A nagy építkezések sokba kerülnek. Különösen igaz ez a középkor egyik legnagyobb építkezésére, a római Szent Péter-bazilika megalkotására. Az építkezés költségeit több forrásból teremtették elő, de a legmeghatározóbb két adófajta volt. A Római Szentszék fennhatósága alá tartozó egész Európára kiterjedt az eltúlzott, sokszor korrupt adószedés, aminek világtörténelmet jelentősen befolyásoló következményei lettek.
Isten dicsőségére és magasztalására, a hit és keresztény vallás fejlesztésére és felemelésére, a tévtanok kiirtására, az egyház békéjére és egységére, a papság és a keresztény nép megjavítására, a keresztény név ellenségeinek megsemmisítésére.
(A tridenti zsinat [1545-63] összehívásának célkitűzése. Részlet III. Pál pápa 1542-es bullájából.)
A XI. században elkezdődött a katedrálisépítések kora. A csodás épületeket a hívők adományaiból, uralkodók és nemesek ajándékaiból, egyházi méltóságok magánvagyonából finanszírozták, de az építkezés környékének lakossága is gyakran járult hozzá egyéb felajánlásokkal, például ingyenmunkával, vagy a halál utáni imák előre történő megvásárlásával (ld. tisztítótűz, purgatórium). Forrást jelentettek természetesen az egyház által beszedett adók is, ezek közül a tized volt a legjelentősebb.
Sok építkezés maradt félbe az anyagi-, pénzügyi erőforrások hiánya miatt, vagy nem megfelelő kivitelezési munkák miatt részben beomlottak az épületek. Ezek közül érdemes megemlíteni a sienai (Olaszország, Toscana) katedrálist, amelynek elkészült (és így is monumentális) épületét egy jóval nagyobb épület kereszthajójának szánták, vagy a világ legnagyobb katedrálisának szándékával épülő Beauvais (Észak-Franciaország, Pikárdia) templomát, amelynek csak a szentélye és a kereszthajója épült meg (utóbbi később beomlott), de még jelenlegi torzó állapotában is a középkori katedrálisépítés remekművének tekinthetjük.
Korábban mér foglalkoztunk két székesegyház (a konstantinápolyi Hagia Sophia és a londoni Szent Pál) adózási kérdéseivel, most a legnagyobb ilyen épületről, a római Szent Péter-székesegyházról lesz szó.
A Szent Péter-bazilika és környéke
A hét főbűntől a búcsúcéduláig
Mielőtt a Szent Péter-székesegyház építési ügyeire rátérnénk, szükséges néhány teológiai jellegű alapvetés, mivel ezek ma már nem tekinthetők közismertnek.
A mélyen hívő középkori ember szinte egész életében a túlvilági létre készült. Követett el bűnt, de azt meggyónta, a rá kiszabott penitenciát igyekezett teljesíteni, vagy az alól felmentést kapni.
Milyen bűnökről is volt szó?
A Biblia tízparancsolata sorolta fel a legsúlyosabb bűnöket, de a keresztény egyház ezek helyett olyan magatartásformákat nevezett meg – ez volt a hét főbűn –, amelyek kerülését ajánlotta a hívőknek, és ezekkel szemben megnevezte az erényes magatartásformákat is.
Ezek a „párok” a következők voltak (a főbűnök latin nevét is feltüntetjük):
1. kevélység (superbia) – alázat,
2. fösvénység (avaritia) – adakozás,
3. bujaság (luxuria) – tisztaság,
4. irigység (invidia) –jóakaró szeretet,
5. torkosság (gula) – mértékletesség,
6. harag (ira) – szelídség,
7. jóra való restség (acedia) – jóban való buzgóság.
Hieronymus Bosch – A hét főbűn
Nyolcadikként gyakran nevezték meg még a hazugságot is, illetve a kevélységet korábban kettébontották gőgre (önteltség, az öntudat túltengése) és hiúságra.
Ezek a bűnök önmagukban nem olyan nagy bűnök, de ha valaki ezeket a normákat nem veszi figyelembe, akkor magatartása már főbenjáró bűnöket eredményezhet.
