Fazekas Mihály: Az én kis kertem  


Óh, jóillatú szép virágim,
Gyönyörűségim s múlatságim!
A nagy forróságok megfőznek,
Vizeim enyhítni nem győznek,
Plánták, kiket magam vetettem,
S különös gonddal ültetgettem,
Már fejetek le kezd hajolni,
Nem győzlek eléggé locsolni.
Hát ti, megragadt kis óltások?
És ti jól indúlt fokadások?
Szép növéstek megszűnt újúlni,
Gyenge hajtástok kezd sárgúlni.
Reményemet, óh, ne fojtsátok,
Élteteket tartóztassátok.
Ne sáppadjatok, óh, levelek,
Ma reggel, hogy öntözgettelek,
Ragyogónak láttam a napot,
Hogy láthatárra felkapott
Fényes képe még alig vólt fent,
Hogy mindjárt egy kis fellegbe ment.
Mikor a nap ekképpen jő fel,
Nem marad akkor az esső el.
Forróságát a levegőnek
Régen értem ily rekkenőnek,
Óh, ződségeim, reményljetek:
Az ég jól tészen ma veletek,
Mint mikor a vízen cicázik
Zefir, s pelyhecskéje megázik,
És úgy nyirkos lebegésekkel
Játszik a ránéző képekkel:
Született olyan ez a szellet,
Amely most éppen rám lehellett.
Ni-ni! már amott az ég alján,
Amott nyári napnyúgot táján
Mintha nagy füstöt látnék gyűlni,
A láthatár kezd setétűlni.
Örűljetek, óh, szomjú kertek,
Még ma tápláló lelket nyertek!
Postái a terhes felhőnek,
A szelek jobban-jobban jőnek,
S felfúván a pitlélt porokat,
Mint keverik velek magokat!
Most mintha pusztítni jőnének,
Mint dűlnek a fák tetejének,
Mintha le akarnák nyomkodni,
De kezdenek immár lassodni.
Már emelkednek tolongással
A fellegek, tele áldással,
Mint lopogatják el az eget,
Rátolván a habos szőnyeget.
Már lobognak a villámások,
Már hallik is lassú morgások.
Az apró-cseprő muzsikások:
Pacsirta, fülemile s mások
A természet nagy basszusának
Dörgésére megnémulának.
Nyomúl a felleg, jobban dörög,
A csattogás ropogva görög
A megsűrűdött levegőbe.
No, most lecsapott a mezőbe!
Minden állatok ijedtekbe
Futnak, s repülnek enyhhelyekbe.
Csemeték, elevenedjetek,
Félhólt plánták, emelkedjetek,
Szép virágaim, vidúljatok,
Nektárral majd megrakodjatok.
Mintha látnám már a gyöngyöket,
Melyek meglepnek benneteket,
Majd a leányok leguggolnak,
S titeket gondossan szagolnak,
Mondván egymásnak gyönyörködve:
Óh, jobb szagúk így, mint leszedve,
Majd hogy mutogatják újjokkal,
Hogy fog függő gyémántotokkal
A megmosdott napfény játszani,
S benne rezgő lángnak látszani,
A kezemre egy szem cseppent már,
Felmegyek, mert az ebéd is vár,
Itt hagylak hát, Isten hozzátok,
Ő viseljen gondot reátok. 

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - 

Óh mely méltóságos szemlélet,
Mely egy rosszlelkűnek itélet,
Kit a villám, pattogván széjjel,
Fenyeget megannyi veszéllyel,
Melyben a bölcs tégedet fellél,
Fő jóság, ki által minden él.
Még eddig csak nagy cseppek húlltak,
Már egyszerre neki zúdúltak,
Amint sűrűn lefelé jőnek,
Mely ezüst színű recét szőnek,
Melyet, mig közte szaladoznak,
A villámok megaranyoznak.
Ők zendűlnek, ezek zuhannak,
S együtt mely szép hangzatot adnak.
Barátim, édes lesz a falat
E mennyei muzsika alatt.
Jer, örvendezvén az egekkel,
Együnk és igyunk víg lélekkel,
Áldván a természet jó atyját,
Ki táplálja minden állatját,
Ki a láthatatlan párából
S sok ezernyi szerek lángjából
Felhőt hirdet a levegőbe,
S essőt ád alkalmas időbe. 

