Martin Buber és a hászidizmus
Egy gondolkodásmód a cionizmustól Spinozán át Sábátáj C'vi-ig
A Konici szólt Istenhez:
"Világnak Ura, kérlek, válts meg Izráelt.
Ha pedig ezt nem akarod tenni, kérlek,
váltsd meg a többi népeket."1
A hászidizmusról
"Misztikus és érzelmi elemekre építő zsidó vallási mozgalom. Elsősorban a mai DK-Lengyelország, Ukrajna, Románia, Oroszország és Magyarország területén fejtette ki hatását. 1750 körül alapította Izrael ben Eliézer mészégető, akit Báál-Sém Tov-nak (az isteni név tudója) neveztek. Érzelmes, misztikus tanításaival, csodálatos gyógyításairól szóló történeteivel gyorsan nagy hírnévre tett szert. Elutasította az aszkézist és a rabbinikus hagyományt, azt hirdette, hogy Isten minden létezőben jelen van.
A legfontosabb értéknek a vallásos örömöt, az alázatot, a jámbor hitet és a jócselekedet gyakorlását tekintette. Az ember szerinte ily módon egyesülhet Istennel, így minden, ami örömöt szerez, vallási rangra emelkedhet.
A tényleges hászid közösség megalapítója Dov Baer (1710-1772) rabbi volt, aki több új elemmel egészítette ki a hászid tanítást. A hászid tanítókat természetfeletti erővel, az Istennel való közvetlen érintkezés képességével felruházottaknak hitték.
Az istentisztelet részévé vált az ének, a kiabálás, a tánc és az ivás, hogy a cádik eksztatikus állapotba kerüljön, és kapcsolatot teremtsen Istennel. A 19. század elején heves csaták folytak a talmudisták és a hászidizmus képviselői között, de az 1830-as évek elején összefogtak a Haszkala-mozgalom (zsidó felvilágosodás) terjedése ellen, így ezután a hászidizmus jellege megváltozott, és szélsőségesen ortodox jelleget öltött. (...)
A hászidizmus irodalmi műveinek gyűjtője és átköltője Martin Buber, a 20. századi zsidó bölcselet egyik legjelentősebb képviselője."2
A hászidizmus filozófiájáról
"Tanításai arra irányultak, hogy a vallásos megnyugvásért küzdő ember eloldja a komor aszkézist, amely ránehezedik a lélekre és megakadályozza Istenhez való boldog szárnyalásában. Az élet legfőbb feladatául a harmonikus örömérzésben való megtisztulást hirdeti a hászidizmus. Ezt csak belső lelkesedéssel (hitlahavut) éri el az ember és csak úgy, ha olyan fokig forralja fel eksztázisát, hogy az anyagias indulatok kiolvadnak belőle és szinte személytelennek érzi magát. Az individuális léttől való eloldást nem az anyagi életöröm élesebb átérezhetése végett követeli a hászidizmus, hanem azért, hogy az általa az igazi vallásosságba tisztulhasson az ember.
A hászid az avodában (szolgálat) teljesíti meg ezt a megtisztulást. Az avodá, amelyben az élet köznapi tevékenysége is magasabb jelentőséget nyer és az istentisztelettel harmonikusan összeforr, értelmét a lelki elmélyülésből (kaváná) nyeri és szent cselekedetté is ez avatja.
A hászidizmus főleg ezen a ponton tér el a Lurja-féle miszticizmustól, amely a kaváná alatt az akaratnak céltudatos megfeszülését érti, míg a hászidizmus az érzelmekben elmerülő és magában az életben gyökerező akarást érti alatta. Mérhetetlen magasságig nő a hászidikus felfogásban az ember elhivatása és ezért tiszteli a cádikot, akiben a legmagasabb isteni szférákban megtisztult ember képviselőjét látja.
A hásszideus világszemlélet kardinális alapelve, hogy az egész természet eloldhatatlan Istentől, nem csak eszmei, de materiális jelenségeiben is. Minden szerves és minden szervetlen életben Istennek elszórt szikrái (neciot) működnek, még a legrútabb és legalacsonyabb dolgok is a necicottól élnek. Gyűlölni és megvetni már ezért sem szabad semmit sem. Az alacsonyabbrendű dolgokba hullott istenszikrák méltatlan helyzetükben is megtartják isteni természetüket és az Istenhez tartoznak, bárha attól időlegesen elszakadtak. Visszaömlésüket megváltásnak érzi az istenség és az istenlélek (Sehina) megváltását ilyenformán az ember segítheti elő, ha egyforma szeretettel arra törekszik, hogy minden teremtett dologban zavartalanul működhessen az Isten természete, mert kelyhükből csak akkor törnek vissza ősforrásukhoz az istenszikrák, ha hivatásukat megteljesítették. Ebben a felfogásban elhomályosul a rút és a szép között való különbség és az élet közönséges funkciói is ebben nemesülnek meg.