Ez a felsorolás is bibliai eredetű, ahogyan a Szentírás két következő részlete is igazolja:
|
Mert belülről, az ember szívéből származik minden gonosz gondolat, erkölcstelenség, lopás, gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság, rosszindulat, csalás, kicsapongás, irigység, káromlás, kevélység, léhaság. Ez a sok rossz mind belülről származik, és tisztátalanná teszi az embert. (Mk 7,21-23) A test cselekedetei nyilvánvalók: kicsapongás, tisztátalanság, fajtalanság, bálványimádás, babonaság, ellenségeskedés, viszálykodás, vetélkedés, harag, veszekedés, szakadás, pártoskodás, irigykedés, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók. Mint már előbb mondtam, most ismét kijelentem: Akik ilyeneket művelnek, nem öröklik Isten országát. (Gal 5,19-21) |
A hét főbűn közül a legsúlyosabbnak a kevélységet tartották. Így ír erről Dante az Isteni színjátékban:
|
De nézd meg jól csak: mint megannyi törpe jön mind a kő alatt görbülve kétrét; már látni: mellüket verik gyötörve.” Ó, gőgös keresztények, balga népség, kinek elbízott, nyavalyás elmétek a visszás útban veti reménységét! Nem látjátok, hogy az ember mi? Féreg, mely majd formáland angyali pillangót, s az Itéletre pajzsa nélkül tér meg. (Divina Comedia – Purgatórium; 10. ének) |
Dante a kevélységet a Purgatórium legalsó szintjén helyezi el, jelezve ezzel is a bűn súlyát.
A hét főbűnnel szemben megfogalmazták a hét erényt is, ebből hármat isteninek tekintettek (hit, remény és szeretet), négyet sarkalatosnak (igazságosság, okosság, mértékletesség, lelki erősség).
A bűnök alóli feloldozást csak egyházi személy adhatott, és csakis élő embernek (a halottak már nem tartoznak a földi egyház fennhatósága alá, a halottakért való ima viszont segítette, lerövidítette a purgatóriumban való tartózkodás idejét). A feloldozásnak feltétele volt, hogy a hívő teljesítse az egyház által előírt bűnbánati cselekedeteket: gyónás, megbánás, jóvátétel, böjt, ima, vezeklés, adomány, zarándoklat.
A zarándoklatból alakult ki a búcsújárás (indulgentia) gyakorlata; a búcsújáróhelyek templomokhoz, szentek ereklyéihez vagy más kegyhelyekhez kötődtek.
Mitől is búcsúzott, aki elment egy búcsújáróhelyre?
A búcsú a katolikus bűnbánati vallásgyakorlatban a bűnbánat szentségében már föloldozást nyert bűnért járó, „ideigtartó” büntetés elengedése, tehát lényegében a büntetés meghatározott részétől való búcsúzásról van szó. (A búcsút a keleti ortodox egyház nem ismeri el, a protestáns egyházak pedig kifejezetten tagadják.)
A római katolikus tanítás szerint a bűnbánat, illetve a gyónás visszavezet a kegyelem állapotába, az isteni életbe, viszont a bűn „nyomai”, például a kialakult rossz szokások megmaradnak bennünk (lelkünkben, pszichénkben, reflexeinkben). A bűnnel együtt járó károkozás miatt szükségünk van vezeklésre, illetve ezért jutnak emberek az „ideigtartó” büntetésre, a „tisztítótűzbe” is. A teljes búcsú az „ideigtartó” büntetéstől, azaz a tisztítótűztől szabadítja meg a bűnbánó személyt, illetve a tisztítótűzben szenvedőket a mennybe juttatja.
Alapfeltétel a búcsú elnyerésének vágya, feltétele a szentgyónás, a szentáldozás, illetve imádság a pápa szándékára, továbbá jó cselekedetet (vallásos, irgalmassági, bűnbánati cselekedetek) kell végezni.
Ha az előzőek mindegyike teljesül, akkor teljes búcsúról, ha hiányosan, akkor részleges búcsúról beszélhetünk.
A XII. századtól kezdve a pápák pénzért megvásárolható bűnbocsátó cédulákat is kiállítottak, amelyek révén a vétkes a büntetés egy részétől mentesülhetett anélkül, hogy az üdvössége veszélybe került volna. Eleinte még a bűn alóli feloldozás feltétele volt a gyónás és a bűnbánat, később azonban a búcsúcédulák megvétele automatikusan bűnbocsánatot jelentett (anélkül, hogy a bűn elkövetője a legcsekélyebb mértékben megbánta volna bűnét!).