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - 

De már ritkúlnak a fellegek,
Tisztúlni kezdenek az egek.
Jerünk, szívjunk friss illatokat,
Lássunk tajtékos patakokat.
Ni! a gyermekek feltürkőzve
Ott a giz-gazt hogy tolják öszve,
S átadván a sebes folyásnak,
Benne lábokkal gödröt ásnak.
Amaz mélységét méregeti,
Elcsúszik, s a többi neveti.
Óh bóldogok! kik így játszatok,
S a jövendőre nincs gondotok.
Melyben talán a bajok árja
Élteteket nagy zajra várja. -
Ni csak! a ludak mint kötődnek
A zajjal, s benne hogy fürödnek,
S hátokat megmosván állokkal,
Mint csapják a vizet szárnyokkal.
A toronkász libákat fére
Hogy csapja a víz a szélére!
Ott egyik nyakát nyújtogatja,
Másik a tollát tisztogatja. -
De jerünk, hagyjuk itt ezeket,
S nézzük az elment fellegeket,
Áldott szolgálatjokért, jertek,
Nézzük, az egektől mit nyertek.
Látlak már felhők koronája!
A természet legszebb munkája!
Tebenned látom egy rakásban,
Amit festett mindenben másban,
Téged a nap tett örömébe
Pálmául a felhők fejébe.
Nézzük már a virágokat is,
Lássunk kis szivárványokat is,
Nézzük, a napra hogy nevetnek,
Kitől már ismét nem félhetnek.
Némelyik kinyílt örömébe,
Másik cseppet szorít keblébe,
Némelyik tömjénzi jó szagát,
Másik bókol, leiván magát.
Egyen oly szép a csepp játszása,
Mint egy síró szűz mosolygása,
Másiknak úgy függ leveléről,
Mint a gyöngy a szépek füléről...
Hogy Márstól végkép búcsút vettem,
Nyúgodalmamat itt kerestem,
Mások baját nem irigyelvén,
S a természetet énekelvén,
Ott egy kis bodza árnyékába
Elmélkedett szivem magába;
Gyakran onnan szántam azokat,
Kik bódúlva ölik magokat
Vagy a szívrontó fösvénységgel,
Vagy lélekgyötrő kevélységgel.
Ti, nyughellyeim már elmúltok,
Zöld sephedékkel béborúltok. 

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - 

De tán nem kellene heverni,
Próbálnánk e tengert kimerni,
Óh bizony, mindent elkövetek,
Kis növevények, csak éljetek,
S majd kérem az elölljárókat,
Vigyék el gyilkos árkotokat,
Amerre szabadabban mehet,
S ilyen rettenetes kárt nem tehet.
Hol az úr atyja szólgájának,
A fejedelem országának,
A tiszt viselő seregének,
Az elölljáró helységének:
Ott azon könnyen segítődik,
Ami által kár tetetődik;
A bóldogság a víg élettel
Ott ölelkeznek szeretettel:
Ne csüggedjünk hát munkáinkban,
Bizván ily kegyes atyáinkban.

______________________________________________________________

APPENDIX

Diószegi Sámuel - Fazekas Mihály
Magyar fűvész könyv

ELŐSZÓ 




Előszó

Imé itt vagyon a' Magyar Fűvész-Tudományból az első Zsenge, azoknak
számára, kik a' növevényeket kedvellik, és azokkal esmérkedni kívánnak.

A' Természeti dolgok között a' plántákkal való esmerkedés az, a' mellyel
kiváltképpenn minden léptenn nyomonn kínál bennünket a' Természet. Az
Állatok elmennek előlünk, és nem engedik hogy velek közelről bánjunk; az
Ásványoknak nagyobb része nehéz hellyenn van, a' hegyek gyomrába rejtve:
de a' plánták mindenütt a' főld színénn; erdőnn, mezőnn, kertbenn, hegyenn,
vőlgyön, szárazonn, vizenn, víz alatt, előttünk állanak, és őket tetszésünk
szerént vizsgálhatjuk. A' több állatoknak elég ha megtalálják ezekbenn az
ő eledeleket; eszik azt a' mivel tápláltatnak, a' többit tapodják: de az
emberbenn az esméretre törekedő ész, a' mit meglát, azt esmérni és nevéről
nevezni kívánja.

...

Legyünk gondosok a' két Hazának minden részeibenn, az ott termő plántáknak
vizsgálása körűl; írjunk külömb külömb vidékeknek Floráit; a' találandó
ritka, vagy még egészszenn esméretlen Fajokat 's Nemeket, írjuk le
helyesenn, és azokat sőt magokat a' plántákat is közöljük eggymással.
Légyen a' Tudományos dolgokbann eggymással való eggyesűlésünknek közép
pontja, eggy valamelly hónapos írás, vagy a' Hazai Túdósítások.

Így sokaknak munkája, és eggymás segítsége által készűlhetne el idővel eggy
jó Nemzeti Fűvész-Könyv; mellybenn nemes gyönyörűséget, és nyári hasznos
múlatságot találhatna, mind a' két nemenn lévő Magyar ember. Addig pedig
élj Hazafi Olvasó ezzel a' mit most kezedbe adunk, és igyekezetünket
legalább jó kívánságoddal segéljed.

Írtuk Debreczenbenn 1807-dik Esztendőbenn Martzius 21-dikénn

DIÓSZEGI SÁMUEL
Debreczeni Prédikátor.

FAZEKAS MIHÁLY
Fő Hadnagy

http://mek.oszk.hu/05600/05605/index.phtml#