A hászid zsidó oltárnak tekinti az asztalát és áldozásnak a lakomáját. Bárha a hászidizmusban a spekulatív elem elég bőséges, rendszerét mégsem a spekulációkból fejlesztette ki, hanem inkább a természetbe forrt, világlátásból és legpregnánsabban legendáiban és példázataiban jut kifejezésre. Népies irányzattá ezért nőhetett meg.
A hitéletben a vallásos impulzusnak a külső formáktól való felszabadulásra törekszik a hászidizmus, történetének első évtizedeiben a Talmud ellen is fordult, de fejlődése során felismerte a benne rejlő erőforrásokat és visszatért hozzá, úgy hogy a talmudikus tudományok legintenzívebb művelésével a hászidizmusban is találkozunk. Hitéleti alapja természetesen a Sulhan áruh (vallási törvénykönyv) és csak abban tér el a nem hásszideus irányzattól, hogy életet önt a száraz formalizmusba, ami istentiszteleti rendjében is felismerhető.
Az imádkozást nem kötelességszerűen és gépiesen végzi a hászid, hanem boldog örömmel és valóban emelkedett ünnepi hangulatban. Eksztázisa másokra idegenül hat, de kétségtelenül a belső örömteljes izgalom megnyilatkozása az, és mindenesetre őszinte, ha talán túl hangos is. A hászidikus élet központján a rebbe (cadik, korrumpált értelemben: csodarabbi) áll, aki a zsidó élet legfőbb instanciája. (...) A hászidizmus új életformákkal gazdagította a zsidóságot, megszínesítette a költészetét, kimélyítette lelki életét, de túlságba hajtott miszticizmusa elvonja a gyakorlati élettől és elidegeníti a világi kultúrától.
Rendszerét a Ladiból (Lubavics) való Snéur ben Zálmán építette ki és röviden hábád-nak mondják. Ez a szó kabbalisztikus háromegy szefirákat: a hohmá (bölcsesség), biná (értelem) és daát (felismerés) szavak kezdőbetűinek összevonásából alakult ki és azt jelzi, hogy a rendszerben az értelem dominál."3
Martin Buberről
1878. február 8-án született Bécsben, és 1965. június 13-án Jeruzsálemben halt meg.
Asszimilált zsidó szülők gyermeke, apja: Carl Buber mezőgazdász volt, kit felesége elhagyott, s így a gyermeket a nagyszülők nevelték hároméves korától kezdve Lembergben (ma Lviv, Ukrajna). A nagyapa: Solomon Buber (1827-1906) életét a midrások -a T'náh könyveihez készült magyarázatok- kritikai kiadásának szentelte. Nagyapjától tanult meg héberül és ő vezette be a zsidó hagyományba, bár a fiatal Buber jobban vonzódott Schiller költeményeihez, mint a Talmudhoz. A gimnáziumot Lembergben végezte, majd Bécsben, Berlinben, Lipcsében és Zürichben járt egyetemre, ahol filozófiát és művészettörténetet tanult.
Doktori disszertációjában (Bécs, 1904) két nagy misztikus gondolkodó, Nicolaus Cusanus és Jakob Böhme individuáció-elméletét elemezte, bár szellemére ekkor már leginkább Friedrich Nietzsche hatott nihilizmusával és a modern kultúra kritikájával. A nietzschei hatás -a gyökerekhez való visszatérés és az egészségesebb kultúra igénye- tükröződött Buber cionizmus
felé fordulásában is. Theodor Herzl felkérésére 1901-ben a Die Welt c. cionista hetilap szerkesztője lett, de még ez évben -mivel más nézeteket vallott mint Herzl- lemondott posztjáról. Ugyanezen évben házasságot kötött a nem zsidó származású, de betért cionistabarát Paula Winckler írónővel. 1902-ben megalapította és vezette a Jüdischer Verlag nevű rangos könyvkiadót. 1916-ban hozta létre a havonta megjelenő Der Jude c. folyóiratot, melyet 1924-ig szerkesztett, s amely a német nyelven olvasó zsidó értelmiség központi orgánuma lett. 1933-ig a frankfurti egyetem filozófiaprofesszora volt.