Egy míves bűnbocsátó cédula
Bűnbocsátó cédulát csak a pápa (vagy megbízottja) bocsáthatott ki. Ez azt eredményezte, hogy a cédulák a pápaság legjelentősebb bevételi forrásává váltak, illetve az egyházi személyek gyakran felhatalmazás nélkül is árusították e cédulákat, sokszor a bevételt is elsikkasztották. A bűnbocsánat eme formája tehát növelte a bűnök elkövetését, jelentős korrupciónövelő tényezővé vált.
Mivel pénzért, földi (anyagi) javakért árusították a mennyei üdvösséget, ez az (egyházi) adózás egy sajátos formáját valósította meg.
A bűnbocsánat ellen több egyházi teológus (például Abelard) is fellépett. Husz János már kifejezetten a bűnbocsátó cédulák árusítása miatt is tiltakozott; tevékenységének eredménye jól ismert: megégették tanaiért!
A pápaság egyéb adóbevételei: péterfillérek, egyházi tized, a pápai tized
A bűnbocsátó cédulák bevétele mellett a pápák további három jelentős adóbevétellel rendelkeztek.
Az úgynevezett péterfillérek eredetileg pénzadományok voltak a Szentszék kiadásainak és karitatív tevékenységének segítésére. Első említésük a VIII. századból származik, de egyes helyeken már a következő évszázadban rendszeres adóként vetették ki, a XI. században már évente. A péterfillérek gyűjtését, megfizetését sokan megtagadták, így például a német lovagrend, de a reformáció korától rendszeressé vált a meg nem fizetés, az uralkodók gyakran megtiltották ennek gyűjtését, az adószedőket hátráltatták tevékenységükben. Részben ennek hatására alakították át a péterfillérek kötelezettségét önkéntes adománnyá a 1860-tól. Magyarországon az utolsó péterfillér gyűjtés 1953-ban volt, 1994 óta a Péter-Pál ünnepét követő vasárnap gyűjtését küldik meg a pápának péterfillérként.
A pápa egyszersmind Róma püspöke is, így az egyházi tizedre ezen a területen jogosult volt. Ne keverjük ezt össze a pápai tizeddel, amelynek teljesen más a tartalma!
III. Ince pápa 1199-ben kötelezte a papságot és a szerzetesrendeket, hogy jövedelmük negyvened részét a keresztes hadjáratok finanszírozására fordítsák. Később ez huszadrészre, majd tizedrészre növekedett, és közvetlenül a pápai adószedők részére kellett megfizetni. Ez volt a pápai tized. A kötelezettség mértékét és megfizetését pápai tizedjegyzékekben rögzítették. Ezt az adót évszázadokon át szedték a pápák, először a Szentföld visszafoglalásáért, megtartásáért indult keresztes hadjáratokra, később az európai keresztes hadjáratokra, majd azok megszűnését követően szokásjog alapján. A pápai tized szedésére még a XX. században is találunk példát. A pápai tized jelentős bevétele volt a pápaságnak.
A régi Szent Péter-bazilika
Rómában az első Szent Péter-bazilikát Nagy Konstantin rendeletére kezdték el építeni valamikor 319 és 322 között. A székesegyházat Szent Péter sírja fölé emelték. (Azt, hogy a 67-68 táján mártírhalált halt Péter apostol sírját hogyan azonosították 250 évvel később, miközben a keresztényüldözés gyakorlata működött Rómában, nem részletezzük, ebben a hagyománynak és a hitnek van szerepe. Az biztos, hogy a templom alatti területen korábban temető volt.) A templom építését az V. század közepén fejezték be.
A régi római Szent Péter-bazilika
|
A cikkben a Szent Péter-bazilikára a székesegyház és templom elnevezéseket is használjuk – jogosan. Nem térünk ki a bazilika, székesegyház, dóm, katedrális, templom szavak jelentésének elemzésére, etimológiájára, mivel cikkünknek ez most nem tárgya. |
A következő ezer évben számos kisebb átalakításra került sor, díszítésekkel látták el a templom belsejét és külsejét is. A legnevesebb művész Giotto volt, aki ebben részt vett, 1299-ben egy mozaikot készített. Ez a templom lebontásakor elpusztult, két angyalfejet ábrázoló töredéke maradt fenn.
