az öntudatos, származását nem titkoló, ezért sokszor kirekesztett páriát.

Ungvári Tamás könyve fontos, hasznos és nagyon jó. Szerkezete meggyõzõ, bonyolultabb fejtegetéseiben is olvasmányos, jegyzetapparátusa hatalmas: elismerést keltõ, hogy a szerzõ mennyit és hányfélét szedett össze nemcsak könyvekbõl, de század eleji folyóiratokból, országgyûlési jegyzõkönyvekbõl is. Ungvári mindvégig idézõjelben szerepelteti a “zsidókérdés” fogalmát, s ezt igen helyesen teszi. Magyarország különbözik az olyan klasszikus polgári demokráciától, mint Anglia, ahol politikai antiszemitizmus évszázadok óta nem fordult elõ. De különbözött a cári Oroszországtól is, ahol a zsidóság zárt tömbökben élt, a kozákok sûrû pogromjainak áldozataként. Magyarországon Eötvös József 1867. novemberi beterjesztését a zsidók emancipációjáról az országgyûlés mindkét háza elfogadta. Azóta a magyar zsidóság az asszimiláció és a disszimiláció érzelmi és politikai hullámhegyei között hányódik, mondhatni a mai napig.

Ez mostanában olykor halálra idegesítõ. Legutóbb Szabó István filmje, A napfény íze teremtett alkalmat, hogy zsidó származású szaktársaim és barátaim véresre csipkedjék egymást az asszimiláció és disszimiláció nem mindig könnyen követhetõ belvitáiban. A magam véleménye a “zsidókérdésben” régóta kialakult. Pápán éltem, gyerek voltam, elsõ gimnazista, akkori fogalmak szerint. 1944 õszén láttam egy tizennégy éves kölyköt, nyilas karszalaggal a karján, puskával a kezében. Estére járt, épp rátalált egy bujkáló, zsidó származású osztálytársamra, ütlegelni kezdte a puskája tusával. Kérdeztem, miért tesz ilyet. Értetlenül meredt rám, hiszen õk feszítették meg a Jézus Krisztust.

Ez a válasz azóta is kísért. Egyrészt azért, mert ez a hajdani, iskolából korán kimaradt kölyök nyilván nem olvasta Eötvös Józsefet, még Kolosváry-Borcsa Mihályt sem. Nem ismerte az Újszövetséget, tehát nem tudta, hogy a mi urunk Jézus Krisztus maga is zsidó volt az akkori normatívák szerint. Másrészt azért, mert Jézus Krisztus kereszthalála ilyen elemi, a verésig, az ölésig menõ gyûlöletet ébreszthet az egyik emberi lényben a másik iránt. Ebben az indulatrohamban a gyûlölet tárgya szinte mellékes: õ az idegen, a zsidó, akinek egyedi arca, személyisége nem számít. Elegendõ, hogy a másság nyilvánvaló jegyeit hordozza.

Azóta számomra nincs zsidókérdés. Jóval késõbb olvastam Radnóti híres levelét Komlós Aladárhoz, amelyben a költõ elhárítja, hogy zsidó közlönynek küldjön kéziratot. “Zsidóságomat soha nem tagadtam meg, »zsidó felekezetû« vagyok ma is, de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegeimben remegõ õsi bánatot baromságnak tartom…” Radnótit ugyan zsidóként pusztították el Abdán, de fenti hitvallása – számomra legalábbis – érvényes maradt. Egyébként is: a magyarságon belül mi a zsidó, ki a zsidó? Alapvetõ mûvében, A magyarság genetikájában Czeizel Endre arra a következtetésre jutott, hogy semmilyen különleges magyar genetikai jegy nincs, nem létezik. Már a honfoglaló magyarság meglehetõsen kevert összetételû volt, és ez a keveredés a török hódoltság alatti évtizedekben szükségképp tovább fokozódott. Téves a harmincas évek hivatásos magyarológusainak s mai követõiknek elképzelése, miszerint létezik a biológiailag különleges magyar faj, az úgynevezett turáni típus.

A kiegyezésnek 1867-tõl máig heves védelmezõi és tagadói vannak. Kemény tény azonban, hogy a Monarchia magyar fejlõdése páratlan fejlõdésnek indult. Budapesti városrészek keletkeztek, gyárak épültek, bankok alakultak, a vasúthálózat az ország legtávolibb részeit is közelre hozta, nyugati mintákra kialakult a modern magyar sajtó, bõ terjedelmû napi- és hetilapokkal.