Buber pedagógiai működése a náci hatalomátvétel okozta új helyzetben teljesedett ki. 1933-ban a zsidó felnőttek képzését végző Freies Jüdisches Lehrhaus vezetője lett Frankfurt am Mainban, 1934-ben pedig a zsidó felnőttoktatás és tanárképzés egész szervezetének az igazgatója. 1938-ban az üldöztetések elöl Palesztinába emigrált. A jeruzsálemi Héber Egyetemen a társadalomfilozófia professzorává nevezték ki, de ő volt a későbbiekben az izraeli Tudományos és Művészeti Akadémia első elnöke, és ő szervezte meg a felnőttoktatás számára tanárokat adó Tanárképző Főiskolát is.
Híve volt az arab-zsidó párbeszédnek és jeruzsálemi temetésén azon példa nélküli eset fordult elő, hogy egy arab diákszervezet delegációja koszorút helyezett el sírján.
"Legfőbb jelentősége a haszidizmus tanításainak bemutatása (többek között Baal-Sém Tov és Náhmán rabbi példáin) és filozófiai értelmezése (neohaszidizmus) amely nagy hatást gyakorolt a 20. század első felének filozófiájára és irodalmára. Vallásfilozófiájának lényege szerint a zsidó vallás felszólítás az egyén számára az Istennel folytatott párbeszédre, hogy megtalálja az igazságot s az élet értelmét. Véleménye szerint az emberi egzisztencia az én-te viszonyban valósul meg, azaz dialogikus egzisztencia. Buber dialogikus filozófiája jelentős hatást gyakorolt a perszonalizmus különféle irányzatainak kialakulására."4
A cionizmustól Spinozán át Sábátáj C'vi-ig
A 20. század elejéig a nyugat-európai zsidóság és a nem zsidó entellektüelek a hászidizmusról mit sem tudtak, pedig a hászidizmus addigra már Európa közepéig hatolt előre. Martin Buber volt az aki a század első évtizedében "behozta a köztudatba" e szellemi mozgalmat két könyvével, a Die Geschichten des Rabbi Nachman (1906) és a Die Legende des Baalschem (1907) címűekkel. Bubert -meglátásom szerint- a cionizmus vezette el a hászidizmushoz. A cionizmusról, amellyel 1898-ban, Berlinben ismerkedett meg, így ír: "Lelkem állandó, sokrétű mozgalmasságban élt, a feszültségeknek és kioldódásoknak a legkülönbözőbb határok alatt álló, egyre új és új alakot öltő váltakozásában. A cionizmus adta az első lökést, hogy felszabaduljak (...) helyreállította valahová tartozásomat, megújította a közösségbe való begyökerezettségemet."
Azonban a zsidók régi-új hazába való telepítése mint kizárólagos politikai törekvés, őt nem elégítette ki. Úgy vélte, hogy néppé, nemzetté nem csupán a föld, a haza tesz, sokkal inkább a mély gyökerű, önmagára eszmélt sajátos egyéni és közösségi lélek. Buber e "keresgélés" közben jutott el a hászidizmushoz. A későbbiekben pedig már a hászid szemlélet szemszögéből vizsgál egyes történeti és vallástudományi jelenségeket.
Például Spinoza panteisztikus Isten-tanával állítja szembe a hászidizmust. Spinoza gyökeres tévedése Buber szerint az, hogy a zsidóság Istenét csupán személyes istenségnek vette, s harcban állt ezzel az "elbálványosítással", melyben a vallás elkülönül a mindennaptól, önállósul az Istennel való lelki-érzelmi érintkezésben, és a kultusznak áhitatban-teljes elhatárolásával ketté osztja az életet és a vallás világias szabadságát. Ezzel helyezi szembe a szellem és az élet egységének tanát, ezzel szemben lesz Istene csupán a világban megtalálható személytelen Isten, akivel a személyes érintkezés (kultusz, ima) elgondolhatatlan. A világ Isten helye.
Valójában, mondja Buber, a zsidó tan szerint Isten személyes is, "mindkettő a korláttalan, a meg nem nevezhető, és az apa is, aki megtanítja gyermekeit, hogy őt szólítsák". Nem ahogy Spinoza tanítja: Nem helye a világ Istennek, hanem Isten "bele-lakik" a világba. "Azzal, hogy "bele-lakik" a világba, a világ szentté válik; ez nem volna így, ha csak a helye volna; csak az, hogy a fölöttébbvaló Isten mégis bele-lakik, teszi azt szentségessé". Ebben a szentté vált világban találkozik Isten és ember, emez, hogy a szentség lélegzését megérezze, a lélegzésben az isteni hívást meghallja, azt megvalósító cselekedettel az emberi és isteni valóságba kiváltsa, az anyagiba bele-lakozott szikrát az anyag fölött levő gyökerébe plántálja.
