REVICZKY GYULA
(1855-1889)
1.
Két útitárs
A bölcsőtől egész' a sírig Két útitárs megyen velünk: Démon, világi gyönyörökben És angyal, hogyha szenvedünk.
A démon örökös kaczajjal, Csábitva, nyeglén jár elöl. Nézése inger, szava bűbáj S szorongatása majd megöl.
Bor, zene közt, vad orgiákban Ott lebeg láthatatlanúl; Ott esik legjobb múlatása. A hol a szív mámorba fúl.
S mikor a rosszat elkövettük, S megbánjuk, gúnyosan nevet. Szivek vérzése, jajgatása Neki a legfőbb élvezet
Az angyal némán jár utánunk; Őrjöngve nem halljuk szavát. Siratja tévedt útitársát, És ajakán nincs durva vád.
Mosolya bánat, hű szemében Nagy, mennyei malaszt ragyog. Megsímogatja homlokunkat, Mikor mindenki elhagyott.
Nála az irgalom, bocsánat. Ő szánakozva ránk tekint; Keblére zár, csitít, vigasztal S lecsókolgatja könnyeink'.
2.
Tartsatok bűnbánatot!
Megromlott már a régi erkölcs. Egy kor veszőbe' van megint. Szakadj le, új idők viharja! Pusztíts, dühöngj kedved szerint. Bábel tornyának épitői, Hogy' összezagyválódtatok. Kezdhetitek megint elülről... Óh, tartsatok bünbánatot!
Jut-e még eszetekbe néha, Mi az az Isten ostora? Mért kellett jönni vízözönnek, S hogy mért pusztult el Szodoma?... Erős Spartára, bölcs Athénre, Rómára nem gondoltatok?... Egy népvándorlás jöhet újra!... Óh, tartsatok bünbánatot!
Kérkedtek azzal, hogy e század Mily bölcs, erős, mindenható. Nem leli kedvét délibábban S abban, mi szép, de nem való. Ledöntött minden régi bálványt; De a sziv semmit sem kapott. Nem boldog és nem jó az ember!... Óh, tartsatok bünbánatot!...
Jól tudom én is, hogy a szellem Az ember dísze, jobb fele; De jaj, ha csak józan sivárság, Örömtelenség jár vele. Mely megöli a gyermekálmot, Óh, az a szellem átkozott! Nem bölcs, a ki csak tud s nem érez... Óh, tartsatok bünbánatot!
A gyermek űzi még a lepkét, Vigan bársonymezőt tapos. Czukorról annyit tud, hogy édes S a virágról, hogy illatos. A természet még egyre dajkál, A nap reánk áldást ragyog; Csak a bölcs ember szíve parlag!... Óh, tartsatok bünbánatot!
Megoldható-e annyi rejtély? S a tudás haszna óh, mi lesz!... A föld s nap élte is mulandó S velük az ember is kivesz. S ki végsőnek marad, bevallja, Hogy boldogság itt nem lakott; Csak élvvágy s harcz az isten ellen!... Óh, tartsatok bünbánatot!
Hiába minden kutatások; Gyöngék vagyunk és kicsinyek. Áldott, ki a könnyet letörli S megért egy szerető szivet. Ugy jártok, mint a zord titánok; - Csupán az istenek nagyok. Az ő hatalmuk víhatatlan!... Óh, tartsatok bünbánatot!
Jöjjetek sírni templomomba; Verjétek bünös melletek', S a szeretet nagy istenétől Jó, tiszta szívet kérjetek. A könnyezőhez, búsulóhoz Vigasztaló szót szóljatok. Egymást ölelve, megbocsátva: Igy tartsatok bünbánatot!
3.
Schopenhauer olvasása közben
Sötét lapok! komor, nagy eszmék! Igazság, mély, egyhangu bánat. S én hiszem is, de úgy szeretnék Örülni mégis a világnak. Nagy bölcs! olvaslak bámulattal; De bölcseséged nem vigasztal.
Porember, óh, tanuld meg itten, Hogy a teremtés elhibázott. Maradj meg régi bűneidben; Légy hitszegő, kegyetlen, álnok. Légy aljas! bűnre vagy teremtve. Gép vagy; ne bánd, ne vedd szivedre.
Átkozd anyádat, születésed', Utálatos légy önmagadnak. Zokogj! nagy bűnhödés az élet, S a boldogságnak vágya van csak. Légy koldus vagy a sors kegyeltje: Nyomorra, kínra vagy teremtve.
Fonák, hívságos, ferde minden, Hanem szükséges; ez vigasztal. Szükség határoz tetteidben. Gonosz vagy?... ne törődj' te azzal! Sorsod előre van kiszabva, Mint sötétedés holdba', napba'.
Urad két óriási zsarnok: A körülmények és a véred. Gyötör a vágy sokszor s akarnod Még sem lehet, te törpe, féreg! Csak hurczolod tovább a vétket, S az önzés balzsamod, reményed.
Nem tudsz te élni, csak hibában. Erőd nincs jónak lenni mindég. Önző vagy s gyáva halni bátran, Fájdalmad, kínod bárhogy' is tép. Szerencsétlen vagy, gonosz vagy, S élsz bűneidnek, kínaidnak.
Mert együgyűnek lehetetlen Érezni kéjek hevülését. S ha tán eszes vagy, ép' a szellem Csepegteti szivedbe mérgét. Nyugalmadat elűzi kétség. Rab vagy, silány játékszer és gép.
Gőgös sziveddel élsz kinokban, Végetlen önzés lakja mélyét. Tenbűnödet mindenha jobban Beczézed mint a más erényét. S minél kisebb vagy és silányabb, Más ellen annál több a vádad.