Az avignoni fogságból (1309-1377) visszatért pápák egy lepusztult, omladozó székesegyházat örököltek, amely már nem elégítette ki a pápaság reprezentációs igényeit, a reneszánsz korának elvárásait. A pápák ekkor már jelentős bevételekkel rendelkeztek, széleskörű diplomáciai kapcsolatokat alakítottak ki, egyszerre voltak egyházi és világi hatalmasságok. A bazilika jelentős átalakításáról 1448-ban V. Miklós pápa döntött. El is kezdték az átalakítási munkálatokat, de ezek a pápa halálát követően, 1455-ben abbamaradtak.
Épüljön új székesegyház Rómában!
Az új székesegyház építéséről végül a XVI. század elején döntöttek. II. Gyula pápa 1506. április 18-án helyezte el a bazilika alapkövét, a régi templomot lebontották, az új templom teljes egészében „fedte” a régi alaprajzát.
Számos neves művész vett részt a tervezésben és a kivitelezésben. A legnevesebbek: Bramante, Raffaello, Michelangelo, Bernini. Az utódok gyakran megváltoztatták az elődök terveit, ez vonatkozott az alaprajzra, a kupolára, a homlokzatra stb., sőt még felépült részek visszabontására is sor került.
A Szent Péter-bazilika alaprajz-tervei Bramante, Raffaello és Michelangelo vázlatai alapján, illetve az elkészült székesegyház alaprajza
Az építkezés az alapkőletételt követően 120 évig tartott, különböző okok miatt többször is évekre leálltak a munkálatok. A legnagyobb megrázkódtatást a „Sacco di Roma” (Róma kifosztása) elnevezéssel illetett támadás okozta. A VII. Kelemen pápa összeütközésbe került I./V. Károly spanyol-német királlyal, akinek spanyol-német zsoldosai megtámadták Rómát. A rómaiakat kardélre hányták (körülbelül 45 ezer halott, sebesült, elüldözött volt), a nőket megerőszakolták, a várost kifosztották, amit nem tudtak elvinni, azt felgyújtották, tönkretették. A pápa az Angyalvárba menekült, de a reménytelen helyzetben kapitulált, a támadók fogságába esett, és csak búsás váltságdíj fejében bocsátották szabadon.
Az elrabolt kincsek mennyiségét 10 millió dukátra becsülték, ami valószínűleg igen eltúlzott adat, mert a 24 ezer támadóra ez fejenként másfél kiló aranyat jelentett volna, márpedig nem csak aranyat raboltak.
A zsoldosok által véghezvitt pusztítás, az anyagi erőforrások hiánya miatt az építkezés majd két évtizedre leállt, egy 1535-ben készült rajz romos állapotokat rögzített.
Új lendületet kapott a kivitelezés 1546-ban, amikor VII. Kelemen utódja, III. Pál pápa Michelangelót bízta meg az építés vezetésével.
Még 80 évre volt szükség a befejezésig, végül 1626. november 18-án szentelte fel a székesegyházat VIII. Orbán pápa.
Finanszírozási gondok és megoldások
A reneszánsz megjelenésével, a humanizmus terjedésével egyre több hívő már a „földi pokolban” is jobb életet kívánt magának, a pokolban, purgatóriumban, mennyországban való hit mellett is anyagi javainak egy részét evilági boldogságára költötte. A XIV-XVI. századra ez azt eredményezte, hogy a római egyháznak egyéb források után kellett néznie az építkezések pénzügyi fedezetének megteremtése érdekében.
Biztos forrást már akkoriban is csak az adók jelenthettek, feltéve, hogy azokat képesek voltak kivetni és eredményesen beszedni. A két legfontosabb ilyen forrás a pápai tized és a búcsúcédulák árusításából származó jövedelem volt.
Kiküldték szerte Európába a pápai tizedszedőket, a begyűjtés ugyanakkor nem volt zökkenőmentes, több helyen ellenállásba ütköztek. Magyarországon tizedszedésre nem került sor (ekkoriban), mert a törökökkel való harcok miatt XXIII. János (ellen)pápa 1515-ben mentesítette a pápai tized alól.