A másik tévedó Sábbátáj C'vi, az önjelölt Messiás. Az ember munkáló részes a megváltás művében, részes és nem beteljesítő, része annyi, amennyit életköre felölel, amennyit munka-mezeje neki kijelöl, de mint ahogy senki emberé az egész világ, úgy elhatárolódott a teljesítés területe is. A teljesedés nem is egyszer és most történő, a teljesedés "az idők vége". Ahogy az ember, úgy a korok és nemzedékek is csupán részesek benne, valamennyire vár Isten, hogy a maguk idő-részét, munka-részét megvalósítsák, de csupán annyit. Isten országának nőni kell. Bizonyos, hogy "az idők vége" a minden idők kapcsolatában össze van bogozva a mával.
Minden időben voltak elhivottak, valamennyi hiúvá lett, valamennyi elbotlott, de bennük az idők végebelit a minden-időbeli előzte meg, amely nélkül a világ elesettségében többé fenn nem maradhatna. Egy másik mozzanat járul hozzá: a messiásság a prófétai meglátás óta a szenvedésekbe ágyaltság, a megvetettség, a maga-megalázás, a hallgatás. Bármelyik lehet a Messiás, csak az nem, aki más és több akar lenni az Úr szolgájánál. "A messiási ön-megnyilatkozás összetöri a messiásságot".
Báál Sém-et álmában megkísérti a halott Sábbátáj C'vi, de ő eltaszítja magától a kísértőt, aki visszazuhan a mélységbe, a teljes halálba. "Szent szikra lakott benne -mondta később Báál Sém- de Számáél (a Sátán) a gőg hálójába csalta őt". A megkísértés ebben a legendában bizonnyal az ön-messiásságra vonatkozik, és a gőg hálója az ön-megnyilvánítás bűne, mely az arra egyébként elhívott előtt is eltorlaszolja a megváltás útját.
Így ébred a hászidizmus Buberben mind tágabb körű világszemléletté, mely minden gondolat- és életjelenséget új világosságba és meglátásba emel, de ugyanúgy árad új fény a hászidizmusra is más vallásos fokokkal és nézetekkel való egybevetésekből. A hászidizmusban az ősi pánszákrámentálizmus tudatosult és nyilvánosult meg. Nincs a létnek és világnak profán része, mindenben ott van az élő Isten élete szikrája, melyet lánggá fellobogtatni az ember rendeltetése. "Egyesíteni a szentséges Istent a világban lakozó glóriájával".
A felhasznált irodalom
Buber, Martin: Die chassidisch Botschoft
(In.: Buber, Martin: Werke III. 739 skk. p.)
Buber, Martin: Die chassidischen Bücher (1927)
Buber, Martin: Die Erzählungen der Chassidim
(Manesse Verlag, 1949-Zürich)
Buber, Martin: Der Weg des Menschen nach der Chassidischer Lehre (1948)
Buber, Martin: Hasidism (1948)
Cohn, M. - Buber, R.: Martin Buber, a Bibliography of His Writings, 1897-1978 (1980)
Friedman, M.: Martin Buber's Life and Works 1-3 (1984)
Horváth Pál: Kutatás és szövegkritika
(http:\\www.uniworld.hu/vt/phen/hp_kut.htm)
Levinson, N. P.: Martin Buber. Ein jüdischer Denker und Humanist (1966)
Magyar Nagylexikon 4. (Akadémiai,1995-Budapest, 626-7 p.)
Magyar Nagylexikon 9. (Magyar Nagylexikon Kiadó, 1999-Budapest, 263 p.)
Martin Buber emlékezete
(http:\\www.galilei.hu/rajzolat/mt-98-12-15.htm)
Martin Buber: Hasszid történetek 1-2
(Atlantisz, 1995-Budapest)
Martin Buber: Száz chászid történet
(Magyar Zsidók Pro Palesztina Szövetsége, 1942-Budapest)
Schaeder, G.: Hebräischer Humanismus (1966)
Schilp, P. A. - Friedman, M.: The Philosophy of Martin Buber (1967)
Störig, Hans Joachim: Kleine Weltgeschichte der Philosophie
(Verlag W. Kohlhammer, 1993)
Ujvári Péter szerk. Zsidó lexikon (A Zsidó lexikon kiadása, 1929-Budapest, 165-166 p.)
|