Ha buta volnál, mint az állat, Nem volna, hidd el, annyi vétked. Az ész a fájdalom tenálad; Az ész tipor a sárba téged; Mert jámbor erkölcs és a szellem Öröktől két halálos ellen.
Jóság, hüség: önzés, de gyáva. Félt mindig, a ki sosem ártott. Hazugság minden álom ára, Ismerd s utáld meg a világot. Ne gondolj véle: búban, üdvben Nézz hidegen rá, megkövülten.
Keresd az üdvöt nyugalomban, S ne higyj a jóban, szeretetben. A világ legrosszabb a hogy' van S az ember átka véghetetlen. Erénye, üdve, vágya semmi, S legjobb nem élni, nem születni.
Sötét lapok; mély, komor eszmék! Takarjon el most rózsafátyol. A boldogságban én hiszek még, Bár tőlem minden percze távol; S lelkem bár szomorú halálig, Örömre, boldogságra vágyik.
S bár könnyem' látja minden óra, Szivem rajong, szeret, remél még, S illatlehellő, mint a rózsa, Bár eltaposták, összetépték. S ha nem leszek is soha boldog: Szeretek, álmodom, rajongok!
4.
Reviczky Gyula:
Ifjú pesszimistának (1886.)
Lemorzsolám felét már életemnek, Kétkedve mindig, csüggedezve gyakran. Szivem a nem birt távolért esengett; Zajért magányban, álomért viharban. Hogy önzésnél egyéb nincs a világon, Hogy élni büntetés, panaszkodám... S mikor már úgy is késő, most belátom: Jól élni az egyetlen tudomány!
Az ember nyomorult, a sors kegyetlen... Olvastam egykor és vallám azóta, Bor közt vitázva, hangzatos rimekben... Sokan fujják; unalmas, régi nóta. A teremtés kontármű, elhibázott; Az ember bűnre, bajra születik... Szidják, szapulják ezt a szép világot; De élniök, hejh, mégis jól esik!
Mert élni szép, mert élni jó, hiába! A száraz bölcselők bármit fecsegnek; Nincs köztünk, a kinek ne volna vágya Sokáig élni, mint - Schopenhauernek. Éltét jól élni által ki ne vágynék! S bár száz közől nem tudja egy alig: Nem dobja el, ha van egy szalmaszál még, Melyben reménye megfogódzhatik.
Tekints körül! A ránczos képü dáma Elméjét folyvást azon töri, hidd meg, Bár udvarlóit örökölte - lánya: Hogyan toldhatná életéveit meg. S hány Tímon, a ki dörmög, mint a medve, Sált hord a legforróbb nyár közepén; S nem dugja ki az orrát sem, remegve, Hogy meghül és hogy náthás lesz szegény.
És kik tagadnak mindent vakmerően?... Kik elpocsékolták az ifjuságot, Vagy koldusok lélekben, szíverőben S agyukban ferdék, erkölcsben fonákok. Minden csak önlelküknek viszsugára: Az igazság náluk csak hangulat. Gyanakszanak, köpködnek a világra, Mert lelkük tükre torzképet mutat.
Vannak, kiknél dorbézolás az élet; Baromi módra sárban henteregnek, És azt szeretnék elhitetni véled, Hogy bűn s erény, rút és szép egyre mennek. Vakon szülöttnek a nap tiszta fénye S az éj sötétje egyformát hazud; És nem fog hinni soha semmi szépbe', A kinek benső szivvilága rut.
Mások nem haragusznak, nem hevülnek; Csak egyszerűn nem hisznek semmi rosszban. Egyforma elitélteket becsülnek A Megváltóban és a két latorban. Az igazságért szenvedőt gunyolják; Gyöngéd szivekre nyelvet öltenek. Saját sivárságukban fel se fogják, Hogy szenvedés is boldogság lehet.
Ne égy hát híve olcsó tagadásnak! Minden nagyot, dicsőt a hit teremtett; Hadd azt, barátom, hadd azok fajának, Kik csak magukkal érzenek türelmet. Hitvány világ, mondják e pesszimisták; Mert mint maguk, olyannak képzelik. Mások hibáit gúnyolják, leszidják; De envétkük' lomhán dédelgetik.
Távol maradt a gondok réme tőled; Ne idézgesd fel hát ocsmány alakját! Vagy bölcsei e nyavalyás időnek Álmodni már az ifjakat se hagyják?... Eszményed' eddig tán fel nem találtad?... Tanulj keresni, bízni, küzdeni! Van még talán, mely nincs eloltva, vágyad?... Adj hálát: nem fogsz megcsömörleni!
Szép, szép az élet, ifju kétkedő te! Penész büzét elűzi rózsaillat. Szép lány szemétől meg leszel büvölve, Sötét éjjel legtündöklőbb a csillag. Még ifju vagy, jövőd sok szépet ígér; Ragadd meg, mit a röpke percz kinál, S ne légy jelen, ne vergődéseimnél!... Engem már nem bocsát ki a hinár.
Tanulj meg élni! A jót ne keressed Rideg könyvekben, elszáradt szivekben. Használd ki a mosolygó, röpke perczet. Üdvöt nem lelsz sehol, csak a jelenben. Hagyd azt a tant, hogy az ember vadállat, A töprengést a végokok felett A kárhozottak bélyegzett fajának, Kik születnek, hogy sírva éljenek.
ARTHUR SCHOPENHAUER (1788-1860)
http://hu.wikipedia.org/wiki/Arthur_Schopenhauer
_____________________________
Reviczky Gyula összes költeménye
http://mek.oszk.hu/01000/01058/01058.htm#95
|