A búcsúcédulák értékesítése volt a másik jelentős adójellegű bevételi forrás. X. Leó pápa 1515-ben teljes búcsút hirdetett azoknak, akik a Szent Péter-bazilika befejezéséhez pénzadományokkal hozzájárulnak. A búcsúcédulák megvásárlásával a pápa (vagy megbízottja) megbocsátotta a bűnös vétkeit, sőt elengedhette az imák elmondásából, böjtölésből és zarándoklatból álló egyházi penitenciát is.
Búcsúcédulákat árusító pápa
A pápai intézkedések, de különösen annak végrehajtása Európa-szerte elégedetlenséget váltott ki. Egyre több helyen tagadták meg a pápai tized megfizetését, a búcsúcédulákban való hit jelentősen csökkent. Elindult a reformáció folyamata. Különösen nagy érvágást jelentett a bevételekben a német fejedelemségek, a svájci kantonok, Németalföld és Anglia, mint adóbevételi források kiesése, de a török hódítások is ez időben érték el a legnagyobb kiterjedésüket, ami szintén hátráltató tényező volt.
A reformációs törekvésekre válaszlépésként 1542-ben Tridentbe III. Pál pápa 1542-ben zsinatot hívott össze. A zsinat – megszakításokkal – 1545-től 1563-ig ülésezett. Fontos döntése volt a zsinatnak a búcsúcédulák pénzért történő árusításának megszüntetése, és fontos eredménye, hogy a reformáció folyamatára képesek voltak hatékony választ adni.
A pápák felerősítették a törökök elleni harcokat, ennek szép példája volt, amikor az egyesített keresztény hajóhad 1571-ben Lepantónál legyőzte a törököket, ettől kezdve a törökök szép lassan szorultak ki a Földközi-tenger medencéjéből, illetve a szárazföldön is visszavonulásra kényszerültek, bár a teljes felszabadításra még sokáig kellett várni.
A bevezetett intézkedések eredményeként csökkentek ugyan a pápaság adóbevételei, de az Újvilág felfedezése, az onnan Európába áramló arany- és ezüstkincsek, az európai termelékenység növekedése mind-mind bevételnövelő tényezőkként hatottak.
A bazilika építése összességében 4,8 millió dukátba került. Ha a dukát súlyát 3,5 gramm aranyra tesszük (többfajta dukát volt forgalomban, ez a 3,5 gramm elfogadható közelítés), akkor mintegy 16 800 kilogramm arany volt a kivitelezési költségek összértéke. Figyelembe véve, hogy akkoriban az emberi munka értéke töredéke volt a mainak (a legnagyobb művészeket, Raffaellót, Michelangelót (stb.) is csak jól megfizetett iparosemberként foglalkoztatták), ez igen tetemes költség volt.
Szent Péter szobra a bazilikában
Következmények
Az építkezés megkezdésekor a pápai tizeddel és a búcsúcédulákkal kapcsolatos intézkedések elindították a reformáció folyamatát. Luther Márton 95 pontjában, illetve VIII. Henrik pápaság elleni lépéseiben is jelentős szerepet játszottak az eltúlzott egyházi adók (utóbbira lásd az irodalomjegyzékben feltüntetett cikkeket, Luther tevékenységére közeljövőben még visszatérünk). Nyilván nem ezek voltak a reformáció egyedüli okai, de jelentősen hozzájárultak a római egyház bomlásához.
Az ellenreformáció a folyamatokat képes volt lassítani, de megakadályozni nem, a XVII. század elején a harmincéves háború (1618-48) további súlyos csapást mért az egyházi államra, a pápák lassan elvesztették világi hatalmukat, egyházi hatalmuk is korlátozottabbá vált.
Természetesen következmény a kultúrvilág számára, hogy létrejött egy csodálatos építészeti teljesítmény, amely továbbra is a legnagyobb keresztény templom a világon (aki ezt kétségbe vonja, nézzen meg képeket az elefántcsontparti „vetélytársról”). Nem véletlen, hogy 1984 óta a Vatikán részeként a Szent Péter-bazilika is világörökségi helyszín.
A Szent Péter-bazilika éjszakai fényben
Irodalom
VIII. Henrik adóbajai – 1. rész
VIII. Henrik – Válások és szakítások – 2. rész
VIII. Henrik pénzükért oszlatta fel a szerzetesrendeket – 3. rész
Adólázadásnak köszönhetjük az Hagia Sophiát
Biblia (Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, 1976, Budapest)
Dante Alighieri: Isteni színjáték (Európa Könyvkiadó, 1982, Budapest)