A kiegyezés késõbbi ellenzõi – s ebben a vádpontban Németh László egyezik örökös vitapartnerével, Szekfû Gyulával – alapérvként azt hangoztatták, hogy a kiegyezés társadalmi és gazdasági következményei fojtották meg az igazi magyarságot Magyarországon. Ekkortól özönlöttek be hazánkba nyugatról a svábok (németek), keletrõl, fõként Galícia területérõl a zsidók. Ebben az érvelésben sok a tárgyi igazság. Ungvári monográfiája számos valós és legendás történetet említ a folyamatról, miként lett a falusi tollas zsidó nagyapa fiából tanult és szorgalmas megyei közhivatalnok, majd az unokából már neves fõvárosi ügyvéd, orvos, újságszerkesztõ, a bankokban elõbb megbecsült hivatalnok, késõbb, nemritkán igazgató. Az utókor nagy kérdése: kinek ártottak ezzel a magyarországi zsidók? Lojális állampolgárként nem inkább az egyetemes Magyarországnak használtak-e? És miért kellett kései utódaiknál nem a tevékenység eredményét, hanem a bûnös (?) származás arányát firtatni?

A kiegyezés klasszikus liberalizmusa s a rákövetkezõ néhány évtized mindenképp a magyar zsidóság fénykorának bizonyult. A törvény elõtti egyenjogúság állampolgári biztonságában. Aztán következett az elsõ világháború, következtek a forradalmak, és minden megváltozott. A vesztett háború és Trianon után Magyarországon a zsidóság lett a bûnbak. És nemcsak a böllérbicskás különítményesek alpári ideológiájában. Megjelent a két világháború közötti magyar értelmiség két alapkönyve: Szabó Dezsõ regénye, Az elsodort falu és Szekfû Gyula hatalmas történeti munkája, a Három nemzedék. Szabó Dezsõ könyve mára olvashatatlan, számos jelenetében és mondatában egyenest nevetségessé lett, de akkor a fiatal értelmiség széles rétegeire hatott. A magyar fajiság eszméjének hirdetésével, s nem utolsósorban élesen karikatúrává rajzolt zsidó figuráival, valamint a szerzõ antiszemita megnyilatkozásaival és átkaival. Maga a pályakép is tanulságos. Szabó Dezsõ kiváló tanulmányokkal kezdte pályáját, a Nyugatban és a Huszadik Században. A két forradalom idõszakát békés nyugalomban, a fenekén ülve tölti, nem utolsósorban báró Hatvany Lajos vendégszeretõ otthonában írja Az elsodort falut. A regény hatalmas sikere után Szabó Dezsõ rövid idîre az ellenforradalmi kurzus igehirdetõje, míg elvi és személyes okokból össze nem vész mindenkivel, aki a korszak politikai térképén számított. Az antijudaizmus bírálatához címû tanulmánya ma is tanulságos dokumentuma a szerzõ hasadt tudatú, kétlelkû antiszemitizmusának. Az õ találmánya a Nyugat íróinak felosztása gyökös-törzsökös magyarokra és zsidókra. Késõbb mindenhonnan kiszorult, regényei vagy egyre rosszabbak vagy befejezetlenül maradt torzók, végül a hentesek Marcibányi téri gyülekezetében harsogta próféciáit az alkalmi közönségnek, marhagulyás és fröccsöspohár mellõl.

Szekfû Gyula sokkal rangosabb példa. Holott nagy kanyarulatokban az õ pályafutása is bõvelkedik. A Három nemzedék átgondolt történetfilozófiai koncepcióra épül: Széchenyi liberalizmusának szellemében bírálja a kiegyezés utáni, sorvadónak ítélt liberalizmust s annak képviselõit. A könyvet a két forradalom iránti világnézeti ellenszenv határozza meg. Ezek elõkészítõi közül Jászira, a Huszadik Század körére, általában a polgári radikálisokra egyetlen jó szava nincs. Szekfû persze pályája semelyik korszakában nem volt antiszemita, de a Három nemzedék elemzése a kiegyezés utáni idegenek térhódításáról tele van zsidóellenes allúziókkal.

A húszas évektõl a magyar zsidóság szerves asszimilációja megtört, majd egyre inkább kérdésessé vált. A korai fehérterror véres eseményei, a zsidógyilkolászatok közismertek, s ez nem aratott tetszést Európa demokratikus országaiban. Ahhoz, hogy Bethlen István gróf, a célirányos kompromisszumok miniszterelnöke megkaphassa a külföldi kölcsönöket, és gazdaságilag konszolidálhassa az országot, el kellett tüntetnie a terrorista különítményeket. Ez megtörtént, az antiszemitizmus nem emelkedett hivatalos rangra. Ámde a harmincas évek második felében a népi mozgalom íróinál lépten-nyomon fajvédõ, nyílt vagy burkolt antiszemita szövegek olvashatók. Ez náluk nem filozófiai világnézetet jelentett, hanem gyakorlati tapasztalatot: a falusi kocsmáros, boltos vagy földbérlõ terjeszkedõ hatalmát és egyre több pénzét. A jelenséget hitelesen és érvényesen Móricz írta meg kiváló regényében, a Kivilágos kivirradtigban.

