Előszó

Bizonyára jótevője az emberiségnek és méltán számithat az utókor hálájára, a ki őserdőkön át törvén útat magának, ember nem járta sivatagokon hatolván keresztül, új világrészek fölfedezésével, ismeretlen országok meghóditásával gyarapitja a tudományok birodalmát. Ámde a nagy fölfedezők, a hires hóditók száma igen csekély. Ezek dicsősége elérhetlen távolban van a legtöbb kutató, a legtöbb harczos előtt. De nincs is szükség rá, hogy minden bokorban úttörő, meg vezér teremjen! Hova jutnánk olyan expediczióval, a mely csak nagy fölfedezőből, olyan sereggel a mely csupa hadvezérből állana? 

Czéltalan volna ha mindenki, a ki csak némi erőt érez magában, az eredeti tudományos munkásság úttörőinek fönntartva levő nagy szabású föladatokra vállalkoznék. És vajjon minek nekünk "szegény magyaroknak" új világrészek fölfedezéséért törnünk magunkat addig, a mig saját országunkat sem ismerjük? Itthon veszendőbe mennének a mult szerzeményei, mialatt idegenben új kincsek gyüjtése végett kalandoznánk. 

A jó gazda mielőtt birtokát új szerzeménnyel gyarapitaná, azon van, hogy elébb a meglevő öröklött birtok határát járja ki, földjét ismerje s aztán müvelje meg. Ha mindez megtörtént és jól sikerült, csak azután gondol arra, hogy pénz és erőbeli fölöslegét terjeszkedésre forditsa. 

Ezért nem eredeti tudományos munkásságnak, teszem föl új börtönügyi elméletek kieszelésének szenteltem csekély erőmet. Nem az újitás vágya vezérelt, hanem a régiségek iránt való szeretetem ösztönzött munkásságra. Nem az úttörő elérhetlen dicsőségére vágyakoztam, hanem csak arra vitt rá a kegyelet, hogy fölkeressem a régi nyomokat, avarfedte, bozótbenőtte elhagyott útakon. Nem fölfedező, csak kutató, nem úttörő, csak útmutató vagyok én járatlan útakon, elhagyott romok közt. Fölkutattam a jelentéktelen forrásokat is, és ezeket, meg az alig szivárgó erecskéket olyan kútfővé törekedtem egyesiteni, a melyből bőven merithessen, ki a régi adatokra szomjuhozik, akár kriminálista, akár történetiró, akár pedig régiségbúvár legyen az. 

Kutatásom rendszere nagyon egyszerű. A régiséggyüjtőtől, az etnográfustól vettem példát, a kinek föladata, hogy a mi csak ismeretek gyarapitására szolgálhat, mindazt gyüjtse össze, az enyészettől mentse meg, hogy a hivatottak hasznát vegyék, földolgozzák azt. 

Nem nagyon válogattam tehát, hogy mi az értékes és mi nem? Az éremgyüjtőt a réz poltra és az arany pénz, a régészt a történelem előtt való időben készült cserép edény és a sévres-i porezellán váza egyaránt érdekli. Nekem is minden becses a mi a mult-é, azé a mult-é, a mely az édes miénk! 

És miért vállalkoztam erre a föladatra? Talán mert különös hivatottságot éreztem rá magamban? Korántsem. Csak is azért, mert azt hittem, hogy evvel kötelességet teljesitek. Mert láttam, hogy milyen édes keveset törődnek nálunk általában a multtal, különösen pedig a hazai börtönügy multjával. A kegyelet késztetett rá, hogy ha hivatottabbak nem teszik, foglalkozzam hát én vele. 

Erőteljes fa csak termékeny talajban fejlődhetik. Máról holnapra pedig nem lehet termékeny humusszá érlelni a földet, semmiféle mesterséggel. Az a talaj pedig a mult, a melybe a jövőnek ültetünk csemetét. Honnan tudjuk, hogy mit ültessünk bele, ha nem ismerjük a földet, a melybe ültetni akarunk? 

De bárminő szempontból tekintjük is a dolgot, annyi haszna minden körülmények között van a mult ismeretének, hogy mértéket ád kezünkbe a jelen intézményeinek elbirálásához. Ha nem törődünk avval, hogy mekkora útat, mennyi idő alatt és minő erőfeszitéssel hagytunk hátra - akkor távoli czélt elérni soha sem fogunk. 

Munkámhoz az első impulszust az adta, hogy II. József császárnak a büntető jog terén való alkotásaival foglalkozván, a hajóvontatókra vonatkozó intézkedéséből megtudtam, hogy Szegeden fenyitőház létezett. Kérdezősködvén utána, Szeged város levéltárában egy nagy halmaz összekevert iratcsomóra találtam, a melyet hogy rég ki nem selejteztek, azt egyedül a város ritka lelkiismeretes és buzgó régi levéltárnokának, Kontz Antalnak lehet köszönni. Ezekben az iratcsomókban az egykori szegedi fenyitőház ügyiratai voltak, a melyeket a fenyitőház föloszlatásának 1832-ben történt befejezésekor bizonyára rövid úton helyeztek el a városi levéltárban. Bizonyára mondom, mert annak a kitünő rendben tartott levéltárnak a tárgymutatóiban, tanácsülési-, közgyülési jegyzőkönyveiben és ügyiratai között az átadásnak vagy átvételnek semmi nyoma. 

Ezt az irathalmazt és az orsz. levéltárban található, a fenyitőházakra vonatkozó összes irományokat áttanulmányoztam, a tárgyamra vonatkozással levő könyveket, a hol csak találtam, átolvastam. Beletelt abba több mint 5 esztendő, a mig munkálatommal elkészültem. 

Nem volt ennek az 5 évnek olyan napja, hogy művemmel ne foglalkoztam volna. Hogy az eredmény a ráforditott fáradsággal nem áll arányban, az kétségtelen. Mentségem és vigasztalásom az, hogy én nem dicsőséget kerestem, hanem kötelességemet végeztem. Hogy érdemes vagy bárcsak érdekes-e művem? nem tudom. Csak annyit tudok, hogy lelkiismeretesen dolgoztam rajta, hogy becsületes munkát végeztem, hogy megirásával kötelességet teljesitettem. A kötelesség teljesitése pedig nem lehet hiábavaló munka. 

Budapesten, 1906. julius 11-én.
Vajna Károly.