Ungvári könyvének egyik kulcsfigurája – nem a szerzõ elfogult akaratából, hanem a tények okából – Németh László. Ha a Kisebbségben szövegét dekódoljuk, a pompás metaforák alól folyvást elõbukkan a rejtett vagy nyíltan kimondott idegenellenes üzenet. A második Szárszói beszéd idõpontjában, 1943-ban már nemcsak a magyarországi zsidótörvények voltak érvényben, de mûködtek a náci haláltáborok is. Németh Lászlónak errõl szava sincs. Annál felejthetetlenebb képpel érzékelteti Shylock figuráját, aki a kést köszörüli, s akinek a szív kell. Errõl mondja egy jó magyar regény hõsnõje: “Látod, kislányom, apád hazajött a koncentrációs táborból, negyvenöt kilósan, és nem maradt neki egy kése sem, amit köszörüljön.” Természetesen Németh László életmûve leginkább porlékony darabjaiban sem antiszemita. Rögeszmésen kedvelt kifejezése, a faj nála nem náci értelemben vett biológiai, hanem erkölcsi fogalom. Ettõl azonban nem lett kevésbé ártalmas a kortársi olvasók számára.

A felszabadulás után a “zsidókérdés” megint változott. Már a viszonylag demokratikus, koalíciós idõszakban kiderült, hogy a kommunisták számára a haláltáborokból visszaszivárgó zsidó kistõkések nagyobb gondot jelentenek, mint akár a kommunista párttagságra is érdemes “kisnyilasok”. Darvas József szemérmetlen cikkében (Õszinte szót a zsidókérdésben) már 1945-ben az életben maradt magyar zsidók túlérzékenységétõl óvja nemzetét. A népi írók eltévedését a faji mítosz alagútjaiban fõként szociáldemokrata és polgári radikális publicisták hangoztatják, sokszor igaztalanul, Németh Lászlót, Veres Pétert, sõt Illyést is fasisztának titulálva. A kommunista sajtó visszafogott. Gondosan kiszámított arányban ítéli meg az akkori antiszemita pogromokat. Az eszes Rákosi kezdettõl fogva tudta, kompenzálni kell a tényt, hogy a Moszkvából hazatért kommunista csúcsvezetõk Nagy Imre kivételével mind zsidó származásúak. A kommunista hatalomátvétel után a magyar “zsidókérdést” kellemetlen hulladékként bepakolták a rongyosbatyuba. Jellemzõ tény, hogy Bibó elsõ nagy tanulmánya, A magyar demokrácia válsága 1945-ben hatalmas vitát keltett. Korszakos értekezése, A zsidókérdés Magyarországon viszont 1948-ban szinte visszhangtalanul jelent meg, csak évtizedekkel késõbb lett nemzedékek alapolvasmánya.

A Kádár-korszakban a “zsidókérdés” a hivatalos nyilvánosság szintjén nem létezett. Csak 1976-ban jelent meg Száraz György tisztes és szolid tanulmánya, az Egy elõítélet nyomában. Aztán, a rendszerváltás elõestéjén a gonosz szellem kitört a sokáig lezárt palackból. Olyanok fedezték fel önmagukban a fajmagyart vagy a zsidót, akik harminc éven át nem árulták el effajta kötõdésüket. A népi–urbánus vita kiújulásával kezdõdött, kulturális antiszemitizmussal folytatódott. Ahogy egy goromba publicista megfogalmazta: “Ez nem »népi–urbánus« vita, hanem a zsidó azonosságnak az ügye, ami konfliktusba kerül a nemzetféltõ, magyarságféltõ hevülettel.” Ungvári könyvének egyetlen nagy fogyatékossága, hogy töredékesen elemzi az elmúlt tíz év eseményeit, csupán Csoóri Nappali holdjának gyarló részleteit taglalja részletesen. Ám ebben az alapos monográfiában, amely behatóan méltatja Kóbor Tamás, sõt Földi Mihály regényeit, talán több szót érdemelt volna például Csurka folyamatosan populista-rasszista publicisztikája.

Magyarországon ma nyílt antiszemitizmus nincs, nem lehetséges. Tiltja a törvény, nincs politikai párt – a MIÉP sem –, amely felvállalná. Mégis létezik, kocsmában vagy futballpályán, ahol az ügyeletes rendõrtiszt tehetetlenül áll szemben a zsidózó tömeggel, mert az érvényes jogszabály alapján nem cselekedhet. És hogy meddig tart mindez? “Olyan fáradt vagyok, hogy tollam megakad a papíron” – írja szép regénye, az Igazak ivadéka végén André Schwarz-Bart.

Ungvári Tamás: Ahasvérus és Shylock. Budapest, 1999. Akadémiai Kiadó. 407 oldal, 2900 forint.

LAST_UPDATED2